25. rész

A nap lassan alábukó fényei vörös lángörvénnyé változtatták a kéjesen hullámzó tengert. Sora a hintó ablakából nézte a tovasuhanó tájat. Annyi érzés kavargott benne. Fájt a szíve. Látta azt a keserűséget, amit megvillant Leon szemében. Milyen jó színész, gondolta gúnyolódva. És ő még mindig volt olyan kis naiv, hogy hitte, tényleg fájhatott a férfinak. Nem, dehogy is fájt neki. Ki fogja tudni magyarázni, hogy hová tűnt a felesége, s ráadásul még alkalmat is adott neki, hogy észrevétlenül találkozhasson a szeretőjével. Még örömet is okozott neki. Mégis… ő volt az, aki elkeseredett a döntés miatt. Csokoládé színű szemei üresen meredtek a semmibe. Jól döntött, hogy eljött. Most arra volt szüksége, hogy egyedül legyen. Egyedül… ki tudja mennyi ideig. S csak gondolkozni fog, és gondolkozni… Ó dehogy is. Kipiheni magát, erőt gyűjt, és megpróbál felejteni. A király hamarosan úgy is érvényteleníti a házasságukat, és akkor mindennek vége. De egy kis ideig csak magában akart lenni. Fájt a lelke, és a szíve vérzett a döntéstől, de nem bocsáthatta meg ezeket, már nem… Leon Oswald, Blackheath hercege, tudattalanul, de megnyerte kettejük csatáját.

A hintó lassan rátért egy jegenyefákkal övezett útra. Majd hamarosan megállt. Ahogy Sora szétnézett még a szava is elállt. A birtok majdnem olyan volt, mint Blackheath. Amíg a szem ellátott bársonyzöld fű. A hatalmas kertben rengeteg virág, fák. A távolban pedig erdők, rétek. A levegőben mámorító illat szállt. Olyan volt, mint egy álom. A kert egyik részében nagy szökőkút ontotta vízcseppjeit, melyeken kristályosan csillant meg a bíbor napsugár. Majd a hercegnő tekintete a kastélyra vándorolt. Hatalmas volt, és meseszép. Majdnem olyan, mint Blackheath kastélya. Nagyot sóhajtott és engedte, hogy a kocsis kisegítse Ahogy felnézett a lépcsőre látta a kíváncsi cselédeket, akik mind kisereglettek. A hercegnő elmosolyodott és lassan felsétált. A szolgák mind kíváncsian, és csodálattal nézetek végig a lányon. Majd egy fiatal lány lépett elé, aki fehér ruhát, és sötétkék kötényt viselt. Fekete haját egy kontyba fogta fel. Sötétkék szemei vidáman csillogtak. Majd kedvesen elmosolyodott, és fejet hajtott.

- Mylady! - köszöntötte. - Mary vagyok, az itteni szakácsnő. Isten hozta Thornsgateben.

- Ebből arra következtetek, hogy tudják, ki vagyok - mosolyodott el. - A nevem Sora Oswald.

- Blackheath varázslatos hercegnője - kezdték többen suttogni.

- Valami olyasmi - mosolygott rájuk. - Gondolom, szólt valaki, hogy idejövök.

- A kegyelmes úr, mylady - folytatta Mary.

- Értem - ködösült el a hercegnő tekintete. - Nos, egy ideig biztos itt fogok tartózkodni.

- Öröm számunkra, hogy megismerhetjük Blackheath nagyasszonyát - lépett oda egy idősebb férfi. És ahogy a ruhájából, és a fején lévő szalmakalapból következtetni lehetett, ő volt a kertész. - A nevem Panhco, mylady.

- Nagyon örülök - mosolygott rá a lány. - Nos, szeretném, ha valaki körbevezetne a házon. Mary? - nézett a fekete hajú lányra.

- Természetesen, méltóságos asszonyom - hajtott fejet, majd félre állt, hogy Sora beléphessen.

