27. rész

A világ elmosódott körülötte. A zajok úgy vették körbe, mint érthetetlenül leírt hangjegyek tömkelege, s fullasztóan elnyomták a levegőt. A feje hasogatott, lüktetett minden kisebb rezdülésre, s a szoba forgott vele, mintha csak egy örvénybe került volna. Összeszorította a szemét, de a sötétség fojtogató űrként járt vele pimasz körtáncot. Még a veríték is kiverte. Egy kellemesen csengő hangot hallott meg közvetlenül maga mellett. Valaki utasításokat adott, legalábbis annak hangzott. A nyugtató női hang, enyhülést hozó balzsamként szivárgott be az elméjébe. Lassan felsóhajtott, ahogy egy gyengéd, hűvös kéz végigsimított verítékező homlokán. Úgy érezte magát, mint akire rászakadt az ég. A szobába hirtelen hűvös levegő áradt be, ami megcirógatta az arcát. Olyan volt, mint egy puha érintés, ami gyógyítani képes. De még mindig nem akaródzott kinyitni a szemét. Váratlanul egy égető, kellemetlenül kijózanító illat hatolt az érzékei közzé. Ami ha nem is volt kellemes, de hála neki abbamaradt a szédülés, és képes volt kinyitni a szemét.

A csokoládészín szempár homályosan nézett körül a szobában, ami lassan tisztult előtte. Az égkék szempár aggódva tekintett rá vissza. Julieta egy alkohollal leöntött vattát tartott az orra előtt, aminek volt is haszna. Sora a fejéhez kapott, majd kérdőn nézett a lányra. Nem igen emlékezett rá, hogy mit történt és hogyan került a szobájába.

- Jobban vagy, Sora? - érdeklődött kedvesen Julieta.

- Igen… azt hiszem, igen - tornázta feljebb magát a hercegnő. - Mi történt?

- Nos, azt én magam is szeretném tudni, ugyanis amikor kicsit jobban belelovalltad magad a veszekedésbe, elájultál - nézett rá megrovóan. - Mond Sora, mitől van ez, és mióta tart?

- Mi az, hogy mióta tart? Első alkalommal történt meg - háborodott fel Sora, amitől rögtön éles fájdalom hatolt a fejébe. - Miért szerinted, mi lehet az oka?

- Ha az, amire gondolok, azonnal vissza kell menned Blackheathbe - nyomott meg minden szót Julieta.

- Nem, nem vagyok terhes - jelentette ki gúnyosan Sora, bár a hangjában csalódottság csendült. - Valami más okot keress!

- Én talán tudok - lépett közelebb Mary, akinek a kezében egy tálca volt, amire finoman gőzölgő jázmintea volt helyezve. - Bocsánat - majd amikor Julieta bólintott, megkönnyebbült. - A mylady úgy egy héttel ezelőtt abban a nagy viharban jött haza, mert lovagolni volt. És nagyon megázott.

- Tüdőgyulladás, Sora? - kiáltott fel. - Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?

- Nincs tüdőgyulladásom - ellenkezett nagy hévvel a hercegnő.

- Visszamegyünk szépen Blackheathbe, ahol majd a férjed ápol - állt fel rögtön Julieta. - Kezdjünk összepakolni.

- Nem megyek vissza.

- Ó dehogyisnem. Most azonnal. És ne halljak kifogást! - parancsolt rá barátnőjére, s máris a gardróbba lépett.

- Julieta, nem megyek vissza. Eljöttem onnan, mert olyan dolgok jutottak a tudomásomra, amelyről még álmodni sem mertem, soha - majd kétségbeesetten a kezébe temette az arcát. - Nem mehetek vissza.

- Miért, Sora? - ült vissza Julieta. - Miért nem? Mond el! Tudod, hogy megbízhatsz bennem.

- Oswald unokatestvére vagy. Szereted őt.

- Ugyanakkor szeretlek téged is, és a sógornőd vagyok. Vagy ilyesmi - viccelődött. - Barátnők vagyunk, Sora. Mond el nekem, mi történt.

