|
17.RÉSZ
NAT 2009.08.22. 10:03
- Sophie! Hol vagy édesem?
Szergej diadalittas arckifejezéssel lépett be a konyhába és ravasz mosolyra húzta száját. Ezennel kezdetét vette ugyanis az a kétszemélyes csata, amelyben ő nagy előnyt élvezett.
Először is azért, mert egy kis szőkét kellett megtalálnia, aki nem egy lángelme. Nem járhat túl az eszén egy olyan férfinek, aki még az orosz maffia elől is eltűnt. Másodszor pedig azért, mert néhányszor már maga is részt vett Szibériában medvevadászaton, vagyis nagyon jól tudja, hogyan kell becserkészni az áldozatot, hogy aztán halálos sebet ejthessen rajta. És Sophie mégsem egy fél tonnás behemót, hanem szerencsére egy hiszékeny és gyenge kislány, akit édességgel és némi játékossággal meg lehet vesztegetni. Úgy, hogy önszántából tegye a fejét a bárd alá.
- Édesem!- nyitotta ki a szekrény egyik ajtaját, amelyben fazekak és tálak sorakoztak. - Bújócskázunk? Ezt szeretnéd? Rendben, ahogy akarod - nézett be a mellette lévő rekeszbe, ahol konyhai kisgépeket talált. - De jobb ha tudod, hogy ebben a játékban mindig én nyerek. Nem szeretek veszíteni. Ha vesztesen kerülök ki egy játékból általában mérges és ideges vagyok. Az pedig nem jó, nagyon nem jó. Éppen ezért azt javaslom, hogy kössünk egyezséget, kicsim - pillantott be a kuka mögé. - Ha önszántadból előjössz, akkor garantáltan nagy meglepetésben lesz részed. Ezt megígérem. Valami olyasmit kapsz tőlem, ami az egész életed megváltoztatja - guggolt le, hogy belessen az asztal alá, amelyet földig érő terítő takart. - Viszont ha én talállak meg, akkor vesztesz és nem kapod meg az ajándékot - húzta el a függönyt, miközben mézes-mázos hangján továbbra is próbálta előcsalogatni a kislányt. - Tudod, amikor anno én bújtam el az öcsém elől, mindig győztem. Nem megijeszteni akarlak ám, ezzel csak azt akarom mondani, hogy ismerek minden helyet és nagyon nehéz lesz olyan búvóhelyet találnod, amit kifelejtenék a sorból - fordult körbe lehetséges helyek után kutatva. - Sophie! Hallasz engem? Hát persze, hogy hallasz te kis szépség. Az igazat szeretnéd hallani? Felőlem. Beismerem, kemény ellenfél vagy, de rajtam nem fogsz ki - vette a fürdő felé az irányt, amihez a nappalin át vezetett az út. - Oswald! Remélem dagad a melled az apai büszkeségtől. A lányod rád ütött abban, hogyan kell eltűnni az ember szeme elől - rúgta oldalba a földön fekvő Leont, aki összeszorított fogakkal nyelte vissza a kiáltást. A feje zúgott és émelygett a vérveszteség miatt. Ez a rohadék alaposan elintézte. - Úgy látszik, ez a génedben van. Ez egy Oswaldokra jellemző genetikai tulajdonság. Amikor a húgodat megölted, akkor te is elmenekültél Párizsból. Füled-farkad behúzva ültél fel az első japán gépre, hogy aztán találkozz Sorával, majd tönkre tedd az életét és újfent kámforrá válj. Igazi varázsló vagy, Oswald! Ha baj van, köddé válsz és másra hagyod a gondokat. Milyen ügyes megoldás. És lám, a kis taknyos örökölt valamit tőled is, azt, hogyan kell eltűnni az ember szeme elől. De ne aggódj! - emelte meg a kezeit, nyugalomra intve a férfit. - Én megtalálom és akkor mi hárman befejezzük ezt a nevetséges bújócskát. Úgy elbújtatlak benneteket, hogy még az úristen sem talál rátok.
