31. rész

Sora úgy érezte magát, mint egy kirakatba állított porcelánbaba, akinek az arcán örökösen mosoly ült, és minden ember, aki elment mellette tüzetesen megbámulta. Neki pedig mosolyognia kellett tovább. Arcizmai szinte már merevek voltak. Nem is tudta elképzelni, hogy Leon hogyan tudta elviselni ezt a „kitüntető” figyelmet. Lapos pillantást vetett oldalra, és meglepetten nézte, ahogy férje arcvonásai közömbösség válnak, szinte már ridegen szórakozottá. Hát ez volt a titka! Ezért nevezték őt mindig veszedelmesnek. Mert a pletykák és megjegyzések áradata mindig lepergett erről a rögtönzött álarcról; Lucifer álarcáról, ami hozzátartozott a herceg lényéhez. Egyszer kegyetlen volt, másszor már lehetetlenül közömbös minden éles nyelvű arisztokrata ellen. Sora egyre inkább kezdte megérteni, hogy mi is mozgatta Leont egyik pillanatról a másikra. A férfi hirtelen rákapta a pillantását, és finom bólintással jelezte, hogy neki is azt kell tenni, amit a herceg maga tesz. Sora kiismerhetetlen félmosolyra húzta az ajkait, miközben csokoládészínű tekintete fensőbbségesen körbetekintett az összegyűlt embereken, majd tökéletesen tudatában annak, hogy ő ott a legmagasabb rangú hölgy ott, egyetlen intéssel utasítást adott az eddigi tevékenységek folytatására. Leon elégedetten hajolt felesége füléhez:

- Ez szép volt – suttogta mély, bársonyossá vált hangon.

- Miért néz úgy mindenki, mintha valamilyen sejt lennék? – kérdezte Sora fojtott hangon.

- Drágám – nevetett fel halkan Leon. – Az emberek csak azért néznek rád így, mert olyan gyönyörű vagy. Hm…- majd megcsókolta a lány nyakát.

- Az isten szerelmére, Leon. Ez igazán nem ide illő – dorgálta a férfit.

- Ugyan, itt mi vagyunk az egyetlen házaspár, ezért ez nem meglepő.

Sora megforgatta a szemét, majd elmosolyodott, amikor a bátyja odalépett hozzájuk. Arcon csókolta a fivérét, majd már hárman léptek be a bál forgatagába, miközben az emberek tekintete kísérte őket.

Még talán tíz perce sem társaloghattak, amikor a zenekar keringőre váltott át. Leon rámosolygott a feleségére, majd elegánsan meghajolt előtte és felé nyújtotta a kezét. Sora belekarolt és hagyta, hogy a herceg a táncparkettre vezesse. Beálltak a többi pár mellé, Leon pedig olyan közel húzta magához a lányt, amilyen közel csak tudta. A hercegnő finoman elmosolyodott, és félre pillantott. Hamarosan már a zene ütemére kezdtek forogni. A tánc maga volt a csábítás. Testük érzékien összesimult, majd újra elvált. Leon tekintete acélossá sötétült, s nem eresztette el a hercegnő szemét, amely olyan sötét és tüzes volt, mint a forrócsokoládé. Sorát hihetetlenül felizgatta, ahogy a férje hozzáért. A herceg pedig nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy végig ne simítson rajta; akár a hátán, akár a karján. A sarokban ülő matrónák hevesen legyezték magukat, miközben kezeiket terebélyes kebleikre szorították, s izgatottan kezdtek suttogni a herceg és a hercegnő szemérmetlen viselkedéséről.

- De hát házasok – szólalt meg egy nyugodt, öreg hölgy. – Természetes, hogy a herceg igenis vágyik a méltóságos asszonyra. Hiszen csodálatosan szép.

- De Vivian, akkor sem illő, hogy ők ide… elénk tárják a házaséletül azon dolgait, amik csak kettőjükre tartoznak. Ráadásul a terem tele van fiatal hölgyekkel és urakkal, akiknek nem így kéne megtanulni ezeket a… dolgokat – méltatlankodott egy másik asszony.