Ahogy belépett, rögtön megakadt a tekintete a gazdagon berendezett előtéren. A színei világosbarna és a karamell voltak. Egy nagy fekete ajtó nyílt balra, és mellette több fehér. Jobb oldalon pedig néhány fehér és egy tejeskávé színű. Szemközt rögtön a lépcső volt, mely felvezetett az emeletre. És, mint Blackheathben, itt is kétfelé ágazott. Mary kinyitott egy ajtót baloldalon, és kedvesen Sorára mosolygott. A hercegnő viszonozta, de pillantása megakadt még a hatalmas ablakokon, melyek előtt karamell színű függönyök voltak. Majd belépett a kitárt ajtón. A hatalmas helyiség volt a nappali. A padlón drága perzsaszőnyeg foglalt helyet. A falak világosbarnák voltak. A kanapék és a székek pedig feketék. Ezt a helyiséget is hatalmas ablakok keresztezték, mik előtt sötétkék függönyök ékeskedtek. És szemben egy ablak mellett rögtön egy üvegajtó volt, min keresztül egy kiépített teraszra lehetett kijutni, és onnan kicsivel lefelé a kertbe, ahol egy fa mellett az óriási szökőkút vize tört az ég felé. Sora mélyet sóhajtott, és elmosolyodott. Nagyon tetszett neki ez a kastély. És nem bánta meg, hogy idejött. A nappaliból egy újabb ajtó nyílt, s ezt a hercegnő saját kezűleg nyitotta ki. Tekintete azonnal megállapodott a még nagyobb helyiség egyik sarkában elhelyezkedő fekete zongorán. A fa padló visszaverte a cipőjének kopogását, amikor végigment a termen. A bálterem volt. Csupán néhány szófa, kanapé és szék kapott helyet. Sora elsötétülő szemekkel simított végig a fekete, lakkozott zongorán. Hirtelen egy dallam csendült fel a fejében. Azonnal megrázta a fejét és hitetlenkedve pislogott. Maryre mosolygott, majd a visszasétált a nappaliba. A bálteremből nyíló ajtó természetesen egy újabb szalonba vezetett. Ezt nem akarta most megnézni. Ahogy a lépcsőn akart felmenni, hirtelen magára vonzotta a pillantását egy ajtó. Nem tudta, miért, de érezte, hogy be kell mennie oda. Nem tévedett. Egy újabb szalon, de ez különlegesebb volt a többinél. Vörös szőnyeg volt leterítve és bíborvörös bútorokkal volt berendezve. Sora egy hatalmas festményre nézett. Közelebb lépett. És azonnal felismerte a nőt, aki rajta állt. Nagyon jól ismerte azt az ezüst szempárt. De ez nem teljesen olyan volt. A kedvesség, a gyöngédség szinte gyöngyházfényűvé változtatta. Vajon az Ő szeme is lehetne ilyen? Azonnal elhessegette a gondolatot, és tovább tanulmányozta a képet. A nő hosszú, ezüst haja elegánsan fel volt fogva. Finom vonásai ragyogtak. Ajkain gyöngéd mosoly játszott. A világoskék ruha, melyet viselt, pedig tökéletesen kiemelte milyen szép is volt. Szinte azonnal felismerte lady Isabella Oswaldot. Blackheath előző hercegnőjét. A hercegnőt, aki gyengéd szeretetével, és angyali szépségével lágyította meg Blackheath negyedik hercegének szívét. Elbűvölve tanulmányozta azt a törékeny, de erős asszonyt, aki képes volt megszelídíteni a herceget. Azt az Angyalt, aki Leon édesanyja volt. Lady Isabella, tudta, hogyan kell ezekkel a kétségkívül halálosan veszélyes férfiakkal bánni. És ő bár erősebb volt, megbukott a férfinál, akiről azt mondták; érzékibb és őrjítőbb, mint az apja volt. És aki Veszedelmesnek született. Ő megbukott a veszélyes nagymacskával folytatott csatában. Soha nem tudná megszelídíteni, de talán, nem is bánja… Mosolya ellágyult, amikor tekintete az újabb festményre tévedt, melyen Blackheath ötödik hercege büszkén felszegett állal, veszélyesen villanó szemekkel, és lassú, hűvös mosollyal őt nézte. „- Te nem változol meg soha. Mindig az leszel, akinek születtél. - gondolkozott. - A veszedelmes herceg; Lucifer!