- Hagyd békén a lányomat! - nyögte panaszos hangon. - Kínozz engem! Az sem érdekel, ha megölsz, csak ne bántsd Sophie-t! Mi hasznod van egy gyerek halálából? Nincs szíved? Hiszen csak egy beteg kislány. Hagyd életben!
- Ez nem kívánságműsor Oswald - ütögette a fegyver csövét a tenyeréhez, miközben belépett a fürdőszobába. - Sophie, kedvesem! Ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad. Nem ám. Szergej bácsinak még mindig áll az ajánlata - nyitotta ki a fürdőszoba szekrényt, ahol belesett a törülközők mögé is. Biztos, ami biztos, hiszen ez a kis átkozott ügyesebb, mint hitte. - Tudom, hogy nagyon szereted a csokit. Történetesen van nálam svájci csokoládé. Az a kedvenced ne is tagadd! Hallottam egyszer, hogy anyádnak ilyen finomság után sírtál. Én adok neked, annyit, amennyit csak akarsz - húzta el a zuhanyfülke ajtaját, miközben eltorzult az arca. - Nem sokáig leszek ilyen kedves Sophie! Hallod! - kiáltotta hirtelen és mindent lesöpört az egyik polcról. - Ne akarj felbosszantani, mert azzal csak magadnak, meg annak a szerencsétlen és idióta apádnak ártasz, aki odakinn fetreng. Nem fog megvédeni, mert arra sincs ereje, hogy felüljön! - rontott ki a nappaliba újra és miután nyugtázta, hogy Leon meg sem mozdult, átment az étkezőbe. - Hallod? Kis rohadék! Nem érek rá egész nap! - borította fel sorban a székeket. - Esküszöm, ha megtalállak nagyon megjárod. Én igyekeztem kedves és megértő lenni, belementem a hülye kis játékodba, de ennek vége! Megtalállak és úgy megverlek, hogy többé nem az asztmád lesz a legfőbb gondod, hanem hogy újra megtanulj járni! - fordult a hálószoba felé. - Közeledek Sophie! - rontott be magasba tartott fegyverrel. - Nem is sejted, hogy mennyire közel járok már! - csukta be az ajtót és mosolyogva dőlt a falnak, miközben a meglévő két golyó mellé további kettőt töltött be. Ez az utolsó helyiség, ahol még nem kereste. Itt lesz, itt kell lennie és innen bizony nem menekül, erről majd ő gondoskodik.
- És holnapután?
Sora kétségbeesetten szorongatta bankkártyáját a reptér egyik jegykiadójánál. Nem lehet ekkora pechjük, pont most, amikor égető szükségük lenne három helyre Zürichbe. Az életük múlik ezen a pár napon, nekik nincs idejük bízni abban, hogy valaki meggondolja magát és mégsem repül mondjuk síelni vagy kirándulni. El kell utazniuk lehetőleg még ma, legkésőbb holnap, de ennél tovább nem maradhatnak Franciaországban.
- Akkorra van helyünk, de sajnos csak egy. Ez egy olyan időszak, amikor a síelni vágyók útra kelnek és szinte elözönlik Svájcot - nézett fel rá egy kedves, mosolygós hölgy. - Tegyem esetleg várólistára önöket? Mert ez lehetséges. Sosem lehet tudni, hogy ki mondja vissza az utat és akkor esetleg maguk kapják meg a jegyeiket.
Várólista? Ez jelen esetben a számára legalább olyan bizonytalan, mint a lottó ötös. És miért mindenki Svájcba megy síelni? Miért nem mennek Skandináviába?
Mégsem tehetett mást, megkapaszkodott minden lehetőségbe.
- Mennyien vannak előttünk? Mekkora az esély arra, hogy beférünk valamelyik korábbi gépre?
- Ketten vannak önök előtt, egy idős házaspár, tehát az esélyük nagyon is jó - pörgette a monitoron a táblázatokat.
