Az éjszaka sötét volt, s vészterhes. A menny fekete függönyén át egyetlen csillag fénye sem hatolt át, még a Hold töretlen ezüst ragyogása sem... Ezúttal a sötétség bekeblezte a fényt, de hiába vette el minden erejét, megtörni nem tudta. Úgy ahogy a féktelenül tomboló tenger sem tudja meghajlásra késztetni a büszke sziklákat, akárhogy ostromolja őket, egymáshoz tartoznak. S a sötétség után mindig eljön a fény, ami beragyogja a világot, új reményt éltetve...

A beálló sötétségben két lovas vágtatott keresztül, egyenesen Blackheath kastélya felé tartva. Az impozáns épület minden ablakából fény hatolt ki az éjszakába. A két lovas leszállt, majd besietett, azonban arra a látványra nem számítottak, mint ami odabent fogadta őket. Egy kékezüst szemű tündérke aggódó arccal sietett eléjük. A két férfi egymásra pillantott, s már tudták, hogy nagy baj van. Sophie könnyes szemekkel, de reménykedve tekintett fel rájuk.

- Alex, Brandon, nem találkoztatok Leonnal és Sorával? - kérdezte reszketve.

- Nem. Miért hol vannak? - kérdezte Brandon gyanakodva, miközben egyik kezével átkarolta a reszkető lányt.

- Elmentek Layla Hamiltonhoz, mert Sora beszélni akart vele. De az még naplemente előtt volt. S nem soká tíz óra lesz. Már régen vissza kellett volna térniük, hiszen a rövidebb úton mentek.

- Mégis hogy jutott eszükbe, hogy kimenjenek a kastélyból, amikor tudják, hogy odakint csak a veszély vár rájuk? - csattant fel Brandon dühösen, majd kicsit lenyugodott. - Sora... A kishúgom túl nagy befolyással van Leonra, ha képes volt kimenni. Legalább fegyvert vitt magával?

- A kardját elvitte - válaszolta Sophie, majd arcát eltemette a férfi mellkasába megnyugvást keresve.

- Ez nagyon nem tetszik nekem - nézett Brandon Alexanderre.

- Nekem sem. Legjobb lesz, ha utánuk megyünk - bólintott a másik férfi, majd kedvesen unokahúgára mosolygott. - Sophie, légy most erős! Készítsd elő a szobákat! És... - pillantott barátjára, aki komoran bólintott - hívass orvost!

Majd Alexander újra visszasietett a sötétségbe. Brandon még egyszer odafordult Sophiehoz, aki pont olyan büszkén vetette fel a fejét, mint ahogy a bátyja szokta. A férfi elmosolyodott, majd végigsimított a kis tündér porcelán fehér arcán. A lány letörölte a könnyeit, és tettre készen várta, hogy elvégezze a feladatokat, amiket a ház úrnője most nem tud megtenni. Brandon lehajolt, s nagyon finoman, lágyan megcsókolta Sophiet. A kislány szép szemei először tágra nyíltak a meglepetéstől, majd lehunyta őket, s ugyanúgy viszonozta a férfi ajkainak kényeztetését. Mikor elváltak egymástól, Brandon felemelte kedvese állát és mélyen a szemébe nézett.

- Visszahozzuk őket, Sophie! - ígérte.

- Tudom. Csak azért imádkozom, hogy ne legyen túl késő - suttogta a kislány, majd elmosolyodott. - Siessetek!

Brandon bólintott, majd még egy pillantást vetve a lányra, kiszaladt az éjszakába. Jól esett megcsókolni Sophiet. Megnyugtatta a lány elragadó személyisége. Szüksége volt erre a csókra, hogy higgadtan tudjon mérlegelni és dönteni, elvégre a legjobb barátjáról, a testvéréről volt szó... és a húgáról. Az ő szépségéről, akit kicsi kora óta megóvott mindentől, s most veszélyben van. Sietniük kell! Komoran csillogó mogyoró szemeit Alexander sötét tekintetébe fúrta, aki csak bólintott. Egyszerre lendültek fel a nyeregbe, majd a két hatalmas mén vágtatva elindult a veszélyes kanyar irányába, ahol minden elkezdődött.

