- Leon megölte a feleségem.
 
Életemben már nem egyszer éreztem úgy, hogy kiszalad a talaj a lábam alól. Pofonokat százával kaptam az élettől. Soha, sehol nem voltam teljes jogú tagja egy társaságnak. Sehol, csak a Kaleidónál. Ott, ahol mindkét szerelmemet megtaláltam. Kétszer vesztettem el a szüleimet. Így pedig, immár Leont is másodszor. Vajon van értelme így az egésznek? A gondolataim elszabadultan cikáztak az agyamban, miközben ordítani tudtam volna. Olyan érzés volt, mintha leestem volna a lépcsőn: megdöbbentő, félelmetes és mindenekelőtt fájdalmas. A szívem, amit olyan gyengéden, puhán, Leon kezébe helyeztem eltűnt a helyéről és a padlóra huppanva darabokra tört.
 
 
"A szép üveggömb összetört,
nem véd többé gyermek álom
És száz cserép közt sebzett szívvel állsz
tétován…"
 
 
Olyan volt, mintha a szobában egyre nagyobb hideg lenne, én pedig fázósan megborzongtam, ahogy a három francia rideg tekintetét megfigyeltem. Mitől kellett ennyire érzéketlenné válniuk? Bár… tulajdonképpen nem érzéketlenek. Mindössze csak képtelenek megszabadulni a múltjuktól, mert olyan dolgok történtek, amik az egész életükre hatással voltak, amik tönkretették és a földbe döngölték őket. Aztán ránéztem a kétségbeesett Yurira, majd az aggódó Laylára és már tudtam. Yuri tervezte el a dolgokat, az irányítás azonban kicsúszott a kezéből. Jacquline szemébe néztem.
 
- Értem.
 
Egy pillanatra csak a döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézett rám, miközben én magam is megremegtem a saját hangomtól. Ismeretlen volt, rideg, éles és vágott, akár a penge. A következő másodpercben pedig hisztérikusan felnevetett.
 
- Csak ennyi? - kérdezte gúnyosan. - Értem? Ennyit vagy képes kinyögni azok után, hogy…
 
- Mégis mi a francot vársz tőlem, Bouqet?! - csattantam fel, de olyan hangerővel, hogy még a mindig nyugodt Leon is megrezzent mellettem. - Mit mondjak? Hogy jaj, bocsánat, amiért rákérdeztem? Nem tudom, ki volt a nő. Nem tudom, mi volt köztük Leonnal. Nem tudom, mi történet, ahogy azt sem tudom, hogy mi ez az egész. Sőt, arról sincs fogalmam, hogy mi bajod van. Mi közöd neked ehhez az egészhez egyáltalán?
 
- Csak annyi, drágaságom, hogy a szóban forgó nő a húgom volt - sziszegte.
 
- Nos, akkor részvétem - biccentettem mindkettőjük felé. - De, ha nem haragszotok, látni akarom a húgom és haza szeretnék menni, hogy pihenhessek, mivel fáradt vagyok - azzal nem törődve a hápogó nővel, elindultam az emeletre, Laylával a nyomomban. Még hallottam, ahogy Yuri kitessékeli a vendégeit, aztán a barátnőm óvatosan megállított. - Yume ugye maradhat még egy napig?
 
- Persze, Sora - fürkészte az arcom. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy…
 
- Nem rád haragszom, hanem Yurira - intettem fáradtan. - Azt hiszem, egy ideig semmi kedvem látni. Layla, igaz az, amit…
 
- Nem nekem kell elmondanom - vágott a szavamba bocsánatkérően. - Ez Leon dolga.
 
 
 
***
 
 
 
Miután gyorsan üdvözöltem az alvó húgom, nem törődve a magyarázkodásra készülő Yurival, szó szerint kirángattam Leont a házból és gyalog megindultunk haza. A rövid séta alatt mindketten némák maradtunk, bennem pedig úgy forrt a düh és a kétségbeesés, hogy amint a nappaliba értünk, alig bírtam magam visszafogni attól, hogy megtépjem a pasast. Ledobtam a táskám, majd lendületesen a fejem mellett következetesen elnéző francia felé fordultam.
 
- Egyetlen kérdésre válaszolj - néztem keményen a szemébe. - Igaz vagy nem igaz?
 
- Nem a te dolgod - felelte a Halálisten nyugalmával.
 
- Azt hiszem, hogy igenis az én dolgom. Méghozzá tudod, miért? - léptem közvetlen elé. - Mert a feleséged vagyok. Nem utolsó sorban pedig ott van az az apró tény is, hogy azt állítottad szeretsz. Hallani akarom, mi ez az egész! Mi történt akkor?
 
- Sora, hagyd.
 
- Nem! Nem és nem! - csattantam fel. - Mi a fene bajod van? És mi volt ez? Várom a magyarázatot, de azonnal! Elegem van ebből az egészből! Sophie miatt van megint, igaz?
 