* * *

- Leon! Mi a fenét művelsz? - Sophie Oswald kiáltása visszaverődött a kastély falairól. - Leon Oswald, te részeg vagy.

- Tényleg? Ha nem mondod, észre sem veszem - morogta a férfi, és egy újabb pohár brandyt töltött magának. - Idehoznád nekem azt a másik üveget a szekrényből?

- Nem. Ha kell, hozd ide magadnak! - rivallt rá a lány. - Én nem akarok a szereplője lenni ennek az… önpusztításnak - majd kifelé indult, amikor a feje mellett elsuhant a kristálypohár, és csilingelve robbant ezer szilánkra. - Leon Oswald, Sora iszonyatosan dühös lesz, ha meglát ilyen állapotban - vonta össze a szépen ívelt szemöldökét.

- Sora?! - mordult fel a herceg. - Sora! - ám a hangja ezúttal, mint a vihar dörgött végig a kastélyon. - Sora nem fog tenni már semmit. Soha többé semmit - suttogta és visszasüllyedt a fotelbe. - Soha többé - suttogta.

- Leon! - Sophie döbbenten térdelt a bátyja elé. - Leon, mi történt?

- Sora elment. Elhagyott - búgta reszelős hangon. - Elment. És engem itt hagyott - majd az üvegből kortyolt fittyet hányva az eleganciára, vagy a kék vérre. - Gyűlöl engem - meredt az ablakon át a kinti sötétségbe.

- Dehogy gyűlöl - mosolygott gyengéden Sophie. - Tegnap már úgy viselkedett, mint a valódi feleséged. Boldog volt. Nem gyűlöl. Csak az ital mondatja veled.

- Nem! - kiáltott fel a herceg. - Sora gyűlöl engem. Ő maga mondta. A szemembe vágta, hogy nem képes tovább velem egy házban lenni, és gyűlöl. Gyűlöl… - suttogta, majd a húgára nézett. - Nem akarom, hogy gyűlöljön engem. Nem bírom elviselni.

- Hozok neked egy erős kávét, hogy kijózanodj, és akkor majd másképp látod - mondta Sophie és felállt.

- Nem, nem látom másképp! - dörrent fel ismét a hangja. - A pokolba mindennel, a feleségemre van szükségem, és semmi másra!

- Leon, biztos, hogy nem… - kezdte a kislány.

- Biztos. Csak hagyj magamra! - kiáltott. - Hagyj magamra! - ordított.

Sophie döbbenten kisietett a könyvtárból. Leon képes lett volna akármire ebben a pillanatban. És ő még soha nem érzett ekkora fájdalmat, és keserűséget a bátyjában. Itt már csakis egy valaki volt képes tenni valamit… de ő nem volt a közelben, és biztos, hogy nem is áll szándékában segíteni. Úgyhogy maradt két választása; Brandon vagy Alexander. Azonnal előhozatta a hintót. Semmi vesztegetni való ideje nem volt.

