|
12.RÉSZ
NAT 2009.05.24. 17:11
Vannak helyzetek, amelyekben nem lehet logikusan dönteni, mert a józan ész cserben hagyja az embert. Legalábbis Sora így érezte ezt a mostanit. Legnagyobb ellensége ugyanis ezúttal nem a lelkiismerete, hanem az ex-férje volt. És egy rideg felismerés, hogy a szeretett férfi igenis képes kegyetlen lenni. Olyan gonosz, amilyen ő is volt vele szemben.
- Mocskos disznó! Esküszöm, hogy kikaparom a szemed, ha csak egy lépést is teszel a lányom felé! - üvöltötte, de meglepetésére Leon mosolyogva megrántotta a vállát. - Mi a fenén nevetsz? Szerinted ez vicces? Mi ez a bírósági baromság, hogy elviszed Sophie-t?
- Még te vagy felháborodva, kedvesem? - sétált be könnyedén a tágas nappaliba. - Te? Aki már egy ideje csak bánatot meg szomorúságot okozol nekem? Rosszabb vagy az ördögnél is - nézett a lányra kimérten. - Ismétlem, ne hisztizz, hanem öltöztesd fel a gyereket és...
- Csak a holttestemen keresztül viheted el! - állta el a lépcsőfeljárót. - Hallod, Oswald? Csak akkor kaphatod meg, ha megölsz!
Leon türelmetlenül intett a rendőröknek. Neki ilyen meddő vitákra már se ideje, se ereje.
- Csináljanak vele valamit, amíg lehozom a lányomat! - lökte félre a tiltakozó Sorát, aki hamarosan két egyenruhás kezei között találta magát. - Ha nagyon nem bírnak vele, bilincseljék meg! De vigyázzanak, lehet, hogy harap - szólt vissza az emeletről, mielőtt eltűnt volna a folyosón.
Miközben benyitott a szobákba, hallotta a volt felesége szitkait és átkait, amelyeket a fejére szórt.
Nem így akarta elintézni, nem ilyen kemény stílusban, de az ég szerelmére, elege van a volt felesége ostobaságaiból és hazugságaiból. Mindig van egy határ, egy pont, ahol elszakad az a bizonyos a cérna és az ember megunja, hogy hülyének nézik. Nem egy lehetősége lett volna elmondania az igazat, de Sora csak hallgatott és játszotta az áldozati bárányt. Hát akkor most is hallgasson!
Corinne éppen egy mackót mozgatott a kislány előtt és elváltoztatott hangon dicsérte a szőke fürtöket. Sophie nevetve tapsolta meg az előadást, miközben az ölében babák csapata tanyázott.
Leon leguggolt és elmélyülten figyelte a gyereket. A lányát. Hihetetlen, hogy Sora képes volt eltitkolni előle a saját gyereke létét. Azt, hogy van egy kislány, akinek ő az apja. A tudtán kívül volt egy csodaszép kislánya, akinek a felneveléséből ki akarta venni a részét.
Lesz mit bepótolniuk Sophie-val. Meg kell ismerniük egymást, hozzászokniuk a másik jelenlétéhez. Nehéz lesz, de nem lehetetlen.
Amikor Corinne észrevette, hogy őket nézi, gyorsan felállt és próbált nem érzelgős képet vágni.
- Legyen szíves és pakolja össze a kislány holmiját! - utasította. - Mától kezdve ugyanis nálam lakik.
Az asszony felemelte Sophie-t, aki csodálkozva nézett a vendégre és amikor a tekintetük találkozott, arcocskáját a szakácsnő hajába fúrta.
- Sora tud erről? - kérdezte rémülten, a gyermek hátát simogatva. - Mert szerintem ő nem fog belemenni ebbe.
- Bele fog menni - biztosította szigorúan, de ügyelve a hangsúlyra. Nem akarta még inkább megijeszteni a lányát, aki nyilván most egy ideig össze lesz zavarodva az új helyzet miatt. De majd megszokja. Az apjával él ezután, aki mindent megtesz a boldogságáért. - Sőt, szerintem már bele is egyezett. Vagyis...ajánlom neki, hogy engedje el velem.
