26. rész

A nap lassan kúszott fel az égen, egyre magasabbra tartva. Lágy szellő simította végig a mesébe illő tájat, s a tenger dallama töltötte be a messzeséget. Sora lassan lesétált a lépcsőn, miután visszanyerte a lélekjelenlétét. Rámosolygott a hintónál álló lányra, majd annak tudatában, hogy úgyis mellészegődik, tovább indult a karámok felé. És jól sejtette, vendége mellé lépett és próbálta tartani a tempót. A hercegnő megfogta a gesztenyeszínű kanca kantárját, és nyakához hajtotta a fejét. Majd várakozón nézett a vele szemben állóra. A lány mély levegőt vett és belekezdett a mondandójába.

- Gondolom, tudod, miért jöttem, Sora.

- Tudom - majd megsimogatta a kancája nyakát, és a lányra mosolygott. - Arra vagy kíváncsi, miért jöttem el, és mikor megyek vissza. Jól sejtem, Sophie?

- Igen, jól sejted. Szóval, a választ is megkapom? - tette csípőre a kezét.

- Ej kislány, vigyázz a nyelvedre! - húzta össze elismerően a szemét a hercegnő. - Még mindig a bátyád felesége vagyok, bár ez igazán sajnálatos. A válaszaim pedig ezek: az én ügyem, és majd egyszer talán. De ez sem biztos.

- Csak annyit teszel ezzel az egésszel, hogy átengeded Leont az olyan nőknek, mint ez a lady Darla - emelte meg a hangját.

- Nocsak, még csak most jutott el eddig? - kérdezte Sora tettetett nemtörődömséggel. - Azt hittem, hogy már az utazásom napján találkoznak.

- Sajnos Leonnak dolga akadt - válaszolt Sophie csípősen. - Ugyanis a férjed hullarészeg volt.

- Leon? Részeg? - nézett rá Sora elkerekedett szemekkel, majd felnevetett. - Ó te jó ég. Eddig süllyedt?

- Nem, eddig taszítottad - emelte meg a kislány a hangját. - Miattad itta le magát. Szenvedett - majd halkabban folytatta. - Sora, kérlek, ne okozz neki ekkora fájdalmat! Nem bírom látni, hogy így szenved. Mi történt tegnap, amitől így megváltoztál?

- Sophie, kérlek! - nézett rá a hercegnő komoly tekintettel. - Ez a dolog már a múlthoz tartozik, és én nem nézek többé vissza. Nézd, legyen elég annyi, hogy a bátyád olyan dolgot tett, amit nem vagyok képes elviselni. Én többé nem térek vissza Blackheath kastélyába. - jelentette ki. - Ő küldött?

- Nem, nem tud róla, hogy itt vagyok - rázta meg a fejét könnyes szemmel.

- Rendben. Sophie, itt fogok tartózkodni, amíg a király nem érvényteleníti a házasságot. Mindig számíthatsz rám, ha szükséged lesz rá - mosolygott sógornőjére. - De a bátyád dolgai többé nem tartoznak rám.

Azzal egy elegáns mozdulattal felült a lóra. Biccentett Sophienak, majd játszi könnyedséggel megfordította a hatalmas kancát, és lassú ügetésre fogta. Sophie tehetetlenül és könnyes szemekkel nézett utána. Sora háta egyenes volt, tartása kifogástalan, és olyan veleszületett rátermettséggel ülte meg a lovat, ami sok nőből hiányzott. És a kislány akkor értette meg; Leont nem csak a fejedelmi szépsége fogta meg, de az egész lénye. És nem tudott tőle szabadulni, mert olyan tüzet indított meg benne, amilyenről álmodni sem mert. Sophie halvány mosolyt engedett meg. Az egyetlen nő, aki el tudja hallgattatni Leon Oswaldot. De Sora nem akart visszatérni Blackheathbe, erőszakkal odavinni pedig nem lett volna bölcs dolog. Egy megoldás maradt: ki kellett várni a megfelelő időt. Nem volt minden veszve. Látott Sora szemében felcsillanni valamit, amikor a bátyját említette. Még van remény. A hercegnő nem gyűlölte a férjét, de gyűlölni akarta, ami talán még nagyobb akadályt jelentett. De igenis össze fogja őket hozni, futott át az agyán. Összeillenek. Ők egyek voltak… Elégedetten szállt vissza a hintóba, hogy hazainduljon.