- Rendben, írjon fel minket, de kérem, nem nézné meg még egyszer a mai és a holnapi közvetlen járatokat? Nekünk mindenképpen Svájcba kell mennünk! Értse meg, nem maradhatunk Párizsban!
- Ma este tizennyolc negyvenötkor indul egy gép Bécsbe. Ott van csatlakozása az Oslóból érkező járathoz, ami Zürichbe megy. Viszont az átszállási idő nagyon rövid. Erre még van hely, ezt esetleg fel tudom ajánlani. Jobb, mint a semmi, pláne így, hogy sietnek.
Sora tehetetlenségében megdörzsölte a szemeit. Az nem lesz jó, túl kevés az idő az átszállásra és nagy a valószínűsége, hogy nem érik el a norvég járatot. Ott töltse az éjszakát egy súlyos beteg gyerekkel, akire ha rájön a roham, még kezelni sem tudná? Így is alig engedték repülni, az orvos agyon is ütné, ha megtudná, hogy órák hosszat repkedtek.
- Nekem csak közvetlen járatok jöhetnek szóba! - erősködött. - Könyörgöm, nézze meg még egyszer ezeket.
A hölgy bólintott, de a pár perces keresés ugyanazt az eredményt hozta. A közvetlen járatok dugig voltak.
- Sajnálom. A svájci Alpok mindig is közkedvelt síparadicsom volt - sóhajtott együtt érzően. - Felírtam a várólistára! Bizakodjon, hogy visszamondanak három helyet valamelyik korábbi járatra.
Sora megsemmisülten állt ki a sorból és eltette a kártyáját. Ilyen nincs.
Valaki megfogta a vállát. Rémülten állt meg és egész testén remegés futott végig. Ez Szergej. Istenem, hát már sosem lesz nyugta tőle? Mindenhol megtalálja?
- Jaj, de jó, hogy itt vagy! - lihegte Claire. - Hívtam Leont, de nem vette fel. Már kezdtem megijedni, azt hittem, hogy baj van.
- Mit keresel itt? - kérdezte Sora csodálkozva, miközben egy szabad székhez vezette a kifulladt lányt. - Utazol valahová? Nekünk nem is mondtad.
- Nem én utazok hanem ti. Te meg Sophie - húzta elő a táskájából a jegyeket és a döbbent Sora felé nyújtotta. - Steven intézte el, ő Leon ügyvédje. Igaz, nem Zürichbe szólnak, hanem Bernbe, de onnan vonattal mehettek tovább Zürichbe. Steven azokat a jegyeket is lefoglalta az ottani vasútállomáson, nektek csak igazolnotok kell magatokat - lélegzett már egy kicsit összeszedettebben. - Minél előbb el kell tűnnötök innen, azt hiszem, ez világos. Este nyolckor indul a gép, Layla pedig a reptéren fog várni és elvisz benneteket egy hotelbe éjszakára. Bízom benne, hogy mindent jól szerveztünk meg és nem lesz semmi gond.
- És veletek mi lesz? - kérdezte aggódva. - Szergej tudni fogja, hogy te is segítettél.
- Értem ne aggódj! Már van valaki, aki vigyáz rám - válaszolta sokat sejtető vigyorral az arcán. - Ami pedig Leont illeti, holnapra foglaltunk neki is egy helyet. Nemsokára együtt lehettek. Egy boldog családként élhettek és nevelhetitek a közös gyermeketeket. Hiszen mindketten ezt akarjátok.
- Fogalmam sincs, hogyan köszönjem meg - szorította magához a jegyeket. - Minden rosszat visszaszívok rólad, mindent. Fantasztikus lány vagy, Claire és nem érdemled meg, hogy egy rúd körül táncolva éld le az életedet.
- Ugyan már - legyintett. - Én már régen elfelejtettem a szitkokat. Ami pedig a munkámat illeti, Stevent nem zavarja, engem viszont egy kicsit igen. Egy ügyvéd barátnője valóban nem csinálhatja ezt. De most ne erről beszéljünk - taszigálta Sorát. - Na gyerünk! Mire vársz még? Nemsokára indultok és neked csomagolnod kell.