Sora mély levegőt vett. Elmesélt a barátnőjének mindent. Kezdve a másfél évvel ezelőtti kapcsolatától Leonnal, a titokzatos idegenen át mindent. Julieta egyszer döbbenten nézett, másszor mosolyogva, majd felháborodva és dühösen. Hitetlenkedve hallgatta a szinte regénybe illő történetet. De nem volt képes elhinni, hogy Leon ilyeneket tett volna. Azt meg, amit a szüleiről állították, végképp felháborította, de erre majd Sorának kell rájönnie egyedül. Ám ahogy a hercegnő a levelekhez ért, már felpattant és idegesen járkálni kezdett. Ezek a dolgok… mintha teljesen egybefüggő terv részei lettek volna, s aki nem ismeri Leon múltját, és terveit- mint Sora -, az könnyen elhihet effajta hazugságokat. Hazugságokat… De ezek végleges megoldására Sorának kell rájönnie egyedül, befolyásolás nélkül. De ő tehet egy apró kis lépést, egy észrevétlen lökést a megoldás felé. S akkor, ha minden kiderül, a hercegnő eldöntheti, hogy a férje bűnös vagy nem. Halványan elmosolyodott, majd az egyik kényelmes fotelbe ereszkedett.

- Sora, megnézhetném azokat a leveleket? - kérdezte a lányt. A hercegnő hamarosan visszatért a két levéllel és odaadta őket. Julieta egyre növekvő borzalommal nézte a papírokat, amiken olyan súlyos, vádló mondatok álltak. Meg is értette, hogy Sora miért jött el azonnal. Amikor másodjára olvasta át a leveleket, egymás mellé tette azokat. Nem olvasta őket, hanem csak a formájukon siklott végig a tekintete. Hibát keresett. Egyetlen apró hibát, amit Sora belső személyként nem vett észre, de ő külső megfigyelőként megtalálhat. Beharapta az alsó ajkát koncentrálás közben. Végigfuttatatott magában ezer dolgot. Majd végre észrevéve valamit, értőn elmosolyodott. - Ó Sora, örülök, hogy megmutattad nekem ezeket a leveleket - majd a lány kérdő tekintetét látva felállt és mellé ült. - Nézd! Mond el, mit látsz!

- Látok két alattomosan, és gátlástalanul megírt levelet. Az egyik egy közönséges nőszemélynek. A másik meg parancs az én meggyilkolásomra. És mind a kettő a férjem aláírásával - válaszolt keserűen és felállt.

- Várj! - nevetett fel Julieta. - A formájáról mondj valamit.

- Rendben, bár nem tudom, mi értelme - morogta a lány. - Apró, szép formájú betűk. Érdekesen húzott vonalak, de mind figyelemreméltó. Szép kézre utal. Elég? - majd amikor barátnője mosolygó szemeibe nézett felsóhajtott. - Jobb kezes írás - fejezte be.

- Remek, Sora. Ezt látom, jól megtanították neked - és mintha egy árnyalatnyi gúny lett volna a hangjában. - Nos, elmondom én, mit látok. Egy hazug, alattomos ember szavait, melyet nagy gonddal válogatott meg, hogy olyan legyen, mint az unokatestvéremé. Viszont egy apró, de súlyos hibát elkövetett, ami neked nem tűnt fel, mert nem tudtad külső szemlélőként nézni a dolgokat. Ez érthető is - majd elmosolyodott. - Sora, ez a finom kézírás nem Leoné. Az unokafivérem lendületes, erélyes betűkkel ír. És ami a legfőbb hiba; Leon bal kezes.

Sora először fel sem fogta, amit Julieta mondott neki. Majd, ahogy a szavak lassan, értő gonddal a fejébe szivárogtak, úgy lett egyre döbbentebb. Valóban az írás, akár egy nőé is lehetett volna, olyan aprólékosan kivitelezett és finom volt. Akár ő is írhatta volna. Végig hitt benne, hogy Leon írta. Biztos volt benne. Mert nem tudta, milyen is az ő írása. Egy apró hiba… A finom kézírás nem Leoné… Lendületes, erélyes betűk… Leon bal kezes… Szinte nem kapott levegőt az új információktól. Kezdett minden köddé foszlani körülötte. Már nem tudta, mi igaz és mi nem. Összezavarodott. Nem Leon írta… Julietának nem volt oka hazudni neki. De akkor ki írta ezt, és miért? Vagy lehet, hogy…

- Julieta, és ha egy emberével íratta? - kérdezte kétségbeesve.

