A lövés visító hangja megtörte a beálló csendet. Az eddig alvó madarak ijedten riadtak fel, s nagy hangzavar közepette a magasba szálltak, el attól a veszedelmes kanyartól.

Leon szitkozódva tartotta még mindig szorosan a karjaiban a feleségét. Hamarosan elült a pisztoly dördülésének visszhangja is, s vérfagyasztó csönd, mint sűrű ködfelleg telepedett köréjük. Ez a csend pedig rosszabb volt, mint maga a halál. A herceg felemelte a fejét, s kinézett a hintó ablakán. Ahogy sejtette a hintó túloldalán, alig három méterre, négy lovas állt, s az egyik egy fegyvert fogott a kezében. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Fogait összeszorította, hogy ne kezdjen el kétségbeesetten káromkodni. Ujjai megmerevedtek, s jéghideggé váltak, a szíve pedig olyan gyorsan dobogott a mellkasában, hogy már attól tartott, hogy kiszakad a helyéről. Görcsösen átölelte a reszkető Sorát, akinek a remegése még most sem csillapodott. Bárcsak ne lenne itt! Nem magát féltette, hanem őt és a gyermeket, akit a szíve alatt hordott. De hogyan tudott volna bármit is tenni, hiszen négyen voltak ellene. Márpedig abban biztos volt, hogy harc nélkül nem adja fel. Végigsimított Sora haján, jelezve, hogy nem maradhat tovább a hintóban. A hercegnő felemelte büszke tekintetét, amiben most a félelem harmatcseppjei remegtek. Lehunyta a szemét, s görcsösen kapaszkodott a férje kabátjába. Pedig tudta, hogy mennie kell! Ahogy belenézett abba az acélos szempárba, már tudta, hogy Leon ki fog szállni a hintóból, s igenis életre - halálra menő küzdelmet fog folytatni a kint álló férfiakkal, mind a néggyel. Nem akarta elveszíteni! Egyszerűen nem bírta volna ki! Pedig tudta, hogy a férje úgyis ki fog szállni, mert meg akarja őt védeni. De hát, hogy lehetne esélye, hisz csak egyedül van? Egy reszketeg sóhaj szakadt ki az ajkai mögül, s ezzel egyetemben szorosan lehunyt szemhéja alól két könnycsepp gördült ki. Nem akarta elengedni!

Leon gyengéd mozdulattal törölte le szerelme fájdalmas könnyeit. Tudta, hogy őt félti. De nem tehette meg, hogy itt marad, miközben arra várnak, hátha jön valamilyen segítség. Csak úgy lehetett valami esélyük, ha ő megküzd velük. Nem... csak Sorának és a babának lehetett esélye. Őket pedig az élete árán is képes lett volna megvédeni! Néhány hónapra olyan földöntúli boldogságot élhetett át, amilyenről ember még csak nem is álmodhat. Megkapta a világ legcsodálatosabb nőjét, aki megismertette a forrón égő, sosem kielégíthető vággyal, és a kiolthatatlan szerelemmel. Olyan szenvedélyesen szerette, ami teljesen megdöbbentette kezdetben. Félt, hogy elveszíti saját magát. De tévedett... Azt hitte, hogy nincs gyengepontja legyőzhetetlen lesz, de tévedett... Ezt az érzést csak akkor ismerte meg teljese valójában, amikor Sora mellette volt. A lány volt az ő gyengéje, s ezt tudta mindenki. Ám ettől nem lett sebezhetőbb. Csak még erősebbé vált tudva, hogy van miért harcolnia. Valamiért, ami az egész világot jelentette számára. S csak akkor ismerte meg ezt az érzést, a teljesség érzését. Igen, Sora a világot jelentette neki, és ezért kellett őt teljes erejével védelmezni. Elvégre tudta, hogy eljön ez a nap. Csak nem pont így képzelte el. Tudta, hogy eljön az idő, amikor veszélyes játszmájuknak véget vet Travis türelmetlensége, s akkor szemtől szemben fognak megküzdeni, életre - halálra.

Leon lassan végigsimította felesége bársonypuha arcát, ami a saját könnyeiben fürdött, édes ajkait, amik remegtek. Örökre az emlékezetébe akarta vésni, hogy ha ez lenne élete utolsó órája, akkor is a gyönyörű felesége arcának másával menjen a túlvilágra. S azzal a tudattal, hogy ha még csak egy kis ideig is, de boldoggá tette a lányt. Azzal a tudattal, hogy hagyott itt neki valamit magából... Lejjebb pillantott, felesége lapos hasára, ahol a fia, kettejük gyermeke növekedett. Mikor újra Sora csokoládé szemeibe nézett, azokat könny áztatta el, mint ahogy harmatcseppek remegnek a virágok szirmain. Leon szemei olyan szelídek voltak, mint az áttetsző selyemköd odafent az égen. Olyan szerelemmel és hódolattal simítottak végig felesége gyönyörű alakján, amilyet Sora soha nem képzelt volna. Egy pillanatra még a levegő is bennakadt a tüdejében, csak hogy utána remegve távozzon. A herceg elmosolyodott. Csak neki, csak érte, még egyszer. Lassan odahajolt a felesége ajkaihoz, hogy még egyszer ízlelhesse azok édességét, s erőt merítsen belőlük. Amikor szájuk forró csókban találkozott, a hercegnő hangosan felzokogott. Kétségbeesve kapott férje karjai után, amik úgy fonták át, mintha még akkor is védelmet akarna biztosítani, amikor már kilépett a hintóból. Ajkaik gyengéden ízlelték egymást. Lassú mozdulatokkal siklottak el, simogatva a másikat. Ez most nem a vágy csókja volt; hanem a szerelemé. Mind a ketten akartak egy utolsó emléket, amiért harcolhatnak. Leon lassan elhúzódott. Ezüst szemei gyöngyházfénnyel csillogtak, s ajkaival felitatta felesége könnyeit. Gyengéden elmosolyodott, miközben felemelte Sora állát.

