35. rész

- Igen, Leon – mosolygott rá boldogan a hercegnő. – Állapotos vagyok.

Az ezüst szemek elkerekedtek. Még az volt a szerencse, hogy ült, különben biztos, hogy elájult volna. Ahogy felfogta felesége szavainak értelmét révült tekintettel nézett végig a termen. Minden ember azt várta, hogyan reagál erre a kijelentésre. Őt azonban olyannyira elöntötte az érzelem, hogy még akkor sem tudott volna szólni, ha az élete múlott volna rajta. Egy baba? Még most sem tudta teljesen felfogni, mit is jelent ez. Sora állapotos? Felnézett a hercegnőre, aki gyengéd mosollyal tekintett rá. A csokoládészínű szemek úgy csillogtak, mint talán még soha. Leonnak észre kellett volna vennie a változást. Talán érezte is, csak bevallani nem merte magának. Lehunyta a szemét, s ez egyszer hagyta, hogy az érzelmek egész kavalkádja elárassza a bensőjét. Mikor a sötét pillák újra felemelkedtek, hogy megmutassák a féltve őrzött, folyékony Holdsugarat, azok már olyan gyengéden, olyan szerelemmel, s hálával pillantottak Sorára, amilyet még remélni sem lehetett tőle. Most az egyszer utat engedett az érzelmeinek, s nem érdekelte hányan látják! Felpattant a székről, s olyan lendülettel kapta karjaiba a feleségét, hogy az teljesen megdöbbent. Leon egy örömkiáltás kíséretében felemelte és megforgatta Sorát. A herceg szívében eluralkodott a gyengédség, s az érzelmek egész árja szinte már fullasztotta. Ezúttal mégsem bánta.

Sora hangosan felkacagott, és szorosan kapaszkodott a férje nyakába. Tudta, hogy Leon boldog lesz, és hogy valahogy így fog reagálni, de az ahogyan ránézett, mikor végre sikerült feldolgoznia a hírt, feledhetetlen volt. Mintha ezer csillag fénye szikrázott volna fel abban a gyönyörű ezüst szempárban. És mintha könnyeket látott volna megcsillanni benne. Igen, neki van valamije, ami egyetlen más nőnek sincs. Egy olyan kötelék, ami örökre a férjéhez kapcsolja majd. Örökre… Mikor Leon abbahagyta a forgást, a boldogságtól megrészegülve tette le a lányt, és szorosan magához ölelte. Nem is akarta többé elengedni. Egy gyermek! Az ő gyermeke… Soha, soha nem gondolt családra. Úgy érezte, neki nincs szüksége semmilyen támaszra, semmilyen biztos pontra az életében. Hisz annyiszor kezdte már elölről, s minden egyes alkalommal a legmagasabbra jutott. Ám, ha most elölről kellene kezdenie, Sora nélkül, már nem lehetne győztes. Karjai úgy fonták keresztül a hercegnőt, mintha értékes kincset tartott volna. S az is volt; a világ legdrágább kincse. Majd felemelte a lány fejét, és csókolni kezdte. Ahol érte, mindenhol… szerelmesen, boldogan. Sora pedig csak nevetett rajta. Az emberek meghatottan mosolyogva figyelték a jelenetet. Soha senki nem hitte, hogy a hatalmas Leon Oswaldot, akit mindenki keménynek, szilárdnak és veszedelmesnek ismert, ilyen lággyá szelídül, hogyha megtudja, hogy gyermeke lesz. Sora belenézett a herceg gyöngyházfényű szemeibe, s boldogan hagyta, hogy a férfi birtokba vegye az ajkait. A vendégsereg helyeselve kezdett tapsolni. Travis Carlen és édesanyja pedig csendben, dühöngve elhagyta a kastélyt. De ez a csendes düh talán veszélyesebb volt, mint egy nyílvessző a szívben, mert bosszút hordozott magában… Veszedelmes bosszút…

* * *

A Hold sejtelmes fénye ezüst ragyogásba vonta a szobát, miközben a kandallóban a tűz lassan pattogva hirdette a békességet, a boldogságot.