Sora lassan ügetett végig a jegenyefákkal szegélyezett úton. A csendes homály jótékonyan hatott minden idegszálára. Csak a szél susogott a fák között, és valahol a távolban a tenger ringott dalolva. Hallotta az elinduló hintó hangját. Nagyot sóhajtott. Leon miatta itta volna le magát? Ez magában is nevetségesnek tűnt. De Sophie szemei őszintén csillogtak. Bolond ember. Mégis mit gondolt? Vagy csak felejteni akart? De neki már nem lágyíthatta meg a szívét. De még ilyen távolságban is próbál a kedvében járni. Idehozatta a lovát, a lovát, amit szintén ő vett. Micsoda ember, fújt egyet Sora. Azt hitte, hogy ezzel majd meg tudja venni? Vagy csak a lelkiismeretén akart könnyíteni? Hisz nincs is lelkiismerete. Akaratán kívül, Sophie szavai megindítottak benne valamit. Miért akar foglalkozni egy ilyen szemét alakkal, amikor az meg akarta öletni? De az érintése még mindig benne élt. A csókjai… a simogatása… a szenvedély… Dühösen összehúzta a szemeit, majd sebes vágtára fogta a lovát, és letért az útról. A meleg szél süvítve simított végig az arcán. A zajok elmosódtak körülötte, csak a vágta hangját hallotta. Együtt mozgott a lovával. Érezte minden rezdülését, az erejét, az izmok játékát. Salomy hamarosan egy erdő felé vette az irányt. A fák hűvösségében Sorára rátelepedett a nyugalom érzése. Milyen könnyű lett volna elfeledni mindent… ha a szíve nem visszafelé húzta volna. Milyen könnyű volt Leon Oswald csapdájába esni, de mennyire nehéz kikászálódni onnan. És Sora nem volt benne biztos, hogy valaha sikerülni is fog. De meg kellett próbálnia, egyszerűen muszáj volt. Hamarosan kiértek az erdőből s a szemei elé tárult a végtelen tenger. Lelassította Salomyt, és lassú lépdeléssel mentek tovább. Sora érezte a tenger sós illatát, hallotta suttogó dallamát, s mind egy embert jutattak eszébe. Belegázoltak a kéjesen hullámzó vízbe. A hercegnő felsóhajtott. Annyi minden máshogy alakulhatott volna, ha Leon nem lenne olyan, amilyen. Érezte, ahogy Salomy nyugtalanul mozdul alatta. Lehajolt és megsimogatta a ló nyakát, közben suttogni kezdett neki.

- Hiányzik a párod, ugye kislány? - mosolygott szomorúan. - Nekem is nagyon hiányzik az enyém. De nem tehetem, amit szeretnék. Bárhogyan is fáj.

