Sora reggel, mikor felkelt már nem találta maga mellett Leont. Nem is bánta igazán. Már két hete folyt ez közöttük. Egy csata, amit még egyikük sem nyert meg. Ő csupán azt tette, amire a házasság kötelezte, de a világ minden kincséért sem vallotta volna be, sem a férfinak, sem másnak, hogy milyen pokoli módon élvezte. Leon higgye csak azt, hogy amit kap, erőszakkal veszi el. Habár ez koránt sincs így. Leon eszeveszett örömét leli benne, amikor megkapja, s férfi bevallása szerint ilyen pokoli gyönyör nem létezik. Sora gúnyosan elmosolyodott, ahogy levette a fekete köntösét. Leon Oswald, Blackheath hatalmas, és veszedelmes hercege úgy kúszott a lábai előtt, mint egy rühes kutya. Mámorító érzés volt a kezében tudni a hatalmat. De valahol lelke legmélyén tudta: Leon még mindig a kezében tartja a dolgokat, és saját szájíze szerint alakítja őket. Ez tette a herceget olyan veszedelmessé. De ezt nem volt hajlandó elismerni. A férfi bűnlajstroma végtelenre nyúlt, és ő már nem tudott benne megbízni. Felvette a selyemruhát, amit kivett. A ruha lágyan ölelte körbe, kihangsúlyozva micsoda Démon az, aki benne volt. Nyakban megkötős volt, és harántcsíkosan mosódtak el a különböző színek. Felül a vörös, aztán a vajszín, majd egy sötétebb narancs, és végül ismét a vajszín. A haját leengedve hagyta, majd felszegett fejjel kisétált. Vendégeket vártak. Nem igazán volt kíváncsi a férfiak eszmecseréjére, de mégis kötelessége volt megjelenni, mert ő volt Blackheath hercegnője. Lassan lépkedve ment le a lépcsőn, és az előcsarnokban ott várta Ő. A fények előnyösen kihangsúlyozták minden férfias vonását, minden kívánatosan domborodó izomköteget, minden ragadozót idéző mozdulatot, pillantást, és vonást. Ahogy Sora felé fordult, szeme vadul megvillant, s a Holdezüst tekintet átcsapott vihar szürkébe. Lassú, határozott léptekkel indult a lépcső felé, és ahogy a kezét nyújtotta a lány felé, felvillant az a démoni mosoly az ajkain, amiért olyan őrülten kívánatos, és veszélyes volt. Sora a kezébe helyezte a sajátját. Egy ragadozó kezébe. Egy meleg, erős kézbe, ami határozottan irányítja mások, és a saját sorsát. Egy kézbe, mely képes mások életét tönkre tenni, vagy kioltani, ha úgy hozza az élet. Mégis tudott gyöngéd, szerető, szenvedélyes, és mohó lenni. Ami végtelen gyönyört adott akármelyik nőnek. Sora hűvös maradt, pedig belül megremegett. Ezek az érintések mindig felkavarták. Nyugodt pillantással nézett végig a férfin, pedig minden porcikája utána áhítozott. Maga sem tudta, meddig képes megtartani ezt a hűvös álarcot a férfi felé, ha az továbbra is így próbálkozik. Leon mindentudó, pimasz mosolyra húzta az ajkait, miközben lehajolt, hogy forró csókot leheljen felesége kezére. Sora egy pillanatra megremegett. A csók forróságától, és a füstszürke szemek ígéretétől. Leon felemelkedett, és lehúzta a lépcsőről. Az előcsarnokban egy virágváza mellett lévő kis asztalkán egy nagyobb, négyszög alakú, fekete bársonydoboz feküdt. Sora pillantása észrevétlenül siklott oda, majd újra a még mindig a kezét fogó hercegre. Leon lapos pillantást vetett rá, és elmosolyodott. A lány kezét elengedve a dobozhoz lépett. Sora várakozóan mellé állt, de kis jelét sem mutatta, hogy érdekelné, mi van benne. A férfi hamarosan felvette a bársonydobozt. Érdekesen nézett ki a finom anyagú tárgy, az erős, férfias kezében, Mégis annyira illett hozzá. Hisz maga a teste is olyan volt, mint a legkeményebb, legnemesebb fém lett volna leborítva a legfinomabb bársonnyal. Áh már megint hülyeségekre gondol!

