A Rosings-parkban lévő Oswald birtok csöndjét egy hatalmas ordítás rázta meg. Mintha csak egy vakító villámot követő, eget rengető mennydörgést hallhattunk volna. Ez az üvöltés pedig nem máshoz tartozott, mint Leon Oswaldhoz.  Szörnyű és keserves fájdalom járta át szívét s eszét. Teste remegett, ahogy kezei is, melyben levelemet tartotta. Hirtelen azon kapta magát, hogy sír. Sír egy lány miatt, akit teljes szívéből szeretett. Egy lány miatt, akit örökre elvesztett. Az egyetlen fényforrása, az egyetlen reménye végleg kihunyt.  Könnyei megállíthatatlanul végigfolytak nemesi arcán, majd nagy erőfeszítés árán, de baldachinos ágyához vonszolta magát, és leült. A kezében lévő papírlapot fölemelte, s újra és újra olvasni kezdte:  

„Kedves Leon! 

Mikor megtudtam, hogy ki is vagy valójában szörnyű dühöt és kétségbeesést éreztem. Mintha elárultál, s becsaptál volna.
Szörnyen érzem magamat. Két választási lehetőségem van: hogy a szívemre, vagy az eszemre hallgassak. Az eszem azt diktálja, hogy a könnyebb utat választva elmeneküljek. A szívem... A szívem, pedig, hogy utánad menjek, s Veled lehessek.
Csakhogy én mégis az eszemre hallgattam. Kérlek, bocsáss meg!
A méreg, melyet megittam lassan, de biztosan hat. Nemsokára nem fogok érezni semmilyen fájdalmat, semmilyen szenvedést, és odafentről fogok Rád vigyázni.
A legboldogabb ember voltam, mikor megismerhettelek. Csak köszönetet tudok mondani a szép emlékek és a varázslatos éjszaka miatt. Köszönöm, hogy szerethettelek.
Leon, könyörögve kérlek, felejts el engem! Légy boldog egy másik nővel, akit igazán szerethetsz, és vele lehetsz életed végéig. El kell, hogy felejts!
És kérlek, bocsáss meg döntésem miatt, de nem volt más választásom. A múltat már nem tudjuk megváltoztatni, de a jövőt igen! És én boldog jövőt kívánok neked!
Még egyszer köszönöm a gyönyörű perceket! Vigyázz magadra, és húgodra, Sophie-ra is! Legyetek boldogok!
Örökké szeretni foglak, Leon!  

Ég veletek:
Sora Valentine”    

Hamarosan azt vehettük észre, hogy a röpke pillanatra előbukkanó a világosságot adó Nap hirtelen eltűnik, s a csendes szobára - melynek csendjét csak a két személy halk zokogása törte meg -, sötétség borul. Szomorú, és fekete lepel takarta el a ragyogó Nap fényét; a könnyfelhők sírni kezdtek, mintha csak Velük akartak volna együtt érezni. Hamarosan villámok, és dörgések csatlakoztak a megtisztító esőcseppekhez, süvítő széllel végigfújva a tájon. Mintha csak Leon lelkébe pillantottunk volna. Hirtelen ajtónyitódásra figyeltek fel, ahol. Mrs. Oswald állt. Aggódva pillantott két szeretett gyermekére.
- Mi történt? - kérdezte lágy ugyanakkor együtt érző hangon. A két fiatal lehajtott fejjel hallgatott, miközben könnyeik a földön haltak meg. - Az Isten szerelmére, Leon, Sophie, válaszoljatok már!
- Kérem, anyám, most hagyjon békén... - suttogta Leon meggyötört hangon.
- Hát itt meg mi történt? - kérdezte az apja is döbbenettel az arcán, miután belépett. Sophie szó nélkül odasétált Leonhoz, és átölelte, vállán sírva.
- Ne félj bátyus, minden rendben lesz...
- Nem halhatott meg, Sophie! Neki élnie kell! Érzem, hogy él! Tudom! - Leon szorosan magához vonta, és testvérien átölelte húgát.