- Leon Oswald nem bíz egy ilyen bizalmas ügyet egy idegen ember kezére, még ha az az ő embere, akkor sem - mondta nyomatékosan. - Látod Sora, kezdenek rendeződni a dolgok.

- Még hogy rendeződni - füstölgött a hercegnő. - Most minden még zavarosabb. Mert ez a dolog lehet, hogy nem az ő műve, de a többi? - majd amikor Julieta felvonta a szemöldökét nagyot sóhajtott. - Rendben, rendben megkeresem a válaszokat a kérdésekre. Ígérem. De amíg nem jövök rá, hogy valóban ártatlan, addig nem változtatok a viselkedésemen vele szemben.

- Ahogy gondolod, drága sógornőm - mosolygott elégedetten.

- Szóval - majd megköszörülte a torkát -, mit is mondtál Darla Fellowsról?

Julieta hangos kacagása visszaverődött Thornsgate falairól, miközben a hercegnő lusta mosolyra húzta az ajkait.

* * *

Leon türelmetlenül kopogott az egyik kényelmes fotel karfáján. Máskor tűzzel lobogó ezüst szemei, most hűvös ködbe burkolóztak, s unott arckifejezéssel hallgatta, amint a vele szemben ülő nő valami semmiségről csacsog. A rekedtes, szinte macskaszerű hang bármelyik férfi idegeit felborzolta volna. De a herceget jobban felizgatta egy ennél lágyabb dallam, ami nyári szellőként simogatta végig a férfiak gondolatait. Még mindig hallotta a fülében azt a lágy, vízesésként felhangzó nevetést. Látta maga előtt a csokoládészínű szempár gyémántcsillogását. Sorával legalább élvezett mindent, még a beszélgetést is, bármilyen irányba. Elfordult és kitekintett az ablakon. Az ősz megfakította a fák leveleit. Sárgás folyamként terültek el a földön. Hát ilyen volt a házasságuk első két hónapja. A felesége távol volt tőle, és még csak azt sem tudta hogy érzi magát. Mindig csak rá gondolt, s nem egyszer kapta magát azon, hogy a munkáját félbehagyva a kandalló felett függő, hatalmas képet nézi a hercegnőről. Az éjszakáit a felesége hálószobájában töltötte, az ő illatával elaludva. Csak azokat a forró, szerelmes éjszakákat tudta magában felidézni. S nem egyszer kelt fel izzadtan az éjszaka közepén, miközben a felesége nevét kiáltotta. Próbálta magát formában tartani, s reménykedett, hogy a lány mielőbb visszatér hozzá. De ez a remény egyre csak távolibbnak és halványabbnak tűnt. Ez a nő előtte, pedig már kezdett az idegeire menni. Nem sokat fogott fel abból, amit hozzá intézett, csak valami olyasmit, hogy mennyire kívánatosnak és őrjítőnek tartja ma délután. Nagyot sóhajtott, ahogy egy unott pillantással felmérte Darlát. A rikító, ciklámen ruha már megint túl ment minden határon. Olyan betekintést engedett a melleihez, amit már az örömlányoktól szoktak meg az emberek. Nem volt kétséges számára, hogy őt akarja elcsábítani vele, de azért a herceget nem hozta lázba egy pár közszemlére tett kebel. A sápadt kék szempár buján pillogott rá, amivel csak növelni akarta az érzékiségét. Majd észrevéve, hogy a férfi egyáltalán nem figyel rá, felháborodva kapott levegő után.

- Leon Oswald, te nem is figyelsz arra, amit mondok - vágta oda dühösen.

