- Áh, Leon Oswald, Blackheath veszedelmes hercege. - dorombolta egy rekedtes, középmély hang, ami igen izgató lett volna akármelyik férfinak. - Micsoda meglepetés újra látni önt, kedves herceg…

Leon és Sora megfordult, hogy találkozzanak a hang tulajdonosával. A hercegnő úgy gondolta, hogy még soha életében nem látott ilyen szép nőt. Leszámítva az anyját, Isabella hercegnőt és Sophiet. Lassan mérte végig. Hűvös eleganciával. A nő magas volt, kicsivel magasabb, mint Sora. Sápadt, kék szemei buján csillantak. Szőke haja volt, szinte már fehér. Hátközépig ért, és loknikban hullott alá. Arca szép, nagyon szép vonásokat hordott. A mélyvörös, pánt nélküli ruha, amit viselt, kihangsúlyozta a vonalait. Kicsi, kerek melleit. Karcsú derekát. Mély dekoltázsa volt. Fekete kesztyűt viselt, s nehéz gyémánt nyakéket. Ajkai vérvörösre voltak festve, s kacéran mosolygott az előtt álló hercegre. Ám ő is igencsak megnézte magának a hercegnőt. S eszement féltékenység kerítette a hatalmába. Rengeteg szép nővel látta már a herceget, ám ez most különlegesebb volt. Szebb, mint akit valaha látott. Soha nem tapasztalt szenvedély és tűz égett benne, és Leon olyan mohó vággyal ölelte, ahogy még senkit. Lassú mozdulattal közelebb lépett, majd rájuk emelte buján csillogó szemeit.

- Már nem tartózkodik Londonban, kegyelmes úr? - kérdezte búgó hangon.

- Áh mylady - nézett rá zavartan Leon, majd feleségére mosolygott. - Hadd, mutassam be önnek a…

- Nem szükséges drágám - mosolyodott el Sora. - Boldogulunk a hölggyel.

- Pontosan - mosolygott a másik nő és a kezét nyújtotta. - Lady Darla Fellows de Morgan, Dover grófnője.

- Igazán lenyűgöző a neve - mondta Sora mosolyogva, mire a nő elégedetten felsóhajtott. - Az enyém ennél egyszerűbb, de sokkal többet is jelent - majd megfogta a nő kezét. - Lady Sora Oswald, Blackheath hercegnője.

- Hogy mi…? - nézett döbbenten a grófnő.

- Igen, jól értelmezte lady Darla - ölelte át felesége derekát a herceg. - Sora a feleségem.

- És mégis, hogy jutott odáig, kegyelmes uram, hogy megnősüljön? - tért vissza Darla hangja. - Eddig talán nem vették körbe szép nők?

- Mylady! Most az egyszer nem veszem sértésnek a gúnyos hangnemét, de csak a feleségem miatt - mondta Leon elégedett mosollyal. - De igen, körbe vettek a szép nők. De kérem, grófnő, csak rá kell néznie a feleségemre. Minden téren tökéletes, és nekem teremtették, csak nekem - suttogta, majd könnyedén szájon csókolta a lányt. - És, hogy van lord de Morgan?

- Halálán - mondta, majd felnevetett.

- Sajnálom - mondta Leon.

- Én nem - majd kuncogva biccentett, kacéran Leonra mosolygott és belépett az épületbe.

- Jó ég - nézett utána szörnyülködve Sora. - Ez a nő egyszerűen gyűlöletes. Micsoda egy perszóna. Örülni a saját férje halálának - majd a férjére nézett. - Mi van veled… - a hercegnő ez egyszer habozni látszott - drágám?

- Semmi - mondta révült tekintettel a férfi, majd mélyen a felesége szemébe nézett. - Remélem, a te szádat soha nem hagyja el ilyen mondat, amikor a halálomon leszek.

- Az istenit Leon! - szitkozódott a hercegnő, s önkéntlenül a keresztnevén szólította a férjét. - Mégis mit gondolsz te rólam? Azért annyira gonosz nem vagyok. De másrészt, hány éves is vagy te? - nézett rá gúnyosan. - Huszonnégy? Hát erősen kétlem, hogy egyhamar meghalnál.