-  A levél igaz, Leon! Ezt Ő írta - Sophie úgy beszélt, mintha csak Ők ketten lettek volna a szobában. - És így a hír is igaz. Annyira sajnálom, bátyus!
- Nem! - állt föl. - Nem halhatott meg! Nem hagyhatott itt!
- Kicsoda, Leon? - kérdezte az apja egyre idegesebben. Leon ráemelte könnyel áztatott arcát, s szemeit, melyben mérhetetlen fájdalmat és keserűséget láthatott két szülője.
-  Kérlek, hagyjatok most magamra! - suttogta, majd megfordult, és az ablakához sétált.
-  Addig nem megyünk el innen, ameddig nem mondjátok el, hogy mi a pokol folyik itt! A francba is, a szüleitek vagyunk! - mondta az apja ökölbe szorított kézzel.
- Sora meghalt! - suttogta Sophie. Leon lehajtotta a fejét, s könnyei még jobban áztatták gyönyörű márványarcát.
- Ki az a Sora? - értetlenkedett a ház ura. Elizabeth csendben hallgatott pár lépéssel arrébb.
- Sora az a lány volt, akit Leon teljes szívéből szeretett. - egy villám világította be a gazdag bútorokkal berendezett szobát, a benne lévő négy személyt, és azt a csillogó, könnyekkel teli füstszürke szempárt.
- Á, tehát az... - mondta nyugodtabban Matthew. Hangjában semmilyen együttérzést nem hallhattak az ott lévők. - Az a nő egy kis senki volt, nem illett hozzád. És most, hogy eltávozott... - elégedett mosolyra húzta száját. - Hmm... Akkor most már nem tart vissza semmi, hogy feleségül vedd Melissa grófnőt. - mindenki döbbenten nézett. - Remek, három nap múlva esküvő... - de mondatát nem fejezte be, ugyanis Leon pillanatok alatt ott termett előtte, és megragadta a drága anyagból készült inget a mellkasánál. A férfinak elakadt a lélegzete is. Leon szeme dühös és fájdalmas szikrákat szórt.
- Azonnal takarodjon a szobámból, vagy elfelejtem, hogy ki maga, apám! - sziszegte fenyegetően a fogai közt. - Mégis hogy a fenébe képes még mindig arra a rohadt esküvőre gondolni? Gyűlölöm azt az idegesítő kis csitrit... És csakhogy tudja: magát is teljes szívéből gyűlölöm! Egész életemben azt csináltam, amit maga mondott! Egész életemben úgy táncoltam, ahogy maga fütyült! - Leon még soha nem magázta az apját. Szeretettel és büszkén nézett fel rá. Az ezüsthajú mindig a legjobb és legelőkelőbb férfiként viselkedett, mindig csak dicsekedni lehetett vele, ilyen s olyan bálokon. De most... - Soha nem tehettem azt, amit igazán szerettem, amire igazán vágytam! Soha nem hallgatott meg! Én meg nem szólhattam vissza, mindig elviseltem, amit maga akart! De most ebből elég! Még egyszer, utoljára hangsúlyozom: nem veszem el Melissát! - szótagolta az utolsó négy szót - És ha Sorára még egyszer, csak egyetlen egyszer rossz szót mer mondani...
- Leon! Kérlek, hagyd abba! - szólt ijedten Elizabeth. A férfi nem fejezte be a mondatát. Egy ideig nézte apja tekintetét, végül engedett a szorításon, s kezeit elemelte a mellkasáról.
- Távozzon a szobámból! - dörögte.
- Mi lett az én fiamból? - suttogta Matthew. - Mi lett az én okos, és intelligens fiamból, akit mindenki örömmel fogadott a gazdagok köreiben. - nézte a háttal álló fiatalabbik Mr. Oswald-ot. - Akkor ezt jól vésd az eszedbe, Leon: ha nem veszed el Melissát, akkor egyetlen egy fontot sem kapsz majd örökségül. Válassz Leon! Feleségül veszed Melissát, vagy többé nem mondhatod magadnak gazdagnak... nem mehetsz bálokba, nem vehetsz magadnak szép ruhákat, nem fognak a lábaid előtt heverni a gazdag nők ezrei.