- Na ne mond, erre még csak most jöttél rá? - villantott fel a herceg egy gonosz félmosolyt. - Ezt már rég észrevehetted volna, kedvesem.

- Hogy lehet egy herceg ennyire… ennyire faragatlan?

- Így - vetette oda könnyedén. Odakintről Sophie boldog kiáltása hallatszott be, mire Leon halványan elmosolyodott.

- A húgod nem igen ismeri az illemet. Megnevelhetnéd már, hogy igazi úri hölgy legyen belőle. Mivel a feleséged nem képes rá - mosolyodott el gonoszul. Majd döbbenten nézte, ahogy a herceg tekintete elsötétedik.

- Megmondtam már neked, ne vedd a szádra a feleségemet - mondta Leon halkan, de fenyegető éllel. - Semmi közöd hozzá, mit tesz és, mit nem. Ezt jól jegyezd meg - majd elfordult újra.

- Ó igen, még most is véded őt, amikor… - Darla döbbenten hallgatott el.

Leon felsóhajtott; végre ez a nő abbahagyta az idétlen locsogását. Ám volt valami nyomasztó ebben a csendben. Darla nem azért hallgatott el, mert megértette mit mondott neki. Ettől sokkal komolyabb indoknak kellett lennie. A herceg érzékei hirtelen kiéleződtek. Minden figyelme egy helyre összpontosult. Lehunyta a szemeit, majd végre megérezte, amit keresett. De ugyanolyan döbbenten kapta fel a fejét. Nem mert megfordulni, de tisztán érezte. Először csak egy harmadik személy jelenlétét. Aztán végtelen, ismerős forróságot. Most illatot is érzett. Rózsa… De hangosan csak annyit suttogott; Sora. Majd lassan felállt, és megfordult. Bár már biztos volt benne, ki áll mögötte, most mégis elkerekedett a szeme. Arca viszont meg sem rezdült. Ugyanazt a fensőbbséges közönyt tükrözte, mint a vele szemben állóé. Mintha csak idegenek lennének egymásnak. Mégis, aki jobban figyelt, érezhette a közöttük felcsapó tüzet, mely folyamként nyel el mindent. A Leon előtt álló hercegnő felvonta a szemöldökét, miközben szórakozott daccal nézett rég látott férje szemébe. A csokoládészínű szempár büszkén csillogott, mégis valamilyen sejtelmes fényt ragyogott fel a mélyben. Sora gyönyörű volt ott, a dolgozószoba közepén, miközben a nap arany fényei megfürdették. Egy sötétzöld lovaglóruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte a teste szépségeit, valamint egy finom, bézs színű selyemsálat. A haja fel volt tűzve, de így is ragyogóan állt neki. Kipihent volt, üde és szörnyen kívánatos.

De a hercegnő sem felejtette el megfigyelni a férjét. A bézs színű ing, és a fehér nadrág csábító összhangot alkotott a nagymacskához illő testén. Az ezüst szemei elsötétültek, s viharfelhők kezdtek gyülekezni bennük, miközben felpattantak a tűz szikrái. Őrületesen jóképű volt, és rendkívül kívánatos. Csakhogy az, hogy a két levelet nem ő írta, nem menti fel a többi bűne alól. Bűnök… Ahogy az a két levél, úgy azok a dolgok, amiket róla állítottak, talán azok is csak kitaláltak. Nem, itt a remény már nem ér semmit, most csakis a válaszokat kellett megkeresnie. A tényleges válaszokat. Ezúttal nem hallgat senkire. Lassan hideg mosolyra húzta ajakait. Bár a szíve szakadt meg érte.

- Jó napot! - A rég hallott érzéki hang érzéki vízcsobogásként csendült fel. - Remélem, nem zavartam meg semmit.

- Sora… - szólalt volna meg a herceg, de Darla visszanyerte a hangját.

- Ugyan kegyelmes asszonyom, ön mit gondol? - gúnyolódott a grófnő. - A férjével épp egy fontos ügyről beszélgettünk.

- Igen, azt vettem észre - majd hideg szemeit Darlára emelte. - Mondja csak grófnő, mióta tartózkodik Blackheathben?