* * *

Leon a dolgozószobájában ült, s a hatalmas ablakon keresztül nézett kifelé. Sora még csak két napja volt távol tőle, ő mégis éveknek érezte. Az óta a nap óta nem rúgott be. Rájött; részegen még fájdalmasabb az, melyről józanul próbál elfeledkezni. Folyton álmok gyötörték. Sorát látta maga alatt vonaglani, ahogy édes puhasággal megnyílik neki. Csak neki… Sorát hallotta nevetni, őt hallotta élcelődni, vagy gúnyolódni azon, amit éppen csinált. Lassan már kezdte elhinni, hogy megőrült. A felesége szobáját messziről el akarta kerülni, mégis napi több alkalommal találta magát odabent, ahogy az ágyon feküdt és próbálta a hercegnő szemeit látni maga előtt. Soha nem hitte, hogy lesz nő, aki kedvéért szinte egy élőhalottá változik. Reggelente, amikor belenézett a tükörbe egy olyan férfi tekintett rá vissza, akit nagyon nem szívesen látott; karikás volt a szeme, és az egykor pimaszul villanó ezüst szemek elsötétültek. Az ördögi mosolyra húzódó, érzéki ajkak csak vonallá torzultak a tehetetlenségtől. És, ami a legrosszabb volt az egészben, hogy hallotta a fejében, ahogy Sora gúnyolódva mondja: Nézz magadra, herceg! Mi lett a legendás kékvéreddel? Hová tűnt a ragyogásod? Szánalmas vagy, Lucifer! Erre a gondolatra mindig elszorult a torka. Dante, ahogy megtudta, hogy a hercegnő elutazott, kijelentette, hogy ő Londonba megy, így Leon hármasban maradt Sophieval és Carlottával. A két nő, amikor találkozott mindig értőn összemosolygott. Őt pedig egyre inkább dühítette az, hogy Sophie fesztelenül mindig azt mondja neki, hogy Sora hamarosan meg fogja gondolni magát. Ám a herceg nem is reménykedhetett ebben. Sora Oswald olyan büszke volt, akárcsak ő. Ez a gondolat mindig egy kis mosolyt csalt az ajkára. Furcsa, milyen egyformák ők ketten, s mégis ennyire távol vannak egymástól. Néha éjszaka érezte a rózsa és a jázmin illatát, melyet a még langyos őszi szél sodort be szemtelenül a szobájába. Ez az illat mindig megborzongatta minden idegszálát, és felkeltette a vágyát. Két éjszaka jutott eszébe róla; kapcsolatuk második éjszakája, amikor a lány kint a virágok között lett az övé. A rózsa pedig, amikor három nappal ezelőtt az eget is megrengették szeretkezésük forróságával. Ó igen, azt az éjszakát soha nem fogja feledni, tudta jól. Hiszen álmaiban is kísértette. Úgy érezte, akkor és ott megosztottak valamit ők ketten. Vagyis… áh azt sem tudta már, mit is akart elérni azzal az estével. Sora elcsábította és ő egyáltalán nem bánta, sőt. Ahogy akkor este mondta, csábították el már máskor is, de egyik sem volt számára ennyire izgató, ennyire… csodálatos. Idegesen túrt bele a hajába. Nem egyszer megfordult már a fejében, hogy visszaráncigálja a feleségét, ha kell, végighúzza a két birtok között, de az még csak most, ebben a kétségbeesett pillanatban jutott az eszébe, hogy ha kell le is térdel előtte.  Micsoda vicces helyzet. Ő, aki megesküdött, hogy senki előtt nem hajt fejet, letérdelne egy nő előtt… Nem, letérdelne a felesége előtt. Ez a helyzet egészen más volt, hisz a boldogságukért tenné. Ha megtehetné, akkor bebizonyítaná Sorának, hogy nem volt még nő, akire így vágyott volna, és ez azt jelenti, hogy nem is lesz.  Kétségbeesés hulláma söpört rajta végig ahányszor csak arra gondolt, hogy a lány soha többé nem tér vissza hozzá. Vissza akarta őt kapni, és amit ő akar, azt mindig megkapja. Azonban nem volt több ideje a gondolkodásra, mert kopogtak az ajtón. Haragosan kikiáltott, hogy a tudtára adja a jövevénynek, mennyire nem kívánatos most. Az ajtó halkan kinyílt, és Elton lépett be rajta.

- Méltóságos úr! - lépett be komoly ábrázattal. - Egy hölgy keresi, uram.

- Mégis milyen hölgy? - kérdezte unottan.

- Lady Darla Fellows de Morgan, Dover grófnője - válaszolt az inas, tőle szokatlanul kissé gúnyosan.

- Mondja meg a myladynek, Elton, hogy most... - ám mielőtt befejezte volna egy rekedtes női hang félbeszakította.

- Hogy jöjjek be, igaz? - majd ugyan azzal a mozdulattal belépett, és széles mosoly terült el az ajkain.

- Mylady, megkértem, hogy kint várakozzon a szalonban. És a kegyelmes úr, még egyáltalán nem mondta, hogy fogadja önt - mondta az inas felháborodottan. - Ezért megkérném, hogy…

- Maradjon csöndben, Elford! - rivallt rá a szolgára kényeskedve. - A herceghez jöttem, és beszélni is fogok vele. Mivel most a drága felesége nincs itthon.

- De hogy milyen kár - mormolta Elton. - Pedig a méltóságos asszony szívesen kirakná innen - majd a lány szúrós szemét látva kihúzta magát és hozzá tette. - És a nevem: Elton - majd meghajolt Leon felé és bevágta az ajtót.

- Na de… - kapott levegő után Darla. - Hogy merészel így beszélni velem ez az egyenruhába öltözött pingin.

- Talán pingvint akartál mondani? - kérdezte Leon gúnyosan.

- Mindegy - legyintett a lány. - Nekem nem számít micsoda. Akkor is egy nagy idióta. Ennyire védeni a feleségedet, aki ráadásul itt hagyott téged - mondta sajnálkozva, és a herceghez lépett.

- Micsoda? - A férfinak a torkára forrt a nevetés. - Mégis ki mondott ilyet? - kérdezte összeszűkült szemekkel.