- Nem tudhatod, Sora - válaszolt a herceg komor tekintettel. - A király után, a második leggazdagabb és legbefolyásosabb ember vagyok Angliában. Szóval biztos, hogy a franciák is tudnak róla.

- Tudom - majd hogy oldja a hangulatot, Sora játékosan elmosolyodott. - Majd ha meg akarnak támadni, megvédelek, ígérem.

- Mihez is kezdenék az én bátor feleségem nélkül - majd lehajolt egy leheletfinom csókra. - Számítok rád, ha eljön az ideje. - mosolygott rá. - De most már ideje bemennünk, a társaság krémje csak ránk vár.

Sora megforgatta a szemét, de nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Ők is beléptek az épületbe. Ahogy végigmentek a folyosókon, az emberek özöne végig megbámulta őket. Leon azonban már ezt megszokta. Csupán Sora miatt aggódott, hogy mennyire bírja ezt. Ám nem volt szükség rá, ugyanis a hercegnő büszkén, felemelt fejjel, kecsesen lépkedett mellette. Mintha egy világgal is képes lett volna szembeszállni. És Leon figyelmét nem kerülte el, hogy a felesége mennyivel felszabadultabban mozog mellette, mint reggel. Bár a változás még egy kis időbe fog telni, hisz Sora nem lehet rögtön kedves másfél év gyűlölet után. De próbálkozott, és nagyon is jól. Hamarosan megérkeztek a páholyukba. Leon kihúzott Sorának egy széket, majd ő maga is helyet foglalt. Brandon és Sophie már rég bent ültek, és mosolyogva figyelték a párt. A herceg a felesége kezéért nyúlt, s a lány ezúttal nem húzta vissza.

- Mi történik veled, Sora Oswald? - hajolt oda a férfi.

- Nem tudom, mire gondolsz - súgta vissza Sora, de nem nézett a férjére. - Élvezd az előadást, drágám! - mondta kedveskedve.

- Tudod, hogy erről beszélnünk kell, Sora - mondta a férfi komolyan. - És nem lehet sokáig halogatni. Erről muszáj beszélni. Hogy mi történik velünk, és mi fog történni, ha a dolgok megmaradnak olyannak, amilyen ebben a pillanatban.

- Talán félek róla beszélni - suttogta Sora és végre a herceg szemébe nézett. - Talán magam sem tudom, mi megy végbe itt - tette a szívére a kezét. - Biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely, hogy megbeszéljük?

- Muszáj - válaszolt Leon. - Most, amíg nem figyel ránk senki. Kérlek! Ezen múlhat minden. Ne kezdj félni, hisz sosem féltél tőlem.

- Soha nem féltem - bólintott Sora, majd nagyot sóhajtott. - Bíztam benned, és akár az életemet is a kezedbe adtam volna. Az ébredésem pillanatában, minden megváltozott, és nekem nem volt erőm harcolni a változás ellen, mert nem volt, akinek az erejére támaszkodhattam volna - és elfordította a fejét. - Gyenge voltam, túl gyenge. Később pedig már nem éreztem szükségét, hogy utánanézzek bizonyos dolgoknak. Gyűlöltelek. Minden erőmmel. Most viszont - nézett újra a férfira -, most fogalmam sincs, mit érzek. Összezavarod a szívem, herceg - mosolygott rá tétován.

- Áhá, remek gondolat hercegnőm - csókolt kezet mosolyogva a feleségének. - Jó úton haladunk, kiscicám. Ezt még ma este bebizonyítom neked - majd felnézett, és látta, ahogy Brandon és Sophie kivonul. - Hova az ördögbe mentek?

- Szünet van, sógor- vigyorgott Brandon. - Maradjatok csak, mi elültük magunkat. Azonnal jövünk - majd távoztak.

- A bátyám soha nem volt diszkrét - sóhajtott Sora. - Nem is fog már megváltozni.