Leon az ital bódult ködében ült, szinte teljesen belesüppedve a kényelmes, bársonyfotelbe. Ó milyen furcsa érzés volt ez. Soha, soha nem ivott ennyit. Tény az, hogy bírta az erős italt, de hogy ennyit igyon… arra még nem volt példa. Nevetségesnek érezte magát. Soha életében nem adta meg magát senkinek. Soha nem adta át magát olyan dolognak, ami kívül áll az irányításán. Azt szokta meg, hogy ő irányít másokat. Mindenkit, akit csak akar. Csupán egyetlen embert nem sikerült akarata szerint mozgatnia; Sorát. Na tessék, már megint Soránál lyukadt ki. Sora Oswald, élete megkeserítője. Nappalai kísértője. Másfél évig gyötrődött miatta. S mikor visszajött, kiderült, hogy nem hogy a nyakába nem ugrik, de még gyűlöli is. Ő mégis megkockáztatta, hogy feleségül veszi. Átkozott nő! Életének legnagyobb tévedése… gyötrője. Nem, életében nem volt még olyan jó döntése, mint amikor elhozta Sorát Blackheathbe, s ezzel megalapozta a jövőjüket; elvette feleségül. De most itt hagyta… Elment, s biztos lehetett benne, hogy ha a feleségén múlna, akkor soha többé nem térne vissza hozzá. És ott várná meg, amíg a király… Hát persze a király. Henrik azt mondta négy hónapjuk van arra, hogy a házasságuk olyan legyen, mint egy normális párnak. És ha négy hónap múlva nem lesz olyan kapcsolatuk, mint kellene, akkor érvényteleníti a házasságot. Persze, micsoda okos kislány. Hihetetlenül okos lány, mosolyodott el büszkén. A legintelligensebb nő a világon. A fene egye meg azt a nagy intelligenciáját! Ez a nő az őrültbe kergeti. Tessék, most nézzen csak rá valaki! Blackheath nagyhatalmú hercege. Akiről azt mondták őrjítőbb, érzékibb és sokkal veszélyesebb, mint az apja volt. A nagy herceg most itt ül az éjszaka sötétjében, és egy puha, kényelmes fotelben bódultan nézeget a brandy ködéből, közben azon gondolkodik, hogy mit jelent neki ez a nő. Ugyan mégis mit? Boszorkány. Igen az volt, egy boszorkány. De az ő boszorkánya. Mit is jelentett ez a nő neki? Összeráncolta a homlokát, miközben megerőltette bódult agyát. Áh igen. Ő volt a felesége. Az egyetlen nő, aki valóban méltó párja lehetett. Az egyetlen nő, akit olyan őrült hévvel kívánt, hogy az elviselhetetlen volt. Az egyetlen nő, aki olyan gyötrelmet okozott neki, hogy elvesztette emberi voltát. Az egyetlen nő, aki el tudta hallgattatni és az egyetlen, akit nem tudott elfelejteni. Az egyetlen, aki kísértésbe hozta, s az egyetlen, akit maga mellett akart tudni, mindig. A fene vigye el ezt a nőt! A pokolba vele! Nem tudta kiverni a fejéből. Egyszerűen mindent jelentett neki. Az élete volt, hiába nem akarta bevallani. A brandy elfogyott az üvegből. Leon pedig kifejezéstelen tekintettel kezdte vizsgálni. Majd felállt, hogy idehozza magának az újabbat. Ez sajnos azonban nem ment olyan könnyen, mint hitte. A lábai nem nagyon akarták megtartani. Pár másodpercig kóválygó fejjel nézett körbe, majd ahogy egy lépést akart tenni, lábai megbicsaklottak, és egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Magával rántotta az asztalt is, és az összes pohár kristályaira hullott szét a padlón. Na tessék… ez is Sora számlájára megy. Az ő hibája volt ez az egész. A makrancos nőszemély képes volt elhagyni. Képes volt hagyni, hogy eljusson ebbe a szánalmas állapotba. Leon csak feküdt a puha perzsaszőnyegen, miközben a plafont nézte. Részeg… Részeg volt… Furcsán nevethetnékje támadt a gondolattól. Ha Sora Oswald ezt akarta, akkor gratulálhatott magának. Soha nem jutott még ilyen szánalmas állapotba. És kinek a hibája ez? Hát persze, hogy a feleségéjé. A boszorkány, Démon, kísértő… Egy szirén, egy csoda. Ő volt a megáradt patak zsongása. A rétek, a mezők virágzása. A lemenő nap bíbor ragyogása. Fény a sötétben. Erő a félelemben. Tavaszi virágok bódító illata. A nyár forrósága. A gyümölcsök dús aromája. Holdfényben fürdő csábító szirén. Rózsaillatú, érzéki Démon. Az életét jelentette. A létét… az álmát. Fontosabbá vált számára, mint ahogy azt akarta. Elvette feleségül. Mindenben a kedvére tett. Mi a