Sora kivette a csatokat, s mikor haja nehéz hullámokban leomlott a hátán, kéjesen felsóhajtott. A halántékához szorította a kezét, majd feltekintett a fésülködő tükrébe. Leon tekintete mély volt, nagyon mély. Szelíden simogatta felesége alakját, miközben ajkain szórakozott mosoly ült. Ó igen, Leon Oswald boldog volt. Ebben Sora biztos lehetett három héttel ezelőtt is, mégis az a fény, ami most a herceg szemében játszott ragyogóbb volt a gyémánténál, s gyengédebb az Esthajnalcsillagnál. Leon azonban nem a szemeibe nézett. A finom, fehér hálóingen átsejlő hasát figyelte, mely még nem mutatott jelet a terhességére. Sora gyengéden elmosolyodott, majd felállt. Míg le nem ült az ágyra, addig végig a férje szemeit figyelte; olyan szelíd volt. S bár most megadóan, s gyengéden feküdt előtte, a hercegnő biztos lehetett benne, hogy ott mélyen belül még mindig veszedelmes. S egyetlen egy valakit nem lenne képes bántani; őt.

Leon kinyújtotta felé a kezét, s mikor megfogta a feleségéét, odarántotta maga mellé. A hercegnőnek még reagálni sem volt ideje, s ott feküdt a férfi karjai között, miközben ő szorosan átölelte. A herceg mélyen belélegezte az édes illatot, ami már a kezdetektől fogva a bűvkörébe vonta s most már nem is ereszti többé. Leon lehajolt, s hosszú, édes csókot váltott Sorával. Mintha a hercegnőnek megváltozott volna az íze! A férfi még többet akart ebből. Édes volt, szörnyen édes. Még inkább közelebb hajolt, s nyelvét lassan átcsúsztatta a lány szájába. Sora lassan körülfonta a nyakát karjaival, s átengedte magát ennek a forró érzésnek. Mikor legközelebb kinyitotta a szemét férje tekintete sötét volt, és égetett, mint a tűz. Rámosolygott a hercegre, s végigsimította az arcát. Leon pedig nekidőlt a párnáknak, szorosan karjaiba vonta a feleségét, mintha mindentől meg akarta volna óvni. Mindentől, amit ismer, s mindentől amit még nem… Szórakozottan kezdte simogatni a hasát… ahol most kettejük szerelmének a bizonyítéka növekedett.

- Mire gondolsz? – törte meg a csendet Sora.

- Hogy mikor fogant – válaszolt Leon elgondolkodva, majd elmosolyodott s egy csókot nyomott a felesége halántékára.

- Én tudom. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy akkor, mielőtt elutaztam volna Thornsgatebe – simított végig a férje kezén. – Akkor te is erre törekedtél, és én is ezt akartam.

- Soha nem adhattál volna nekem ennél csodálatosabb ajándékot – suttogta a herceg mély, rekedt hangon. – Soha nem is gondolkoztam rajta, mi lesz, ha gyermekünk lesz. Pedig tudtam, hogy előbb- utóbb elérkezik az idő.

- És most? Most mit érzel? – kérdezte Sora, miközben felpillantott.

- Boldogságot – mosolyodott el Leon lágyan. – Olyan boldogságot, melyről nem hittem, hogy létezik. Vagy legalábbis nem számomra. Soha életemben nem kerestem biztos pontot az életemben, amihez újra visszatérhetek – majd felemelte Sora kezét és belecsókolt a tenyerébe. – Ahányszor elbuktam, annyiszor kezdtem újra. De soha nem vágytam valamire, ami még akkor is ugyan az lett volna. Ha most vesztenék, akkor is kénytelen lennék visszatérni hozzád. Mert te vagy az, aki a biztos támasz marad az életemben. Nem tudok már elszakadni tőled… talán nem is akarok. Gyenge lettem, és sebezhető. Eddig az ellenségeim nem találtak fogást rajtam. Nem találtak gyenge pontot. Most azonban… - sóhajtott fel. – Most már van gyengém. Nem hiszem, hogy túl élném, ha elveszítenélek téged és a babát – emelte fel Sora fejét. – Kérlek, ne tégy semmilyen ostobaságot. Most már túl sok mindent veszíthetünk.

- Leon, nem gondolod, hogy épp az ideje annak, hogy mindent megbeszéljünk? – nézett a hercegnő jelentőségteljesen a férfi szemébe. – Már nem csak ketten vagyunk. És ha nem tudunk mindenről, ami a másikkal történt, ugyan olyan sebezhetőek maradunk.