- Még mindig csokoládé íze van - jegyezte meg mélyen búgó, bársonyos hangon, mire a felesége felzokogott. - Sora, figyelj rám! Légy olyan erős, amilyen mindig is voltál! Értem... és a gyermekünkért. Megígéred?

- Nem akarlak elveszíteni - suttogta a hercegnő. - Nem bírnám ki, Leon - majd lendületesen átkarolta férje vállait. - Kérlek, ne hagyj el!

- Soha nem foglak elhagyni, szerelmem - suttogta Leon, miközben lefejtette magáról az ölelő karokat. - Én mindig veled leszek. De most ki kell mennem oda, hogy legyen esélyetek.

- Ne tedd ezt velem, kérlek! - zokogott fel hangosan Sora. - Azt mondtad, mindig velem leszel. Nem hagyhatsz el! Szükségem van rád.

- Sora! - emelte meg a hangját a herceg. - Azt akarom, hogy légy erős! Értem és a fiunkért. Neked még fel kell nevelned őt - majd gyengéden elmosolyodott, amikor a lány megrázta a fejét. - Emeld fel a fejed, pont olyan dacosan és büszkén, ahogy szoktad! Mert te az én feleségem vagy. Blackheath veszedelmes hercegnője - majd kinyitotta a hintó ajtaját, mire Sora meg akarta fogni a karját, de ő elrántotta. Mélyen a felesége szemébe nézett, majd elmosolyodott. - Mindennél jobban szeretlek - azzal kilépett.

A hó ropogott a talpa alatt. Még hallotta, ahogy Sora a nevét kiáltja, de ő bezárta az ajtót és elfordult. Nem maradhatott vele. Az ő élete az első, és a gyermeké. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, hogy elűzze a gondolataiból a felesége könnyáztatta arcát. Bár Sorának nem volt ideje kimondani, de Leon tudta, nagyon szereti őt. Minden erejével azon lesz, hogy vissza tudjon térni hozzá, hozzájuk! Most azonban nem szabadott ezen gondolkodnia. Most dolga volt; egy halálos játszma, amelyben vagy nyer, vagy elbukik. Azonban, ha elbukik magával viszi Travis Carlent is. Most mind megtudhatják, hogy milyen, amikor valaki a veszedelmes herceg haragjával kerül szembe! Mikor Leon újra kinyitotta a szemét, a szelíd gyöngyházfényű tekintet megváltozott. Olyan sötét lett, mint a viharos égbolt, s benne fehéren hasított keresztül a gyűlölet izzó, fehér fénye.

A másik négy férfi is leszállt már a lováról, s kivont karddal álltak előtte. Egyik sem akart pisztolyt használni. Még a végén kiderül róluk, hogy sportszerűen akarnak játszani, gondolta Leon gúnyosan. Egy pillanatra oldalra kapta a pillantását, ahol egy sötét alak feküdt a hóban. A kocsis vére befestette a fehér hótakarót. A herceg elhúzta a száját, majd visszakapta a szemét az előtte állókra, ugyanis azok megindultak felé. Az első hármat azonnal megismerte. A negyediket pedig felbérelhették, mert még soha nem látta. A négyes már ledobta magáról a hosszú kabátot, csak egy ingben akartak harcolni. Leon is levette magáról a nehéz ruhadarabot, majd elhajította. Kardját kihúzta, s előrébb ment két métert. Ott állt büszkén, egyenesen, veszedelmesen, s várta, hogy melyik férfi támad előbb. Jól sejtette. Jobbról a második indult meg felé, míg a többi megállt. A herceg hidegen elmosolyodott, s várt. Hamarosan a két kard egymásnak feszült, s a fémek sírva zengtek fel...

Leon jeges tekintete egy villogó zölddel akadt össze. Ahogy egymásnak feszültek, a herceg dühösen nézett végig az ellenfelén. Bár sejtette, hogy ő is ide tartozik, mégis szíven ütette a felismerés. Dante Wexford gyilkos indulattal rántotta el a kardját, hogy aztán újra összecsapjanak. Bár tudta, hogy Leon átkozottul jól forgatja a kardot, most olyan indulat volt benne, hogy ezzel eszébe sem jutott foglalkozni egy percig sem. Végre mindenért megfizethetett régi barátjának, s szabadon engedhette azt a felgyülemlett haragot, amit az évek alatt iránta táplált. Leon szemei olyan jegesek és nyugodtak voltak, mint tenger alattuk. Nem félt Dantétól, s ez dühítette a férfit. Egyre kétségbeesettebben lendítette meg a kardját újra - és újra a herceg felé. Az azonban mintha fel sem vette volna egykori barátja kemény mozdulatait. Olyan könnyedén és kecsen hárított minden támadást, mint egy harcoló párduc. Szemei olyan kemények voltak, mint a fém, amit a kezében forgatott. Mikor a két kard újra összecsapott, a két férfi haragos tekintettel a másiknak feszült.

- Sejtettem, hogy te is benne vagy ebben az egészben, de magam sem akartam elhinni - sziszegte Leon a másik arcába. - Mégis mi a fene ütött beléd, Dante?