- Magának csak ennyit jelent a pénz? - kérdezte, miközben megfordult. - Akkor ezt jól vésse az eszébe: nem érdekel. Nem érdekel, hogy nem kapok semmit sem. Tulajdonképpen emiatt szenvedtem olyan sokat, mert gazdag voltam. Mert gróf voltam. - szorította ökölbe kezeit.
- Pontosan ezért kell elvenned egy hozzád illő nőt, aki okos, szép, és kedves.
- Tévedsz, apám! - szólt közbe Sophie. - Melissa egyáltalán nem olyan, mint amilyennek te hiszed! És csak, hogy tudd, ha nem jött volna utánunk, akkor most minden rendben lenne, és nem látnád a fiadat ennyire szenvedni. Leon tényleg szerette Sorát. Ő olyan kedves, és megértő volt. Segítőkész és emellett gyönyörű. És kit érdekel, hogy nem volt gazdag? Akkor is, tehetséges volt. A legeslegtehetségesebb rajzoló, akivel valaha is találkoztunk. Itt, Angliában sem találunk ennyire tehetséges művészt, mint Ő. Annyira rossz hallani, hogy így beszélsz róla, mikor nem is ismered. - a kislány szemei is könnybe lábadtak. Apjuk csak állt, és nézett. Majd nagyot sóhajtva kilépett a szobából, becsukva maga mögött az ajtót. Édesanyjuk csak nézett, majd nagyot sóhajtott, és közelebb lépett feldúlt fiához.
- Kicsikém! - ölelte át Leont. A férfi szorosan átölelte édesanyját, majd zokogni kezdett vállán. A nő vigasztalóan simogatta fejét, miközben megnyugtató szavakat suttogott fülébe.
- Annyira... szerettem... - szipogta. - Ha nem jött volna Melissa, akkor még mindig mellette lehetnék. - szomorú tekintettel nézett fiára.
- Akarsz róla mesélni? - kérdezte lágyan. Észre se vették, hogy Sophie eközben hangtalanul kilépett a szobából. Elizabeth kényelmesen hátradőlt az ágyon, fia fejét a mellére húzta, s így nyugtatta tovább.
-  Olyan gyönyörű volt... Olyan kedves és segítőkész. Szép, gesztenyebarna tekintete volt, és hosszú hátközépig érő lilás haja. Az alakja pedig vékony és törékeny volt, de ugyanakkor fenséges. A bőre puha, az ajkai... szépen íveltek, és finomak. - eszébe jutott az első csókúk. - Nem sokkal azután találkoztunk, miután megérkeztem. Kipakoltunk a szállodában, majd én kimentem a teraszra. Ott láttam meg őt legelőször a parkban, ahogy rajzol, és a kiskutyája játszik körülötte. Már akkor megfogott benne valami. Először csak egy újabb trófeának tekintettem, de aztán rájöttem, hogy Ő sokkal, de sokkal másabb, mint a többi nő. - kis szünetet tartott. - Egy férfi megfogta a táskáját, és elrohant vele, Ő meg utána futott. Épp akkor léptem ki a hotel ajtajából, és én is utána futottam, hogyha valami gond történik, akkor segíteni tudjak neki. De szerencsésen vissza tudta szerezni a táskáját, és visszafele indult, amikor valamiben megbotlott, és egyenesen rám esett. Olyan közel volt hozzám. Mellkasomon éreztem a szívének dobogását, arca alig volt pár centire az enyémtől. A tekintete meglepett, és dühös volt. Csak néztük egymást, amikor megelégeltem, és megcsókoltam. Magam sem tudom mért, de annyira megkívántam és nem bírtam nemet mondani. Végül is visszacsókolt. Olyan gyengéd, és lágy volt. Még soha, senki nem csókolt így. Aztán persze ezután jól felképelt, de hát meg is érdemeltem... - futott át egy halvány mosoly arcán. - Egyre többet találkoztunk. Megtudtam, hogy Sophie osztálytársa, így direkt úgy terveztem a napomat, hogy a közelébe lehessek. Persze, én bolond nem mondtam el neki, hogy valójában ki is vagyok.
- Nem mondtad el? - kérdezte édesanyja.