- Nem erről beszéltünk - mosolygott a lányra. - Rendben Sora. Nem sürgetlek. Tisztázd magadban az érzéseket! Hidd el, én megérzem, ha eljött az idő - majd amikor meglátta, hogy sokan feléjük fordultak, jegesen biccentett, és magához rántotta Sorát.

- Te nem vagy észnél! - nevetett fel a hercegnő. - Itt mindenki előtt ennyire… abszurd viselkedést produkálni. Hol van a finom modorod, herceg? - mosolygott gúnyosan. - Most olyan a stílusod, mint egy faragtalan ősembernek.

- Ősember? - hördült fel Leon, és sötét mosollyal fordult a lány felé. - Te még nem láttál engem igazán barbárnak, de ha akarod, megmutatom neked - csókolta halántékon.

- Remek - nyögött fel a lány. - Azon igyekezz, kedves férjem, hogy ne itt, a páholyban tégy a magadévá! - mondta felsőbbrendű mosollyal.

- Értettem - majd eltávolodott. - Te vagy a főnök - emelte védekezésre a kezét. Tetszett neki, ahogy a felesége veleszületett büszkeséggel és nemességgel veszi át az irányítást.

- Helyes - bólintott elégedetten Sora. - Ezt jó, ha észben tartod.

- Sora! - hallatszott egy férfi hangja, mire mind a ketten arra fordultak. - Sora Naegino? - lépett egy férfi a páholyukba, és Sora dermedten állt fel. - Micsoda véletlen ez.

A hercegnő szinte tátott szájjal nézett végig az előtte álló férfin. Elegáns ruhába volt öltözve, de öltözéke nem volt olyan drága, mint Leoné vagy valamelyik nemesé. Egyszerű fekete nadrág, fehér inggel, és sötét zakóval. És neki is megvolt az a rossz szokása, mint a hercegnek, hogy fölül nem gombolt be néhány gombot.  Alakja erőteljes volt, kisportolt, de válla valamivel keskenyebb lehetett, mint Leonnak. Izmai sem olyan erőteljesek, de igencsak remek állapotnak örvendett. Arca férfiasan szép volt, már - már töretlenül egyenes arccsontjával egy nemes képét kelthette. Akárcsak barna, szálkásra vágott hajával, és bronzszínű szemeivel Karizmatikus alkat volt, de Sora most már nem hagyta ilyen alacsonyan a mércét. A férfiért bomlottak a nők mindig is. De nem úgy, mint Leon Oswaldért. Végül a férjére nézett, aki felállt, hogy megtisztelje őt. Áh igen, ennél csodálatosabb férfit, még kitalálni sem lehetne. A herceg jelenléte miatt visszanyerte önuralmát, bár igen meg kellett küzdenie érte. Kedveskedő mosolyra húzta az ajkait. Még megszólalni sem volt ideje, máris az idegen férfi erős karjaiban találta magát. Szinte megfulladt az öleléstől. Mégsem töltötte el sem vággyal, sem biztonságérzettel, sem kényelemmel. Inkább szabadulni akart, ám minden próbálkozására a férjével egy magas férfi, csak annál inkább szorította magához. Sora kétségbeesve el akart távolodni a férfitól. És hozzá akart bújni Leonhoz, most. Bár az idegennek friss, enyhe citromos illata volt, ő egy keserédes, vágybahozó szantálfa illatot akart érezni, mely a mentol frissességével volt fűszerezve. Leon először döbbenten állt, és figyelte a jelenetet. Ám, amikor a férfi magához ölelte a feleségét soha nem érzett düh és… féltékenység? Valóban az volt. Féltékeny volt. Ez az érzés mindig távol állt tőle. Ha aktuális szeretője valaki más karjaiba bújt, akkor egyszerűen véget vetett a kapcsolatnak. Nem csinált belőle ügyet. Ám itt ez az ember Blackheath hercegnőjét, az ő feleségét ölelgeti. Azt a nőt, aki a legfontosabb neki a világon, aki kellett neki még a lelke árán is. Azt a nőt, aki csakis az övé volt, és soha senki másé nem lehetett. A pokolba a büszkeséggel! Odalépett és egyetlen erőteljes mozdulattal lefejtette az idegen férfi ujjait a hercegnőről. Sora azonnal eltávolodott a közeléből, s odalépett férje mellé. Leon, ha észre is vette a lány tétova mozgását, nem jelezte. Csak ezt a férfit látta maga előtt, aki átölelte az ő feleségét. Iszonyatos düh és féltékenység munkálkodott benne és nagyon nehezére esett visszafogni. Legszívesebben most azonnal neki esett volna a vele szemben állónak. Ám a férfi csak döbbenten pislogott hol az egyik, hol a másik félre. Sora észrevéve ezt, lépett. Egy csillapító mozdulattal odasimult a férjéhez. Leon, mintha felébredt volna, lepillantott a hercegnőre, aki kétségbeesve nézett rá. A herceg lusta mosolyt küldött felé, amit felesége viszonzott. A férfi átölelte Sora derekát, nyomatékosítva, hogy a lány az övé. A feszült csendet végül a hercegnő törte meg.