Lovak fehér párát leheltek a fagyos levegőbe, mégsem álltak meg egy pillanatra sem pihenni. Érezték gazdájuk sietségét, így tempójuk már szinte repülésre, mintsem vágtára emlékeztetett. Alexander és Brandon szívét egyre jobban szorította a félelem. A félelem, hogy szeretteiknek valami bajuk esett. Ahogy feltekintettek az égre látták, hogy ékes hócsillagok táncolnak le a végtelennek tűnő magasságból, mintha az Angyalok is sírtak volna. Alexander hirtelen felkapta a fejét, mikor a tenger partjához értek. A veszélyesen sötét vízben látni volt egy különös árnyat, ami legyőzvén a természet e fejedelmét, sodródott az árral. A férfi azonnal megállította hevesen fújtatató lovát, majd összehúzott szemekkel kezdte vizslatni a tenger sötét habjait, bízva, hogy újra meglátja az előbb látott különös alakot. Hamarosan Brandon is mellé lépett a lovával, s ő is a vizet fürkészte. A sűrű sötétségben nem mozdult semmi. Egy hang sem szállt tova a fagyos levegővel. Minden csöndes volt. Halálosan csöndes... Hirtelen mind a ketten meglátták a sötét árnyat, ami kitűnt a tenger veszélyes mélységéből, s egyenesen a part felé tartott. Hamarosan az éjszínű tengerben ragyogó ezüstvillanás rajzolódott ki, s Alexander azonnal leugrott a lováról. Nem törődve semmivel, belegázolt a jéghideg vízbe, egészen térdig. Ahogy a lebegő alak közelebb ért hozzá, megragadta, s kirángatta egészen a partig. Már Brandon is odalépett mellé, s döbbenten szemlélték. Szinte azonnal felismerték, hogy mit... illetve kit sikerült kimenteniük a tenger veszélyes habjai közül. A két férfi azonnal a hátára fordította a kimentett alakot, s egyszerre hunyták le a szemüket komoran, kétségbeesve. Végül Brandon volt az erősebb, s kinyitotta mogyorószínű szemeit, amiken még mindig a meglepettség ült, de már kezdett fátylat vonni rájuk a felismerés. Elnézte az előtte fekvő férfit, aki mindig olyan büszke, határozott és erős volt. S most itt feküdt előtte, kiszolgáltatottan, gyengén... holtan... A töretlenül nemes arcot, mintha márványból faragták volna ki, még mindig a büszkeséget, s vérével született eleganciát hordozta. Ezüst folyóként kavargó tekintetét, sűrű, sötét szempillái rejtették el, s nem nyíltak ki... Alexander nagyot sóhajtva térdelt unokatestvére mellé, mikor összeszedte magát. Brandon azonban elnézett a távoli messzeségbe, a sötét, végtelen tenger felé, ami most olyan veszedelmesen, halálosan terült el előtte. A sós illat, ami máskor nyugtatólag hatott az érzékeire, most marta az orrát. A természet csodás fejedelmét mindig tisztelte, s szerette, most azonban... most ez hatalmas úr, elvett tőle valamit... valakit... valakiket...

Az eddig dacos szemein apró gyöngycseppek ültek, s csak a pillanatra vártak, mikor elhagyhatják az őket szülő tekintetet. Brandon világ életében erős volt. Rengeteg mindent kibírt, soha nem tört meg, de csakis azért, mert mellette álltak a barátai, és a testvére. Az ő szépsége, akire mindig vigyázott, s akit még a széltől is óvni próbált. Azonban látva, ahogy barátja, Blackheath hatalmas hercege holtan terül el előtte, nem sok reményt fűzött hozzá, hogy a húga életben van még. Mégis reménykedett... muszáj volt reménykednie, különben felemésztette volna a bánat. És ezt nem engedhette meg magának... ezt nem...