- Nézd kedvesem, egy ilyen párnál véleményem szerint természetes, ha ennyire szenvedélyesen viselkednek egymással. Mert amíg ég ez a tűz, kettejük között, addig a hercegnek nem lesz oka megcsalni a feleségét. Nincs is ennél szebb házasság – sóhajtott fel Vivian, majd tovább folytatták a beszélgetést.

- Mond Leon, miért érzem úgy, hogy kifejezetten botrányos, ahogy a társaság egész arzenálja előtt így tartasz a karjaidban? – suttogta Sora, miközben a ritmusra megpördült a férje körül.

- Bizonyára azért, édes, mert valóban elég botrányos – vigyorgott a férje, mint éretlen kamasz. – De mivel ilyen magas a rangunk, kénytelen elviselni, amit látnak. Ráadásul biztosra veszem, hogy némelyik hölgynek és úrnak, igencsak tetszik. Legalább tanulhatnak tőlünk.

Sora felszisszent, és megrázta a fejét. Hogy a fenébe veheti Leon ennyire könnyen ezeket a dolgokat? Azonban minden gondolat kiröppent a fejéből, amikor érezte, hogy a herceg hátulról szorosan nekisimul, majd újra elválik. Lehunyta a szemeit, és hagyta, hogy az érzékei teljesen átvegyék a teste fölött az irányítást. Léptek, fordultak, pörögtek… A testük összesimult, majd elvált, s alig várták, hogy újra egymásnak feszüljenek. Leon kemény, izmos teste találkozott Sora lágy vonalaival, s ez mindkettőjüknek maga volt az a fűszer, ami az égig hajszolta kívánalmukat. A herceg érezte, ahogy a vér tüzes lávaként áramlik keresztül az erein, egyetlen ponton összpontosulva, ami már feszítő fájdalmat okozott testének. Soha életében nem hitte volna, hogy létezhet olyan szenvedély, ami így perzseli a testét. Ami egyszerre okoz neki elviselhetetlen fájdalmat, és őrjöngő eksztázist. Biztos volt benne, ha most nem engedi el a feleségét, akkor pár pillanat múlva kénytelenek lesznek elhagyni a báltermet, ami újabb okot ad a pletykákra, s a rosszindulatú sugdolózásra. Ezért, amikor a zene véget ért, kissé merev, darabos mozdulatokkal meghajolt Sora előtt, majd visszakísérte a bátyjához. A herceg szinte úgy süllyedt bele az egyik fotelbe, mintha most jött volna egy párbajról. Valóban úgy érezte magát, mintha óriási harcot vívott volna a saját testével, a vágyával. Ez a nő megőrjíti! Ráadásul még olyan ártatlanul pislogott rá, mint a legszendébb szűzleány ezzel is tovább fokozva a fájdalmas keménységet a nadrágjában. Micsoda egy boszorkány! Leon lehunyta a szemét és kicsit hátradöntötte a fejét, miközben próbálta csillapítani teste rezgéseit, és buja gondolatait. Elhallgatta, ahogy felesége kedvesen beszélget Brandonnal, miközben egyik kezét időnként végigsimította az arcán. A hercegnek pedig időről- időre mosoly húzódott fel az ajkaira. Már csaknem elaludt, amikor azt érezte, hogy Sora odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta az arcát. Mikor pedig újra kinyitotta a szemét, belemerült a csokoládé forró mélységébe. Elveszett abban a táncoló tűzben, amit annyiszor látott már. Nem értette mik azok a gyengéd érzések, amik a hullámokban rátörő szenvedélyhez és vágyhoz párosultak, s amik megmelengették a szívét. Talán első pillanattól kezdve érezte, ahogy meglátta Sorát, csak még nem volt ideje eléggé kielemezni őket. Ez lenne a… szerelem? A szemei elkerekedtek, s úgy nézett a feleségére, mintha életében először látná. Szerelem… Ez megmagyarázna mindent. Az elsöprő vágy mellett feltűnő gyengéd érzelmeket, amik a szíve felé irányultak, azt melengették. Ez az érzés megmagyarázná, hogy miért óvta annyira, miért féltette, s miért rettegett, hogy elveszíti. Ezért akarta mindig maga mellett tudni, s ezért nem akarta soha elengedni. És ezért nem akarta látni soha szenvedni. De vajon Sora is hasonlóan érez vele kapcsolatban? Hirtelen kétely kezdte elhalványítani a felismerés első mámorát. Nos, egy előnye minden esetre volt: Sora feleségül ment hozzá, s ha nem is szerette még most, de alkalma van, hogy megszerettesse magát. Igen… boldoggá fogja tenni ezt a csodálatos nőt, aki határtalan szenvedélyt és gyönyört hozott az életébe, s megajándékozta a világ legértékesebb ajándékával; a szerelemmel…