- Úgy nagyjából két órája, miért? - értetlenkedett a lány.

- Nos, úgy hiszem, ez pont elég idő ahhoz, hogy akármilyen fontos dolgot megbeszéljen a férjemmel - jegyezte meg szárazon.

- Na de… - hápogott Darla. - Na de mylady, ön most jött vissza két hónap után, és máris csak így parancsolgat?! Mi jogon? - sziszegte a hercegnőnek.

- Igen, most jöttem vissza. Két hónap után valóban. De ehhez önnek semmi köze nincs - nyomta meg a szavakat Sora. - A másik pedig; azon a jogon, hogy még mindig én vagyok Leon Oswald felesége, és Blackheath hercegnője. Most pedig nyomatékosan megkérem: hagyja el a kastélyt!

Leon elismerően vonta fel a szemöldökét. Soha nem hallotta még Sorát ilyen hévvel beszélni arról, amivé vált. És nagyon is jól használta fel a jogait. Tudta, hogy a lány nem kedvességből mondta, de megmelengette a szívét az, hogy a férjének szólította, és hogy nem tűrt meg egy másik nőt. Akaratlanul is halvány mosolyt eresztett meg. De amikor látta felesége fagyos tekintetét, amit Darlára szegzett, rögtön rendezte arcvonásait. Látta már, hogy neki is azzá a veszedelmes herceggé kell válni, akinek született ahhoz, hogy Sorát képes legyen megérteni. És legyőzni… Szemei csillogását azonban nem tudta korlátozni. Bevetette híres kékvérét, és elegánsan vált át Luciferré.

Darla még mindig csak hápogni tudott a döbbenettől. Blackheath hercegnője vele született eleganciával tette helyre a nőt. Sora hidegen elmosolyodott, majd lépett egyet oldalra.

- Elton! - szólt az inasnak. - A grófnő távozik, legyen olyan kedves, kísérje ki! - mosolygott finoman.

- Igenis, méltóságos asszonyom - majd meghajolt. S Leon akkor először látta, amint a merev inas arcára egy halvány mosoly kúszik fel. - Kérem, erre parancsoljon, mylady - intett Darlának.

- Nem megyek sehová. Nem teheti ezt, egyszerűen nem teheti! - toppantott a grófnő. - Mégis… mégis, hogy merészel csak így egyszerűen kidobni? Én lady Darla Fellows de Morgan vagyok…

- Tudom, tudom - szakította félbe a hercegnő türelmetlenül. - Én is mondtam már, ki vagyok. Úgyhogy kedvesem, rangban maga felett állok. Ezért kénytelen teljesíteni az utasításomat, főleg, mert az én otthonomban van. És most, azonnal távozzon innen, különben kénytelen leszek más szót alkalmazni, ami megsértené az érzékeny fülét, mylady - mondta gúnyosan, miközben már elé lépett. - Azonnal hagyja el a kastélyt! Most! - kiáltotta el magát.

- Ezt még megbánja - sziszegte Darla, majd Leonra nézett. - Te is. - majd Eltont félrelökve kiviharzott.

- Engedelmükkel - hajolt meg az inas, és halkan bezárta az ajtót.

- Látom, igencsak belejöttél a szerepedbe - jegyezte meg a herceg közömbös hangon, miközben a konyakosüveghez lépett. - Gyakoroltad, vagy magától jött?

- Higgadj le, Oswald! - vágott vissza Sora, miközben egy érzéki mozdulattal leoldotta a sálat a nyakából.  - Nagyon nem szeretnék több ilyen jelenetet látni.

- Merthogy? - Leon megeresztett egy ördögi mosolyt. - Te mentél el. Valamivel el kell ütnöm az időt.

- Akkor most már légy szíves, mással üsd el az időt! - majd a hatalmas kép felé fordult, ami a kandalló felett volt felakasztva. Még a szava is elállt tőle. Ott látta magát a gyönyörű, Holdezüst anyagból készült selyemruhában. Ragyogott, és a szemei sötétek voltak, mint a csillagos éj.