- Hogy belém mi ütött? - kiáltott fel Dante vad dühvel. - Bolond voltál, Oswald. Mindig azt hitted, hogy én a barátod vagyok. Hogy soha nem árulnálak el. Tévedtél. Gyűlöltelek, mindig is gyűlöltelek - majd gúnyosan felnevetett. - Kezdettől fogva csak azért voltam veled, mert Travis arra kért, férkőzzek a bizalmadba. De soha nem sikerült annyira, mint ahogy terveztem. Nekem soha nem szavaztál olyan bizalmat, mint Brandonnak és Alexandernek. Idegesített, de inkább megelégedtem annyival, hogy a közeledben lehetek. Nem kockáztathattam. Ahányszor kitaláltunk valamit Travissel, te mindannyiszor keresztbe tettél nekünk. Túlságosan okos voltál, és túl veszélyes. Szinte legyőzhetetlennek tetszettél. Mindig macska- egér harcot játszottál Travissel, és mindig te győztél. Aztán megjelent a képben az édes kis Sora - erre mondatra Leon haragosan összeszűkítette a szemeit, de a másik töretlenül folytatta. - Már akkor tudtam, hogy van valami köztetek, amikor ott találtam nálad. Soha nem hitted ugye, hogy beveszem azt a maszlagot, hogy a lány pihenni ment hozzád?  Ne légy szánalmas, Oswald. Mindenki tisztában volt vele, hogy milyen nőcsábász hírében állsz. A kisasszony is éppen ezért volt ott nálad. Nem tagadom dühített. Soha addig nem láttam olyan szép nőt, mint Sora Naegino. De mire odaértem már a tiéd volt. Nekem pedig hosszú távra nem kell más szajhája! - jelentette ki durván. Erre Leont olyan düh kerítette hatalmába, amilyet még nem tapasztalt. Az elméjét elködösítette valamilyen primitív köd, ami messzire száműzte a józan gondolkodást. A helyébe költözött a gyilkos indulat. Mégis hogy jön ez az ember ahhoz, hogy sértegesse a feleségét?! A herceg nem gondolkozott tovább, elengedte egyik kezével a kardja markolatát, s meglendült Dante felé. Hamarosan régi barátja feje hátra hanyatlott az ütés erejétől, s az orrából és a szájából erőteljes vérpatak indult meg.

- Elhallgass! - dörrent Leon hangja. - Te ne merd a szádra venni a feleségem nevét! Még arra sem vagy méltó, hogy ránézz.

- Áh, szóval ennyire szereted őt? - mosolyodott el gúnyolódva Dante, miközben letörölte a szájáról a vért. - Akkor már csak azért is elmondom neked - majd hátra taszította magát, jó egy méterre a dühös hercegtől. - Két évvel ezelőtt, azt a balesetet, amiben a drága hercegnőd majdnem meghalt, én okoztam - a kijelentését hosszú, vérfagyasztó csönd követte. Leon alig akarta elhinni, amit hallott. A fülében ütemesen dobolt Dante utolsó mondata, s úgy érezte levegőt is alig kap. Ő volt az, aki majdnem Sora vesztét okozta? Meg merte tenni? Akkor a barátjának hitte, erre kiderül, hogy megpróbálta megölni azt a nőt, aki már akkor sokat jelentett számára. Mélyeket lélegezve leengedte a kardját, s lehunyta a szemeit. Dante gúnyosan felnevetett. - Sőt, hogy még ennél is jobbat mondjak, elmesélem neked, mi történt később. Megmentetted a lányt, s utána magára hagytad. Hiba volt. Gondolom, Sora mesélt neked egy férfiról, aki a felébredése után meglátogatta, s elültette a fejében a kételkedést és a gyűlöletet irántad. Tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgom, hisz nem ismert téged eléggé, és még az is a kezemre játszott, hogy elhagytad.

- Te voltál? - kiáltott fel Leon haragosan, miközben acélos szemeiben megvillant a jeges gyűlölet. - És te voltál, aki később a leveleket mutattad neki - majd mikor a másik gúnyosan elmosolyodott, összeszorította a fogát. - Mégis, hogy jutottál be a kastélyba, te átkozott?

- Ó, az sem volt nehéz, csak meg kellett keresnem a megfelelő embereket hozzá - vigyorodott el a zöldszemű. - A drága Portia nagyon segítőkész volt. Persze nekem csak egy alkalomra volt szükségem, így el kellett tüntetnem a tanút. Gondoltam, hogy nagyobbak a gondjaid annál, hogy feltűnjön Portia eltűnése - majd őrülten felnevetett. - Egy időre sikerült eltávolítani tőled a szépséges feleségedet, de tudtam, hogy ennyi nem lesz elég. Kicsit utána néztem Sora múltjának, akkor találtam rá a visszatérő Garrethre - biccentett a tőlük nem messze álló férfi felé. - Igencsak segítőkész volt. Így hát már hárman voltunk ellened.

- Szóval nem is Travis volt a nagyjátékos, hanem te? - kérdezte haragosan Leon.

- Ó nem, ezt mind ő találta ki. Én voltam a végre hajtó - majd Dante újra felnevetett. - Nem akartunk még egy ideig szemtől - szemben harcolni veled, de az, hogy a feleséged gyermeket vár, mindent megváltoztatott. Most jött el az idő. És most, drága barátom - ejtette ki a szavakat gúnyosan. -, eljött az ideje, hogy véget vessünk a játéknak. Te meghalsz, viszont Sorával kapcsolatban nincsenek konkrét tervek. Talán Travis elveszi őt feleségül, hiszen úgyis annyira vonzódik hozzá. Egy - két éjszakára pedig én is igénybe veszed a gyönyörű hercegnő tudását - majd kéjesen elvigyorodott. - Ha ilyen nagyétkű embert, mint amilyen te vagy maga mellett tudott tartani, akkor bizonyára van benne valami.