Alexander nézte unokatestvére mozdulatlan arcát, ami olyan merev volt, mint egy szoboré. Hiányzott belőle az a felsőbbrendűség, ami mindig is jellemezte a herceget. Hiányzott belőle a kemény büszkeség, a szilárdság és a szenvedély, ami mindig is élete kísérője volt. Jobban szerette őt, mint egy unokatestvért; ő a testvére volt. Mindig felnézett rá, amiért erős tudott maradni, jöjjön bármilyen helyzet. Közben csodálattal kísérte végig, ahogy minden játszmából győztesen került ki. Ez volt az élete; a veszély. Ő pedig győztesnek született. Nem ismerte azt a szót, hogy veszíteni. Irigylésre méltó volt, ahogyan macska - egér játékot játszott Travissel. Az az ostoba pedig soha nem tudta őt legyőzni! Azonban biztos volt benne, unokatestvére nem volt felhőtlenül boldog. Ez csak akkor történt meg, amikor megjelent az életében Sora, az ő hercegnője. Lassanként elvette a veszedelmes herceg eszét, s övé lett a teste, minden gondolata és a szíve is... Már ennyi elég volt ahhoz, hogy Alexander teljes szívéből hálás legyen a hercegnőnek, s úgy szeresse, ahogyan a saját húgát... vagy talán jobban. Most azonban... Sora! Hirtelen kapta fel a fejét, s a tengert kezdte fürkészni, hátha meglátja a lányt is ugyan úgy, mint az unokafivérét. Összeszorított fogakkal, s a torkában dobogó szívével vizslatta a halálosan sötét habokat, amik lassú morajlással ringatóztak. Azonban a hercegnő testét egyetlen hullám lökte feléjük. Alex ránézett a herceg halálosan nyugodt arcára, és mélyet sóhajtott. Ki tudja, Sora hová lett! De hogy ő sem élhette túl, ami ezen a baljóslatú éjszakán történt, egészen biztos volt. A férfi gyötrődve hunyta le a szemeit. Neki erősnek kell maradnia! A szemére szorította a kezét, s mélyeket próbált lélegezni. Nem tudta elhinni, hogy Blackheath nagy hercege halott volt, ahogyan a felesége is. Érezte, ahogy a hó lassan havas eső szitálásba megy át. Tarkója már csupa víz volt, mégsem akarózott neki felkelni onnan. Ugyan úgy, ahogy Brandon sem mozdult el. Ez volt az ő kettejük néma gyásza, amivel a két erős, fejedelmi embert búcsúztattak...

A beálló csöndet csak a tenger halk morajlása, s a havas eső szitálása törte meg. Aztán egy mély sóhaj hangzott fel. Majd még egy... Ez a hang azonban erőtlen volt, gyenge, alig hallható. Alexander elvette a kezét, azonban nem tudta hova tenni a felismerhetetlen zajokat. Felnézett barátjára, azonban Brandon ugyan olyan mereven állt, mint az előbb. Összehúzta a szemeit, s lenézett az előtte fekvő élettelen testre. Bár tudta, hogy kétségkívül lehetetlen, hogy a halott unokafivére adjon ki akármilyen hangot is, mégsem tudta megállni. Ösztönös mozdulat volt... egy megérzés, valahonnan mélyről. Azonban ahogy tekintete lejjebb siklott, kristálykék szemein megtört a jég, s olyan döbbent lett a pillantása, mintha szellemet látott volna. Ijedten hőkölt hátra, minek következtében hátra esett, ám még mindig kitartóan bámulta, ami az imént olyan meglepettséget okozott neki.

Brandon, ahogy meghallotta a tompa puffanást komoran fordult hátra. Tudta, hogy Alexander megérti, hogy most nem akar beszélni, azonban barátja mozdulatai mégis magukra vonták a figyelmét. Komoly, fájdalmat, tükröző szemeit Alex felé fordította, majd minden érdeklődés nélkül felvonta a szemöldökét barátja rémült és meghökkent arcát látva.

- Mi az, Alex?

- Nézd! - mutatott Alexander az előtte fekvőre. Mikor Brandon is oda pillantott elkerekedtek a szemei. Az eddig mozdulatlan, halottnak hitt herceg mellkasa bár alig láthatóan, de fel - lemozgott. A két férfi alig kapott levegőt a döbbenettől. S bár az előttük fekvő nem mozdult meg, ez az apró mozdulat mégis sejteni engedett néhány tényt. Brandon azonnal letérdelt, s feltépte barátja vizes ingét. Pillantásuk azonnal megakadt a herceg jobb oldalai bordája alatt lévő sérülésre, amelyből még mindig szivárgott a vér. Alex azonnal unokafivére mellkasára tapasztotta a fülét. Lélegzetvisszafojtva várt, majd meghallotta a lassú, és halk lüktetést. Élt! Még élt! Meg kellett volna halnia, de élt! Isten kegyelméből, s erejének köszönhetően. Alexander felemelkedett, majd kíváncsi barátjára emelte a pillantását. - Életben van. - mondta diadalmasan, s egyszerre mosolyodtak el. - Meg kell próbálnunk felkelteni, és azonnal haza vinni.