Sora kedvesen elmosolyodott, s gyengéd csókot nyomott Leon ajkaira. A herceg, ahogy feleszmélt, viszonozta. Erősen magához szorította a hercegnő karcsú derekát, s elmélyítette a csókjukat. Két célja volt ezzel: a teremben lévő emberek tudtára adni, hogy a lány az övé. S próbálta belesűríteni a heves érzelmeit, amik gyötörték, és megmutatni az újakat, amikre csak most ébredt rá. Kipróbálta ezeket az új, felemelő érzéseket, s igazi, szerelmes csókká lágyította el ajkaik vad csatáját. Leon érezte, ahogy Sora egy pillanatra megfeszült a karjaiban, majd megnyugodva tapasztalta, hogy szinte ugyan abban a pillanatban ellazult, s ajkait hevesen préselte a férfi szájához. A lány felemelte a karjait, s átfonta velük férje nyakát, hogy még közelebb kerüljön hozzá. Szinte teljesen egybe olvadtak, ahogy testük egymásnak feszült, ajkaik a másikét kényeztették, nyelveik gyönyörtáncot jártak. Mikor elváltak, Leon lihegve, egyre sötétülő szemekkel vizsgálta felesége gyönyörű arcát, s valamilyen jelre várt.

Sora meglátva a herceg szemében kérdést, olyan gyengéd mosolyra húzta az ajkait, amilyet a férfi még nem látott tőle. A hercegnő szemei ragyogtak, ajkain pedig kedves, érzéki mosoly ült… egy szerelmes mosoly… csak Neki…

Hamarosan Leon is összeszedte magát, s elővarázsolta legendás mosolyát, mellyel annyi nőt meghódított, amibe a felesége beleszeretett… Sora megsimogatta párja arcát, majd bátyja felé fordult, aki mindentudó mosollyal vizslatta őket. Brandon már nagyon régen tudta, hogy ők ketten szerelmesek egymásba, csupán túl makacsok voltak még maguknak is beismerni. De most végre… A gyönyörű pillanatot néhány újonnan érkezett vendég zavarta meg, akik magukra vonták a hármas figyelmét. Sora döbbenten fordult a herceg felé, aki egyre inkább elsötétülő, haragos tekintettel nézte a belépőket. Mind a négyen ismerősek voltak nekik, de az, hogy megjelentek ezen a bálon, bonyodalmakra adhatott okot. Azonban nem sokáig tudtak foglalatoskodni saját gondolataikkal, ugyanis lady Darla és May Wong lépett oda hozzájuk kísérőikkel. Azonban a legnagyobb döbbenetre az adott okot, hogy Darlát, Sir Garreth Reynoldsba karolva pillantották meg, May pedig szorosan simult oda Dante Wexfordhoz. Sora meglepetten, s elkerekedett szemekkel emelkedett fel a helyéről. Egyszerűen nem hitte el, amit lát. Mióta ismerték ők négyen egymást, ráadásul ennyire? Leon is felállt a feleségét megtisztelve, s átkarolta a derekát, mintegy figyelmeztetés képpen. Komor pillantást váltott Brandonnal, aki elnézést kérve távozott onnan. Nem bírta elviselni Garreth Reynoldsot egy pillanatig sem. Húgát pedig jó kezekben hagyta. A hercegnő megköszörülte a torkát, és hűvös, veszélyes mosolyra húzta az ajkait. Oldalra pillantva látta, hogy Leon szemei acélszürkén villantak meg, s mosolya olyan volt, mint magának az Ördögnek…

- Micsoda meglepetés ez – mondta a herceg gúnyosan. – Nem hittem, hogy mind a négyen ismerik egymást. Azt meg főleg nem gondoltam, hogy te, Dante, csatlakozol ehhez a díszes társasághoz.