- Ne merészeld! - csattant Leon hangja, s mint szöges ostor úgy csattant Dante bőrén, egészen mélyen belevájt a húsába. - A feleségemhez egy ujjal sem nyúltok!

- Ha te már meghaltál, ez nem garantált. A kölyködet pedig bizonyára Travis szívesen elteszi az útból. Elvégre az Oswaldok vagyona az ő kezébe kell, hogy szálljon - majd Wexford elgondolkodott egy pillanatra. - Csakhogy még itt van Garreth is. Ő pedig nem akarja, hogy Sora éljen. És amilyen sokat segített, nagyon illetlen volna, ha nem viszonoznánk a szívességet, nemde bár? Igen, ez lesz a jó megoldás. A feleséged és kölyköd is meghal. Mit mondasz, Travis?

- Sajnálatos - bólintott a férfi, majd gúnyos vigyorra húzta a száját. - Pedig nagyon szívesen eltöltöttem volna vele néhány kellemes órát, hogy megtudjam, mi olyan jó benne. Természetesen az ellenállhatatlan szépségén kívül. De ez van - rántotta meg a vállát.

- Nos, akkor ez el is van döntve - biccentett Dante, majd a kardját a hercegre emelte. - Remélem, elbúcsúztál a feleségedtől, Oswald, mert most meghalsz - majd előre lendült.

Ugyan abban a pillanatban Leon is felemelte a kardját. Tudta, ha most hibázok, akkor mindent elveszíthet, amit kapott. Márpedig nem fogja hagyni, hogy a feleségét bántsák! Elhessegette a vörös ködöt a fejéből, s elszántan nézett szembe ellenfele vad tekintetével. Dante már közel járt hozzá, ám a herceg ugyan abban a pillanatban bámulatos sebességgel és kecsességgel kitért előle, majd tett egy fél fordulatot, s a karját könnyedén előrelendítette. Az éles penge úgy hasította keresztül ellenfele húsát, mintha vaj lett volna. Erőteljes vérfolyam indult meg a sérült részből. A férfi egy éles kiáltás kíséretében a földre rogyott, fegyverét pedig elejtette. Wexford szitkozódva szorította a kezét sérült combjára, amiből dőlt a vér. Leon úgy magasodott felé, mint egy zsákmányára vadászó párduc; gyilkos dühvel, s veszedelmesen. Acélkemény szemeiben izzó gyűlölet villant, miközben szánakozva nézett egykori barátjára. Milyen könnyen elvesztheti az ember azt, amiről azt hitte, a sajátjának tudhatja! A herceg magasba lendítette a kardját... Dante összeszorította a fogait, s a földre nézett. El kellett fogadnia a büntetést, amit a győztes szolgáltatott számára.

Eközben a másik három férfi döbbenten állt az események előtt. Soha senkit nem láttak még, aki ilyen bámulatosan forgatta volna a kardot, s ilyen gyors lett volna. Blackheath hercegének hanyag eleganciája, s veleszületett nemessége irigylésre méltó volt. Úgy forgatta a kardot, mintha karja meghosszabbítása lett volna, s olyan gyorsan mozdult vele, mint ahogy egy párduc vadászik. Dante elfogadva sorsát, lehunyta a szemeit, ám a várt csapás elmaradt. Ahogy felemelte zöld tekintetét, azt látta, hogy Leon szánakozva, leengedi a kardját, miközben a tekintetében jéghideg kristály alakult ki. A herceg elfordult tőle, majd nyers, kemény hangon szólalt meg:

- Nem öllek meg, mert még arra sem vagy méltó - majd nagy lendülettel visszafordult. - Szánalmas vagy, Dante. Eldobtál magadtól mindent, ezért - mutatott unokatestvérére. - Akkor hát, viseld a következményeket!

