AJÁNLOM AZ OLDALT
- És te? Miért múlatod az időt a vesztesek bárjában? – kortyolt italába Nobu és kérdőn nézte Sora-t.
- Engem is leépítettek! – jelentette ki egyszerűen.
- Micsoda? – köhögte vissza Nobu az italát.
- Lehetséges lenne, hogy a cég kedvenckéjét is kirakták? – gyújtott rá Yasu gyanakodva egy szál cigire, melynek már csupán a füstje marta a lány torkát és megpróbált a szálló mérget észrevétlenül kikerülni.
- A kedvenckéje? Ezt mégis honnan veszed? – nevetett a lány.
- Terjednek a hírek, ezt te is tudod... – nyomta el az égő cigarettát a hamutálban.
Sora kissé összehúzta a szemét a cselekedetet követően és érezte, hogy ez a srác még gondokat okozhat neki. Mert alig pár perces beszélgetés és apró mozdulat elég volt ahhoz, hogy eleget tegyen néma kérésének. A tekintetéből sajnos semmit sem tudott kiolvasni a miatt a sötét lencsés szemüveg miatt, ami mögött kíváncsi szemek lapultak meg. Egy pillanat alatt ült némaság a társaságra és a lány tudta, hogy ez miatta lett így. Mozgolódni kezdett és a kabátjáért nyúlt. A kis társaság egyszerre szólította őt meg és marasztalták.
- Srácok! – sóhajtott. – Miért nem álltok össze és csináltok egy bandát magatoknak!? – tette a csípőjére a kezét.
- Héj! Ez nem is olyan rossz ötlet! – csettintett Shin és újabb pohárért nyúlt.
- Nah! Akkor további jó tervezgetést! Én lépek! – dugta zsebre a kezeit és gyorsan eltűnt onnan.
Ahogy kiért a felszínre, azonnal megkönnyebbült és mélyen szippantott a benzingőzös, mégis tisztább levegőből. Érezte, hogy valaki követi őt, vagy legalábbis utána jön. Nem mozdult. Várt. Kemény talpú cipő közeledését hallotta a háta mögül. Lassú, megfontolt, mégis határozott lépések. Aztán megállt. Talán pár másodpercig álltak így, de a lány számára a fenyegetettség ezerszeresére nyújtotta a pillanatokat, míg erőt vett magán, hogy megforduljon.
- Te? – könnyebbült meg kissé az öltönyös új barátjától. – A szívbajt hozod rám! – igazította szemébe a rejtőzködéshez szükséges sapkát.
- A srácok is mindjárt jönnek! – vetette oda és tovább vártak a többiekre, akik hamar meg is érkeztek.
- Sora! – ragadta meg a lány karját Nobu – Kellesz nekünk! – vágta rá.
- Mi van? – hőkölt hátra kissé a meglepettségtől, nem beszélve attól a ténytől, hogy valaki szorosan tarta a karját, mely jelenet sokszor megfordult a rémálmaiban.
- Jól beszél! Azt mondtad, alakítsunk bandát! Hát megtesszük! De kell egy énekes is! – segített neki Shin.
- Megtennéd, hogy elengedsz? – próbálta higgadtan kérni Nobu-t, aki természetesen elengedte Sora-t, akin most a sápadtság apró jele és a remegés is megmutatkozott.
- Benne vagy? – szabadította meg a lányt a lelkes srácoktól Yasu, mire Sora meredten nézte a járda évtizedes porát és érveket, ellenérveket gyűjtött, melyek után határozottan vetette rájuk a tekintetét, hogy választ adjon.
- Tudjátok, az én zeném kicsit más, mint a ti műfajotok! – tárta szét a kezét.
- Ismerjük a zenéidet. Semmin sem kell változtatnod. Talán egy kicsit több dögöt vihetnél a dologba! – kacsintott rá Nobu, mire mindenkin kitört a nevetés, csak a mi örök fapofa Yasu-nk maradt érzelemmentes.
- Dögöt? – ismételte kikerekedett szemekkel. – Úgy érted, legyen ércesebb a hangom?
- Naná! Tessék! – tolt az orra alá egy doboz cigit. – Ez kezdetnek jó lesz!
- Kösz! – tette el a dobozt, hogy ne okozzon csalódást, bár esze ágában sem volt egyetlen szálat is elszívni.