- Nem. - rázta meg fejét. - Azt mondtam, hogy Leon Oldham vagyok, és Párizsból jöttem.
- Ó, Leon! Az én leánykori nevemet használtad? - lepődött meg. - Tehát azt mondtad neki, hogy Oldham vagy, és hogy Párizsból jöttél, vagyis ahonnan az apád származik. Ó, fiam!
-  Tudom, már az elején meg kellett volna neki mondanom. Akkora egy barom vagyok! - sóhajtott fel. - De akkor még nem ismertem, és nem tudtam róla semmit. Azt hittem, hogy ugyan olyan, mint a többi lány, és csak azért akarna velem lenni, mert tudja, hogy gazdag vagyok. De rájöttem, hogy Sora nem ilyen. - rázta meg a fejét. - De akkor már túl késő volt, hogy elmondjam neki. Beleszerettem.
-  Értelek fiam. De kicsim, nem jó dolog a hazudás.
-  Tudom, anyám. Akkor így gondoltam a leghelyesebbnek. - majd elgondolkodott, és tovább folytatta: - Az egyik nap Sophie megfűzte Sorát, hogy rajzolja le őt. Tudod, hihetetlenül tehetséges. Engem is pikk-pakk alatt ugyan úgy lerajzolt... Mintha csak tükörbe néztem volna. Amikor haza mentünk volna, hatalmas vihar tört ki. Még az orrunkig se láttunk el, úgy szakadt az eső. Aztán Sora azt javasolta, hogy aludjunk nála. Mi meg vonakodva, de elfogadtuk. Sophie azonnal elfoglalta a kanapét, így mi ketten egy ágyon aludtunk. A vihar következtében az áram is elment, és amint jött volna a szobájába, elesett. Én meg odamentem, hogy segítsek neki, de valamiben én is megbotlottam, és egyenesen ráestem. Ismét megcsókolhattam. Fölemeltem, majd visszavittem a szobába. Olyan gyönyörű volt, mikor aludt. Én meg hihetetlenül boldog, hogy reggel mellette kelhetem. Aztán, úgymond „hozzáköltöztem”. És mind a ketten boldogok voltunk. De tudtam, hogy hazudok neki, így próbáltam elmondani neki, hogy ki vagyok, de valami mindig közbejött. - kis szünetet tartott.
-  És utána? Mi történt?
-  Jött az a fogadás.
-  Fogadás?
- Pár nappal az után, hogy megismertem, egy fogadást kötöttem vele, csakhogy még közelebb kerülhessek hozzá.
- Tényleg? - anyja arcán egy kis mosoly bujkált.
- Igen. Én azt mondtam, ha egy hét alatt Ő megtanít engem rajzolni, akkor bármit kérhet cserébe. És ha én megtanítom Őt táncolni, akkor én kérhetek tőle valamit. Ha meg döntetlen lesz, akkor mind a ketten kérhetünk valamit. - nagyot sóhajtott. - Ez az egy hét hamar eltelt. És az eredmény döntetlen lett. Aztán jött az az este.
-  Milyen este?
- Mikor meg akartam lepni. Az elején annak tudtam be, hogy a fogadás miatt készítek neki egy romantikus vacsorát, de mégis más miatt volt: örömet akartam neki okozni. Tudod, Ő rengeteget szenvedett az életében. A szülei eldobták maguktól, és egy olyan házaspár vette őt szárnya alá, akinek nem lehetett gyermeke. Sora egy emeletes házban lakik... lakott... - ismét ellepték a könnyek szemét. Próbálta visszatartani. - Tehát, visszatérve, az emeletes ház tetejére szerveztem a vacsorát. Az egész olyan csodálatos volt. És ezután... ezután...
-  Igen? - kérdezte kíváncsian.