* * *

Sora remegve, s könnyezve figyelte az eseményeket odakint. Minden pillanatban elszorult a szíve, ahányszor a két kard egymásnak feszült. Féltette Leon életét. S bár tudta, hogy férje csodálatos kardforgató, mégis most nem egy emberrel, hanem néggyel kellett szembe néznie. Ezek közül az egyik olyan férfi volt, akiről azt hitte, hogy a barátja. Mikor azonban akár egy pillanatra is eltaszították magukat a másiktól, mindig mert egy kis levegőt venni. Szíve olyan őrült ritmusban vágtatott a mellkasában, hogy alig hallotta, amiket a küzdő felek egymásnak mondtak. Szemei mindúttalan visszatértek a másik három férfihoz, s azt vizslatta, mikor fogják hátba támadni a férjét. De egyik sem mozdult. Travis hanyagul nekitámaszkodott egy fának, s néha a küzdőket nézte, néha pedig a hintót figyelte gúnyos mosollyal az ajkain. Garreth és az ismeretlen, valamivel közelebb álltak hozzá, de ők sem mozdultak. Mikor újra visszafordította férje felé a tekintetét, akkor hallotta meg Dante vallomását. Ő? Ő volt az, aki majdnem megölte? És aki azokat a hazugságokat állította a férjéről? Minden az ő hibája volt... Megtalálta a herceg gyenge pontját, és az ő volt. Leon gyengepontja ő lett, mert szerette. Annyi szenvedés... annyi keserűség... s annyi fájdalom, mind miatta? Ó, kegyelmes Isten! Hangosan felzokogott, s az ablaknak támasztotta a homlokát. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy könnyei lassú folyóként távozzon zárt szemhéja alól. A szívét a félelem, s a kétségbeesés egyvelege szorította össze. Lassan a hasára csúsztatta a kezét. Mi lesz velük, hogyha Leon odavész? Bele fog halni a fájdalomba, ez nem volt kétséges, s akkor a gyermeket sem fogja tudni megszülni. Nem, a férje nem halhat meg! Erős volt, veszedelmes! Nem halhatott meg, főleg nem ilyeneknek a keze által! Sora újra felemelte könnyező csokoládé szemeit, s férje alakját kereste. A herceg úgy mozdult, mint egy párduc; gyorsan, kecsesen, és szinte ugyan abban a pillanatban belemélyesztette a kardját Dante combjába. Sora rekedt sóhajt engedett ki cserepes ajkai mögül, miközben hevesen dobogó szívvel figyelte, ahogy Wexford térdre esik Blackheath hatalmas hercege előtt. Úgy érezte, minta mázsás súlytól szabadult volna meg, pedig még közel sem volt vége. Csakhogy Leon bámulatosan harcolt. Sora még soha nem látta a herceget kardot forgatni, de elképzelte már egy párszor, ez azonban túltett minden képzeletén. Elegáns volt, kecses, és veszélyes. Bár biztos volt benne, hogy a férfiban éktelen düh tombolt, mégis olyan hidegfejjel tudott gondolkozni, ahogy senki más egy ilyen helyzetben. A herceg magasra lendítette a kardját, hogy végső csapást mérjen egykori barátjára, ám a mozdulat közben hátrapillantott a hintó felé. S bár Sora tudta, hogy Leon nem látja olyan távolságból a szemét, mégis férje viharos tekintete egy pillanatra összekapcsolódott az ő könnyáztatta szemeivel. A hercegnő finoman megrázta a fejét, pedig tudta, hogy a férje úgysem tudja beazonosítani a mozdulatot. Leon azonban lassan leengedte a kardot, s újra Dante felé fordult. Sora egy pillanatra a szájához emelte a kezét, majd lecsúsztatta a szívére. Az pedig olyan hevesen dobogott, hogy szinte fájt. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, azonban amikor újra kinyitotta, a félelem megbénította a tagjait. Travis szaladt a neki háttal álló hercegnek, kivont karddal a kezében. A hercegnő sikoltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Majd fájdalmasan összerándult, amikor a férje hirtelen megfordult, s a két penge sírva felzengett.

* * *

Leon szitkozódva védte ki Travis csapását. Hátba támadni az ellenfelet? Hát persze, mindig is ez volt az unokatestvére kedvenc játéka. Csakhogy ez vele szemben még soha nem vált be. Haragosan összeszűkítette a szemeit, s ellökte magától a rokonát. Azonban a férfi szinte ugyan abban a pillanatban újra megindult felé. Mind a ketten remek harcosok voltak. Csakhogy amíg Travisnek erőteljes, kemény mozdulatai voltak, Leonnak könnyedebbek, pontosabbak, halálosabbak... Egy pillanatra mind a ketten eltávolodtak, mély levegőt vettek, majd újra egymás felé lendültek. Ezúttal azonban Travis megtántorodott unokatestvére erejétől. Ahogy ott álltak egymásnak szorított kardokkal, társaira kapta a fejét, és biccentett. Leon összehúzta a szemeit, s ő is arra pillantott. Azonban ellenfele a következő pillanatban újra elvonta a figyelmét.

- Mintha kicsit fáradt lennél, Leon - jegyezte meg Travis gúnyosan. - Nem szeretnél pihenni?

- Kettőnk közül te vagy az, aki pihenni fog, méghozzá hamarosan, átkozott! - sziszegte a herceg indulatosan. - Mégis hogy gondoltad, hogy megölsz engem és utána a tiéd lesz mindenem? Ne légy szánalmas, én nem olyan könnyű áldozat vagyok, mint azok, akiket eddig elintéztél, és ezzel tisztában voltál már akkor, amikor elkezdted ezt a játékot. Tőlem nem veszel el semmit.

- Mindent el fogok venni, Leon, mindent... - majd vigyorogva abba az irányba nézett, ahol a másik két társa állt.

- Mi a...? - kapta arra a fejét a herceg, amikor meghallotta a lovak nyerítését. Döbbenetében még a kardját is leengedte, s a szemein halvány könnyfátyol jelent meg.

Garreth, és a másik bandita eloldották a lovakat a hintótól, s szabadjára engedték őket. Leon már sejtette, mit akarnak tenni, azonban nem bírt mozdulni. Tehetetlenül állt, miközben viharos szemei lassan tisztulni kezdtek, és gyémántokként csillantak bennük az első könnycseppek. A levegőt csak nehezen tudta venni, s a félelem elszorította a szívét. Garreth a hintó egyik, míg a másik férfi a másik oldalára állt. Leon felkapta a fejét, és nekilendült volna, amikor Travis elé állt. Kardjaik zengve akadtak össze. A herceg kétségbeesetten összeszorította a fogát, s próbálta eltaszítani rokonát maga elől. Azonban az mindannyiszor újra lecsapott, ahányszor tett pár lépést. A férfi vigyorogva nézte unokatestvére gyötrődését; Leon már nem úgy harcolt, mint eddig. Mióta újra a felesége felé fordult már nem tudott hidegfejjel gondolkozni. A herceg szemei szüntelenül a hintót nézte. S nem volt biztos benne, hogy amikor a két férfi először megmozdította a járművet, a szíve nem ugrik- e ki a helyéről. A félelem olyan erősen szorította a markába, hogy nem tudott szabadulni. Csak a szíve őrült dübörgését hallotta a fülében. A torka kiszáradt, és még kiáltani sem tudott, pedig az egész bensője ordított. Nem tudta eltávolítani maga elől unokafivérét. Ahányszor eltaszította, az mindig visszatért elé. Márpedig Leonnak most csak egy valami járt az eszében; hogy eljusson a hintóig, és kihozza belőle a feleségét. Hogy szorosan magához ölelhessen, megnyugtassa. Bár soha ne jöttek volna ki a kastélyból! Bár soha ne történt volna meg ez az egész! Bár végzett volna előbb Travissal! Annyi mindent másképp tett volna, ha még egy alkalma adódott volna rá. Csakhogy most a felesége élete volt a tét. Úgy szorította a kard markolatát, hogy képes lett volna puszta kézzel kettétörni az erős fémet.