Türelmetlenül sóhajtott. A neki háttal lévő Leon megengedett magának egy gúnyos mosolyt. Hamarosan felnyitotta a dobozt, és felesége felé fordult. Sora még a száját is eltátotta. A bársonydobozban egy gyönyörű nyakék feküdt. A finom ezüstlánc szépen volt kidolgozva, azon pedig egy nagyobb medál volt.  Egy gyémánt virág, ami mögött egy pár szárny volt ezüstből. Ezt az egészet két dupla nyolcas alakú ezüst és gyémánt vette körbe. Sora akaratlanul is egy kis mosolyt engedett meg magának. Leon Oswald igazán alapos, ha a céljai, eléréséről van szó. A férfi kivette a nyakláncot, majd a lány mögé lépett. Sora érezte, amint a hideg ékszer forró bőrét érinti. Kis reszketés futott végig a testén. Majd érezte a forró, értő kezeket a nyakánál. Aztán Leon lejjebb hajolt. Forró lehelete végigszántotta Sora selymes bőrét.

- Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd a házasságunkat, azért mert valaki ellenem fordított - mondta komolyan. - Még ha te nem is teszel semmit, én nem hagyom, hogy minden összedőljön körülöttem. Ezt jobb, ha megjegyzed: a mi házasságunk nem fog tönkre menni, mert nem hagyom.

- Az a baj veled, Oswald - kezdte Sora negédesen -, hogy azt hiszed, a hatalmad mindenki felett áll. Pedig van, amit még te sem tudsz megváltoztatni. Egy ilyen dolog az is, hogy gyűlöllek - mondta a válla fölött, mikor egy cselédlány lépett eléjük, mélyen meghajolva.

- Mylord, mylady! - mondta alázatosan. - A vendégek megérkeztek.

- Ha megbocsátasz, kedvesem - mondta Sora gúnyosan -, de én inkább az apámnál töltöm ezt a délelőttöt.

- Képes lennél itt hagyni? - kérdezte a férfi dühösen. - Egyedül? Hogy mindenki azt mondhassa, valóban csak kényszerből jöttél hozzám?

- De hiszen, így igaz - mondta olyan ártatlan hangon, hogy akárki elhitte volna. - Elég volt a szenvedésből Leon Oswald! Többet nem viselek el, miattad sem - majd hátat fordított. - Mi is ennek az ékszernek a neve? Démonkönny? - kérdezte gúnyosan. - Hát én már eleget ejtettem el belőlük.

- Soha többé nem engedem, hogy könnyet hullass! - lépett szorosan mögé, és forró lehelete végigsiklott Sora nyakán.

- Erre előbb lett volna szükségem - mondta halkan, majd kiment a kastélyból.

Leon keserű tekintettel nézett utána, s fejében csak felesége utolsó mondata csengett: „- Erre előbb lett volna szükségem...” Valóban. Nem kellett volna itt hagynia. Bár megígérte neki, hogy visszajön, mégis itt hagyta, amikor a lehető legnagyobb szüksége lett volna rá. S ezért hitte azt, hogy semmit nem jelentett neki. De Sora nem tudhatja, milyen fontos is volt Leon számára. Hogy milyen elemésztő volt a tűz, a szenvedély, amit iránta táplált a kezdetektől. Milyen volt vele tölteni a napokat, mik maguk voltak a Mennyország. És eltölteni vele az éjszakákat, olyan páratlan érzékiségben és gyönyörben, amilyen több nem létezett a földön. Eltölteni vele két éjszakát, mikor lerántotta magával a Pokolba... S most is, bár Sora nem vallotta be, ő is ugyan úgy vágyott az együttlétükre, és ugyan úgy élvezte. Ugyan úgy érezte a halálos vágyat, amit senki más mellett nem érezhetett. Ám mikor ezeknek az alkalmaknak vége volt, újra látta a csokoládé színű szemekben megjelenni a haragot, és a gyűlöletet. Ezt nem bírta elviselni... tőle nem.