fenét akart még az a nő? Miért gyűlölte? Az érzéki ívű száj a kéj hevében az ő nevét formálta. A mosoly, ami neki játszott a finom vonású arcon. A csokoládészín szempár, miben tűz gyúlt, csak neki. A forró, bársonypuha bőr, hozzá simult. Hát ez neki nem jelentett semmit? Semmit… Gyűlölte, és elhagyta. De miért hagyta el? Megrázta a fejét, hogy végre kitisztuljon megkínzott elméje. Ám ez nagy hiba volt. Egy szempár siklott be lelki szemei elé. Egy tűzben égő, csokoládé szempár. Majd a páratlanul szép vonású arc is csatlakozott hozzá. Azokon az érzéki ívű ajkakon pedig mosoly játszott. Lassan kibontakozott az egész alak. Érzéki, dús, buja domborulatokkal megáldott test, mit csak egy hosszú, fekete köntös takart el, éhező tekintete és teste elől. Leon felült és kábultan nézett az ajtóban álló káprázatra. A selymes lila haj érzékien omlott le a csípőjéig. A kiéhezett férfi vágyálma. Sora felvillantotta a pajkos mosolyát, miközben férje felé sétált. Minden nőies, csábító íve és domborulata kéjesen hullámzott a selyem alatt. A hercegnő leguggolt elé, s úgy nézett rá. Leon acélszürkévé sötétült szemeit elborította valami köd. Homályos, ragyogó leplet vont elé. A herceg kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa felesége arcát. Emlékezett a tapintására. Puha, akár a bársony. Már majdnem elérte az arcát. Szíve őrült iramban vágtázott a mellkasában. Vágya megfeszült a nadrág börtönében. Már majdnem elérte. Ám amikor rá akarta simítani a kezét a puha arcra, az eltűnt. Köddé vált. Leon kétségbeesve kapott utána, de már nem érte el. Nagyot nyelve és gyötrődve hunyta le a szemeit. A részegség már olyan irányba elvitte megkínzott elméjét, hogy már hallucinál is. Keserű, rekedt nevetést hallatott. Ez a nő nem csak megőrjíti, felizgatja, bevadítja és lealacsonyítja, de még meg is bolondítja. Boldog lehet. Na igen, csakhogy ő akart felejteni. És tessék, a sors kegyetlen játéka, hogy nem felejt, hanem egyre több emlék került elő egy eldugott és féltve őrzött kis sarokból. Micsoda nő. Ha most itt lett volna vele, akkor biztos, hogy saját kezűleg fojtja meg. Dühösen húzta össze a szemeit, s homloka ezer ráncba szaladt. Nem, nem akarja megölni. Azt akarta, hogy vele legyen. Hogy itt legyen mellette. És ha itt lenne? Hát addig szeretkezne vele, míg a lány ajkai csakis az ő nevét nem sikoltanák, és elfelejtené ezt a gyűlöletet, amit érez. Na igen, ha itt lenne. Majd mérgesen nézett szét. A pokolba mindennel! Sora a felesége volt, és igenis itt a helye mellette. Alatta, vagy esetleg felette… Lassan próbált lábra állni, de kísérletei kudarcba fulladtak. A pokolba is. Ő volt Blackheath hatalmas hercege, egy ilyen közönséges dolog, mint a részegség nem állhat útjába. Ismerte saját akarata hatalmát, és az biztos nagyobb volt ennél. A fotelbe kapaszkodva lábra állt. Néhány pillanatig azonban úgy tűnt, mintha nem is a saját lábán állna, mert eléggé dülöngélt. Leon összevonta a szemöldökét. A pokolba, nem gyűrte le eddig semmi. Semmi, ami kívül állt az irányításán. Akkor ez a szánalmas ital sem fogja! Sora Oswald ezért még meg fog fizetni, amiért idáig juttatta. Lassan kezdett közeledni az ajtóhoz. Egyik lépést a másik után tette meg, és még sikerült is valameddig eljutnia. Csak egyetlen név játszott előtte; Sora. Érte tette. Mindent érte tett. És, ha erről volt szó, ha a feleségért kellett cselekednie, nem volt számára lehetetlen. Mert ő Blackheath veszedelmes hercege. Legyőzhetetlen. Hát… most kiderül, hogy korántsem az. Csak egy valaki képes legyőzni őt; a felesége. Már csak pár lépés választotta el az ajtótól, amikor az egyszer csak kinyílt. Leon pedig hátratántorodott és elvesztette az egyensúlyát. Meglepetten pislogott, majd dühösen nézett a belépő Alexanderre. A férfi döbbenten nézte, amint unokatestvére a földön ül, ráadásul biztos, hogy nem józan. Fogalma sem volt, hogy mennyit ihatott. Leon Oswald soha nem ivott annyit, hogy teljesen lerészegedjen. A fejét megrázva hajolt le, hogy felállítsa a herceget.