- Rég találkoztunk - biccentett az idegen felé. - Édes, hadd mutassam be, Sir Garreth Reynolds -t. Sir Garreth hajóskapitány - magyarázta a lány, majd újra a férfi felé fordult. - Sir Garreth, bemutatom önnek Lord Leon Oswaldot, Blackheath hercegét - mondta elégedetten.

- Sir Garreth! - vette át a szót Leon, jegesen zengő, éjbársony hangján. - Megmondaná nekem, hogy miért ölelgette az akarata ellenére a feleségemet? - kérdezte nyugodtan, de fenyegető éllel a hangjában.

- A feleségét? - nyerte vissza a hangját a kapitány. - Hogyhogy a feleségét? - kérdezte döbbenten.

- Ó tehát nem hallotta? - kérdezte Leon tetetett döbbentettel. - Sora és én összeházasodtunk.

- Mégis mikor? - hüledezett tovább a férfi.

- Tegnap. Esetleg a templom nevét áruljam el? - kérdezte Leon gúnyolódva. - Vagy a papét, aki összeadott minket?

- Kérlek, kedves! - csitította a felesége. - Valóban így történt. Nem értem, miért nem tudsz róla.

- Mert tegnap éjjel érkeztem Spanyolországból - nézett jelentőségteljesen a lányra.

- Négy évig voltál Spanyolországban? - kérdezte Sora, de a válasz nem érdekelte.

- Ezt olyan hűvösen kérdezted, Sorácska, mintha négy évvel ezelőtt, nem magad is odavágytál volna - mosolyodott el gúnyosan.

- Na jó most már… - kezdte dühösen Sora, ám Leon nyugodt hangja közbe vágott.

- Négy év hosszú idő, Sir Garreth - mondta jegesen a herceg.

- De nem elég hosszú arra, hogy az ember elfelejtsen egy nagy szerelmet - vágott vissza Garreth. - Az ön felesége ugyanis el akart szökni velem Spanyolországba. Csakis a bátyja akadályozta meg. Ha Brandon Naegino nem jön, a kis húgocskája megszökik velem. Bizony mylord - mosolygott önelégülten. - Örülök, hogy rájött; pontosan, Sora a szeretőm volt. És igencsak élveztem vele a napjaimat. Nagyon tüzes kislány volt. Ám most… most már egy igazi nő lett. Páratlan, és ellenállhatatlan. Egy igazi vadmacska lehet az ágyban - majd bizalmaskodva közelebb lépett a herceghez. - Mondja csak, adta már a szájába?