- Igazad van – bólintott komoran a herceg, s mozdulatai darabossá váltak, a szemei komor csillogást öltöttek. – Gondolom, nekem kellene kezdenem – majd amikor Sora bólintott, mélyet sóhajtott. – Akkor, amikor először találkoztunk Winter- hallban, az édesapáddal volt némi megbeszélni valónk. Azelőtt három évvel elmesélte nekem, hogy az édesanyád milyen körülmények között halt meg. Elmondta, hogy megölték és te találtad meg.

Néma csend telepedett közéjük. Sora lehunyta a szemeit, ahogy újra visszaidézte az emléket. Kislány volt még akkor. Nem értette, mi történik körülötte. Csak azt az egyet tudta, hogy az édesanyja elhagyta őt, és soha többé nem tér vissza hozzá. Hosszú hónapokon keresztül keresett menedéket a bátyja karjaiban, aki bár maga is szomorú volt, vigaszt nyújtott neki. Régebben is igen szoros volt a kapcsolat a két testvér között, azonban ez az eset megpecsételte örök köteléküket egymás iránt. Akkoriban Sora állandóan az édesanyjával álmodott. Látta a vért, érezte a szagát. A fülében hallotta az anyja utolsó mondatait: Ha megtaláltad azt a férfit, akit mindennél jobban tudsz szeretni, ne számítson milyen, csak adj neki mindent feltétel nélkül, ha ő is így tesz! És megtette. Évekkel később, mint kellett volna, de megtette. Mindenét odaadta Leon Oswaldnak, akiről azt tartották, senki nem tudja megszelídíteni. Így is van! Leon akármilyen gyengének, sebezhetőnek tűnik, az ő kezében vannak a szálak, s úgy mozgatja őket, ahogy éppen kedve tartja. Ezt a képességet pedig senki nem tudja elvenni tőle… soha. Blackheath hercege akkor a legveszélyesebb, mikor szemeit kemény acél borítja, hangja csendes és élesen hatol a bőr alá, mint egy kard, s gesztusai higgadt elszántsággal vannak átgondolva. Ám amikor a haragja soha nem látott magasságokba szökik, megérik benne a bosszú, és akkor senki nem menekül előle! Ezért féltek tőle, s akarták kétségbeesetten megölni. Csakhogy ez most már kihatott az ő életére is. Tudta nagyon jól, mikor kapcsolatba lépett bele. Mégsem bánta meg. Az egyetlen, amit ezalatt az idő alatt megbánt, az az elvesztegetett másfél év volt. És végre eljött az ideje, hogy minden félreértést tisztázzanak…

- Mindig tudatában voltam annak, hogy gyilkosság történt, de soha nem gondoltam rá ilyen konkrét dologként – sóhajtott fel Sora, és lehunyta a szemeit.

- Nem is szeretném, ha tovább gondolkoznál ezen – simított végig az arcán Leon. – Szóval, azért érkeztem Winter – hallba, mert három évi hosszú nyomozás után végre megtaláltam a gyilkost – erre mondatra Sora felkapta a fejét. Elnézte a kemény, hideg mosolyt, ami a férje ajkain játszott, s nem kételkedett benne, hogy minden lehetséges eszközt megmozgatott ezért. – Jól gondolod. Az alvilágot is bevonta a nyomozásba. Hál’ Istennek, amikor megkaptam az örökségemet, akkor már volt egy megegyezésem velük. Messzire elér a kezem, s ezt tudják ők is. Nem kockáztatnak.

- Nem értem, hogy miért kerested éppen te az anyám gyilkosát. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért ölték meg egyáltalán? Hisz az édesanyám nem ártott soha senkinek – s gondterhelten a homlokára szorította a kezét.