- Nézd, Leon! - ellenkezett Corinne. - Nem hinném, hogy ez a helyes lépés. Elhiszem, hogy jelenleg az a harag és gyűlölet irányít, ami a lelkedben tombol, de...
- Kértem a véleményedet? - vakarta meg a homlokát. - Mert nem emlékszem, hogy megkértelek volna rá, hogy fejtsd ki az álláspontodat. Sora Naegino azt kapja, amit megérdemel. Egy kis leckét, hogy nem minden úgy alakul ebben a kibaszott életben, ahogyan ő azt jókedvűen eltervezte.
- Leon, ne káromkodj a gyerek előtt! - pirított rá a férfire, mielőtt túlságosan elragadtatná magát.
- Én...csak...Oké, szedd össze a legszükségesebb dolgokat, hogy eltűnhessek ebből a házból végre! - hátrált ki a folyosóra.
Még azt sem tudja, hogyan viselkedjen Sophie-val. A gyermekével. A fenébe is, ha a játszótéren nem találkozik össze a kislánnyal, akkor még most, ebben a percben sem tudná, hogy van egy gyereke. És ki tudja, meddig titkolta volna el előle ez a...Nem, már szavakat sem talál a volt felesége viselkedésére.
- Leon! - húzta be maga mögött az ajtót Corinne halkan. - Mi történik itt?
A férfi a falnak támaszkodott és a plafont bámulta.
- Elviszem a lányomat, mert ugyanannyi jogom van a neveléséhez, mint annak a hazug dögnek ott a nappaliban.
- Ne bántsd, kérlek! Nagyon jó anyja Sophie-nak. Lehet, hogy az életét elcseszte, de Sophie-t szereti. Rajong a lányáért, Leon és a gyerek az egyetlen, amibe még kapaszkodni tud...
- Ne védelmezd! Nem érdemli meg! Ha rajtam múlna, már régen kitekertem volna a nyakát - hallgatott el hirtelen és a padlóra meredt. - Nem értem, esküszöm, hogy nem értem Sorát. Bár őszintén szólva már nem is akarom.
- Figyelj!
- Nem érdekel - dörzsölte meg az arcát fáradtan. - Engem már nem érdekel az ex-feleségem egyetlen mentegetőzése sem. Elegem van belőle. Nekem most kizárólag az a célom, hogy kimenekítsem innen a lányomat. Nem engedem meg, hogy az az orosz barom nevelje fel! Most pedig légy oly kedves és szedd össze végre a lányom holmiját, hogy a bírói végzés értelmében elvigyem!
Negyed óra múlva már egyik kezében egy barna táskával, a másik karjában Sophie-val sétált le a lépcsőn.
- Ne vidd el, Leon! Kérlek! - ficánkolt Sora kisírt szemekkel, miközben alig várta, hogy megszabadítsák a bilincstől. Ami akkor került rá, amikor meg akarta ütni az egyik rendőrt. - Bármit kérhetsz tőlem, Leon! Bármit, csak Sophie-t ne vidd el! Könyörgöm! - zokogta. - Könyörögve kérlek, Leon! - próbált Steven után futni, aki időközben megkapta a kislányt, valamint a táskát és a rendőrökkel együtt kiment az autókhoz. - Ne csináld ezt! - nézett fel a volt férjére kétségbeesetten. - Könyörgöm, Leon! - szorította meg a férfi zakóját. - Gonosz voltam, utálatos, hazudtam és...Istenem, annyi bűnöm van, hogy fel sem tudom sorolni, de...Ne így büntess, kérlek! Istenem, Leon, ne vedd el tőlem Sophie-t! Ne vedd el! - döntötte homlokát Leon vállára. - Verj meg, törd el a karomat vagy csinálj velem, amit csak akarsz, de ne vidd el a gyermekemet!
Leon behunyta a szemét, hogy megnyugodjon. Nem hathatja meg, nem engedhet, most nem. Annyit szenvedett már.
Először a tönkrement házassága miatt hibáztatta önmagát, aztán amiatt, hogy megerőszakolta Sorát, akit a világon a legjobban szeretett és szeret ebben a percben is. Aztán Sora Madridban mégis a képébe vágta, hogy ő az egyedüli bűnős és el akar válni tőle. Jött a tárgyalás és megalázta a bíróságon az újságírók, valamint a barátok előtt.