- Tudod, drága barátom, az embernek élnie kell. S amikor nem válogathat ezek formáiban, akár még a lelkét is eladja azért, hogy megtarthassa, amilye van – válaszolt Wexford gunyorosan. – Milyen jó önt látni, méltóságos asszonyom – hajolt meg a hercegnő felé. – Ön most is elképesztően szép.

- Egyet kell, hogy értsek – szólalt meg Garreth is. – Sora minden bál királynője, s mindig kitűnik a szépségével.

- Milyen kedves bókok, uraim – hárította a lány hideg mosollyal, majd a két hölgyre nézett. – Miss Wong, lady Darla! – a két nő csak fejet hajtott. – Kérlek, menjünk ki a levegőre, Leon. Itt kezdenek gyülekezni a… felszínes, és frivol emberek.

- Persze, édes – majd gúnyosan a négyes felé biccentett. – Ha megbocsátanak… - Mikor elvitte a közelükből a feleségét a füléhez hajolt, s aggódva megkérdezte. – Rosszul vagy?

- Nem, nem csak kicsit fülledt volt a levegő – mosolygott fel a hercegre Sora. – Szeretnék kicsit levegőzni odakint – majd élvezettel lélegezte be a kert friss, üde levegőjét. Bár Leonnak nem akarta említeni, hogy ne aggódjon, de kezdte rosszul érezni magát odabent. Talán felkavarta Garreth és Dante jelenléte, nem is beszélve a két hölgyeményről. Biztos volt benne, hogy hamarosan elmúlik. Megállította a férjét az egyik padnál, közvetlenül egy vörös rózsa bokor előtt. Nem is vette észre, amikor ábrándosan elmosolyodott.

- Hozzak valamit neked? – hajolt oda Leon, miközben arcon csókolta.

- Igen, szeretnék inni valamit – és felmosolygott rá. – Remélem, nem okoz neked gondot.

- Ugyan, kicsim – nevetett fel Leon halkan, és megcsókolta a felesége nyakát. – Jövök mindjárt.

Hosszan a kezében tartotta a felesége kezét, mielőtt elengedte volna. Sora gyengéd tekintettel nézett utána, míg el nem nyelte a sötét. Milyen fantasztikus érzés ilyen kapcsolatban lenni Leon Oswalddal! Mosolyogva fordult meg, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki nem látja boldogan megpördült, s felkacagott. Ó, micsoda felhőtlen boldogság. Soha nem volt ilyen boldog még, s kételkedett benne, hogy a férje nélkül valaha is lehetett volna ennyire elégedett. Mosolyogva lépett oda a Hold fényében ezüst köddel megvillanó rózsákhoz. Belélegezte a gyönyörű virág bódító illatát. Ez az illat elöntötte az érzékeit, s a lelkét. Szinte úszott a boldogság mámorában, mintha lebegett volna. Hirtelen valaki eltakarta előle a Hold fényét. Mosolyogva emelkedett fel, hogy belenézzen a férje csodaszép ezüst szemeibe. Azonban ahelyett a bámulatos tekintet helyett egy világoskék szempárral ütközött össze. A hercegnő hűvösen nézette a vele szemben állóra, majd ellépett mellette. Azonban a nő elkapta a karját, hogy maradásra bírja. Sora élesen pillantott rá, s kirántotta a kezét a szorításból.

- Parancsol valamit, lady Darla? – kérdezte nemtörődöm hangsúllyal.