- Sora! – emelte fel finoman a lány állát a férfi. – Meg kell ígérned nekem, hogy nem izgatod fel magad azokon a dolgokon, amiket hallani fogsz, különben nem mondok semmit – majd mikor a hercegnő dacosan felvetette a fejét, elmosolyodott. – Tudom, hogy erős vagy. De most már nem csak magadra kell gondolnod. Megegyeztünk? – Mikor Sora bólintott, még közelebb húzta magához. – A szüleimet meggyilkolták, s ugyan az az ember végzett édesanyáddal is. Minden a vagyon miatt – mondta ki undorodva a szavakat. – A gyilkosnak szüksége volt az Oswaldok vagyonára. A birtokokra, s főleg Blackheath címére. Minden ember tudja, mivel jár az, ha valakinek köze van a címhez; hatalom. Óriási befolyás és hatalom. Ez kellett nekik. Megölték a szüleimet, s abban a tudatban, hogy úgysem kaphatom meg az örökségemet tíz évesen, életben hagytak. Mekkora hiba volt. A nagybátyám, Alex apja és a te édesapád mindent megtettek azért, hogy amíg be nem töltöm a tizenhét évet, ők ketten kezelhessék a vagyont. Henrik beleegyezett. És pontosan ezért ölték meg az édesanyádat. Kerestek egy gyenge pontot az apádon, amivel rávehetik, hogy mondjon le az örökségem kezeléséről. Nem tette meg… - Hangja kísérteties visszhangként süvített végig a szobán. – Nem tette meg, s nem is tudod, milyen hálás vagyok érte neki. Neki és nagybátyámnak is. Joggal mondhatod, hogy az én hibám, hogy meghalt édesanyád. De mentségemre szóljon, megtaláltam a gyilkost, és be fogom hajtani rajta.

- Leon, soha nem hibáztatnálak egy olyan dologért, melyről nem tehetsz – emelte fel Sora a fejét, s mélyen a férje szemeiben nézett. – Emlékszem a kisfiúra, s tudom, milyen elhagyatott lehettél. Büszke vagyok arra a férfira, akivé váltál mindennek ellenére.

- Nem is tudod, hogy milyen boldog vagyok, hogy az én feleségem vagy – simított végig a férfi felesége állának a vonalán. – Velem nem tudtak elbánni, pedig évekig próbálkoztak. Oly közel voltak hozzám, de nem tudtak tenni semmit. Akkor már rég sejtettem, hogy ki az elkövető, de jobb volt, hogy megtartottam magamnak, mert mindenki aki tudott erről az információról, az életével játszott. Egyetlen dolog miatt mondom el most ezeket neked, mégpedig azért, mert most már én vigyázok rád – szorította magához a karcsú testet, miközben a fejére tette az állát. – Soha nem találtak rajtam fogást. Sophie távol volt, Dél- Angliában tanult, s nem találhatták meg. Brandon és Alex tudott magára vigyázni, így nem kellett félnem semmitől. Szabadon játszhattam a játékot, mert tudtam, hogy nem tudnak nekem ártani. Ám amikor Blackheathbe hoztalak, végre megtalálták a gyenge pontom. Majdnem megöltek téged – A herceg kezei ökölbe szorultak, s a szemében gyilkos indulat kezdett kibontakozni. – Iszonyatosan dühös voltam, hogy képesek voltak téged is bele keverni. És tudtam, hogy miattam van. Amíg pedig én a közeledben voltam, te voltál a legnagyobb veszélyben.

- Te… te azért utaztál el, mert veszélyben volta melletted? – emelkedett fel Sora hitetlenkedve, s hevesen dobogó szívére szorította a kezét. – Te azért hagytál el, mert muszáj volt? – hunyta le derengő szemeit.

- Persze, hogy azért – Leon elnézte felesége gyötrődését, de nem nyúlt felé. Most ezt saját magának kell leküzdenie. – Bár nem akartam beismerni, fontos voltál nekem. Túl fontos. És nem hagytalak volna ott a világ minden kincséért sem, ha nem muszáj. Ha veled maradok, akkor sokkal nagyobb veszélybe sodortalak volna. Így amikor hazavittelek, beszéltem Brandonnal. Mondtam neki, hogy tartsa rajtad a szemét, én pedig kénytelen voltam elmenni. De mindig tudtam róla, hogy mi történik veled.

- Elutaztál Londonba, és egy szép nővel élted ki a vágyaidat helyettem – jegyezte meg a hercegnő szárazon, miközben a szemiben ingerültség szikrázott.

- Valójában nem – mosolyodott el óvatosan a herceg. – Nem voltam Londonban sem egy szép nővel, sem sehogy.

- Akkor hol voltál? – remegett meg Sora keze, de a választ már akkor tudta, mielőtt Leon kimondta volna.

- Közelebb voltam hozzád, mint gondolod. Az, hogy Londonba utaztam csak egy pletyka volt. Be is vált. Az ellenségeim Londonban kerestek. Én pedig majd’ elepedtem utánad… Thornsgateben.