- Sora…
 
- Persze, sejthettem - mosolyodtam el gúnyosan, miközben a kitörni készülő könnyeim már csípték a szemem. - Ő a legfontosabb neked, mint mindig. Tudod, azt hittem, hogy tényleg szeretsz és talán lesz egy kis hely számomra is az életedben, de…
 
- Ó, az istenért, fogd be!
 
Még arra sem volt időm, hogy rendesen leszedjem, vagy legalább leordítsam a fejét, mikor az ajka máris éhesen tapadt az enyémre, nekem pedig már annyira veszettül szükségem volt egy kis gyengédségre, hogy minden további gondolkodás nélkül a nyaka köré fonva a karom viszonoztam a csókját. Ugyanakkora szenvedéllyel téptem az ajkát, ahogy ő az enyémet. Onnantól kezdve pedig az az elhatározásom, hogy darabokra szedem, ha nem magyarázza meg a dolgokat, eleve halálra volt ítélve. Mert a szerelem vak. Elég egy érintés, egyetlen csók, a rózsaszín ködön át pedig a fontos dolgok máris elvesztik élüket és fontosságukat, a kontrasztok elhalványodnak, a dolgok elmosódnak, te pedig egy olyan boldogító örömmámorban készülsz fulladásos halált halni, aminél jobb dolog nem is történhetne. Legalábbis akkor, ott azt hiszed, amikor életed férfija a karjában tartva elcipel az ágyig és lesimogat rólad minden zavaró ruhadarabot.
 
Test feszül testnek, forró bőr simul bőrre, az izzadtságcseppek, melyek megjelennek a testeteken, azok sem képesek lehűteni a benneteket.
 
Mert nem a bőr az, ami ég, hanem a lélek, az érzés. Belül tombol, belülről emészt fel, miközben a vágyaitok kéjes táncot járva ösztökélnek arra, hogy egyre többet akarjatok, hogy a kezeitek egyre merészebb helyre tévedjenek a másik testén, hogy fizikai fájdalommá váljon, mikor a levegő elfogytával meg kell szakítani a csókot és el kell válnod a másik ajkától.
 
És miért pont nálunk lett volna másként?
 
A lángok egyre magasabbra csaptak bennünk, elsöpörve minden észérvet, minden józanságot, kiéheztetve minket teljesen. Már nem volt elég sem a csók, sem az érintés. A lábaim a dereka köré fonva hagytam, hogy előre lökje a csípőjét, hogy az ezüstszínű sörény beterítsen minket, miközben a vágytól nyöszörögve kapaszkodtam a vállába, csókoltam a nyakát, ő pedig a vállgödrömbe temette az arcát. Kíméletlen gyorsasággal hajszoltuk egymás a vég felé, egyre gyorsabban, egyre nagyobb hévvel, míg végül az a tökéletes, semmihez sem hasonlítható, boldog fehérség be nem lepett minket.
 
Nagyon hosszú időbe telt, mire képesek voltunk megmozdulni, de Leon csak arrébb csúszott, hogy kényelmesebben tudjon magához ölelni, én pedig elégedetten bújtam hozzá, akár egy macska. A bódulat elmúltával azonban a rideg valóság újból kopogtatott az ajtónkon és bármennyire is szerettem volna elfelejteni vagy megérteni azt, mi történt, nem tudtam. Nem kaptam hozzá segítsége és úgy tűnt, nem is nagyon számíthatok majd rá. Mikor már egyenletessé vált a légzése és biztos lehettem abban, hogy alszik, kicsúsztam az ölelő karok közül és magamra kapva a köntösöm, kisétáltam az erkélyre.
 
Olyan sok dolog volt, amit tudni akartam és olyan kevés, amit tényleg tudtam, valójában azonban csak négy volt fontos - s ezek közül kettőt nem tudtam. Szerettem Leont és szerettem a húgomat is. Az ismeretlen nő halálának körülményeit azonban senki nem magyarázta meg, így pedig azt sem tudhattam, vajon képes leszek-e megbízni és hinni annyira Leonban, hogy végrehajtsam vele a Legendás Manővert. Mintegy végszóra, megjelent a semmiből Fantom.
 
- Úgy látom, megint bajban vagy - fonta össze a mellkasa előtt a kezeit.
 
- Mikor nem voltam bajban Leonnal kapcsolatban? - kérdeztem vissza halkan, majd a korlátra támaszkodva elkezdtem a csillagos eget nézni. - Miért jöttél?
 
- A csillagod fényesen ragyog, Kaleido Sztár, de a ragyogásod korántsem teljes. Túlságosan tompa a két Skorpió mérge miatt.
 