Sora bólintott, majd búcsúzóul átölelte a lányt és futásnak eredt.
- Jaj, Sophie! Kellemetlen ez nekem! Valójában nincs veled semmi bajom - Szergej drámai sóhaját a ravasz kattanása kísérte. Időközben megszabadult a postáskabáttól és már csak egy pólóban tervezgetett. - Vagyis van, igen, tulajdonképpen van. Annyi a gondom veled, hogy Oswald vagy. Egy hülye francia gyereke, aki azt sem érdemli meg, hogy levegőt vegyen, nemhogy Sora férje legyen.
Lövést adott le hirtelen a szekrényre, mely a hangtompító miatt alig hallatszott.
- Egyből semmi - csapta be dühösen az ajtót, majd az ágy felé fordult. - De a szerencse forgandó! Csak nem az ágy alá bújtál? - emelte fel a takarót és ördögi vigyorra húzta a száját, amikor a túloldalon látta kisurranni a kislányt. - Megvagy te kis csoda! - térdelt fel és az ágyra könyökölt.
Sophie játéknak fogta fel az egészet és pakolgatni kezdte a babáit. Mosolyogva nyújtott egyet a férfi felé, aki elvette és a háta mögé hajította, amikor a lány elfordult.
- Sophie - állt fel, miközben le sem vette szemeit a gyerekről. Még egyszer nem tűnhet el előle. - Akarsz játszani velem meg az apukáddal?
- Igen - nyomkodta egy plüssmaci fejét. - Csoki.
- Nem - rázta meg a fejét Szergej. - Csoki csak abban az esetben járt volna, ha önszántadból jössz elő. De én találtalak meg, tehát nincs jutalom.
- Apa - nézett az ajtó felé Sophie, majd újra a medvét részesítette előnyben.
- Igen - vette ölbe a gyereket. - Apa is itt van és ő már nagyon várja, hogy együtt játszunk. Gyere! Kezdjük el a mókát!
Leon gyomra fel-le ugrált, amikor megpillantotta Szergejt és Sophie-t. Nem, nem létezik, hogy a lányát is elveszítse. Fel kell állnia, muszáj erőt gyűjtenie és megvédenie a gyermekét. Átok ül rajta, átok ül az Oswald neven, átok ül mindenkin, akit Sophie-nak hívnak.
- Itt van apa - ült le Szergej a kanapéra és maga mellé állította Sophie-t. - Nézd csak, valaki bántotta.
Sophie kicsiny szemeivel szomorúan pillantott Leonra, akinek sebe összevérezte a szőnyeget.
- Nem vagy normális - suttogta Leon. - Épeszű ember ilyesmit nem csinál.
- Épeszű ember nem megy feleségül hozzád és nem szül neked kölyköt - húzta vissza a kislányt, aki el akart menni. - Itt maradsz! Te meg ott, ahol vagy! - fogta Leonra a fegyvert, aki megpróbált felülni. - Így is az első sorból nézed majd végig az előadást, felesleges tolakodnod. Ne hozzak egy kis harapnivalót? Esetleg innál valamit?
- Engedd el a lányomat! - ült fel nehézkesen a fenyegetés ellenére és a falnak támaszkodott. - Ölj meg engem, de őt hagyd futni. Csak egy gyerek és nem tehet arról, hogy én vagyok az apja.
- A nevemre akartam venni - simított végig a csővel a lány szőke haján. - De Sora nem engedte. Azt mondta, hogy ragaszkodik az Oswald névhez - vicsorított ellenségére. - A te nevedhez. Amikor megszületett, beleegyeztem a Sophie névbe, de szerettem volna, hogy Eva legyen a második neve, anyám után. Sora ebbe sem egyezett bele. Dögöljetek meg mind a ketten! - sziszegte reszketve. - Mindannyian meg fogtok halni.