- Te végig Thornsgateben voltál? – hitetlenkedett Sora, a szemére tette a kezét. – A francba, Leon – káromkodta el magát, miközben próbálta megakadályozni, hogy a könnyei távozzanak a szeméből. – Végig abban a tudatban voltam, hogy Londonban vagy, s kiéled a vágyaidat, miután rám untál.

- Sora, az isten szerelmére – ragadta meg a lány kezeit a herceg. Leon szemeiben olyan keserűség és düh villant fel, amilyet Sora még soha nem látott. – Te valóban elhitted azt, hogy ilyen könnyen el tudom felejteni, ami közöttünk volt?

- Így visszagondolva, butaság, de akkor nem ismertelek. Csak azt tudtam, hogy bolond módon beleszerettem egy nőcsábászba, a legnagyobb nőcsábászba, aki se szó, se beszéd eltűnt az életemből. Nem hihettem mást – csordultak ki az első könnycseppek a lány derengő szemeiből.

- De Sora… - majd a férfi elhallgatott, miután eljutott a tudatáig, mit mondott a felesége. – Szerettél?

- Persze, hogy szerettelek – vetette fel dacosan könnytől csillogó szemeit a hercegnő. – De meggyőztek arról, hogy jobb lenne, ha nem tenném. Ugyanis, miután felébredtem, felkeresett egy férfi, aki azt mondta, hogy csak kihasználtál. És hogy közöd van a szüleid halálához. Hogy azért szöktél el, mert megkaptad, amit akartál és nem akartál felesleges dolgokat magad körül.

- Hogy közöm van a szüleim halálához? – szorult ökölbe a herceg keze. Szorítása olyan erőteljes volt, hogy az ujjai elfehéredtek, s csaknem el is törtek. Lehajtott a fejét, hogy a lány ne vegye észre a szemeiben felszikrázó gyilkos dühöt és kétségbeesést. Valaki teljesen ellene fordította azt a nőt, aki mindennél fontosobbá vált számára. Ez nem maradhatott büntetlenül! Valaki fizetni fog! – Hogy a fenében mondhat valaki ilyet, hogy egy tíz éves gyerek megöleti a szüleit.

- Annak a tíz éves gyereknek lehettek segítői. Az a tíz éves gyermek gonosz lehetett a velejéig. S, aki nem te voltál – amikor Leon értetlenül nézett rá, megrázta a fejét. – Ugyan Leon, már régen tudom, hogy nem te voltál. Az a férfi egy másik gyermekről beszélt. Aki Travis Carlen. Ugye ő az egész kitervelője.

- Valóban. Először az apja, de természetesen ő is végig tudott mindenről. S most, mivel teljesen csődbe jutottak, ő akarja befejezni – majd kinézett az éjszakára. Szemei sötétek voltak, s hidegebbek, mint a jég. – Nagyban játszottunk eddig is. Egymással, de nem szemtől szemben. Most azonban, hogy belekevert téged, már nem kegyelmezek neki. Ráadásul már itt van a baba is – lágyult el a tekintete. - Nem kockáztatom egyikőtök életét sem. Vigyázok rátok – majd egy pillanatra elgondolkozott. – Sora, ugye, amikor elmentél Thornsgatebe, akkor is meglátogatott az a bizonyos férfi?

- Igen – majd a hercegnő nagyot nyelve lehajtotta a fejét. – Mutatott két levelet; az egyikben egy találka volt megbeszélve Darlával. A másikban… a másikban egy parancs a meggyilkolásomra. És mind a kettőt te írtad alá – nézett fel a hercegre.

- Hogy mit csináltam? – kiáltott fel a férfi, miközben felpattant az ágyról. – Mit csináltam? – ordított magából kikelve, mire Sora összerezzent. – Ez már mindennek a teteje. Az egy dolog, hogy játszunk egymás életével, de az, hogy azt mondják a tulajdon feleségemnek, hogy meg akartam ölni, mindennek a teteje!