Leon visszatartotta magát. Egyrészt jót tett neki a testének simuló felesége. Megnyugvást talált a lelke, bár a fickót legszívesebben megütötte volna. Fékezte magát. Ám amikor meghallotta az utolsó mondatokat, szeme résnyire szűkült. Az ezüst tekintet acél szürkévé vált, és hihetetlen harag kezdett tombolni benne. A feje lüktetni kezdett, és gondolatait elhomályosította valami primitív köd. Soha nem adta meg magát egy nem általa irányított dolognak. Ezen a határon azonban Sora átlépett, és a szépséges Démon iránti vágyát már nem tudta korlátozni. Ugyanakkor semmilyen érzést nem tudott kezelni, ami a lánnyal volt kapcsolatban. De most a düh is ide tartozott. Gondolkodás nélkül lendült a keze. S mikor újra észbe kapott, Garreth Reynolds már vérző orral és szájjal dőlt a falnak. Leon még magát is meglepte, hogy ilyen erősre sikerült az ütés. Hát ennyire dühös lenne? És hol a józanész? Pokolba vele! Akkor elvesztette, amikor meglátta újra Sorát. És most ez a férfi sértegette a feleségét, és őt is. Iszonyatos féltékenység, sértettség, védelmezési ösztön, és birtoklási vágy kerítette hatalmába. Sora kis sikkantással Leon elé lépett, mert Garreth épp visszanyerte az erejét, hogy visszaüssön. A hercegnő, bár tudta, hogy a férje előnyösebb helyzetben van ráadásul pokolian dühös, ami még csak tetézi is az erejét, de nem tudta volna eltűrni, hogy bárki megüsse. Felvetette az állát, és a daccal villanó csokoládé szemek megállították a kapitányt. Dühösen, de elismerően nézett az előtte álló hercegnőre. Soha nem látta, hogy valakit ilyen hévvel védett volna. Erre jön ez a herceg és… Nem, nem hagyhatta. Sora az övé volt, és nem lehetett másé. Leon, kicsit kitisztult fejjel nézett le a nekifeszülő lányra. Őt akarja védeni, vagy azt a másikat?

- Elég volt! - mondta határozottan Sora - Ne merészelj kezet emelni rá, Garreth!

- Mi az, csak nem neked kell megvédeni a nagy herceget? - gúnyolódott a férfi. - Ej kicsi Sora! Szerinted, téged nem mernélek megütni? Hát ebben tévedsz, babám.

- Ugyan már kérlek, gyáva vagy te ahhoz, hogy egy ujjal is hozzám érj - vágott vissza a hercegnő. - Soha sem voltál hozzá elég bátor, akkor miért pont most lennél?

- Te… - majd a keze már lendült volna.

- Meg ne próbálja! - lépett Leon a felesége elé. - Ez már mindennek a teteje. Idejön, sértegeti a feleségemet, és engem, és még képes lenne kezet emelni rá?

- Amint mondtam, a felesége a szeretőm volt - vett elő egy zsebkendőt már higgadtabban. - És a kicsi Sora szereti, ha durván játsszák - vigyorgott Garreth.

- Maga… - lépett újra felé a herceg, mire a kapitány hátrálni kezdett.

- Ne! - ölelte át hátulról Sora. - Nem kell a botrány. Ne figyelj rá!

- Nem érdekel a botrány - vetette hátra feleségnek. - Nem engedem meg, hogy ez az ember így beszéljen rólad. Tudnia kell, Reynolds, van, aki megvédje Sorát. És ha a haja szála is meggörbül, magának vége. Megértette?! - lett újra fagyos a hangja.

- Mi van itt? - lépett be Brandon. - Leon, még szerencse, hogy az emberek nem hallják, ahogy kiabálsz. Mégis mi az ördög… - majd szemei döbbenten kerekedtek el, majd ugyan olyan gyorsasággal szűkültek össze. - Te? Mi a fenét keresel itt? - ragadta meg Garreth ingét és a falnak taszította. - Megmondtam neked négy évvel ezelőtt is; ne lássalak a húgom közelében! Mit keresel itt?

- Brandon! - szólította meg óvatosan Leon a sógorát. - Ezt a férfit már négy éve ismered?

- Igen - válaszolt oda sem nézve. - Bár az ismeretség kicsit tág fogalom, ugyanis egyszer találkoztunk. Amikor éppen el akarta vinni a húgomat Spanyolországba. De sajnálatára időben érkeztem, nem? - préselte még jobban a falhoz.

- Elég! - lépett testvéréhez Sora. - Brandon, engedd el! Már nem éri meg tudod - suttogta. - Egyszer már megkapta a büntetését. Nem akarom, hogy most a férjem kezdjen verekedni.