- Leon, mi az ördögöt csináltál? - kérdezte erőlködés közben.

- Ugyan mit?! - mordult fel a herceg. - Berúgtam. Vagy ennyire észrevehetetlen? Én minden esetre nagyon érzem.

- Én meg látom. A saját lábadon sem tudsz megállni - mondta Alex és elvigyorodott.

- Ne vigyorogj! Semmi vicces nincs benne - emelte meg a hangját Leon. - Ez is annak az átkozott boszorkánynak a hibája - motyogta, miközben próbált felállni. - Mondom, hogy ne vigyorogj! - kiáltott fel.

- Testvér, ha ilyen ellenséges vagy, itt hagylak - majd leguggolt a férfihoz. - Tudod, Sora is nagyon jól szórakozna. Blackheath nagy hercege részeg. Átadta valami másnak a teste irányítását. Vicces, mit tesz az emberrel a szükség. Soha nem volt szükséged senkire - komorult el Alex arca. - Vagy legalábbis nem mutattad. Mert te egyedül akartál mindent megoldani. Minket védtél, de magadat soha. És tessék. Álmodban sem remélted, hogy függni fogsz valakitől. És nézd csak! Függsz a feleségedtől.

- A feleségemtől, aki szebb, mint egy szirén - tette hozzá. - Elvarázsolt.

- De jót tesz neked - nevetett fel Alexander, és felállította unokafivérét. - Most valahogy emberibbnek érezlek - ültette vissza a fotelbe. - Eddig azt gondoltam, senki nem képes irányítani, vagy ártani neked; tévedtem.

- Sophie elmondta, ugye? - kérdezte halkan.

- Igen - bólintott a férfi. - Elmondta, hogy Sora elment, de nem tudom, miért.

- Azt én sem - nevetett fel keserűen Leon. - Csak azt mondta, hogy nem tűri tovább, amit teszek és gyűlöl. Érted, gyűlöl?!

- Vagy csak gyűlölni akar - mosolyodott el Alexander. - Bizony Leon - indult el a bárszekrény felé. - Sora Oswald nem tud gyűlölni téged, de erősen próbálkozik, és pont ez a baj.

- Legszívesebben saját kezűleg fojtanám meg - morogta, majd elfogadta az újabb felé nyújtott brandyt. - Tönkre teszi az életemet. Nézd meg, itt ülök, és leiszom magam, ahelyett, hogy elmennék érte Thornsgatebe - majd letette a poharat. - Megyek is. És ha kell, úgy fogom keresztülrángatni a két birtok között, mint egy krumpliszsákot.

- Ugyan már Leon! Csak nem akarod, hogy ilyen állapotban lásson?! - nevetett fel Alex. - Adj neki egy kis időt. Hamarosan vissza fog térni hozzád.

- Visszatér? - kérdezte a herceg keserűen. - Részeg vagyok, Alexander, nem hülye. Engedj, érte megyek.