Sora még soha nem látott ilyet dühöt Leon szemeiben. Biztos volt benne, ha Travis Carlen a kezei közé került volna ebben a pillanatban, azonnal megöli. A hercegnő a szája elé kapta a kezét, amikor a herceg a falhoz vágott egy súlyos kristályvázát. A finom tárgy ezer darabra törött, miközben csilingelő hangja mellett felhangzott Leon fájdalmas ordítása. Ez a düh pusztítóbb lehetett volna akárki számára, mint egy kard, amit az ember szívének szegeznek, gondolkozott a lány. Lassan csorgó könnycseppek folytak végig selymes bőrén. A fájdalom gyöngyei voltak ezek, s a szerelemé. Látta, hogy mennyi időt vesztegettek el azért, mert egy őrült férfi elhatározta, hogy tönkre teszi a herceget. Leon dühe pedig gyilkosabb volt, mint magáé Luciferé. Lenézett a földön heverő rózsákra, amik a férje lábai előtt, mint hajlongó szolgák feküdtek. Ó, a tenger fejedelmének dühe előtt mindenki meghajlik, megadja magát, mert nem tehet mást. Sora halkan megszólította a férfit, aki hideg acél szemeit rákapta. A hercegnő hangja azonban, mint gyógyító manna áramlott be az ereibe, érzékeibe. Mint egy lágy simogatás úgy kényeztette, s nyugtatta. A lány felé nyújtotta a kezét. Leon csak nézte a felajánlott vigasztalást és nyugalmat. A szívében a düh hideg gyűlöletté alakult át. De mégis, látni maga előtt a feleségét, védtelenül, mégis erősen rájött; megtalálta az otthonát. Egy gyönyörű, bátor és erős nő mellett, akit ugyan akkor meg kellett védenie, s aki a gyermeküket várta a szíve alatt. A tekintete azonnal gyöngyházfényűvé szelídült, ahogy a hercegnő hasára pillantott. A kettejük gyermeke! Elfogadta a felé kinyújtott kezet, s mikor egymásba fűzték az ujjaikat, Sora elmosolyodott a könnyein keresztül. Sötét szempilláinak árnyékából, könnyragyogta tekintettel nézett fel rá, s magához húzta a férfit. Leon ahogy leült, azonnal szorosan magához ölelte a feleségét. Igen, haza érkezett! Ahogy végigsimított az orgonalila tincseken, még erősebbé vált benne az elhatározás; nem teszi kockára a családja életét. Vigyázni fog rájuk, s leszámol Travis Carlennel. Ahogy maga mellé fektette Sorát, végigsimított a hasán. Majd lágy, édes csókot adott neki. Teljes alapossággal végigcsókolta a kívánatos ajkakat, egészen addig, míg mind a ketten kifogytak a levegőből. Akkor a lány mellé helyezkedett, szorosan átkarolta, s elmerült egy boldog álomban.

Pár percnyi nyugodt csönd után, Sora felemelte a fejét, s mosolyogva pillantott fel a nyugodt, békés tekintetbe.

- Leon?

- Hm? – simogatta meg az arcát a herceg.

- Te fiút vagy lányt szeretnél? – tette fel az őt foglalkoztató kérdést Sora, miközben olyan közel hajolt a férje ajkaihoz, hogy az még gondolkozni is elfelejtett.

- Én… fiút… azt hiszem… - mondta rekedten, miközben tekintete folyamatosan felesége ajkait szemlélte. – Aztán később egy kislányt. Utána megint fiút, és megint lányt.

- Leon!? – emelkedett fel nevetve a hercegnő. – Nem lesz az egy kicsit sok? Mégis hány gyereket akarsz?

- Én? Legalább hatot – majd felnevetett látva Sora megdöbbenését. – És nagyon- nagyon élvezni fogom a létrehozásukat.

- Te… - ütötte vállon a lány, majd elnézően megcsóválta a fejét. – Gondolom, hogy neked mennyire élvezetes az a része, na de szülni nekem kell. Aztán majd elhízok. Utána bezzeg majd keresed a szeretőket.

- Igazad van, úgyhogy használjuk ki, amíg ilyen alakod van – nevetett fel a herceg, s fölébe emelkedett. – Olyan boldoggá tettél, amiről nem hittem, hogy létezik.

- És még mindig játszani akarsz Travissel? – kérdezte Sora, miközben a férfi nyaka köré fonta a karjait.

- Igen. Bár megtalálta a gyenge pontomat, attól csak még erősebb vagyok.

- És bár nem tudja, de a játék szabályait te alakítod, mert veszedelmes vagy – mosolygott rá Sora és megcsókolta.

- Nagyon szeretlek… mindkettőtöket – csókolta meg Leon az orrát. – És most használjuk ki, amíg ilyen alakod van.

Sora kacagása még sokáig visszhangzott a szobában, miközben a tűz meghitt ropogása végleg kialudt…