- Igen. - értett egyet Brandon, majd azonnal elkomorodott. Barátja kérdő tekintetére azonban csak szomorúan megrázta a fejét és egy szóval válaszolt. - Sora...

- Megkeressük, Brandon. - ígérte Alexander, megértve a férfi aggodalmát, hisz maga is legalább úgy féltette a hercegnőt. - De előbb keltsük fel a drága hercegünket! - majd újra unokatestvére felé fordult. - Leon! Leon, ébredj fel! Leon! - szólította meg hangosabban, mire a férfi megrándult.

Leon sűrű, titokzatos szempillái megrebbentek, s lassan felnyíltak. A Hold varázsával bíró, ezüst tekintet ezúttal szelíd volt, gyöngyházfényű, fátyolos. Mintha hosszú útról tért volna vissza legyőzve ellenfeleit. Hosszú, éles zihálás tört fel a mellkasából, ahogy minél többet próbált magába szívni a csípős, hideg levegőből. Mintha ott, ahol járt nem kapott volna egy cseppnyi levegőt sem. Szomjazva itta a jéghideg levegőt, ami marta a tüdejét, de legalább tudta, hogy életben van. Jó pár perc szükséges volt hozzá, hogy végre öntudatra ébredjen, s eszébe jussanak a történtek. Összehúzta a szemeit, majd egy pillanatra újra lehunyta. Elméje előtt izzón világítva egy név kúszott el, valaki olyannak a neve, aki mindent jelentett neki ebben a világban. Sora... Az ereje, a gyengesége. Az éltető fénye, az egész élete... A felesége neve vörösen lángolt a szemei előtt, minden olyan tulajdonsággal felruházva, amit a hercegnő a magáénak tudhatott. Szenvedély, tűz, erő, szépség... Sora... Holt van most? Hirtelen eszébe jutott minden... Lágy csók a hintóban... könnyes, csokoládé szemek... Féltés, aggodalom, reszketés... Szoros ölelés... Édes, csokoládé íz... Gyötrődés... Harc... Árulás... Vér... Kétségbeesés... Félelem... A gyötrődés legmélyebb őrülete... Gyilkos düh... Halál... Éles fájdalom, aminél nagyobbat a penge sem okozhatott, ami a húsába vájt... Sora... Sora... Sora...

Leon olyan hirtelen ült fel, hogy a sérüléséből újult erővel kezdett folyni a vér. Haragosan odaszorította a kezét, a feje zúgott, s még ingatag volt minden mozdulata. Tudta, hogy majdnem meghalt, de mivel ez nem így történt, újra össze kell gyűjtenie az erejét! Meg kell találnia a feleségét! Gyöngyház fátyolos szemei azonnal kitisztultak, ugyan abban a pillanatban olyan sötétek és kemények lettek, mint az acél. A kanyar... A tekintete dühödt szikrákat szórt. Muszáj volt hinnie abban, hogy Sora még életben van. Muszáj volt ezt hinnie, különben olyan fájdalomba süllyedt volna, amilyet ember elképzelni sem tud. Dühösen tekintett két barátjára, akik még mindig ledermedten figyelték a herceg magához térését. Azonban, ahogy meglátták a sürgető, dühös szempárt, a kemény vonásokat, mind a ketten elmosolyodtak. Leon felvonta a szemöldökét, azonban nem sokáig tudott ezzel foglalkozni. Fel akart állni! Fel kellett állnia, és elmenni Soráért! Azonban ahányszor megpróbálta feltornázni a testét, az mindig tehetetlenül hullott vissza a földre. A sebéből pedig egyre jobban szivárgott a vér. El kell mennie Soráért! Tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. Elismerte, hogy most veszített. Az életéért való küzdelem minden erőt elszívott a testéből, s nem tudott parancsolni a tagjainak. Felnézett Alexander megértő királykék szemeibe. Egy szempillantás alatt döntött. Megragadta unokafivére kezét és komolyan magához húzta.