Ő is elkövetett néhány ostobaságot, de a tény, hogy Sora eltitkolta előle a gyerekét és ráadásul a bírót is lefizették, hogy ezt a tényt ne vegye figyelembe...Nem, szenvedjen csak ő is egy kicsit!
- Fejezd be a nyavalygást! - tolta el magától annyira, hogy a szemébe nézhessen. - Nem hatsz meg vele!
- Gyűlöllek! - ütött ököllel a mellkasára néhányszor tiszta erőből, mielőtt a férfi elkapta volna a karjait. - Hogy teheted ezt velem?
- Én hogy tehetem? Én? - emelte meg ő is a hangját. - Én?
- Nem viheted el a gyereket, Leon! - rekedt be a sok sírástól, az idegességtől és a kiabálástól. - Sophie nagyon beteg. Az orvos szerint meg is halhat, ha nem megy vissza Zürichbe, ahol a kezeléseket kapja...
- Hát persze! - nevetett gúnyosan. - Hogyne lenne beteg, én meg az angol király egyenes ági leszármazottja vagyok! - rázta meg a lányt, aki ijedten fogta fel, hogy addig hazudozott, amíg Leon már tényleg nem hisz neki. - Istenem, hogy micsoda nőszemély vagy te! Mindig képes vagy kitalálni valami újabb hazugságot. Honnan szeded ezeket? Olvasod vagy unalmas óráidban írogatod össze őket? Egyébként el kell ismernem, hogy fejlődsz, ez még hihető is lenne. Csakhogy én már nem igazán vagyok vevő a hülyeségeidre!
- Nem hazudok, esküszöm! - bizonygatta az igazát hevesen Sora. - Hinned kell nekem! Igen, eddig valóban sok mindent eltitkoltam, de ez most igaz.
- Ismered azt a történetet, mikor egy fiúcska mindig farkast kiáltott és végül, amikor tényleg jött a farkas már senki nem hitt neki?
- Nem, Leon...
- Idehallgass, Naegino! - vette suttogóra a hangját és olyan közel húzta magához a lányt, hogy az orruk összeért. - Négy évre tűntem el, úgy, hogy senki sem tudta sokáig, hol vagyok. Ha sokat akadékoskodsz, ezúttal nem egyedül, hanem Sophie-val lépek le. Megteszem, Sora, hallod? Úgy elbújok a gyerekünkkel, hogy soha többé nem látod. Ehhez tartsd magad! - lökte el, mintha csak egy penészes húsdarab lenne. - Huszonnégy éves vagy, Sora. Dolgozó nő és anya, erre még mindig úgy viselkedsz és gondolkodsz, mint tizenéves korodban.
- Ki beszél! Te, aki ilyen nevetséges módon veszed el tőlem a lányunkat...
- Három évig veled volt - mutatott a remegő Sorára. - Most az én három évem következik - lépett hátra. - De nélküled.
- Nem teheted - indult meg sietve a férfi után, amikor Corinne elkapta az egyik karját. - Leon! Ne tedd ezt, kérlek! - kapálózott hisztisen. - Eressz! Engedj már! - tépte ki magát a szakácsnő óvó karjai közül. - Leon! - rohant végig a lámpákkal kivilágított járdán, de a kapuba érve már csak Leon szürke Mercedesét látta, amint elhajt a belváros felé. - Sophie! - zokogta, miközben lecsúszott az egyik kőoszlop mentén a betonra. - Sophie, édesem!
- Nyugodjon meg! - érte be Corinne, ugyancsak pityeregve. - Nem lesz baj. Sophie bevette a gyógyszereket...
- A lányomat akarom, Corinne - kántálta, miközben a szakácsnő megpróbálta felállítani, kevés sikerrel. - A lányomat akarom és Isten látja lelkem, hogy vissza is szerzem! Kerül, amibe kerül.
Steven a visszapillantóból figyelte Leont, aki ugyanezt tette, csak éppen Sophie-val. Egyszerre látszott idegesnek és boldognak.
