|
11.RÉSZ
CHATTERBOX 2009.05.24. 17:50
A koncertet tömött sorok várták. A színpadról a tömérdek embertömeg végét látni sem lehetett a vakító reflektoroktól, de az éljenzés, a taps, a közösen énekelt refrén mindent felülmúló volt. A város lakói úgy bántak velük a színfalak mögött, mint a saját családtagjaikkal. Az est végén, minden tagtól lehetett autogramot kérni. Nem okozott senkinek sem meglepetést, hogy a legtöbben a két énekes sátra előtt álldogáltak. Sora kitartóan és fáradtságát legyőzve írt és írt. Egy idő után arra eszmélt, hogy már csak ő maradt talpon, a többiek elutasították az aláírásokat és visszavonultak. Egy pillanatra megállt.
***
Kizárt mindent maga körül és emlékezett. Akkor este esett a hó. Egy kedves gyönyörű lány hegedült egy étterem előtt egy angyalkás ruhában. Az akkori kislányt elkápráztatta a látvány és ha sokáig nézte, el is hitte volna, hogy a mennyekből csöppent a földre. Hófehér selyemruhájára könnyedén omoltak világosbarna fürtjei, melyeknek varázslatos csillogást kölcsönzött a kirakatok fénye. Sora, a maga piszkos, sovány és szakadt ruhás kinézete biztosan felkeltette a lány figyelmét, aki abbahagyta játékát.
- Szia! – szólította meg
- Jó... estét... – jött zavarba a kislány
- Tetszett a játékom? – érdeklődött
- Igazából... gyönyörű volt...
- Mond csak! Nincs kedved énekelni hozzá? – csettintett az ujjaival
- Hát én... nem is tudom... egy dalt sem ismerek... – hajtotta le a fejét, amitől a lány rögtön tudta, hogy az utcán élhet egyedül, árván
- Rá se ránts! Majd most gyorsan megtanítom! És ha ügyes leszel, kapsz tőlem egy kis élelmet, rendben?
Sora szeme felcsillant. Már napok óta nem evett normális ételt, csak amit a járókelők dobtak elé, természetesen a földre, nehogy érintkezzenek vele. Ezek után nem volt kérdéses a válasz.
- Rendben! – csapta össze a tenyereit
- Akkor el is kezdhetjük! Mi a neved? – nyújtotta felé a kezét
- Sora vagyok! Sora... Naegino! – igazgatta meg ruháit
- Az én nevem Sarah!
Úgy emlékszik arra a napra, mintha ma történt volna. Akkor találkozott jelenlegi manager-ével először. A karácsonyi énekek és a hegedű hangja mindenkit elvarázsolt. Igazából először nem Sarah egyengette az útját, hanem a nagyapja. Egy alacsony, köpcös bácsika, aki mindent elkövetett annak érdekében, hogy Sora ezentúl jobb körülmények között éljen, és hogy valaki felfedezze őt. Ám a férfi megbetegedett. Sora csak a tágas szoba sarkából figyelte, ahogy egy egész sereg ember aggódik a bácsikáért, és hogy Sarah egy pillanatra sem tágít mellőle. Aztán a férfi felült az ágyában és őt hívta magához. A kicsi Sora megigazgatta a ruháját, amit nem mellesleg ő fizetett neki, majd az ágyhoz sétált. Angyali mosolyával beragyogta a férfi utolsó pillanatait, de ahogy Sarah-ra nézett, a mosolya a múlté lett. A lány szemei szenvedést, sötétséget és gyűlöletet árasztottak, és bár nem volt benne biztos, hogy neki szegezték, mégis megrémült kicsit. Szemébe könny szökött, mely végigvonult lassan szépen ívelt arcán.
- Angyalom! – szólította meg őt a férfi rekedtes hangon - Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, és ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.
- Én ezt... nem értem... – szomorodott el a kislány
- Emlékezz a szavaimra később, és érteni fogod. – simította végig arcát, remegő, öregecske kezével
- Akkor te most elrepülsz? – pislogott nagyokat
- Igen. – nevetett – Azt hiszem igen.
- És vissza jössz majd?
- Attól tartok, ahová megyek, majd csak te tudsz meglátogatni, de előbb még nagyon sokat kell élned, tanulnod és mosolyognod. Ígérd meg, hogy boldog leszel és hogy boldoggá teszed az embereket a zenéddel.
- Énekeljek karácsonyosat nekik?
- Mindegy mit... csak énekelj...
A férfi légzése egyre lassabb lett. Az éltető levegő már alig áramlott régóta munkálkodó tüdejében. Szemei úgy csukódtak le, mintha csak alváshoz készülődne. Az a kis, hamiskás mosoly még megmaradt a szája szélén. Sora halkan sétált el onnan, mire Sarah zokogni és kiabálni kezdett. A szoba ismét megtelt emberekkel és mind átgázoltak rajta. Nem értette, mi üthetett beléjük, hiszen csak elrepült. Visszaült a kis, sarokban feszülő székbe és várt, amíg mindenki lenyugszik. A nap végére Sarah lépett felé lángoló szemekkel. Iszonyú mérges volt. A szemében égő tüzet kristály könnyei sem tudták kioltani onnan. Fejét megvetően oldalra vetette és különöset tapasztalt. Meglátta magát egy hatalmas tükörben. Szemöldökét összehúzva nézett farkasszemet saját tükörképével, keresve, mi különöset láthatott a szemében akkor a nagyapja és Sora. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de... Ekkor megtorpant. Már tudta, mit akart megláttatni vele a nagypapa. A tekintete nem egyszerűen szomorú volt... a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység... Már tudta, mire gondolt öregecske mozdulataival, amikor arról beszélt, hogy az idő is lehet halott...