- Kettő? - kaptam fel azonnal a fejem. - Nem csak Leon…
 
- Sebastien Lereou szintén a Skorpió jegyében született - eresztett meg egy halvány mosolyt. - Bár ridegnek látszik, a Halálisten közelébe sem érhet, mert túl sok benne a tűz, ami folyamatosan űzi előre. De nem lesz képes addig a csúcsra jutni, amíg a múltjának béklyóitól meg nem szabadul. A te Démonodnak is ugyanez a baja, Sora. A múlt kötelékei olyan emlékekhez láncolják, aminek segítségével a Halálisten sakkban tarthatja. Csak egy igazi Angyal tud rajta segíteni, aki mindig mellette van, bízik benne, gondoskodik róla és akkor is, mikor a legnagyobb őrülettel tombol és pusztulást okoz maga körül, akkor is mellette áll ki. Te ilyen vagy?
 
- Nem tudom, Fantom - súgtam magam elé. - Lehet, hogy az Angyalok táncával angyal lett belőlem, de… fogalmam sincs róla, hogy képes vagyok-e ilyennek elfogadni őt.
 
- De szereted őt, nem igaz?
 
- Mindennél jobban.
 
- Akkor azt hiszem, érdemes lenne elgondolkodnod a dolgokon és nem csak magatok, hanem az előadás miatt is.
 
- Azt hiszed, nem ezt teszem? Folyamatosan csak gondolkodok! - sértődött és dühös pillantásom mintha kivételesen lepergett volna róla. - De nem tudom. Ő annyira… más, mint a többiek. És megint rideg lett, még velem szemben is. Nem tudom, meddig leszek képes elviselni.
 
- Hát, amit nemrég csináltatok, az cseppet sem volt ridegnek nevezhető.
 
- És én még azt hittem, megkomolyodtál - szisszentem fel, teljesen elvörösödve a gondolattól, hogy látta, amit csináltunk, azonban szinte pillanatok alatt sikerül a zavarom fölé kerekednem. - Esküszöm, legközelebb megöllek.
 
- Ugyan, Sora - vigyorgott immár leplezetlen kárörömmel. - Te is tudod, hogy szeretem a szép lányokat.
 
- Szeresd őket, de csak akkor, ha nem rólam vagy a társulatban lévő lányokról van szó, máskülönben nem tud érdekelni az egész. Kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy a te nem létező nőügyeiddel foglalkozzak!
 
- Ezzel most a lelkembe tapostál - azzal színpadias mozdulattal a szívére szorított kezekkel hanyatt dőlt, majd újból kiegyenesedve ismét komoly arccal folytatta. - Ennek ellenére komolyan gondoltam, amit mondtam. A Legendás Manőver életveszélyes, ha nem bíztok egymásban.
 
Egy kósza gondolat futott át az agyamon, majd mielőtt még tényleg végiggondolhattam volna, a kérdés már ki is csúszott a számon.
 
- Mondd csak, Leon lát téged?
 
- Idestova nyolc éve - mosolygott titokzatosan, én pedig az új információtól meg sem bírtam szólalni.
 
 
 
 
***
 
 
 
Már csak egy hetünk volt a Legendás Manőver bemutatásáig, én pedig megfogadtam, hogy előremozdítom a kapcsolatunkat, még ha bele is fogok halni. Hogy miért tettem ilyen fogadalmat? Mert Leon Oswald túlságosan is fontos emberré nőtte ki magát a szememben. Az olyan sablonos jelzők, mint az életem értelme és a Nagy Ő, egyszerűen még az igazság közelében sem jártak. Azt szokták mondani, akkor fogjuk fel annak az értékét, amink van, mikor már elvesztettük azt. Mindig idegesített, mennyire féltettek a szüleim, de így, hogy meghaltak és már nem lehettek velem, egyetlen ölelésnek vagy akár egy rossz szónak is örültem volna. De nem lehetett.
 
Yume, bár ritkán láttam az állandó edzés miatt, de tökéletes egészségnek örvendett és boldognak, kiegyensúlyozottnak látszott. Leon pedig... Ő egyszerűen Leon volt. Majd megőrültem, hogy újból a ridegség álarcát vette magára, miközben nem tehettem ellene semmit az égvilágon.
 
Pedig többet jelentett számomra, mint addig bárki más. Elég volt egyetlen pillantás, hogy a Pokolba taszítson vagy a Mennyországba repítsen. Maga volt a Kísértés, az igazi Démon, aki bármit képes kihozni az emberből, a legjobbat és a legrosszabbat is. Ha úgy láttam jónak, kiabáltam, ha úgy, suttogtam, de tántoríthatatlan volt és nem mondott többet egy szót sem, ahogy az akkor a szobában jelen lévő többi ember sem. Némák voltak. Mia pedig semmire sem ment a kutakodással.
 
A színpadnál amint meglátott minket valaki együtt, nagy ívben elkerültek minket, félve attól, hogy épp előttük fakadunk ki újból.
 
Hat nap volt.
 
Pokoli hat nap.
 
Lépten-nyomon összevesztünk, hogy a következő pillanatban önmagunkat meghazudtolva eszeveszett csókcsatába kezdjünk, nem törődve azzal, ki van a közelünkben. Harcoltam. És minden nap elbuktam.
 
Végül pedig feladtam...