- Rendben Sora - bólintott megadóan a férfi. - Csakhogy a férjed meg fogja ismerni az egész históriát, és én magam fogom elmesélni neki.

- Kérlek… - nyögte a lány, de tudta, hogy fivérénél ebben az esetben nem talál segítségre, így csak bólintott és hátrébb lépett.

Sora még egyszer ránézett Garrethre. Leon pedig észrevette a szemében a megvetést, és az undort. A hercegnő elfordult, majd belekarolt a döbbenten álló Sophieba. Brandon és Leon egyszerre fordult meg és indult kifelé. Elég furcsa látvány voltak ők négyen, ugyanis az operának még nem volt vége. Leon várt. Bár nagyon ideges volt, még inkább kíváncsi, de tudta, hogy az ilyenek nem tartoznak senki másra, és itt akaratlanul - de inkább akarva- fültanúja lehet valaki. És ez, ahogy elnézte, igencsak kényes téma volt. Még mindig lüktetett a keze attól, hogy beverte annak az idiótának a képét, de nem bánta. Egy percig sem bánta. Még jobban meg akarta verni, és csakis Sora jelenléte tartotta vissza. De ideje volt, hogy minden kiderüljön, amit a felesége titkolt, minden. Beszálltak a hintóba. Sora azonban nem kérte egyik férfi segítségét sem. Magától szállt fel, és milyen elegánsan. A herceg lehetett akármilyen dühös, de megmosolyogtatta felesége makacs önállósága. Amikor mind a négyen beszálltak síri csönd borult a hintóra. Senki nem szólt, és ez a csönd már egyre feszültebb volt. Leon szerette volna átölelni Sorát, és érezni, hogy ott van. Érezni az illatát, az ízét. De most annak jött el az ideje, hogy mélyen elrejtett titkokat halljon. A felesége azonban szótlanul bámult kifelé, így biztos lehetett benne, hogy a magyarázatokat, Brandontól fogja megkapni. A férfi várt egy kis ideig, majd nagyot sóhajtott, és húgára nézett.

- Sora, te mondod, vagy én? - kérdezte hűvösen a húgától.

- Mond csak nyugodtan - bólintott a hercegnő. - Te akarod annyira - majd kifelé fordította a tekintetét, amint a hintó elindult.

- Rendben - majd a sógora felé fordult. - Nos ez az egész történet négy évvel ezelőtt kezdődött. Sora naiv volt, és könnyen befolyásolható. És, ami fontosabb; akármit megtett volna, hogy elmehessen Clarissa közeléből - majd mély levegőt vett. - Clarissa akkor élte fénykorát, és akármit megtehetett Sorával, amikor apa nem volt otthon. Amikor tudtam, megvédtem, de egyszer elutaztunk apámmal Londonba. Nem tudom, és nem is akarom megtudni, mit tett a mostohaanyánk. De Sora megismerkedett egy férfival. Ő kedves volt, elbűvölő és kicsit kiemelte a hétköznapokból.

- Garreth Reynolds - állapította meg Leon.

- Igen - bólintott Brandon. - Garreth Reynolds tizenegy évvel idősebb, mint Sora - a bejelentést feszült csönd követte. - Teljesen elkápráztatta az akkori kislányt. Felajánlott neki mindent. Hogy megszabadítja, hogy boldoggá teszi. És a buta lány el is hitte - nézett a húgára, aki lehajtotta a fejét. - Talán az első szerelem őrülete. Talán a szabadság vágya. Vagy talán egy egyszerű kíváncsiság. Nem tudom. Ezt csak Sora tudhatja. De tény az, hogy Reynolds el akarta vinni Sorát Spanyolországba.

- Elvinni? - döbbent meg Leon.

- Igen. A bolond kishúgom a világ végére is elment volna, hogy megszabaduljon attól a nőszemélytől. És megértem - sóhajtott a férfi. - De rossz helyre, és rossz emberrel akart menni. Mikor visszajöttünk Londonból, a lovász kétségbeesve jött oda hozzám, hogy Sorát elvitte egy férfi - ismét Sorára nézett. - A kikötőben voltak. És a szemét gazember hajója éppen indulni készült. Csupán másodpercek kérdése volt, hogy elértem. Azonnal megkerestem Sorát. Csakhogy egy olyan jelenetre még én magam sem számítottam - villant meg a szeme. - Amikor bementem….