- Csak figyelmeztetni szeretném, méltóságos asszonyom – válaszolta a nő hasonló hangnemben. – Borzalmas dolgok vannak készülőben ön, és a férje ellen. Ne, ne még mindig nem kedvelem önt. Egyszerűen csak ezek már olyan dolgok, amiket túl mocskosnak tartok az én rangomhoz – majd kis szünetet tartott és körbe nézett. – Jobb, ha vigyáznak az életükre… Nagyon sokan akarnak ártani Leonnak. Ahogy pedig kiderült, a herceg számára nincs fontosabb, mint ön. Az életükre fognak törni hamarosan, s elvesznek önöktől mindent. Mindent…

- Na de ki? – hökkent meg Sora. Majd amikor a nő nem válaszolt megfogta a karját. – Mondja meg, hogy ki! – Ezért volt hát olyan hallgatag és keserű Darla, amikor megjöttek. Bár akkor nem figyelt fel rá.

- Azt nem árulhatom el, de vigyázzanak! Csak ennyit mondhatok – majd megfordult, és elsétált.

Sora még egy ideig komoran nézett utána, majd a mellette álló padra rogyott, s a kezébe temette az arcát. Úr Isten! Mégis igaz. Brandonnak mindenben igaza volt. Ez az egész… Az eltelt másfél év végig arra szolgált, hogy őket elválasszák. Hogy külön kerüljenek. Leont támadták… neki akartak ártani… rajta keresztül. A felismerés hatására könnyek szöktek a szemébe. Így már minden értelmet nyert. Másfél évig abban a hitben élt, hogy Leon elárulta őt. Hogy elhagyta, és nem is érzett iránta semmit. Te jó ég, mennyit bántotta a férfit, mennyit büntette. Gyűlölni akarta, s majdnem meg is történt. Bár szerette, mindig szerette, mégis lett volna olyan makacs, hogy tönkre tegye őt. Akkor is, ha a szíve szakad meg érte. Az volt a szerencséje, hogy Brandon figyelmeztette, s észhez térítette. Igaza volt. Mindenben igaza volt. S bár bántotta, hogy mit tett a férjével, most viszont, ezeknek a tudatában egyenesen megvetette magát. Gyáva volt, csak magát védte, s nem foglalkozott azzal, mi van ha ő téved. Nem érdekelte, hogy Leon mit érez, hogy fáj- e neki. Csak a saját sértett büszkeségét védte, azt dédelgette. De… hitt benne, hogy a férfi magára hagyta. Hitt benne, hogy soha nem szerette, hisz minden ennek adott alapot. Nem, már rég elhatározta, hogy nem fog emlékezni a múltra. De most, ennek az egésznek a fényében rájött; mind ketten hibáztak. Ő azért, mert nem bízott kellően Leonban, s nem várta meg, amíg ő megmagyaráz mindent. Leon pedig azért, mert akkor elment, s semmilyen magyarázatot nem adott. Nem küldött magáról életjelt, és neki nem üzent semmit, nem avatta be. De most… most más a helyzet. Most a herceg ellenségei mindkettejüket tönkre akarják tenni, s nem számítanak az eszközök. Viszont immár ketten vannak. Ketten harcolhatnak… már nincsenek egyedül. Ha mindent el is veszítenek, ott vannak egymásnak. De eljött az ideje, hogy végre mindent kiderítsenek, s egyenlő esélyekkel vegyék fel a harcot.