- Leon, szerinted, ha most odamennél Thornsgatebe, akkor Sora mit mondana? - kérdezte a férfi komolyan. - Újfent, hogy gyűlölne, és legközelebb olyan helyre menne el, ahol már meg sem találod - majd ravasz mosolyt engedett meg. - Thornsgate, Blackheath egyik birtoka. Vagyis mégiscsak hercegnőként viselkedik, mert mehetett volna Winter- hall egyik birtokára is. De ő Thornsgatet választotta, ahová édesanyád is annyit járt. Hagy keresse meg ott, amire kíváncsi! És vissza fog térni hozzád.

- De mikor? - nyögött fel Leon kétségbeesve. - Mikor? - suttogta.

Mikor? Súgta az éjszakai szellő, mi lassan táncolva siklott végig a tenger felett. A hűs habok dühöngve csapkodták a sziklákat. A tenger vad volt, zabolátlan, s pont azt érezte, mint megingathatatlan, hatalmas fejedelme; Blackheath veszedelmes hercege.

Leon másnap szörnyű fejfájással ébredt. A nap meleg sugarai simogatták a testét, ezzel kiváltva belőle egy fájdalmas nyögést. A másik oldalára fordult, ahol a nap fénye már nem érte el az arcát. Végre képes volt kinyitni a szemét is. A Holdezüst szempár kissé ködösen nézelődött. A saját szobájában feküdt. Érezte a teste alatt a forró, kék selyemtakarót. Érezte a szantálfa illatot. Mi lett vele? Legalább olyan, mint egy másnapos hulla. Sora Oswald… ebben kedvét lelné. Elmosolyodott a gondolatra. Alexnek igaza volt. Sora vissza fog térni, csak idő kérdése. Végül is megmondta, hogy hova megy. És nem hagyta el Blackheath birtokait. Hercegnő… Veszedelmes boszorkány. Nevetve szállt ki az ágyból, s bár a fény még mindig nem tett jót a másnaposságának, de a nap felé fordította az arcát, és mélyen belélegezte az illatát. Már csak arra lett volna kíváncsi, ki adta rá a sötétkék selyem pizsamaalsót. Lassan elhúzta a függönyt, és kisétált a nagy, kövezett erkélyre, mely félkörívben emelkedett ki a kastélyból. Ábrándos tekintettel nézett végig az óriási kerten. Pont rálátott a vörös rózsa ágyásra, ami ontotta gyönyörű virágait. Sora… S bár nem akarta bevallani, hiányzott neki a hercegnő. Nagyon… A távolban a tenger lassan, kéjes elégedettséggel mosta a homokos partot. Leon a korlátra támaszkodott, és félre billentett fejjel nézett a távolba. Az ezüst tekintet gyöngyházfényűvé vált…