- Berontottál - jegyezte meg Sora.

- Jó, amikor berontottam, az a patkány, éppen… - majd mély, erősítő levegőt vett. - Az az utolsó szemétláda megerőszakolni készült a húgomat. Az én húgomat - majd ideges mozdulattal a hajába túrt. - Egy pillanatra lefagytam. Szétszaggatta Során a ruhát. Már csaknem meztelen volt. De hiába szedtem le róla, nem is érdekelte csak az, hogy a magáévá tegye. Sora meg volt ijedve, zokogott. De nem érdekelte az sem. És csak úgy tudtam észhez téríteni, hogy kicsit keményebben megütöttem.

- Majdnem agyonverted - javította ki Sora.

- Figyelj, az én húgomhoz ne nyúljon egy ilyen állat! - csattant fel, majd nyugodtabban fojtatta. - Szóval nemes egyszerűséggel leütöttem. Akkor elment Spanyolországba, Sorát pedig hazahoztam. Azóta színét sem láttuk. De megmondtam neki, ha még egyszer Sora közelébe megy, nem ússza meg ennyivel.

- Garantálom, hogy nem - mondta Leon komoly hangon, miközben a szemei acélszürkévé sötétültek az indulattól. - Ha még egyszer, csak a közelébe is megy, az életével játszik.

- Légy olyan kedves, Oswald, és ne fenyegess meg minden férfit, aki a közelembe merészkedik - mondta Sora ingerülten.

- Nem érdekel - dörrent a herceg hangja. - Az én feleségem vagy. Az enyém vagy és ez így is marad.

- Igen, addig, amíg a király nem érvényteleníti a házasságot - vetette oda gúnyosan.

- Elég lesz, drágám - szűrte a fogain. - Majd ezt otthon megbeszéljük. Köszönöm, Brandon.

A hercegnő dühösen fordult az ablak felé, és a kinti sötétséget kezdte tanulmányozni. Az ég egyetlen bársonyfekete lepellé olvadt össze. Egyetlen csillag sem ragyogott. Viszont a Hold halvány ezüstje felsejlett, ezzel egy kis szelídséget adva a komor éjnek. Vajon ő is meg tudná szelídíteni Leon Oswaldot? Mi a fenéért járnak ilyen gondolatok a fejében? Nem, nem akarja megszelídíteni. Egy öntelt, fafejű tuskót, aki teljesen birtokolni akarta őt. Korlátot szabni neki, holott megígérte, hogy nem fogja tenni. De mégis, ez a vágy, ez a birtokló vágy egyáltalán nem volt kényelmetlen számára. Sőt. És ez megrémítette. És összezavarta…