A doboz kemény papírból készült. Igazán markáns anyag, melyre átlátszó nejlont húztak. Milyen ironikus. Valami, ami drogként hat az emberekre, mégis védeni kívánják. A dobozka teteje vörös volt és az aljához közeledve lett egyre sötétebb, míg teljesen át nem fordult feketévé. A doboz tetején fekete betűkkel nyomtatva állt a márka... Black Stone... Lehetne az új társulásuk neve... Fekete Szikla... Talán valami ilyesmi nehezedett most mindannyiuk szívén, melyen csak a zene képes könnyíteni, végül teljesen levetni magukról. Sora végighúzta agyongyűrűzött ujjait a dobozon és tovább kémlelte azt. Mindenki érdekesen figyelte őt és már azt is megkockáztatták magukban, hogy a lányt bizony a józan ész hiányában rúgták ki a cégtől, de nem. A szeme megakadt egy felismerésen, melyet az eltakart betűkből rakott össze... BLAck... STone.. BLAST... Arcára tébolyult mosoly feszült és észrevételét megosztotta a többiekkel is, akik nem nagyon értették őt.
- A Black Stone kezdéseiből kiolvasható... BLAST! – kiáltotta nevetve, mikor teljesen elveszett barátaira nézett, akiknek arca igazán mulattatóan hatott rá, ahogy értetlenül figyelték őt.
Blast... a szó magában hordoz mindent, ami a pusztulásnak rokona. Az égető bűnt, a poklot, a kilátástalanságot és csalódottságot. Tökéletes szó mindenre, ami Sora és talán az új bandájának tagjainak érzéseit, eddigi életét jellemezi. A kis társaságon sorra jelentek meg az őszinte öröm és tiszta tenni akarás jelei, melyek még inkább segítettek neki a visszavágóhoz. Mert megsebezték. Tudta, hogy Layla és a többiek mindig is haragudtak rá a szabadságvágya és kötetlensége miatt, de úgy érezte, hogy azért voltak annyira jóban, hogy legalább felhívják őt, vagy üzenetet hagyjanak neki. E helyett... viszonylag meglepte őt a villogó kijelzőn olvasott nevek listája. Mindenki, akit távol akar tartani magától. Kalos... Yuri... és Leon. Csalódott mindenkiben, az egész világban. Sírni volt kedve, de nem tehette, nem eshetett össze egy ilyen „apróság miatt”. Mert neki az volt. Mindenkit megráz, ha egy barát, szinte a másik fele egyszerűen nem vesz róla tudomást többé. De Sora-nak sosem voltak igaz barátai. Az a kevés, akit maga mellett tudhatott anno, mind elhagyták őt. Tagadta, de neheztelt rájuk e miatt, majd szépen lassan, ahogy felnőtt, ahogy egyre kegyetlenebb telek köszöntöttek be a fűtetlen raktárba, rájött, mit kezdjen az életével. A fiúk gyűrűjében haladtak a zsúfolt járdán, de ő csak leszegett fejjel, hang nélkül tartott velük. Azt mondta, így legalább biztosan nem ismerik őt fel. Persze... de nem ez volt az igazi ok. Valójában kicsit ki akart lépni a világból. Felemelkedni, magasra, a felhők fölé, vagy még tovább. Mindegy milyen messzire kellene mennie, most csak erre vágyott. Távol lenni minden bajtól... hogy ne legyen részese se a maga, se más fájdalmának, sérelmeinek. Csak egy kis nyugalmat akart, hogy átgondolja az egészet. De máris fejest ugrott egy új cél üldözésébe. Észre sem vette, hogy egy másik ügynökséghez érkeztek, és egy szűk folyosón sétálnak egy látszólag csak általa nem ismert végállomás felé. Bizonyára az ideúton beszélték meg, amikor ő persze folyamatosan azon törte a fejét, hogyan vehetné fel a kapcsolatot régi barátaival... vagy kikkel.
- Foglaljatok helyet! – ült egy magas támlás, diófa hatású kartámlával ellátott bőrfotelben valaki, nekik háttal.
- Köszönjük! – felelt Yasu, aki láthatóan jártas volt már erre.
A férfi hangja meglepően fiatalos volt és könnyed. A haja különös színben játszott a nap aranyságával, amely az asztal mögötti hatalmas üvegfal felől tört rá. Zöld... igen, zöldes haja volt. A kezei, melyeken báli, fehér kesztyűt viselt, lassan suhant végig a karfán, majd megragadta az asztallapot és végre megmutatta magát. Sora szeme elkerekedett a szemüvege alatt, arcizmai azonban mozdulatlanok maradtak. A többiek mind szívélyesen üdvözölték őt öleléssel, kézrázással, de ő nem mozdult. Shin kapcsolt először és megragadta a lány kezét, hogy bemutassa őt régi barátjuknak.
- Khm! – köszörült kissé torkán, mire mindenki rájuk figyelt. – Had mutassam be neked, drága barátom, a BLAST, azaz az új bandánk énekesét, Sora Naegino-t! – konferálta fel a lányt, aki lassan emelte le gesztenyebarna szeme elől a szemüveget, és igyekezett nem kérdő pillantásokat vetni a férfire.