Amikor először felhangzott a beálló csöndbe Sora sikolya, úgy érte, mintha egy pengét mártottak volna a szívébe. A két férfi erejének hatására a hintó vészesen mozogni kezdett a kanyar pereménél. Leon remegett. Kétségbeesett küzdelmet folytatott, hogy a járműig, de sehogy nem sikerült neki. Minden erejét bevetette, de soha nem jutott előrébb pár lépésnél. Amikor újra felhangzott a felesége sikoltása, olyan düh kerítette hatalmába, amilyet még maga sem feltételezett volna. Minden erejével meglendítette a kardot, és sikeresen kiverte rokona kezéből a saját fegyverét. Majd a herceg megcsavarta a pengét, s egy könnyed mozdulattal végigszántott Travis karján. A férfi fájdalmában elengedte a fegyvert. Leon pedig a hintó felé rohant. Már csak két méter választotta el, amikor a kocsi veszélyesen bal oldalra dőlt, majd egy sokkal nagyobb lendülettel jobb felé fordult, a szakadék felé.

* * *

Amikor a hintó megbillent, Sora még félni is elfelejtett úgy meglepődött. Ám amikor már ő is vele borult, s nekiesett az ajtónak, megtalálta a hangját, s felsikoltott. Azonban a jármű vészesen megbillent. A hercegnő agya gyorsan kezdett járni. Hogyha balra dől, akkor maximum horzsolásai lesznek. Azonban ha kidől jobbra, tökéletesen biztos volt, hogy meghal. És nem csak ő, de a gyermek is! Próbált megkapaszkodni valamiben, azonban a keze mindig lecsúszott, amikor kidőlt oldalra. Hirtelen nekicsapódott az ajtónak, mire azon betört az üveg, s felsértette a kapaszkodót kereső kezét. Sora felszisszent, majd amikor a hintó a másik oldalára fordult, annak az ajtónak is nekiesett. Csak egy valamiért fohászkodott; hogy a babának ne essen semmi baja! És Leonnak sem! Leon... Ez a név éles fénnyel kúszott el a szemei előtt. Leon... ő képviselte a rettenthetetlen erőt, s azt a boldogságot, amit ember nem érthet meg. Hirtelen hallotta felzendülni a herceg érces baritonját, amint az ő nevét kiáltja kétségbeesve. Sora azonban nem tudott válaszolni... Nyelvét béklyóba verte a félelem, s lassan minden hang csak tompának, távolinak tetszett. Egyedül szívének gyors dobogását hallotta a fülében, s a félelmet érezte, ami kiszárította a torkát, és összeszorította a mellkasát. Szinte fullasztó volt, már fájt. Azonban többé nem jött ki hang a torkán. Bár nem tudott beletörődni a sorsába, nem tehetett semmit ellene. A hasára csúsztatta a kezét, s a vére összekente finom ruhájának anyagát. Nem csak a keze vérzett már, hanem a szíve is... Félt... Féltette a gyermeket, s féltette Leont. A férje még mindig a nevét kiabálta, de a hercegnő tudta, hogy most az egyszer nem fogja megmenteni... Mert nem tudja megmenteni... De hogyan kellene ezt a tényt elfogadnia, hogy ne fájjon így? Szorosan lehunyta szemhéja alól forrón törtek utat újra fájdalmának ékes cseppjei, végigszántva albástrom arcát. Nem a saját életét siratta, hanem a gyermekét. A még meg nem született örökösét. Úgy szerette volna ezt a babát! Szerette volna, mert attól a férfitól volt, aki mindennél többet jelentett a szívének. S mert egy olyan kapocs lehetett volna közöttük, amelyet senki nem tud elszakítani. De ennek vége... A gyermek és az ő életének is vége... Most ő volt az, aki nem akarta elhagyni Leont! Hiszen megígérte neki! Szenvedni fog. A herceg olyan fájdalmat fog érezni, hogy bele is halhat. Ha most nem szerez halálos sebet, akkor a szívén keletkezik majd begyógyíthatatlan sérülés, ami még az idő múlásával sem halványodik majd el. Sora a hasára szorította a kezét, még akkor is, amikor a hintó végleg kidőlt oldalra, s az ablak betört üvegén át a szeme elé tárult a sötét, végtelen tenger...