A gondolatait hirtelen egy hangos dörrenés szakította félbe. Még a szíve is megállt dobogni egy pillanatra, de csak azért, hogy utána hihetetlenül gyors ütembe kezdjen. A mellkasát egy eddig nem ismert érzés járta át; a félelem. De nem ő félt. Leont féltette…Hisz nem szabadott elfelejtenie azt, hogy a bálon jelen van Garreth Reynolds, aki már egyszer kivívta maga ellen Blackheath hercegének haragját. S tisztában volt vele, hogy a herceg dühe felér a Pokol minden haragjával. Idegesen pattant fel, s szaladni kezdett afelé a hely felé, ahonnan a lövést hallotta. Szíve a torkába ugrott, s úgy félt, mint eddig talán soha. Nem veszíthette el… egyszerűen nem veszíthette el. Hamarosan egy fekvő alakot pillantott meg a hatalmas fűzfa ágainak függönyén át. Pihegve szedte a levegőt, s könnyek marták a torkát. Lehunyta a szemét, hogy összeszedje magát, s közelebb tudjon lépni. Azonban a gombóc a torkából nem akart elmúlni, hiába próbálta lenyelni. Felnyitotta a szemét, s remegő tekintettel elhúzta el az ágakat, hogy közelebb tudjon menni. A kerti fények megvilágították az alakot, mintha csak meg akarták volna mutatni neki. Remegő kezét a mellkasára szorította, s lassan közelebb sétált. Minden pillanatban, ahogy csökkent a távolság közte a fekvő között, a szíve egyre őrültebb iramban dobolt, s a lépései tétovák lettek. Mikor odaért, remegve guggolt le, s a hátára fordította az alakot. Ahogy a fények megvilágították az arcát, Sora szemei kikerekedtek. Az ereiben megfagyott a vér, s hevesen elhátrált a halottól. Remegő kezeit a szája elé szorította. Nem hitte el, amit látott. Amikor elült a döbbenet első pillanata, éles sikoly hagyta el az ajkait.

Odabent a kastélyban abbamaradt a zene, s az emberek döbbenten figyeltek fel a sikoltásra. Nem értették, mi zavarhatta meg a bál kellemes hangulatát. Leon épp Brandonnal az oldalán sétált kifelé a kertbe, amikor meghallották a számukra oly drága ember sikoltását. A herceg még a kezében tartott poharat is elhajította, ahogy elrohant. A szíve heves vágtába kezdett. Nem tudta, mi történhetett Sorával, de nagyon féltette. Legutoljára akkor érezte ezt, amikor másfél évvel ezelőtt a tengerből kellett kihoznia a lányt. De… mégis mi az ördög történhetett vele egy bál kellős közepén? Amikor meglátta a reszkető lányt, kissé megkönnyebbült, azonban a pillantása szinte azonnal tovább siklott a hullára. Szinte a vér is megfagyott benne, amint felismerte ki az. Lendületből megfogta Sora kezét, és maga felé fordította. Mélyen belenézett a csokoládészínű szemekbe, amikben most könnycseppek, mint a reggeli harmat remegtek. Ahogy zaklatott lelke és elméje felfogta, ki áll előtte, zokogva vetette magát az ölelő karok közzé, hogy vigaszt találjon köztük. Leon lehunyta a szemét, s hagyta, hogy átjárja a megkönnyebbülés édes érzése. Szorosan átölelte a reszkető testet, miközben teljesen átérezte félelmét. Sora a nyakába temette az arcát, s zakójának drága anyagát eláztatta a könnye. A lány reszketése még percek múltán sem csillapodott. Leon csak ölelte- és ölelte őt. Úgy érezte, hogy soha nem akarja elengedni. Az a pillanat, amikor meghallotta a sikoltását, örökre a szívébe égette magát. Soha nem érzett még olyan félelmet és kétségbeesést, s nem is akart többé. Ez viszont, ez a gyilkosság itt a szemük előtt, teljesen egyértelmű volt: rájuk vadásznak, kettejükre. Nem bírta volna elviselni, ha Sorának valami baja esik, s ezt az ellenségei is tudták. Minden erejével, s hatalmának minden morzsájával őt fogja védeni, határozta el, s észrevétlenül még inkább magához ölelte a karcsú testet.