Leon érezte a tarkójára nehezedő nyomást, viszont tudta, hogy nem szabad elájulnia. Küzdenie kell. Az orosz kezdi elveszíteni a kontrollt. Egyetlen rossz mozdulat vagy szó és mindannyiukkal végez. A húga életét nem tudta megmenteni, ám a lányáét meg fogja. Ha beledöglik akkor is.
- Sophie - nyomta az álla alá a hideg csövet. - Én nem akartam, hogy ennek így legyen vége. A barátod akartam lenni, sőt, szerettem volna az apád lenni, de megtiltották. Most pedig útban vagy. Tudod, amikor az anyukád belép a lakásba és meglát benneteket holtan, nagyon ki fog borulni. De én itt leszek, hogy megvigasztaljam. Nem fog örülni, hogy én öltelek meg titeket, de megkönnyebbül majd, hogy már nem fog egy lecsúszott sztártól meg egy betegeskedő kis porontytól függni. Szabad lesz és velem jön Moszkvába, hogy új életet kezdjünk.
- Nem vagy normális - zilálta Leon kétségbeesetten. - Nem vagy normális.
- Befogtad a pofád Oswald! - ordított rá hangosan, amitől Sophie ijedten szabadította ki magát a férfi karjaiból és hátrált. - Gyere vissza te kis dög! - célzott a gyerekre, mire Leon kirúgta alóla a lábat, Szergej pedig elterült a földön.
Ám arra még maradt ideje, hogy meghúzza a ravaszt. A golyó Sophie-tól nem messze fúródott a falba. A gyerek sírni kezdett és fenékre esett a konyhaajtóban. Mellkasa szaporán járt fel-le, de Leon elégedetten nyugtázta, hogy sem a lövedék nem találta el, sem pedig a roham nem tört rá, mert lassan feltápászkodott és felé indult.
- Ne gyere ide kicsim! - mondta a francia, miközben belerúgott az orosz sípcsontjába, aki visszarogyott a földre. - Majd apa érted megy - állt fel és meg kellett kapaszkodnia a falban, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. - Gyere! - emelte fel Sophie-t, miközben hátát a falnak támasztva araszolni kezdett a konyha felé. Fél szemmel mindig Szergejt figyelte, aki a lábát szorongatva ült fel a kanapéra.
- Hova ilyen sietősen? - kérdezte gúnyosan. - Várjatok meg engem is! - állt fel nevetve, amikor Leon lecsúszott a fal mentén. Elfogyott az ereje. - Nélkülem nem ér játszani. Add ide a gyereket! - vette célba Leon homlokát. - Ne mondjam még egyszer!
- Csak a holttestemen keresztül veheted el tőlem! - ölelte magához a megszeppent kislányt, aki erősen kapaszkodott az ingébe. - Engem kell megölnöd hozzá először.
Tudta, hogy a halálukat nem akadályozhatja meg, csak késeltetheti. Bárcsak itt lenne Sora. Bárcsak elmondhatná neki, hogy mennyire szereti. Hogy mindig is szerette és sosem haragudott rá igazán.
- Nekem így is jó - rántotta meg unottan a vállát Szergej és Sophie hátához emelte a csövet. - A kölykön könnyedén átmegy a golyó és benned áll majd meg. Egy lövedékkel intézlek el titeket, ami számomra öröm, mert ebbe a típusba nehéz muníciót szerezni. Én meg gyűlölök pazarolni. Az előbb is ellőttem egyet feleslegesen. Esetleg egy búcsúpuszi? - vihogott hangosan. - Vagy ez nem divat francia honban?
Leon már felkészült a legrosszabbra. Összeszorította a szemeit, magához ölelte Sophie-t és várt. Ekkor hallotta a tompa puffanást, de nem mert felnézni.
Szergej szemei hirtelen kidülledtek, előrehajolt majd újra kiegyenesedett. Szabad kezével a tarkójához nyúlt és amikor visszaengedte, a saját vérét dörzsölgette az ujjai között. Lassan hátrafordult és fanyar mosoly jelent meg az arcán.