- Nem hiszem el, hogy rávettél erre - lassított egy jelzőlámpánál. - Azt mondtad, hogy békésen akarod elintézni. Ez neked kölcsönös megegyezés?
Leon egy plüsskutyát jártatott a kislánynak, aki szótlanul meredt a számára csak idegen, ezüsthajú férfire. Még a játék sem érdekelte.
- Nézd, Steven! - vette el az anyósülésről a sütis dobozt, ami már Sophie érdeklődését is felkeltette egy kicsit. - Te az én ügyvédem vagy és engem képviselsz. Ne sajnáld Sorát, mert fordított esetben ő sem sajnálna. Hiszen eddig sem sajnált. Ő mindig csak magát védi - nyújtott egy szív alakú, csokis piskótaszeletet a kislánynak, aki mozgolódni kezdett a gyerekülésben. - Más a hibás, ő ártatlan és mindig keres valami balekot, aki elviszi helyette a balhét - mosolyodott el, amikor Sophie bátortalanul az édesség felé nyúlt, majd majszolni kezdte. - Ízlik?
- Leon, azt ne mond, hogy téged hidegen hagyott az, amit a volt feleséged csinált - mondta halkan, miközben a zebrán átvonuló embereket nézte. - Engem felkavart.
- Persze, hogy nem hagyott hidegen - dörmögte. - De volt helyzet, amikor őt sem hatotta meg a rimánkodásom.
- Tudom - kopogott a kormányon az ügyvéd, majd újra a visszapillantóba nézett. - És most mihez kezdesz?
Leon gyengéden megsimogatta a kislány fejét. Mindig szeretett volna apa lenni, igaz, nem így, de a lényegen nem változtat három év kihagyás nem. Ő itt a lánya, Sophie. Egy kislány, aki majd apának hívja, akit elvisz az állatkertbe, segít neki a matekleckében és lekoptatja az udvarlóit, ha úgy érzi, nem méltók az ő szépségéhez. És ki tudja, talán talál egy nőt, aki segít neki ebben. Lehet, hogy már talált is, gondolt Claire-re, aki nemrég pótmamát játszott és aki szintén megjárta már az életben.
Talán a sors nem véletlenül hozta az útjába.
- Először is hazaviszem és ágyba rakom, mert már most majdnem leragadnak a szemei - törölte meg a maszatos arcot egy zsebkendővel. - A többit meglátom. Holnap megveszek neki mindent, amire csak szüksége lehet és szép lassan majd csak kialakulnak a dolgok.
Claire bezárta a hálószoba ajtaját és karba tett kezekkel csikorgatta a fogait.
- Sora nem hazudott, amikor azt állította, hogy a kislány beteg - támadta le a gyanútlan Leont, aki lakberendezési újságokat nézegetett. A másik, kisebb szobát szerette volna átalakítani gyerekszobának, ebbe keresett bútorokat. - Megtaláltam a gyógyszereit.
Leon úgy dobta el a magazint, mintha csak most jött volna rá, hogy valójában tüzes vasat szorongat.
- Micsoda? - pattant fel. - A fenébe! Azt hittem, ez is csak egy újabb hazugság - kulcsolta össze az ujjait a tarkóján. - A rohadt életbe!
- Nem hibáztatlak, a volt feleséged tényleg sokszor vezetett félre - sóhajtott. - Viszont ezúttal sajnos igazat mondott. Fogalmam sincs, hogy mi a baja a kislánynak. A gyógyszerek nem dobozban vannak, hanem kis tégelyekben és még használati útmutató sincs rajtuk. Leon, azt hiszem, beszélned kell a volt feleségeddel!
A férfi bólogatni kezdett, miközben belesett a nyugodtan alvó gyerekre.
- Igazad van - fújta ki hosszan a levegőt. - Most azonnal felhívom, hogy jöjjön ide!
- Hé! - fogta meg a férfi vállait kedvesen. - Ne csinálj semmi ostobaságot! Most nem a ti előéleteteket kell megbeszélnetek, hanem a gyerek betegségét. Ha ő nem is, te maradj higgadt és őt is nyugtasd meg! Most Sophie legyen az első - bújt bele a kabátjába, amit Leon tartott. - Ezt ne felejtsd el és mond meg Sorának is.