- Csak nem elbűvöl a kép? - lépett mögé Leon. - Valóban mesteri munka. A festő ragyogó tehetségű.

- Ez mégis mikor készült? - nyögte Sora.

- Az esküvőn - dorombolta a férfi a fülébe. - Két hete lett egészen kész.  És most, tudni akarom, miért jöttél vissza.

- Nem tartozom magyarázattal neked, Oswald. Ezért kérlek, szállj le a fellegekből! - vágta oda gúnyosan a lány. - Vagy szeretnéd, hogy elmenjek, hogy továbbra is enyeleghess a kis… barátnőddel?

- Barátnőm? - utánozta a hangsúlyt a herceg. - Ó, Darlára gondolsz? Na igen, roppant lenyűgöző társaság. Nem unatkoztam vele egy cseppet sem. Sőt. Rendkívüliek voltak a vele eltöltött óráim - unalmas volt, tette hozzá magában. - Nem találhattam volna megfelelőbb társaságot - jegyezte meg bársonyos hangon. - Na és te, kedvesem, jól érezted magad Thornsgate falai között.

- El sem hiszed, milyen jól - sziszegte a hercegnő. - Csakhogy kedvesem, én egyedül. Ugyanis annak ellenére, hogy egy utolsó, aljas gazember vagy, én tisztellek, amíg a férjem vagy. Ami már nem lesz sokáig - majd dühösen hozzátette. - És amíg ez az idő le nem telik, leszel szíves a kis nőcskéidet nem idehozni. Mert különben nem állok jót magamért, és az egész rohadt hírnevedet a sárba döntöm - kiabálta már a végét.

Micsoda tűz, gondolta Leon elégedetten. Vajon Sora tudatában volt annak, milyen kívánatos dühösen? A szenvedély, ami felsejlett a szemében megpezsdítette a férfi vérét, ami mint eleven láva vágtatott végig az erein. De nem vette le magáról az álarcot, amit a méltósága érdekében kénytelen volt felvenni. S amíg Sora ilyen állásponton volt, nem is érzett hajlandóságot levetni Lucifer kényelmes jelmezét, ami valójában a lényéhez tartozott. Fenyegetően közelebb lépett a feleségéhez, de ő nem hátrált meg tőle. Szemeiben ugyanazt a vad vágyat vélte felfedezni, amit saját magában érzett. Csakhogy mind a ketten visszafojtották. De mit tehetne ő egyedül, ha Sora nem képes segíteni neki? Nem számít. Legyőzött már a hercegnőnél veszélyesebb ellenségeket is. Habár ez az elmélet megdőlni látszott. Biztos, hogy volt nála veszélyesebb? Nem. Mert még soha nem vesztette el az önuralmát, kivéve amikor Sorával volt. Most is vágyott rá. Határtalanul kívánta, de most nem tehette, amit akart, amíg a lány meg nem enyhül az irányában. Állta a felesége pillantását, majd hűvösen a kitöltött italért nyúlt. Azóta nem ivott alkoholt, mióta olyan jól berúgott. De most érezte, nagy szüksége van rá. Sora meg akarta várni, amíg érvénytelenítik a házasságot. Csakhogy még mindig nem ismerte meg Leon Oswald óriási hatalmát. És kerüljön a pokolba, hogyha hagyja, hogy a felesége valaki másé is legyen rajta kívül!