Sora lesietett a kastély lépcsőin, majd az előkészített hintó felé vette az irányt. Az akkor megérkező hölgyek és urak döbbenten néztek rá, majd szemük még jobban kikerekedett, ahogy a hercegnő egyetlen szó nélkül beült a hintóba. A hölgyek gyorsan összehajoltak, miközben hevesen mozgatták legyezőjüket, s megbeszélték, hogy Blackheath hercegnője igazán illetlen. Már előre örültek, hogy a lány összeveszett a férjével, mert így lecsaphatnak az isteni Démonra. Egy fekete hajú nő gúnyos mosolyt engedett meg magának, miközben kék szemei megvillantak.

Sora a hintóban ülve a tájat nézte. A nap már kezdett egyre melegebben sütni, de mintha meg sem érezte volna. Fülében zengett férje utolsó mondata, mielőtt ott hagyta volna. „- Soha többé nem engedem, hogy könnyet hullass!” Miért nem tette meg ezt egy évvel ezelőtt. Emlékezett rá milyen pokoli kín volt az első egy hónap a férfi nélkül. Tudatlanságban, hogy miért hagyta el. Lassan a fájdalom átalakult. S másfél év elteltével már gyűlölte. Ám amikor újra megjelent, ő maga is érezte a régen elfeledett érzelmeket, amik felszínre törtek. Összezavarodott. Oh igen, még mindig érezte azt az elemésztő vágyat, amit csak az angol Démon képes felkelteni egy nőben. De hogy nappal is ilyenek legyenek, olyanok, mint másfél éve azon a két napon, szinte már lehetetlennek tűnt. Keze lesiklott a nyakában függő finom ékszerre. Hát venne neki ilyen drága ajándékot, ha nem érdekelné? Vagy csupán a kötelességének érzi? Sora idegesen csettintett a nyelvével, és nagyot fújt, muszáj volt valaki olyannal beszélnie, aki segít neki eldönteni, mi az, amit tennie kell. Úgy két óra múlva megérkezett Winter- hall birtokára. És hamarosan a hintó megállt a kastély előtt. Kinyitották neki az ajtót, ám a következő pillanatban Brandon mogyorószínű szemét pillantotta meg, ami melegen mosolygott rá. Lesegítette húgát a hintóról, aki a nyakába borult. A férfi zavartan ölelte át testvérét, majd intett a kocsisnak, hogy mehet. Lassan a hátsó kertbe vitte. Sora eltávolodott tőle. Brandon volt az egyetlen, aki előtt nem érezte magát nevetségesnek sírás közben. És ő volt az egyetlen, aki igazán ismerte Leont.

- Mi a baj, Sora? - kérdezte gyengéd hangon.

- Leon - elég volt egyetlen szót mondania, és bátyja rögtön tudta, mi a baj.

- Összezavarodtál - majd tekintete húga szeméről a nyakában függő ékszerre siklott, és elmosolyodott. - Tőle kaptad? - majd amikor a lány bólintott mosolya még szélesebb lett. - Kicsi húgom, nagyon összezavartak téged. Már nem tudod, hogy Leonnak higgy, vagy annak, aki azt akarta, hogy gyűlöld - majd felnevetett, amikor a lány szemében a megértés cikázott át. - Bizony kislány. Mi más lehetett volna az oka?

- Talán, hogy felnyissák a szemem - fordult a rózsák felé.