- Alex, Travis és Dante... a kanyarnál... A Taverton - kanyarnál... - nyögte nehezen a herceg. Még nem tudta teljesen irányítani az érzékeit, a testét. Ráadásul fáradtsága erőt vett rajta, ahogy csillapíthatatlanul remegni kezdett az egész teste. - Sora... lesett a sziklákra. Menj el érte.

- Igen - bólintott a férfi komolyan. Bár unokatestvére gyenge volt a nagy küzdelem után, mégis megértette, milyen fontos az, amire kéri. Rápillantott Brandonra, akinek a szemében düh és fájdalom váltotta egymást. - Brandon, vidd haza, Leont! Lássátok el! Én elmegyek Soráért.

- Nem - ellenkezett a férfi nagy hévvel. - Én megyek érte. Ő az én húgom.

- Tudom, hogy a te húgod. De én is úgy szeretem - vágott vissza Alexander dühösen. - Ennek ellenére te nem fogsz tudni tisztán gondolkozni, ha meglátod magad előtt. Talán én sem. De nekem több az esélyem - majd halkabban folytatta. - Értsd meg, Brandon! Sora legalább hat méter mélyen van. Egyetlen hiba és te is odaveszel. Engedd, hogy menjek!

- Rendben - válaszolta Brandon kelletlenül, hosszú hallgatás után. - Ajánlom, hogy hozd őt vissza! - majd Leon felé fordult. Levette magáról a vastag kabátot, s barátja köré csavarták. Együtt emelték fel, és feltették Brandon lovának a nyergébe. Alexander addig ott tartotta, amíg a férfi fel nem szállt mögé.

- Leon! - fordult újra a herceg felé, akinek a tekintete újra kemény volt, de nem tudta elrejteni az aggodalmát. - Visszahozom neked.

- Alexander, rajtad múlik az... életem - nézett mélyen a királykék szemekbe.

Alexander bólintott, s megértően megszorította unokafivére vállát. Hosszan nézte, ahogy Brandon megfordítja a hatalmas mént és elvágtat vele Blackheath irányába. Még mindig maga előtt látta a herceg tekintetét, amikor először kinyitotta a szemeit. Olyan könnyed göngyházfátyol borította, amilyet még soha nem látott a férfi tekintetében. És biztos lehetett benne, hogy az első gondolata Sora volt. Talán még ő is életben van! Talán... De nem, akkor is visszaviszi Leonnak a felesége testét. Megígérte... Travis Carlen szemtől - szemben, nyíltan támadott... és veszített. Veszített, mint már annyiszor, azonban most egy nyílt játszmában. A hercegnek igaza volt; a férfi nem volt türelmes, és elkapkodta a dolgokat. Bár azt hitte, jól megfontolt tervet készített elő, tévedett. Most biztosan azt hitte, hogy sikerült legyőzni Blackheath hatalmas urát, és a barátaival együtt örömtáncot járnak. Mekkora tévedés! De talán egyelőre jobb is lesz ebben a tévhitben hagyni őket! Alex látta unokatestvére tekintetében a dühöt és kemény akaratot, amint ráébredt, hogy mi történt velük. És biztos volt benne, hogy a herceg meg fog fizetni Travisnek és Danténak, amint helyre jön. Még ők sem számítottak ilyen erőre, ami benne van. Azt hitték, biztosra mennek, ezért megsebesítették, és még kilátást sem adtak a megmenekülésre; a tengerbe dobták. Csakhogy Leon Oswald legyőzte a halált! Megküzdött a tenger veszélyes hullámaival, s legyőzte. Még a természet e nagy fejedelmét is legyőzte, térdre kényszeríttette. Ezért a hullámok hódolatukat kifejezve kisegítették a partra. Leon oly acélosan és keményen állta a próbát, ahogyan a tenger próbálta megtörni őt. De hiába fúj, tombol a szél, a szikla nem hajol meg előtte! A herceg pedig olyan volt, mint a tenger; veszedelmes, és méltó ellenfél. Alex elismerően elmosolyodott, ahogy a sötét habokat nézte. Leon Oswald, a legyőzhetetlen... A víz pedig halk morajlással fejezte ki elégedettségét, elismerését a veszedelmes hercegnek. Ahogy Alexander észbe kapott a lovához sietett, majd felpattant rá. Leon megnyert egy csatát, de ahhoz, hogy a háborút is megnyerje szüksége lesz a fényre az életében. Szüksége lesz Sorára...