- Szerinted hisztizni fog?
Claire felhúzta a cipőjét.
- Szerintem nem - vallotta be őszintén. - Szerintem az ijedtsége nagyobb a gyűlöleténél és minden vágya, hogy lássa, a lánya jól van. De éppen emiatt nem lehet pontosan tudni, hogy viselkedik majd.
Claire nem tévedett. Amikor Leon fél órával később ajtót nyitott, valóban egy szótlan, szomorú és aggódó Sora állt a lépcsőn. Miután meggyőződött arról, hogy Sophie-nak semmi baja, fáradtan rogyott le a kanapéra. Hosszú nap állt mögötte és még hosszabbak jönnek majd a lánya nélkül.
- Azt hittem ez a betegség is csak egy kitaláció - mormolta Leon, miközben zsebre dugott kezekkel ácsorgott a lánnyal szemben.
- Nem hibáztatlak érte - suttogta kimerülten, a könnyeivel küszködve. - A helyedben én sem hittem volna el - vett egy mély levegőt. - Sophie-nak nagyon súlyos asztmája van. Moszkvában derült ki. Onnan azonnal egy zürichi magánklinikára szállították, ahonnan most jöhetett el másodjára - mutatta fel két ujját. - Három éves a lányom és egy kórházban él, ahol orvosok vigyázzák a lépteit és próbálják mérsékelni a rohamait.
Leon némán a háló felé fordult, majd újra Sorára nézett.
- És most hogy érzi magát?
Sora fejében Hartmann szavai visszhangoztak és úgy érezte, megszakad a szíve.
- Leon - csuklott el a hangja, miközben lassan felállt. - A kezelőorvosa azt mondta, hogy meg is halhat. Nem akarom elveszíteni - ölelte át a férfi nyakát szorosan, miután Leon ugyanígy tett a derekával. - Ha Sophie meghal, nem marad senki, aki szeretne. Egyedül maradok, Leon - suttogta. - Az életemet is odaadnám a lányomért. Őt szeretem a világon a legjobban és...
- Tudom - csitítgatta kedvesen. - Tudom, hogy szereted. Hidd el, én is aggódok érte - fogta a kezei közé volt felesége könnyáztatta arcát. - És nem vagy egyedül.
- De igen és ezt csak magamnak köszönhetem - szorította össze a száját. - Elmartam magam mellől mindenkit, akit szerettem és aki fontos volt nekem. Laylát, Yurit - simított végig szerelme arcán. - Téged és most már Sophie-t is.
Leon kemény fellépése és ellenállása halványodni látszott.
- Sosem vesztettél el teljesen - érintette homlokát a lányéhoz. - Én a mai napig nem tudtalak meggyűlölni. Szeretlek és ezen az a rengeteg hazugság sem változtat, ami elhagyta a szádat - csúsztatta le a kezeit a lány vállán. - De a bizalom, Sora. A beléd vetett bizalmam már korántsem ilyen erős.
- Tudom - ismerte be szomorúan. - És nem róhatok fel neked semmit, mert tökéletesen igazad van. Eljátszottam, holott én is nagyon szeretlek és annak idején én tettem tönkre az esélyünket Madridban. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy elengedtelek, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat - halványan elmosolyodott. - Valóban felelőtlen és meggondolatlan vagyok - törölte meg az arcát. - Lehet, hogy Sophie-nak tényleg sokkal jobb dolga lesz veled.
- Sora, figyelj csak! - próbálta egy kicsit jobb kedvre deríteni. - Nem ellened van kifogásom, hanem Szergej ellen. Nem akarom a lányom közelében tudni.
- Miért nem vallod be, hogy engem akartál bosszantani ezzel a húzásoddal? - mosolyodott el. - Megérdemlem, Leon. Megérdemlem, hogy szenvedjek, hogy átérezzem azt a sok kínt, amit te is átéreztél a tetteim és a döntéseim miatt.
- Mindketten megérdemeljük a szenvedést, mert egyikőnk sem jobb a másiknál - lehelt gyengéd csókot a lány állára, majd az egyik arcára, aztán a másikra, végül némi várakozást követően szenvedélyesen megcsókolta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