- Sora! Nézd, mit teszel! - emelte meg a hangját Brandon. - Elhajítod magadtól a boldogságot, csak, mert valaki Leon ellen akart fordítani. Elérte a célját. Gyűlölöd őt olyan dolgok miatt, amik nem is biztos, hogy igazak. Az isten szerelmére Sora! Nyisd már ki a szemed! - fordította maga felé. - Senki nem kényszeríttet, hogy hozzá menj, mert te is akartad ezt. Ne is próbáld tagadni! Ne tagadd le azt a végtelen vágyat, amit a férjed iránt táplálsz. Élvezhetnéd vele az életet. Soha nem lenne egyhangú, boldog lehetnél. De te eltaszítod magadtól a boldogságot, és őt is. Amit tesztek pedig beállítod kötelességnek, holott ugyan annyira vágysz rá, mint Leon - majd elengedte. - Sora! Leon nem akarja, hogy tönkre menjen a házasságotok. Nem akar okot keresni rá, hogy elhagyjon. Meg akarja menteni azt, ami köztetek volt egykor, és aminek hamvai még most is ott vannak. Csak a parazsat kell újjá éleszteni. Miért nehezíted meg a dolgát? Miért nem próbálsz meg bízni benne, és saját magad kitapasztalni, hogy milyen is, akit úgy szólítanak; a Veszedelmes?  Ő mindent megtesz, de a te ridegséged mindenkit kiábrándítana. Elképzelted már milyen lehet igazán Leon Oswald feleségének lenni? - majd amikor Sora szemeiben gyűlni kezdtek a könnyek még hozzá tette. - Azt ajánlom, hogy próbáld ki, mert különben el fogod veszíteni. Nők ezrei, milliói hever a lábánál, akármelyiket megkaphatja, és még ha nincs is hozzád felérő, aki ennyire szép és kívánatos lenne, de lesz, aki melegebben, rajongással fog viselkedni vele. Jól gondold meg Sora! És hallgass a szívedre! - majd hátat fordított és elment.

Sora felzokogott, majd megfordult. Sietős léptei lassan szaladássá erősödtek. Hamarosan azt vette észre, hogy abban a pavilonban áll, ahol édesanyja sírja volt. A pavilon mellett egy kisebb tó volt, és az egész helyiség körbe volt futtatva fehér rózsákkal. A fehér márványsíron aranyszínű betűkkel egy név volt írva, és egy idézet. „Christine Naegino, Winter- hall grófnője. Soha nem feledünk, mert lelked örökké velünk szárnyal, és segít minket a nehéz helyzetekben. Könnyeidet értünk hullassd, Angyal!” Sora ráborult a fehér márványsírra és könnyei záporként öntötték el. Azt mondta, nem akar többé sírni, mégis megtette. Újra. Leon... azt mondta, hogy nem hagyja, hogy többé könnyet hullasson, de ő csúnyán, hűvösen hárította. Nem ismert magára. Felemelte a fejét, és döbbenten látta, amint egy barna szempár mosolyogva tekint rá. Nem volt valóságos, mégis legalább olyan tisztán lehetett látni. Sorát újra elfutotta a fájdalom. Szemei elködösültek a bennük ülő forró könnycseppektől. „- Oh istenem, kérlek, segíts! - zokogott. - Nem bírom elviselni. Nem bírom tovább. Könyörgöm, segíts! Segíts helyesen döntenem, hogy ne szenvedjek tovább. Könyörgöm neked! Már nem bírom elviselni. - hajtotta le újra a fejét.” Hirtelen Brandon mondata csengett fel a gondolataiban, miközben megjelent előtte a már jól ismert, ezüst szempár, ami elsötétült. Mindig miatta. „- Leon nem akarja, hogy tönkre menjen a házasságotok... Meg akarja menteni azt, ami köztetek volt egykor, és aminek hamvai még most is ott vannak... Elképzelted már milyen lehet igazán Leon Oswald feleségének lenni? Azt ajánlom, hogy próbáld ki, mert különben el fogod veszíteni... És hallgass a szívedre!” Bátyja hangja olyan tisztán csendült a fejében, mintha csak ebben a pillanatban mondaná ezeket a szavakat. Ő igazán az az ember, aki nem akarna ártani neki. Akkor miért mondta hát ezeket? Talán mégis csak igaza van. Hisz ő maga is arra vágyott, hogy ilyen legyen a házasságuk. Ahogy felemelte a fejét a barna szempár még mindig előtte lebegett. Majd egy gyengéd női hang zengett fel mellette. „- Ha egyszer megszeretsz valakit, és megbízol benne, akkor ne számítson ki ő, vagy milyen. Adj neki mindent, feltétel nélkül, ha ő is így tesz! Mindig hallgass a szívedre, kicsim!” Oh igen. Édesanyja szavai tisztán éltek benne. És akkor ő megígérte neki. De, ha valóban igazak, azok, amiket az a férfi mondott két alkalommal is? Egyszer esélyt adott neki, és akkor találta meg azokat a leveleket. Amikről később kiderültek, hogy nem is Leon írta. És, ha tudott róla? Ugyan, ilyet nem bíznak senki másra. Ennyire azért ismerte a férjét, hogy tudja körültekintő ember. Nem, azokat nem ő írta. Akkor, lehetséges, hogy Brandonnak volt igaza? Akkor lehet, hogy az egész csak egy ármány?  Most először tudott benne hinni, hogy a férje valóban ártatlan. És most az egyszer emlékezett arra a tudatlan sötétségre, amibe belezuhant a balesete után; Leon hozta ki onnan, miatta nem halt meg. Egy mondat tolult az elméjébe, ami olyan kristálytisztán zengett fel az éjbársony baritonnal, mintha csak valaki mellette állt volna; Visszatérek hozzád, Sora! Soha többé nem engedem, hogy könnyet hullass! Igen, kimondta ezeket. Ezek miatt tért vissza az életbe. Valóban nem ő a bűnös? Mindenki ellenük játszott. Eljött az ideje, hogy minden kiderüljön. És most együtt, egymás oldalán kezdjenek harcolni, hiszen már nincsenek egyedül… Ezúttal a szívére fog hallgatni, és maga teremti meg a boldogságot, mindkettejük számára!