- Hát Dante - válaszolt megszeppenve Darla. - Eljött hozzám és azt mondta, szükséged van egy kis támaszra, mert a feleséged minden szó és magyarázat nélkül elhagyott - majd megfogta a férfi fejét és kicsi, de formás melleire húzta. - Majd én vigaszt nyújtok neked, kedvesem, ne aggódj! Bocsáss meg, hogy nem jöttem hamarabb - és simogatni kezdte a megdöbbent Leon fejét. - Az a nő ostoba. Nem tudja, mit veszített. Ne is érdekeljen téged, hagy csináljon, amit akar. Első pillanattól kezdve tudtam, hogy csak egy hozományvadász cafka. És teljesen biztos, hogy nem te voltál az első férfi az életében. Nem igaz?

- Na most aztán elég! - emelte meg Leon a hangját, miközben elszakította magát a lánytól.

- Ugyan, drágám. Előttem nem kell védened - csacsogta meggondolatlanul. - Rosszabb, mint azok a szajhák a kocsmákban, és a bordélyházakban. És talán még az ágyban sem olyan jó. Ki tudja hány férfi volt már az ágyában az esküvőtök óta is.

- Hallgass! - állt fel a herceg olyan lendülettel, hogy a szék nagy csattanással hátra esett. - Elhallgass! - ordította el magát, s hangja visszaverődött a falakról. - Ne merészelj így beszélni a feleségemről, aki úrinő nem úgy, mint te. Jól jegyezd meg, ne merészeld sértegetni a feleségemet, mert fájdalmas véget érsz! Nála csodálatosabb és becsületesebb nőt, keresve sem találok - majd közelebb lépett a megrökönyödött lányhoz. - Te beszélsz bordélyházakról és kocsmákról, amikor te a saját házadban fogadod a szeretőidet? - sziszegte dühösen. - Te nem lehetsz Sora bírája, mert a férjed házában, az ő ágyában hemperegsz idegen férfiakkal. Undorító - jelentette ki. - Ezért nem kellettél nekem régen sem. Most sem kellesz, feleségem van, aki sokkal szebb és csodálatosabb, mint te - majd mézes- mázos hangon hozzátette. - Még most is utánam mászkálsz, holott tudod, hogy nem tartok igényt rád. Jobb, ha megjegyzed; az egyetlen nő, akire vágyok, akire szükségem van, az a feleségem - hangsúlyozta ki. - Senki más. Nem kellettél, sem régen, sem most. Fogd fel! - majd villámló tekintettel hozzá tette. - Sora nem volt több férfival csak velem, és az enyém volt először. Ahogy az enyém lesz utoljára is. És, ha még egyszer a szádra veszed Blackheath nagyasszonyát, azt megbánod! Most pedig tűnj el innen!

- De… de Leon! - hápogott Darla. - Én…

- Takarodj! - dörgött végig a herceg hangja a kastély falai között. Darla pedig sikítva rohant ki a dolgozószobából.

- Leon! - rohant be Sophie. - Mi az ördög történt?

- Semmi - morogta a herceg, majd öles léptekkel elhagyta a dolgozószobát.

- Ó Leon, nem fogsz tudni sokáig így élni. Mi lesz veled, ha Sora nem tér hamarosan vissza?

* * *

 Két hónappal később… 

Leon már két hónapja mászkált úgy Blackheath kastélyában, mint egy kísértet. Dolgait, feladatait nem hanyagolta el. Sőt, mániákusan vetette bele magát a munkába. Felejteni akart. És vissza akarta kapni a feleségét. Egyre hosszabbak voltak a nappalok, s egyre sötétebbek az éjszakák. Lassan kezdett eltűnni a világosság, a fény az életéből. Ezt Sora jelentette neki, s ahogy teltek a napok, úgy veszett el a remény arra, hogy a hercegnő visszatér. Ott ült a dolgozószobájában, s a falat nézte, melyre két héttel ezelőtt felrakták a hatalmas festményt. A kép Sorát ábrázolta, a Holdezüst színű esküvői ruhában. Gyönyörű volt, és csábító. Ez a kép az egyetlen emléke, ami maradt róla. S azon vette észre magát, hogy csak naphosszat bámulja. Elég szánalmassá vált. A nagy Leon Oswald, a veszedelmes herceg. De ezt a belső gyötrődést nem mutatta a külvilágnak. Tudta, ha Sora visszatérne elborzadna a látványtól, amit a gyengesége jelentene. Így abból, ami vele történt, csak a legközelebbi családtagjai tudtak; Sophie, Alex, Julieta és Brandon. Más pedig még csak fel sem merte vetni a herceg előtt, mert annak sötéten villámló szemei semmi jót nem ígértek az illetőnek. Hirtelen kinyílt az ajtó, s Leon kénytelen volt arra nézni. Még maga is meglepődött azonban az érkezőn. Darla egy sötét, mustárszínű ruhát viselt, ami nagy hímzésekkel volt díszítve. Karján már a köpenye volt, ő pedig lejjebb húzta a ruha pántjait. Vörösre kent ajkait kedveskedő mosolyra húzta és közelebb lépett. Leon felállt, és összehúzta a szemeit.