A kocsi lassú mozdulattal dőlt el, s nagy csattanással ért földet. A hercegnő nagy lendülettel esett az oldalára, majd fájdalmasan felnyögött. Már épp kezdett megnyugodni. Remegett minden tagja, és olyan görcsösen szorongatta a hasát, mintha így akarta volna megóvni a benne fejlődő csöpp kis életet. Fájdalmasan zúgó feje, még nem fogta fel a helyzetet. Csak egy nevet suttogott kétségbeesve, imaként említve; Leon. Mintha azt várta volna, hogy biztosítson neki rettenthetetlen erejéből. Hogy mentse meg úgy, ahogy mindig is tette, amióta ismeri. És most már nem csak őt kell megmentenie. A herceg még kétségbeesettebben kezdete kiáltozni felesége nevét, de Sora nem tudott rá reagálni. Lassanként, ahogy tudatra ébredt, érezte maga alatt a hintó kemény oldalát, ő maga pedig az ajtón feküdt. Az ablak törött üvegén át a sötéten ásítozó tengerre pillantott, ami veszedelmesen terült el alatta. Ahogy felpillantott, meglátta a másik ajtót. Azon talán ki tudna mászni! Fél karjára támaszkodott, s kicsit feljebb tornázta magát. Azonban az ajtó megreccsent alatta. A hercegnő hevesen kalapáló szívvel, a félelem görcsös markában vergődve kapkodta a levegőt. Nem mert mozdulni, nem mert kiáltani sem. A fa még egyet reccsent alatta, majd megérezte a jeges fuvallatot a testén, amitől összerándult. Az ajtó ugyan abban a pillanatban kinyílt alatta, ő pedig zuhanni kezdett a semmiben egyenesen a háborgó tenger felé. Az összetört üveg élesen belevágott a húsába, miközben megpróbált megkapaszkodni. Azonban nem tudott megfogni semmit... Éles sikoly hagyta el az ajkait, ahogy lefelé zuhant. Már nem látta maga előtt a hintót, csak a jeges sziklafalat. Kezét felnyújtva próbált megkapaszkodni egy kiálló gyökérben vagy kőben, azonban a nagy lendülettől semmit nem sikerült megfognia. A jeges fal végigsúrolta a karját, miközben a teste többször nekicsapódott. Fájdalmasan rándult össze minden alkalommal, s csak az járt az eszében, hogy elveszíti a számára két legfontosabb embert; a gyermekét azért, mert meghal, a férjét azért, mert életben marad. Lehunyta a szemét, majd fájdalmas csattanással érkezett egy sziklára, ami jó hat méterre volt a perem alatt. Az érkezéstől az összes levegő kiszorult a tüdejéből, s éles fájdalom hasított a medencéjébe, ami lassan elérte az egész testét. Felnézett a sötét mennyboltra, amelyből lassan aláhulló hópelyhek szálltak alá; az Angyalok könnyei. A szél hevesen fújni kezdett körülötte, ő azonban már nem érzékelt semmit. Azonban még hallotta, hogy odafent a peremen Blackheath nagy hercege fájdalmasan felüvölt, s hangját a szél messzire elvitte. Sora még egyszer felemelte a kezét, mintha azt várta volna, hogy a férje majd megragadja és felhúzza. Szemhéja elnehezült. S a fekete köd lassan elborította az elméjét. Csak a fájdalom maradt meg benne. Néhány hópihe lehunyt szempillájára esett, ami elől lassan egy forró könnycsepp csordult ki, ami elolvasztotta a hókristályt. Még egy név tört elő suttogó imaként ajkai mögül; Leon. S Blackheath hercegnőjének a keze élettelenül hullott vissza a hóba...

* * *

Leon lemerevedett tagokkal nézte, ahogy a hintó az oldalára borult. Még levegőt is elfelejtett venni. Tisztán hallotta, ahogy Sora nekiesett az ajtónak, s ahányszor meghallotta ennek zaját, annyiszor rándult össze. Szinte magában érezte a lány fájdalmát. Szíve esze- veszett dobogásba kezdett. Ajkai megremegtek. Úgy félt, hogy a feleségének valami baja történt. Nem bírta elviselni ezt az érzést. A hintó felé kezdett szaladni, s a lány nevét kiabálta, amikor meghallotta a sikolyát. Az ajtó! Nem, nem halhat meg. A hercegnő sikoltása visszhangot vert a kanyarban. Leon szemeit elárasztották a könnyek, amik mint derengő harmatcseppek ültek a férfi kristálytiszta tekintetében. Ajkait folyamatosan Sora neve hagyta el, az ő nevét kiáltozta kétségbeesve. Pedig az elméje már biztos volt benne, hogy nem tudja onnan visszahozni, de a szíve még remélt. Hisz nem adhatta fel. Nem adta volna oda a feleségét senkinek, akkor miért pont a halál legyen kivétel? Amikor megállt a sziklaperemnél, meghallotta a vérfagyasztó dübbenést, ami azt jelentette, hogy a hercegnő egy kiálló sziklára esett. Leon monoton mozdulattal megállt, s gyötrődve lehunyta derengő szemeit. Próbálta elfojtani a fájdalmát, azonban az oly erővel tört rá, hogy csaknem ledöntötte a lábáról. Emiatt az ostoba csatározás miatt elvesztette a fiát - aki még meg sem született -, s a feleségét, akit mindennél jobban szeretett a világon. Nem tudta megmenteni őt. A fájdalom oly erősen mart bele a szívébe, hogy azt hitte, itt nyomban belehal. Talán jobb is lett volna... Talán jobb is lett volna a felesége és a fia után mennie egy olyan helyre, ahol boldogok lehetnek, együtt... Hirtelen térdre esett, és akárhogy próbálta enyhíteni szíve fájdalmát, torkának szárazságát és maró ízét... A szíve még fájdalmasabban lüktetett egyre lassabban, s torka is olyan száraz maradt, mint a legforróbb sivatag, a szájíze pedig keserűbb volt akármilyen gyógyszernél. A kard kicsúszott a kezéből, és lehunyt szemhéja alól forró, fájdalmas könnycseppek indult útnak, hogy végleg meghaljanak. Blackheath hatalmas hercege sírt... ez egyszer életében valóban sírt... S valaki olyanért zokogott, aki a legtöbbet jelentette az életében. Aki maga volt a mézszínű napfény a kopár hétköznapjaiban. Az életet adó víz, mikor szomjasnak érezte magát. Ő volt maga a gyógyító balzsam, ami meggyógyította fájó sebeit. S az a gyönyör, ami szinte elemésztette a tüzével... Hogy mit jelentett neki? Mindent... Bármit odaadott volna érte, hogy megmenthesse... bármit... De már nem adhatott neki semmit. A felesége meghalt az ő hibájából. Az ő ostoba csatározása miatt meghalt a felesége és a gyermeke is. Nem tudta megmenteni őket, s ez úgy marta a szívét, mint eleven sav. Az ő életének sem volt értelme. Így már nem... Sora nélkül már nem... Dühös mozdulattal letörölte a könnyeit, azonban azok csak nem akartak elapadni. Mindig új - és új erővel törtek rá. A néma zokogás rázta az egész testét. Ám mindennél inkább zokogott a szíve... A fogait összeszorítva nyitotta ki könnyáztatta tekintetét, ami olyan szelíd volt, mint az áttetsző ezüstfolyó. Könnycseppek ezrei értékes gyöngyökként távoztak, s meghaltak a fagyos talajon. Blackheath hercegének könnyei fájdalmasabbak voltak, mint egy éles tőr a szívében. Szüksége volt rá... Szüksége volt Sorára! Azonban ő már soha többé nem fog visszatérni hozzá... soha...