- Én ezt nem akartam... – súgta halkan Sora, miközben Sarah még mindig meredten bámulta azt az üres szemet a tükörben – Ő szerette az életet. Azt akarta, hogy te is szeresd. Mit mondana, ha látná azt az élőhalott tekintetet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz fel vele?... Az üresség nem jó... Meg kell tölteni a szemedet. Ha nem örömmel, akkor bánattal, fájdalommal... mert még a gyűlölet is jobb, mint az üresség.
Sarah már nem bírta tovább. Tudta, hogy kislánynak igaza van, és talán ez bosszantotta fel a legjobban. Keze hosszan lendült és csattant Sora arcán. A teremben minden megkövült. A családtagok egyszerre néztek a veszekedőkre, de nem avatkoztak közbe. Sarah ezer átkot szórt Sora-ra, könnyezve, elveszve, és mikor végre újra rápillantott az arcát fájlalóra, az elmosolyodott. Elfogadta, hogy nem tartozik közéjük, ezért szó nélkül és megkönnyebbülve távozott, amit mindenki meglepetten fogadott. A hatalmas szoba most olyan kicsinek tűnt Sarah számára. Letörölte a könnyeit és az ágy felé fordulva megint kénytelen volt a tükörbe nézni és megértette... a szemében olyan fájdalom és keserűség versengett, ami teljesen elűzte belőle a sötétséget. Ahogy felrémlett előtte Sora mosolygós, piros arca, azonnal utána eredt... de már késő. Sora Naegino-t teljesen elnyelte a föld. Majdnem tíz év kellett hozzá, hogy újra megtalálja az addigra már gitározni és énekelni is remekül tudó kamaszlányt. A kezdeti elutasítások után, végre beadta a derekát és elindult a lány felfelé. Hamarosan meglettek a bandatagok is. Igazán jó barátok lettek, mint egy család, akik mindig segítenek egymásnak a bajban.
***
Emlékezését egy vállára nehezedő kéz szakította meg. Ijedten kapta arra a fejét. Leon állt mögötte egy csábító, charme-os mosollyal az arcán, ami azonnal eltűnt onnan, amikor Sora belemélyesztette tollát a kézfejébe. A furcsa jeleneten a rajongók jót derültek, és hosszú idő után, Leon először láthatta újra mosolyogni, felhőtlenül nevetni Sora-t. Az utolsó rajongó távozása után végre kinyújtóztathatta tagjait és hosszan ásított. Lomha léptekkel indult kifelé a sátorból, aminek oldalánál Leon szédítette a kis csajokat és fényképek egész sorozata készült velük. Sora csak unott mosollyal legyintett feléjük és hagyta őket. Tudta nagyon jól, hogy a rajongók szíve talán félénkebb bármelyiküknél... kivéve persze...
- Lám-lám! A híres Sora Naegino! – tűnt elő a sötétből egy hosszú, fekete hajú lány alakja
- Csak nem? – vette fel a kesztyűt Sora is – Hát idáig képes voltál követni?
- Megmondtam neked! Bármire képes vagyok, hogy elpusztítsalak!
- Drágám! Már majdnem egy évtizede ezt hajtod, és egy felém repülő tojáson kívül semmire sem vitted! Mellesleg a tojás jóval elkerült engem! – emlékezett
- Pontosan! Tíz év nagy idő! Még nem tudod, mire vagyok képes!
- Kérlek! Lazíts egy kicsit! Nem bánt téged, hogy életed legszebb éveit erre a gyerekes bosszúra pazarlod?
- Ugyan már! Ez nem pazarlás! Pont ezek a percek édesítik meg az életem! – nevetett élesen, mire Leon is felkapta a fejét nem messze tőlük
- Te beteg vagy! – legyintett felé
- Elnézést! – kerül mögéjük két srác, kezükben papírokkal és tollal – Kaphatunk egy autógrammot?
- Természetesen! – jártatta végig a toll hegyét a papíron, és a fiúk végül elégedetten távoztak
- Undorodom tőled! – köpte oda neki
- Mégis mi a fene bajod van velem? Hisz nem is ismersz! Ráadásul te is igazán... tehetséges vagy... – fintorgott rá kényesen, mint aki el sem hiszi, amit mond, majd nevetésben tört ki
- Kikérem magamnak ezt a hangnemet! De várj majd rám! Ígérem, előbb hallasz majd felőlem, mint ahogy hinnéd! Még nem ismered, az igazi May Wong-ot!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