- Sora...
A vascső, amivel ő ütötte le Leont, rakétaként vágta szájba. Érezte, hogy több foga is kitörik és vér önti el a szájüregét. Elejtette a fegyvert, megingott ugyan, de talpon maradt. A szoba forogni kezdett vele, a bútorok összefolytak és azt is alig érzékelte, ahogy a szőnyegre zuhant. Ujjai görcsbe rándultak, miközben ki akarta nyújtani a kezét és hirtelen nagyon nehéznek érezte a fejét.
Sora térdre esett a férfi mellett és vérben forgó szemekkel nézte lelki terrorja okozóját. Olyan régóta várt már egy ilyen lehetőségre. Olyan régóta szeretett volna fájdalmat okozni neki, hogy azt el sem tudja mondani.
- Sora.
Leon némileg megkönnyebbülve pillantott a lányra. Ugyanakkor elborzasztotta a látvány, hogy a csodaszép arc milyen dühös érzelmeket tükrözött. Nem csinálhat semmi hülyeséget. Szergej halált érdemel, de nem neki kell megölnie. Hagyja ezt a hatóságra, állítsák bíróság elé és ítéljék el. Lakoljon meg az összes bűnéért. Viszont nem szabad megölnie, ezzel csak magának ártana, magának és a lelkiismeretének.
- A lehető legjobbkor érkeztél édesem - próbálta elterelni a figyelmét, miközben továbbra is óvta a lányát, mintha további veszélytől kellene tartania.
Volt felesége mintha nem is lett volna a szobában. Csak figyelte Szergejt és még pislogni is elfelejtett. Amikor az orosz megmozdult, ütött. A cső a hátát találta el, Szergej teste pedig megrázkódott.
- Sora! Kicsim! - ölelte szorosabban Sophie-t és igyekezett eltakarni a szemét. - Édesem, gyere és vedd át a gyereket!
Szergej minden egyes mozdulatára, még a legapróbbakra is, óriási csapás volt a válasz. Végül Sora már akkor is ütötte, amikor mozdulatlan volt. Csak ütötte és ütötte, nem törődve a csontok repedésével, a pólón megjelenő vérfoltokkal, az ő blúzára csapódó vérrel, Leon hangjával. Semmivel, csak az járt a fejében, hogy visszaadjon mindent ennek a mocsoknak.
- Hagyd abba! - Leon kapta el a karját, mielőtt újból lesújthatott volna. - Már vége kedvesem - vette el tőle a csövet és megölelte a zokogó lányt, aki mintha transzból ébredt volna. - Megmentetted Sophie-t. Megmentettél minket drágám! - suttogta erőtlenül. - Ne csinálj gondot magadnak! Anyaként viselkedtél, helyt álltál és ennyi legyen elég. Hagyd a többit a hatóságra Sora!
Sora lenézett Szergejre és gyűlölködve húzódott el.
- Meg akarta ölni a két legfontosabb embert az életemben - törölte meg a szemeit és az ölébe húzta a kislányát, miközben Leon mindkettejüket átfogta. - Halált érdemel.
Csak ültek, mintha táboroznának és összebújtak volna a tábortűz mellett, és figyelték Szergej mozdulatlan testét. Aztán Sora riadtan húzta el volt férje haját, hogy szemügyre vegye a sebét.
- Már megint megsérültél - simított végig sápadt, néhol vérfoltos arcán gyengéden. - Miattunk. Köszönöm, hogy vigyáztál Sophie-ra. Köszönöm, hogy kitartottál mellette és nem hagytad magára - segített lefeküdni a férfinek, aki nagyokat pislogva jelezte, hogy az ájulás határán van. - Szeretlek, Leon Oswald.
- Én is szeretlek Sora. Mindkettőtöket.
Sora ölbe vette Sophie-t és szorosan magához ölelte. Miközben a kislány a hajával játszott, ő addig riasztotta a mentőket és felhívta a rendőrséget.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