Leon fájdalmas üvöltése megremegtette a sziklafalakat, s lassan hópelyhek ezrei táncoltak le az égből, mintha ők is vele sírtak volna... A herceg ajkait úgy hagyta el felesége neve a legélesebb penge, üvöltve süvített végig az egész tájon, s behatolt minden ember húsa alá. Ahogy remegve támaszkodott a fagyos földön, hirtelen arra kapta fel a fejét, hogy mögötte Garreth Reynolds gúnyosan felnevet. Ő ölte meg Sorát, s ezért megfizet, esküdött meg, még ha ez lesz az utolsó dolog, amit tesz az életében. Büszkén emelte fel az állát, miközben dacos mozdulattal letörölte a könnyeit. Olyan hirtelen pattant fel, hogy a másik három férfinak még reagálni sem volt ideje. Leon egy hirtelen mozdulattal megragadta a mellette heverő kardot, s egyetlen könnyed mozdulattal elhajította. A halálos fegyver forogva közeledett áldozata felé. Még csak megdöbbenni sem volt idejük, a herceg kardja halálos pontossággal találta el Garreth Reynolds szívét. A férfi abban a pillanatban hátrahanyatlott, s holtan terült el a jeges földön. Leon felvetette acélszürke szemeit, amik olyan hidegen tekintettek a körülötte lévőkre, mint a legfagyosabb gleccser. Még Travis is hátra hőkölt ettől a halálos indulattól. Pedig tudta, hogy unokatestvére veszedelmes... Dante megdöbbenve figyelte, ahogy egykori barátja felemeli a fejét, és jegesen tekint a halottra. A herceg meg akart halni? Wexford fél lábra emelkedett, majd elsántikált a lováig, s nagy nehezen a nyeregbe húzta magát. Travis ugyan abban a pillanatban tért észhez, majd kihasználva előnyét, előrendült kivont karddal a kezében. Leon lassan fordult meg, pedig sejtette, mi fog vele történni. Ahogy egész testével unokatestvére felé fordult, a Travis kezében tartott hideg penge keményen áthatolt a húsán. Érezte a fájdalmat, ami mint az elevenen égő tűz hasított végig a testén. De még ez sem volt képes túlszárnyalni a szívében égő fájdalmat, amit a felesége elvesztése jelentett neki. Kétrét görnyedt, hogy unokafivére fordított egyet a penge helyzetén, s elnézte a fekete ingén lefolyó vért. Már nem érdekelte... Már semmi nem érdekelte. Felnézett unokatestvére tengerzöld szemeibe, amik gúnyosan villantak meg, azonban az a gúny azonnal eltűnt, amint meglátta Leon hideg, acél tekintetét. A herceg olyan jeges mosolyra húzta az ajkait, amitől még a legbátrabb férfi is megijedt volna. Lassan közelebb hajolt a rokonához és gúnyosan elsuttogta:

- Engem soha nem győzhetsz le, és ezt tudod te is - mondta, majd a kezét a kard okozta sérülésre szorította, s elöntötte a saját vére. - Bár megtetted velem a legrosszabbat, mégis én vagyok az, aki nyert. Hisz te is tudod, ha akarom, úgy jársz, mint a barátod - pillantott Garreth felé.

- Elég volt! - kiáltott fel Travis, s nagy lendülettel hátra ugrott, ezzel kihúzva a hercegből a kardot, aki azonnal térdre esett. Majd hátra fordult, még ép társához. - Victor! Gyere, segíts! - majd amikor a harmadik férfi odalépett, eldobta a kardot. Együtt felemelték a vérző Leont, majd a peremhez vitték. Travis még egyszer gúnyosan elmosolyodott. - Menj a szeretett feleséged után, Leon Oswald! - majd átlendíttették, s elengedték a tenger felett.

Leon zuhant, az éjfeketén hullámzó tenger felé, a mélysötét semmibe, ahonnan visszatérés már nincs. S lehunyt szemhéja alatt, csupán egyetlen név izzott fel, mely a legtöbbet jelentette a számára: Sora. Sora... visszhangzott a tenger habjai között, s a herceg elmerült a fullasztó sötétben.