Leon fürkésző tekintettel nézte a feleségét. Tudta, hogy bosszantja, amit mondott, a büszkesége mégsem engedte visszavonni. És nem is szándékozott. És most? Hogyan tovább Leon Oswald? Elvesztette volna a felesége minden bizalmát, amit képes volt összeszedni iránta? Ó nem, nem fog megint olyanná válni. Nem tehette. De mégis az a hűvös tartózkodás, amit újra produkált, az megrémisztette. Gyönyörű volt. Dühös, érezte, hogy forr benne az indulat. És tetszett neki, nagyon is. Sora Oswald képes volt ugyanúgy visszafogni az indulatait, mint ő. Okos. Akaratlanul is elmosolyodott, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt az a mosoly. Töretlenül nemes arca komoly kifejezést öltött. Ezüst szemei összeszűkültek. Érzéki ívű szája elvékonyodott, ahogy újra eszébe jutott Brandon minden szava. Az a szemét alak megpróbálta megerőszakolni a feleségét. Az ő feleségét. Bár akkor még nem is ismerte, de… Hirtelen azonban elkerekedett a szeme. Ahogy nézte Sorát, egy emlékfoszlány kúszott a szeme elé. Egy bál… egy bál Winter- hallban. Talán hét éves lehetett. Ott volt Brandon. Beszélgettek, nevetgéltek. A férfi is annyi idős volt, mint ő. Ott voltak a szülei. És Brandon szülei. Majd mindenki megállt, a zene is elhallgatott, és az emberek a lépcső felé néztek Egy kislány állt ott. Talán öt éves lehetett. És csodaszép volt. Lilás haja a háta közepéig ért, csokoládé színű szemei vidáman csillogtak. Egy szép, vajszínű ruhát viselt. Állát dacosan felemelte. Ó milyen ismerős mozdulat. A lány olyan volt, mint egy Angyal, egy kis porcelánbaba. Gyönyörű és törékeny. Annyira csodálatos. És amikor elment mellette a kis boszorkány elbűvölően rámosolygott. Mintha nem varázsolta volna még el eléggé. Aztán az édesanyja odalépett hozzá, dehogy mit mondott, már nem értette. Újra ott volt a hintóban, még mindig révült tekintettel nézte a feleségét. Ám Sora csokoládé szemei, már az övébe fúródtak. Kérdőn, bizakodón, reménykedve, vágyakozva nézett rá. Nem volt olyan biztos benne, hogy mit akar. Ám, ő, Leon nagyon is tudta. Ezt a nőt akarta testestül - lelkestül. És ezért akármilyen árat megfizetett volna. Még a lelkét is odaadta volna. Az acélszürke szemek sokat sejtetően villantak fel. Vágyott rá… Hogy megérintse, hogy az övé legyen. Teljesen. Magáévá akarta tenni. Ölelni, csókolni, ízlelni. Lassan már kezdett hozzászokni. Az ördögbe, dehogy is kezdett hozzászokni. Hogy lehet olyasmit kiismerni, vagy megszokni, amitől olyan szomjúságot és éhséget érez, hogy szinte belehal. És, amikor megkapta, még inkább éhezik, szomjazik rá. Nem, ez nem emberi már. De a pokolba vele! Hisz élvezi. Annyira, hogy azt elképzelni sem lehet. Nem tudta hibáztatni azt a szerencsétlent, hogy vágyott a feleségére. De ez közel sem jelentette azt, hogy hagyni fogja, hogy akár a közelébe is menjen. Ez a história zavaros volt. Akárhogy is próbálta felfogni a lényegét. És ennek a bizonytalanságnak egyedül Sora tudott véget vetni…

Út közben kitették Brandont Winter- hallban. A férfi el akart köszönni a húgától, de a hercegnő csak hűvösen bólintott és azt mondta neki, majd beszélnek. Hamarosan megérkeztek Blackheathbe. Sora ismételten segítség nélkül lépett le a hintóról. Majd besétált a kastélyba. Sophie és Leon néma csendben követte. És ez a csend már nyomasztó volt. Fojtó, az igazság utáni vágy. Sophie halkan jó éjszakát kívánt és felsietett a szobájába. A páros pedig a nappaliba ment. Sora az egészfalas ablakhoz sétált, és a gyenge Holdfényt nézte, amint próbál kitörni a sötétség börtönéből. Leon leült az egyik kanapéra, majd töltött magának egy pohár brandyt. Kezében forgatta az italt, s nézte annak tisztaságát, amint megcsillant a fényben. Majd felnézett a feleségére, miközben a szájához emelte a poharat. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne álljon fel, és tegye ott a magáévá Sorát a kanapén, vagy egyenest a kemény földön. De uralkodott magán. Habár nem volt kétséges, hogy a brandy képes lesz teljesen elvenni az eszét. A feleségével együtt. Várt. Várt, hogy Sora mikor kezdi el, s ez nem is történt meg olyan soká.

- Gondolom, most tőlem várod, hogy egészítsem ki a hiányzó űrt a történetben - szólalt meg az ablak felé fordulva.

- Pontosan - válaszolt a herceg.

- Rendben. Jogod van hozzá - majd megfordult. - Mit akarsz tudni?