A bőrfotel tulajdonosa fiatal volt, ahogy gondolta. Hosszú, zöldes haja volt, ahogy látta. De a többit, sejteni sem merte. A férfi ruhája szokatlan volt, kissé arisztokratikus, már már múltszázadinak is nevezhető. Mintha egy igazi nemessel találkozott volna. Figyelme azonban a fehér anyagba rejtett kezeken és a jobb szemét eltakaró, porcelánmaszkon akadt meg. A férfi a lány neve hallatán kissé meginogott és Yasu-ra nézett, aki észrevétlenül bólintott egyet, így a két egymásnak idegen ember kezet rázhatott egymással.
- Nagyon örvendek, Ms. Naegino. A nevem, Fantom! – csókolt neki kezet, miközben szemét folyamatosan a lányon tartotta, annak szemén és arcán, hogy egyetlen változást se tévesszen el.
- Fantom lesz az új manager-ünk! – jött izgalomba Shin.
- Szóval ti már előre tudtátok, hogy összeálltok egy bandává, nem igaz? – emelte meg egyik szemöldökét a lány, karjait pedig keresztbe fonta maga előtt.
- Hát őőő... nos... – habogott Nobu zavartan.
- Semmi gond! – legyintett feléjük. – Nem számít, hogyan, csak zenéljünk! – feszült meg minden izma.
- Rendben! – szólt az új manager és visszasétált a foteljébe, az asztala fiókjából pedig két kulcsot vett elő. – Tessék! – nyújtotta ás Yasu-nak. – Ez a kulcs a stúdióé, ez pedig a házé a parton, amibe beköltözhettek!
- Micsoda? – pislogott mindenki. – Mi mind egy házban? – nevetett Shin.
- Ez is része az együtt zenélésnek, uraim! – ecsetelte Fantom. – A zenéhez, pontosabban a jó zenéhez nem csak a hangszer és egy hozzáértő kéz kell. Meg kell, hogy ismerjétek egymást, egyes szokásokat, erősségeket, félelmeket. Éreznetek kell a bizalmat, hogy bizony bármit feláldoznátok azért, hogy befussatok! – szavalt a férfi, miközben tekintetével folyamatosan vendégei arcát pásztázta.
- Rendben! – vágta rá először Sora. – Csináljuk!
A szemében bizonyítás és valamiféle kíváncsiság huncut keveréke fészkelt, melyet attól a pillanattól kezdve senki sem űzhetett ki onnan. Diadalomra készen meneteltek ki az irodából, csak Yasu maradt bent még egy kicsit Fantom-mal.
- Ez a lány az a Sora Naegino, akire gondolok? – dörmögte Fantom a székébe süppedve.
- Igen, ő a nemrég befutott Ibara énekese volt. – indult volna Yasu is ki az irodából.
- Tudod, hogy nem így értettem... – formálta sóhajtás közben a maszkos, mire Yasu megtorpant, arcán mosoly alakult és bólintott egyet, megadva a választ, majd behúzta maga mögött az ajtót.
Ahogy kifelé indult az épületből, az emberek megállították és üdvözölték őt... újra itt. Ahogy meglátta a tömegen keresztül a Blast tagjait, megszorította aktatáskája fülét és nyugtatóan sóhajtott egyet. Emlékképek suhantak át kissé összezavarodott elméjén három fiatal srácról, akik együtt nőttek fel. Az egyik gitározott, a másik dobolt, a harmadik zongorázott. Annyi kellemes emlék rohamozta meg és elevenítette fel benne a sokat áhított boldogságot, azt a felhőtlen örömöt, ami utoljára talán már tíz éve is van, hogy érzett. És most itt ez a pár, számára kölyök lelkű ember, és ugyanezeket váltja ki belőle. Nobu és Shin a kulcsokon veszekedtek, hogy melyik zárját nyissák ki először, Sora pedig csak csendben figyelte őket, hátát a falnak vetve. Ahogy a lány megpillantotta a közeledő férfit, ellökte magát támaszától és tekintetével megragadta a sötét lencsék figyelmét. Szerette volna... nem... tudni akarta a titkát, amelynek kétségtelenül volt valami köze a saját kilétéhez is, mert amióta bemutatkozott, folyamatos célozgatásokat tesz. És most itt ez a fura fazon, aki már csak a keresztneve hallatára szinte észrevétlenül szorított a lány ujjain, kézfejének csókolása közben. Megtanulta már hordani a jeges álarcot, ehhez kétség sem fért.
- Előbb költözzünk be! – zárta le a vitát az öltönyös.
- Rendben! De akkor kell tennem egy kis kitérőt! – mosolygott démonian Sora.
- Mégis merre? – értetlenkedett Nobu.
- Okinawa-ra...
- Te ott laktál? – jött a képtelen kérdés megint a fiútól.
- Nem... ez a jelenlegi állomása a volt bandám turnéjának... – szűrte a fogai között, és szemében tűzvihar parázslott fel, ajkán még mindig ott feszült az a vészjósló, ördögi mosoly, mely nem sok jóra engedett következtetni.