Lassan felállt, majd a tóhoz sétált. A víz tükrében megjelent egy ezüst szempár, ami rátekintett pimaszul, őszintén, vágyakozva. Sora szemeiből újabb könnycseppek távoztak. Bízni benne? Olyan nehéznek tűnt. Mégis annyira ismerős érzés volt. Bízott benne, amikor neki adta magát, bízott benne, amikor a kezébe helyezte az életét... bízott benne, amikor a felesége lett. Valóban igaza volt Brandonnak. Nem kényszerből ment hozzá, de túl büszke volt ezt beismerni. Bízott benne, minden után. És akarta azt, amit nyújtani tudott neki. Akarta azokat a nappalokat, amikor a férfi mellett ébred, aki csókokkal, simogatásokkal ébreszti, és éhségét csillapítva még az éjszaka után is szenvedélytől fűtve teszi magáévá. Ahogy régen, ágyba hozza a reggelijét. Ő pedig bemenne a dolgozószobájába csak, hogy kicsit kacérkodjon vele, és Leon nem bírná tovább... Vágyott ezekre a nappalokra, amikor meghitten együtt lehettek, szenvedélytől fűtött pillantásokkal bombázva a másikat, ahogy a férfi erotikus szavakat suttog a fülébe. És akarta, oh igen, kétségbeesve akarta azokat az éjszakákat, amikor a tűz mindent felperzsel, amikor a szenvedély és a gyönyör áthág minden korlátot kettejük között. És ugyan miért ne tehetné meg. Ha a férfinak szüksége van rá. És ez a fenséges Démon őt akarta. Csakis őt... Tehet egy próbát. Ő is segítheti a házasságukat, ha feladja ezt az átkozott büszkeséget. Tesz még egy próbát, minden feltétel nélkül. Mintha nem gyűlölte volna soha a férjét, mintha soha nem hallotta volna azokat a szavakat, amik örökre tönkre tették őt a szemében. De talán nem is örökre. Ennyit ő is megtehet. Segítheti, és próbaképp megbízik benne. És ahogy az édesanyja kérte: viszonozza, és feltétel nélkül neki ad... mindent. A tó tükrében felsejlett a férfi egész alakja, s mellette az övé is. Két fenséges Démon egymás oldalán, s biztos, hogy az életük Pokoli lesz. Sora látta a férfi szemében az elismerést, és a mérhetetlen vágyat. És rájött, ő maga is ezt érzi. Brandonnak igaza volt; olyanná vált, mint maga Blackheath hercege, és egyáltalán nem bánta. Sora a vízben elmosolyodott démonian, s pimaszul...