Leon komor pillantást váltott Brandonnal, aki odalépett a halotthoz, s megvizsgálta. Idő közben a bálon részt vevő vendégek, s a házigazdák is odagyűltek. Ámulva figyelték a történteket. Brandon megnézte a földön fekvő pulzusát, majd amikor felnézett, megrázta a fejét. A herceg felsóhajtott, majd kicsit eltolta magától a feleségét, hogy megnézze, jobban van-e. Sora finom, barackszínű bőre szokatlanul sápadt volt, csokoládészín szemei pedig könnyektől ragyogtak. Mély, erősítő levegőt vett, majd Leon minden tiltakozása ellenére megfordult, hogy még egyszer ránézzen a halottra. Nem történhetett ez meg! Biztos, hogy csak a képzelete játszott vele csúnya játékot. De nem így volt… Amikor megfordult a hulla még mindig ott feküdt, mellette pedig a bátyja guggolt. Sora megszédült. Leküzdhetetlen rosszul lét lett úrrá rajta. A torkához szorította a kezét, ahogy érezte a maró ízt ami felfelé tört. Majd a talaj kicsúszott a lábai alól, a világ pedig elsötétült. Az utolsó, amit hallott az Leon aggódó baritonja volt, amikor megfogta. S mielőtt elsötétült volna minden látta a halott halványkék szemeit, amik üvegesen meredtek rá. Lady Darla Fellows de Morgan tekintetét…

* * *

Sora nehezen nyitotta ki égő szemeit. Leon ágyában feküdt. A mélykék selyemtakaró úgy ölelte körbe melegen, védőn, mint a herceg erős karjai. Még mindig nehezen hitte el azt, amit látott. Nem mintha annyira nagyon sajnálta volna Darlát, de… alig néhány perccel azelőtt, mielőtt meghalt, a nő őt figyelmeztette arra, hogy veszélyben forognak a férjével, s vigyázzanak. A tudat, hogy a grófnő azért halt meg, mert őt figyelmeztette, súlyos volt. Nem, nem hibáztatta magát a haláláért, de nem hitte el, hogy ilyen alávaló emberek is léteznek. Egészen biztos volt, hogy a célpontok ők ketten, s Darlának csak azért kellett meghalnia, mert figyelmeztette őket, bár neveket nem említett. Ráadásul még most aggódhatott az egészségéért is, mert az a rosszullét igencsak furcsa volt, s egyáltalán nem megszokott. Talán tényleg igaza volt Julietának és Marynek? Tüdőgyulladása van? De akkor miért nincs láza? És a hányinger? Lehet… lehet hogy…? Azonban gondolatait egy halk kopogás zavarta meg. Miután válaszolt, Sophie lépett be aggódva. A kis tündér jelenléte megnyugtatóan hatott rá. Sophie mosolya olyan érzést keltett, mintha a világon semmi baj nem lenne. Mintha csak a jó létezne, s ide nem tudna beférkőzni a baj és a szenvedés. Sora intett a kislánynak, hogy üljön le mellé.

- Hogy vagy, Sora? – kérdezte Sophie aggódva. – Leon azt mondta, hogy a tegnapi dolgok nagyon megviseltek.

- Igazából nem maga az, hogy egy hullát láttam – támaszkodott neki a párnáknak. – Inkább az, hogy mostanában furcsán érzem magam. Nem tudom, miért. Ráadásul Darla halálának a körülményei is… - majd felsóhajtott. – Áh, ahogy elmúlik az egyik baj, rögtön jön egy másik.

- De most már ketten vagytok – mosolygott rá Sophie. – Ketten harcoltok, s erősebbek lehettek, mint bárki. Ti ketten legyőzhetetlenek lehettek.

- Legyőzhetetlenek… - suttogta Sora, miközben elmosolyodott.

Eközben Leon ráérős, lusta léptekkel sétált a város főterén. Hirtelen azonban a szeme megakadt egy ismerős alakon. Annyira megdöbbent, hogy nem vette észre, amikor nekiment egy kalapos dobozokat cipelő lánynak, aki sűrű bocsánatkérések és hajlongások közepette eliszkolt. A herceg elgondolkodva nézett utána. Szegény lány, nem is ő volt a hibás! Majd újra arra kapta a fejét, amerre az előbb nézett. Az alak azonban már messze járt. De a férfi még így is felismerte. Döbbenetében még mozdulni sem tudott. Azt hitte, hogy ő elment Franciaországba. Eszébe sem jutott, hogy visszajöhet, ráadásul pont most… Nem, ez nem lehet igaz! Az ördög vigye el az egészet! Sebesen megfordult, s elveszett ő is az emberek tömegében…