Thornsgate egyik szobájának erkélyén Sora Oswald mélyen magába szívta a tenger illatát. Csupán egy hosszú, fehér selyemhálóinget viselt, aminek csipke szegélye mély dekoltázst biztosított. Haját lassan lengette az enyhe szellő, mintha csak simogatná, bókolna neki. Leon… Mennyire szerette volna, ha minden rendben lesz közöttük, de már nem lehetett. Elhozta magával a leveleket, és az volt a szándéka, megvárja, amíg a király látni akarja a házasságuk eredményét. Bár a szíve szakadt meg érte, de nem volt képes tovább a férjével maradni. És bár nem vet jó fényt egy nőre, ha már egyszer érvénytelenítették a házasságát, mégis találhat még magának partiképes férfit. Aki nem lesz ennyire hatalmaskodó, irányító, gonosz és becstelen. Olyasvalakit, aki nem lesz ilyen őrjítő, akinek nincsenek csodaszép ezüst szemei, és aki nem ilyen ellenállhatatlan. Valakit, aki nem ennyire… veszélyes. Nem, soha többé nem lenne képes ez másik férfira nézni. Hisz, hogyan lehetne valaki máshoz ragaszkodni, miután az ember Leon Oswald felesége volt. Bele kell törődnie a helyzetébe, és elfelejteni ezt az embert. Talán a házasság érvénytelenítése után kiköltözhet Winter- hall valamelyik birtokára. Na igen… és az életéből teljesen kimaradna a szenvedély, a vágy, a szerelem. Minden, amivel Leon ismertette meg. De… talán nincs is szüksége rá. Áh… azt mondta nem fog gondolkozni, és úgy is lesz. Elégedetten mosolyodott el. Ám a mosoly szinte azonnal az arcára fagyott. A tenger éjkék habjai között egy ezüst szempár csapott fel egy hullám hátán. Majd megjelent az az ördögi, pimasz mosoly is, amit állandóan neki célzott. És ha ez még nem lett volna elég, a tenger dallama elhalkult, s egy bársonyos hang szólalt meg: Sora! Majd a jelenség, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. A hercegnő pedig felvetette a fejét, és szigorú szemekkel fordult meg. Szinte leszakította a finom fehér függönyt, amikor belépett az erkélyajtón a szobájába. Direkt választotta ezt a kastély sok szobája közül. Minden fehér volt. Minden finom, ártatlan álmokat hordozott. És úgy gondolta, hogy itt nem fog a hercegre gondolni. Itt nincs sem a vágy és a szenvedély vörös színe, sem veszélyes tenger zabolátlan kékje. Tévedett. Mindenhol csak az a szemét alak járt a fejében, és Sora dühöngött a gondolatra, hogy nem tudja kiverni a fejéből, amikor ezt akarta tenni vele. Gyűlölte magát, mert nem tudta gyűlölni, és mert vágyott rá. Iszonyatosan vágyott rá. Á lehetetlen alak. Leült a fésülködő asztala elé, és végigsimított a haján a kefével. Mire Mary lépett be az ajtón, már teljesen nyugodt volt. Mosolyogva nézte a fiatal lányt, amint rendezgetni kezdi az ágyát. Letette a kefét, és megfordult.

- Mary! - majd megvárta, amíg a lány ránéz. - Te ugye Maddy, a Blackheathben élő szakácsnő testvére vagy?

- Igen, mylady. Ő a nővérem - mosolygott a lány.

- Hasonlítasz rá - állt fel a hercegnő, majd a gardróbba ment. - Szeretnék lovagolni egyet. Vannak a férjemnek olyan lovai, amik nem fognak lelökni?

- Parancsol, méltóságos asszonyom? - hökkent meg Mary.

- A kegyelmes úr, imádja a veszélyes lovakat, és még inkább a veszélyes nőket - kacagott fel Sora. - Szóval van egy szelídebb ló?

- Miért kellene a karámból választania? - kérdezte Mary még mindig döbbenten. - Hisz a méltóságos úr épp most küldette ide az ön lovát, mylady.

- Salomyt? - lépett ki Sora meglepetten.

- Ha egy csodaszép gesztenyeszínű kancáról beszél, mylady, akkor igen - nevetett fel a kékszemű lány.

- Igen - csillant fel Sora szeme, majd elkomorult. - Nem lehet megvásárolni, Leon Oswald - majd újra elfordult.

Mary értetlenkedve vonta fel a szemöldökét, majd csendesen kiment. Sora hamarosan egy tejeskávé színű lovaglóruhában lépett ki. Rendkívülien állt neki a feszes felsőrész, melyen apró fehér hímzések voltak, s vékony pántjai. Minden csábító domborulatát előnyösen hangsúlyozta. Majd felvett egy vékony anyagú kabátot, mely éppen csak a derekáig ért le, s ami szintén rásimult alakjára. Haját ezúttal felkötötte egy fekete szalaggal, majd felvett egy szintén hasonló színű kalapot, melynek széles karimája volt. Miután megszemlélte az eredményt a tükörben, elmosolyodott. Leonnak tetszene a látvány. Biztos megpróbálná elcsábítani. Pokolba vele! Sarkon fordult és kiment a szobából. Mikor kilépett a kastélyból, gyenge szellő csapott az arcába. A tenger, a nap és virágok illata. Mikor azonban lenézett egy fekete hintó gördült be a jegenyefák között. Amikor a kastély elé ért, Sora még a száját is eltátotta.

- Te?