- Azt hittem, már megmondtam a múltkor, hogy nem akarlak látni - közölte éles hangon.

- Higgadj le, szívi! - mondta a nő, és kényelembe helyezte magát az egyik fekete kanapén. - Hallom a feleséged még mindig nem tartózkodik itthon, pedig már lassan két hónapja, hogy elment. Most, mit akarsz tenni?

- Semmit nem teszek - sziszegte Darlának. - Neked pedig semmi közöd hozzá, hogy mi történik velem, vagy velünk, ezt már megmondtam.

- Leon, te olyan naiv vagy. Gondolkodj már, szerinted, mi történhet távol tőled? - kérdezte gúnyosan.

Egy gesztenyeszínű kanca vágtatott keresztül Thornsgate hatalmas kertjében. Gyönyörű utasa egy sötét pisztácia színű lovaglóruhát viselt, kabátja szorosan simult az alakjára. Kalapot ezúttal nem viselt, a haját pedig felkötötte. Egészségesnek és üdének tetszett. Minden porcikája a szépségéről suttogott. Csak a szemeiben ült szomorúság. A kastély elé egy fekete hintó gördült be, melyet a hercegnő azonnal felismert. Sora ügetésre fogta Salomyt, majd megállt a jármű előtt. Hamarosan kiszállt a vendége, s szembe találta magát egy tengerkék szempárral. Julieta melegen mosolygott rá, s a kezét nyújtotta felé. Sora leszállt és megölelte a lányt. Egy lovászfiú sietett oda és elvezette Salomyt. A két lány hamarosan a kastély szalonjában ült, s egy csésze forró teát iszogattak.

- Miért jöttél, Julieta? - tért a lényegre a hercegnő.

- Sora, haza kell térned - majd látva a lány tekintetét hozzátette. - Blackheathbe.

- Miért tenném? - kérdezte hűvösen Sora.

- Lehet, hogy mást megtéveszthetsz, de engem nem, kedvesem - magyarázta Julieta. - Szenvedsz. Bár ez kívül nem látszik, de a szemedben kihunyt a fény. Így van ez Leonnál is. Ne veszekedj velem! Láttam őt, és látlak téged is. Mire fel ez a nagy büszkeség? Mi történt, Sora Oswald?

- Hogy mi történt? Gyűlölöm őt. Érted ezt, Julieta, gyűlölöm - pattant fel a helyéről. - Olyan dolgokat tett, amiket nem lehet megbocsátani.

- Nem gyűlölöd, gyűlölni akarod - állt fel a lány is. - De miért? Miért akarod ennyire gyűlölni? - majd közelebb lépett hozzá. - Sora, vissza kell térned hozzá. Darla Fellows naponta látogatja és Leon egyre nyugtalanabb, nem bírja tovább. Akárhányszor kidobja, az a nő visszatér. És tudod, mit tesz egész nap? A képedet nézi, ami a dolgozószobájába készült. Az esküvőtökön. Bár kívülről nem látszik, a szeme egyre szomorúbb, és Sophie nem egyszer hallotta, hogy úgy kel éjszaka, hogy a nevedet ordítja. A te szobádban alszik. Tönkre tetted őt, Sora!

- Én? És amit ő tett velem? - kiáltott fel kétségbeesve a hercegnő. - Az nem számít, hogy meg akart engem ölni? Hogy kihasznált és eldobott magától? Hogy megaláz, és mégis arra kényszerít, hogy vele legyek? És, hogy…

De nem tudta befejezni a mondatát. A világ, mintha felfordult volna vele, s egyre gyorsabb iramban forgott a szoba. Julieta képe homályosodni kezdett. S a tengerkék szempár elsötétült a szeme előtt. Egyetlen, távoli hangot hallott, mely a herceg éjbársonyként zengő baritonján csendült fel. Leon…