Sora dühösen figyelte, ahogy a férje szórakozottan kortyolgatta a brandyt. Ő pedig forrt a méregtől. Hogy volt képe az arcába vágni, hogy amíg nem volt itt azzal a nőcskével pótolta? Hogy merészelte ez az alávaló, utolsó szemét ezt mondani, méghozzá olyan derűsen? És most olyan jól szórakozva iszogatja azt az átkozott konyakot. Sora lépett egyet felé, mire a talaj kicsúszott a lába alól. A képek elmosódtak előtte, ő pedig megkapaszkodott az egyik fotelben, hogy ne essen el. Összeszorította a szemét, hogy ne kelljen látnia a forgó szobát. Leon látva, hogy mi történik, nagy lendülettel letette a poharat - aminek a tartalma a szőnyegre borult -, és Sora után kapott. Szorosan a hátához állt, karjaival pedig átölelte és megtartotta a feleségét. Borzalmas volt látnia, ahogy a hercegnő dühtől rózsás arca átváltott fehérbe, majd láthatóan megszédült. A szíve egy pillanat alatt a torkába ugrott. S maga sem vette észre, mikor kapott a lány után, mert már csak arra eszmélt fel, hogy szorosan magához húzza. Csodás volt újra olyan közelről érezni a feleségét. Olyan közel a sajátjához Sora érzéki testét. Félelmetes volt a vágy, ami eluralkodott rajta. De az agya nem hagyta most, akármennyire is küzdött a teste. A hercegnő beteg volt, ezt kellett elsődlegesen a szeme előtt tartania. A lány mélyeket lélegzett, s szorosan zárva tartotta a szemét. Nem volt kifogása az őt átölelő erős karok ellen, ami magában is már aggasztóvá tette a helyzetet. Leon halkan beszélt hozzá. Hangjának bársonyos rezgése elérte a kívánt hatást. Sora kicsit felegyenesedett, és elengedte a fotelt, hogy teljes testsúlyát a férjének támassza. A herceg halvány mosolyt engedett meg. Bár tudta, hogy a felesége önszántából nem tenne ilyet, mégis különös melegséget érzett a mozdulat miatt. Bizalom… Talán mégis van még egy kis bizalom az irányában a hercegnő szívében. A férfi Carlottát hívta, aki néhány pillanaton belül ott termett, majd aggódva nézett sápadt úrnőjére. Leon határozott utasításokat adott az asszonynak, de továbbra sem engedte el kedvesét. Acélosan tartotta, és Sora érezte izmai keménységét a háta mögött. De a férfi nem suttogott neki kedves dolgokat. Csupán hangja mély rezgésével nyugtatta, miközben általános dolgokat mormolt. Hamarosan leültették a kényelmes fotelbe. S bár még magának sem akarta bevallani, hiányzott neki férjének erős, biztos szorítása. Sora lassan kinyitotta a szemét, s megkönnyebbülten vette észre, hogy a szoba nem forog körülötte. A következő, amit látott az az volt, hogy Carlotta egy alkohollal átitatott vattát tart az orra elé. Kezdett már elege lenni ebből a szagból. Morogva eltolta magától az asszony kezét, majd oldalra pillantott. Leon acélszürke szemei érdeklődőn tekintettek vissza rá. Ott guggolt mellette. Valóban aggódna érte?

- Minden rendben?

- Persze Oswald, semmi bajom - majd Sora megpróbált felállni, de azonnal visszaesett. - Tüdőgyulladás - morogta.

- Tüdőgyulladás? - kérdezte elhűlve a herceg. - Te képes vagy egy tüdőgyulladással mászkálni?

- Ugyan már. Ezt csak Mary találta ki, semmi bajom, csak kissé keveset ettem ma - majd egy határozott mozdulattal felállt.

- Nem érdekel, ki mondta. Most azonnal felmész a szobádba! - utasította szárazon - Carlotta, kérlek, készíts neki teát, és dugd ágyba! Ma nem kelsz fel!

- Na de… - tátogott Sora döbbenten.

- Tudsz menni a saját lábadon, vagy vigyelek fel? - nézett rá szórakozottan.

- Meg ne próbálj hozzám nyúlni! - tért vissza a hercegnő hangja, felszegte az állát, és dacosan állta a férje tekintetét.

- Ilyenkor nagy a kísértés, hogy egy jót behúzzak neked - morogta Leon.

- Na szép. Tedd csak meg. Gyerünk, már csak ez hiányzik, hogy megüss. Tedd meg! - vágott vissza nagy lendülettel, miközben a férje felé lépett. - De ha egy ujjal is hozzám nyúlsz, még valami bajod esik.

- Ne fenyegess, szépségem. Ha azt akarom, hozzád nyúlok. Méghozzá nem csak egy ujjal, és nem úgy, ahogy te képzeled - suttogta olyan közel hajolva, hogy érezték egymás leheletét.