-  Lefeküdtem vele... Jó, ne nézz így anya... De Ő tényleg... Tényleg megérdemelte. Vele nem úgy játszottam, mint a többi nővel. Soha senkivel nem voltam ilyen boldog, mint vele. Olyan... gyönyörű volt, olyan finom, és... - megtörölte szemét, de mondatát nem fejezte be. - Másnap, pedig könnyezve láttam az ablakban. Hajnal volt. Azt hittem, fájdalmat okoztam neki, és azért sír. De közben azok örömkönnyek voltak. Ó, anya, azért sírt, mert boldoggá tettem. Legalábbis részben. Ugyanis még azért is könnyezett, mert tudta, hogy el fogok menni, és azt hitte, hogy örökre el fogom felejteni. De erre képtelen vagyok. Bevallottam neki, hogy szeretem. Olyan boldog volt, átölelt, és ismételten megcsókolhattam. És kiderült, hogy akkor volt a születésnapja. Meg akartam lepni őt, így miközben a parkba sétáltunk, gyorsan elkéredzkedtem, és a közeli ékszeres boltba mentem. Egy gyönyörű gyűrűt vettem neki. Drága volt, de hát az kit érdekel? Oda akartam neki adni, miután végre elmondtam, hogy ki is vagyok valójában. De sajnos ismételten közbejött valami... pontosabban valaki: Melissa... - mondta ki gyűlölködve annak a nőnek a nevét. - És mindent elrontott. Sora megtudta, hogy a valódi nevem Oswald, és hogy Angliából jöttem. No meg hogy Melissa a menyasszonyom, és hogy én meg egy gróf vagyok. Az a boszorka... - szorította ökölbe a kezét. - Ó, anya! Veszekedtünk, és mind a ketten sírtunk. Soha, de soha nem sírtam senki, és semmi miatt. De miatta igen! Anya, sírtam, mert csalódott bennem. Arra kért, hogy felejtsem el. Aztán az esőben elrohant, és többet nem láttam. És nem is láthatom most már, soha... - ismételten sírni kezdett. - Én tényleg szerettem! Sőt imádtam! Anya, hogy fogok én így tovább élni? - kérdezte kétségbeesetten.
- Css, kicsim! Az idő nagyon jó orvos. Be fognak gyógyulni ezek a sebek, hidd el, fiam.
- Ezek a sebek nagyon mély sebek, anya! Miattam halt meg! - bontakozott ki az anyai ölelésből, majd lehajtott fejjel fölállt, és a rajzolt képemhez lépett. - Soha többet nem tudok egy nőt úgy szeretni, mint Őt. - húzta végig arcom vonalát remegő ujjával.
-  Megnézhetem? - kérdezte gyengéden.
-  Igen, tessék. - nyújtotta át.
~   Hmm... Mért ilyen ismerős ez a lány? - gondolta. - Mintha már láttam volna valahol. Olyan a mosolya, mint... mint... Eleanorának... - döbbenten kerekedtek ki szemei.
-  Anyám, minden rendben?
- Igen, persze. Ő tényleg gyönyörű, fiam! De mondd csak, hogy halt meg? - kérdezte óvatosan.
- Mérget vett be.
- Mérget? Szegény lány.
- Anyám, miattam halt meg! - térdelt le. - Miattam vetett véget az életének. Én ezt soha nem tudom megbocsátani magamnak. - egy villám cikázott az égen, majd egy dörgés követte útját.
- Fiam. Most pihenj le! Pihenj le, és utána visszamegyünk Los Angeles-be.
- Visszamegyünk?
-  Igen, Leon! Úgy érzem, tartozom neked annyival, hogy elviszlek a sírjához. De még egy kérdés van a fejemben...
-  Mondd, anyám!
- Hogy mi a teljes neve?
- Sora Valentine. - suttogta.
- Sora Valentine - ismételte. - Rendben, akkor most pihend ki magadat. - simította meg a fejét. - Minden rendben lesz, kisfiam! - csókolta homlokon.
- Köszönöm, hogy meghallgattál! - ölelte át, majd megfogta a rajzolt képet, és ledőlt ágyába. A sok kimerültség, és feszültség miatt pár perc múlva egyenletes szuszogása elárulta, hogy már rég egy boldog álomvilágban pihen. Elizabeth halkan kilépett a szobából. Még egyszer utoljára ránézett fiára, majd becsukta az ajtót. Gondolatai körülöttem járkáltak. 
- Sora Valentine... - suttogta, s férje dolgozószobája felé indult.