* * *

Leon a nappaliban ült, s gondolataiba mélyedt. Ezüst tekintete üres volt. Minden gondolata egy csábos szirén körül forgott, aki olyan hűvösen viselkedett vele, mintha egy idegen lett volna. Látta maga előtt, amint a lány a kéj hevében felkiált, és körmeivel felszántja a hátát. Érezte, amint Sora is örömet akar neki okozni, és ezt meg is tette. De nappal... Keserűen felsóhajtott. Felesége megosztotta vele az ágyát, ám csak nagy nehezen ment bele. Reggel ezért nem is várta meg, hogy felébredjen. Nem akarta látni az éjszaka után a hűvösséget a szemében. Olyannak akarta, amilyenné változott, és amiből neki csak a rosszat mutatta. Egyszerűen szüksége volt rá, hogy a lány kacérkodjon vele, elcsábítsa, és szenvedélyes legyen. Hogy mosolyogjon, hogy nevessen. Szüksége volt, és kétségbeesve vágyott arra a fenséges Démonra, aki az övé volt, mégsem mutatkozott meg számára. Hirtelen azt vette észre, hogy egy kecses alak leül mellé. Nagy nehezen rávette magát, hogy ránézzen a lányra. Szembe találta magát egy igen mély dekoltázzsal, amiből kilátszottak a telt keblek. A fekete ruha előnyösen emelte ki a lány szép alakját. A ruha vállait lehúzta, így a dekoltázs még mélyebb volt, mint amilyenre tervezték. Feszesen simult a felsőtestre, lefelé pedig szélesedett. Apró hímzések voltak rajta, és fehér fodrok. Majd Leon tekintete feljebb siklott. Telt ajkak, sötétkéken ragyogó szemek, és hosszú, kékesfekete haj, amit felkötött, hullámosan hullott a lapockájáig. Csábos mosolyra húzta az ajkait, miközben a férfi combjára simította a kezét. A herceg felszisszent; nincs a feleségénél gyönyörűbb nő.

- Mi az, Leon? - kérdezte a lány középmagas, borzongató hangján. - Talán hiányzik a feleséged? - majd, amikor a férfi nem válaszolt gúnyosan felkacagott. - Úgy távozott, hogy még meg sem lehetett nézni rendesen. És nem is köszönt.

- May! Megkérnélek, hogy hagyd békén a feleségemet, ha nem akarod, hogy goromba legyek - mordult fel. - Senkinek semmi köze ahhoz, ami velünk történik.

- Ugyan Leon. A vak is látja, hogy boldogtalan vagy - folytatta a lány. - Ha annyira meg akartál nősülni, miért nem vártad meg, míg visszatérek? Velem egy pillanatra sem unatkoztál volna.

- Hagyd ezt abba, de sürgősen! - pattant fel Leon, mire mindenki ránézett.

- Leon! - lépett mellé Sophie. - Csillapodj! Te meg May, hagyd az ilyeneket. Leon azért vette el Sorát, mert minden nőtől különb. Tőled meg végképp - vetette oda. Sophie egy menta színű, nyakban megkötős ruhát viselt, aminek a felső részén fehér hímzések voltak. Haját elegáns kontyba tűzte. - Azonnal jövök, csak meg kell néznem valamit - simított végig bátyja karján, miközben végig az ajtót figyelte, és távozott.

- A húgodnak nagyon éles nyelve lett - sziszegte May. - Biztos a drága feleségedtől tanulta. Ha tehetném, igen megnevelném ezt az arcátlan csitrit, és helyre raknám a feleségedet is.

- De nem teheted meg, mivel rangban jóval fölötted áll! - mondta gonoszan. - És most megkérnélek, hagyd őt békén, különben nem állok jót magamért.

- Mylady! - nyögött fel az egyik ember, mire mindenki arra kapta a fejét.

Sophie szélesen elmosolyodott, miközben felnézett gyönyörű sógornőjére. Sora, egy Leon ingéhez hasonló, mély bordó ruhát viselt, ami már- már szinte fekete volt. Az anyag bársonyosan simult alakjára. Nyakban megkötős volt, ezzel elég mély dekoltázst biztosítva. Felül feszesen simult rá, kiemelve dereka karcsúságát, és mellei formás teltségét. Haja kiengedve hullott le egészen a csípőjéig, hullámos bársonyként. Csokoládé színű szemei elégedetten villantak, miközben körbe nézett. Az egyik keze a csípőjén pihent. Tekintete találkozott egy Holdezüst szempárral, ami döbbenten csillogott, majd vihar szürkévé sötétült. Sora pedig megtette azt a dolgot, amit férje már nem is várt tőle; lustán, démonian elmosolyodott... csak Neki...