- Majd meglátjuk - sziszegte a hercegnő és kiviharzott a helyiségből.

- Ez igen. Nagyon bátor - jegyezte meg kuncogva Carlotta. - Mit akarsz most vele kezdeni?

- Nos, a feleségemet a saját fegyverével kell legyőznöm. Nem fogok könyörögni, sem szépen beszélni. Semmi ilyesmi - vigyorgott az asszonyra. - Lucifer maradok.

- Látom nyugodtabb vagy, hogy most már itt van a közeledben - mosolygott Carlotta.

- Így van, de ezt neki nem kell tudni - majd újra az íróasztala mögé lépett. - Kérlek, gondoskodj róla, hogy mindent megkapjon.

- Természetesen.

Miután az asszony kiment, a herceg mosolyogva dőlt hátra. Ekkor látta meg az íróasztalára dobott selyemsálat. A kezébe vette, s elgondolkodva forgatta. Olyan puha, mint Sora bőre. Az illata pedig - emelte az arcához - szintén olyan, mint Sorának. Lehunyta a szemét és élvezte a finom anyagot. Meg ne próbálj hozzám nyúlni! Helyesen mondta; nem csak hogy hozzá fog érni, de végre valóra válthatja az álmát, ami lassan már két hónapja gyötri. A csillagokig hajszolja az élvezetüket.

* * *

Éjfélre járt az idő. Az égen a csillagok hideg fénnyel ragyogtak, az éjszaka egybefüggő selyemlepelként pihent, miközben lágy virágillatot lélegzett ki a föld. Sora, mikor felment a szobájába, aludt egy kicsit, de az álmai túlságosan bosszantóak voltak. Érezte a szantálfa és a mentol illatát, mely Leon sajátja volt. És az egész szobája tele volt vele. Róla álmodott… Ahogy vadul szeretkeztek. Egyik sem engedett a másiknak. Vad dühvel ostromolták egymást. Egyenlő félként. Ám mielőtt megtudta volna a végkifejletet lihegve és izzadtan ült fel. Később elment és megfürdött. A felhozott vacsoráját azonban érintetlenül hagyta. Egy hosszú királykék selyem köntösben feküdt, s szenvedéllyel csillogó csokoládészemeit a töretlenül bársonyos éjszakán nyugtatta. Érezte, ma újra beteljesedik, ami már két hónapja nem történt meg. De most egészen máshogy.

Halkan nyílt meg az ajtó. Még mielőtt belépett volna, a hercegnő megérezte, hogy ő az. Lehunyta a szemét és nem mozdult. Leon lassan lépkedett beljebb. Mozgása könnyed, elegáns volt, akárcsak egy párducnak, de teste már szinte remegett a vágytól. Tudta, hogy a felesége ébren van. Odaállt elé és várt, miközben mohó szemei végigsimogatták a gyertyalángban fürdő csábító testet. Amikor Sora legközelebb kinyitotta a szemét, csak az acél villanását látta, majd az ajkaira máris egy kemény, birtokló száj tapadt. A hercegnő tekeregni kezdett a férfi alatt. Nem akart csapdába esni, bár a teste egyre inkább elárulta, minél többet ízlelt a herceg zamatából. Végül a kezével próbálta eltolni a férjét, de az, amint megérezte az ellenállását, még keményebben kezdte csókolni, majd megfogta a két kecses kezet, s a hercegnő feje fölött összefogta őket. Sora, amint megérezte tehetetlenségét, felnyögött. Már tudta, hogy csak egyetlen formája van a harcnak; ha szeretkeznek, de egyenlő félként. Mikor Leon elhúzódott, csak nézte, amint a csokoládé szempár elsötétedik az elemi vágytól. Sora pedig nézte az acélszürke tekintetben felpattanó kihívó szikrákat. A hercegnő összehúzta a szemét, majd hevesen megemelkedett, és minden nyers vágyát beleadva megcsókolta a férfit.

Egyenlő felekként…