A Taverton - kanyar felé fordította csődörét, majd elvágtatott az éjszakában.

* * *

A nyugodt csöndben egyedül a vágtázó ló keltett zajt. Patája alatt csikorgott a hó, s lihegése fehér párát keltett a fagyos levegőben. Hamarosan a kanyarhoz ér! Alex lenézett az alatta elterülő mélységre. Óvatosabbnak kell lennie, különben nem tudja teljesíteni az ígéretét! Kicsit visszafogta a hatalmas mént, azonban haladási tempóján egy pillanatra sem akart csökkenteni. Mikor elért a veszedelmes kanyarhoz, lassú lépdelésre fogta vissza lovát. Szemeit kitartóan jártatta a környéken, hogyha maradt volna még itt valaki a támadók közül. Azonban a sötétben nem mozdult semmi. Alex felvetett büszke szemeit a sötét égboltra; a Hold fejedelmi ezüst fénye áttörte a sűrű sötétséget, utat mutatott. Leszállt a lóról, majd közelebb lépett a hintóhoz és megvizsgálta. Hál' Istennek nem eshetett bele a szakadékba. Pillantását azonban magához vonzotta valami. A Holdfényben megcsillant valami nem messze tőle. Azon nyomban felismerte unokatestvére nemes kardját. A penge egyenesen Garreth Reynolds szívéből állt ki. Alexander megvetően húzta fel a szemöldökét. Az egyiken már sikerült bosszút állnia Leonnak. Azonban a másik kettő elmenekült, s ők voltak a nagyjátékosok. Ő pedig nem kételkedett benne, hogy Dante és Travis ennél nagyobb büntetésben részesül, amint Leon visszanyerte az erejét. Még egy pillanatig figyelte az élettelen teste, majd a perem széléhez sietett. Szinte azonnal meglátta a hercegnő mozdulatlan testét. Úgy hat méterrel alatta feküdt egy szélesebb sziklán. A látvány még az ő szívét is megszorongatta. Blackheath nagy hercegnője élettelen teste úgy hevert ott lent, mint egy összetört porcelánbaba. Testét már betakarta egy vékony réteg hó. Mintha csak temetni készülne! Összeszorította az állkapcsát és megacélozta akaratát. Visszaviszi az unokafivérének a feleségét! Egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd újra büszkén felvetette őket, s kötél után kezdett kutatni. Azonban ilyet sehol nem talált. Hirtelen észrevette a földön heverő kötőféket és gyeplőt, amit előzőleg még a lovakról szedhettek le. Azonnal odasietett, s gyorsan kezdett dolgozni. A vastag bőröket egymáshoz kötötte, szorosan, egyiket a másik után. S bár agya szüntelenül azon járt, hogy hogyan fog ezután élni Leon, hogyha hazavitte szeretett felesége élettelen testét. Ráadásul a gyermeket is... Azok a szemetek tudták, hogy Sora várandós, mégis képesek voltak megtenni vele ezt! Alex erőteljesen húzta meg a csomót, s dühödten szorította össze a fogát. Mi lesz Leonnal Sora nélkül? S mi lesz velük...? Egy futó könnycseppet törölt le az arcáról dacos mozdulattal. Most ennek nem volt itt az ideje! Bár ugyan olyan szeretetet érzett Sora iránt, mint Brandon, neki mégis higgadtan kell most gondolkoznia! Meghúzott még egy csomót, az utolsót, majd felállt. Ledobta magáról vastag kabátját, s a peremhez lépett. Egy sziklához kötötte a rögtönzött kötelet, majd megkezdte hosszú útját lefelé...

A figyelme egy pillanatra sem lankadhatott, különben ő maga is a háborgó mélységbe veszett volna. Ezt pedig nem engedhette meg magának. Óvatosan tett meg minden lépést, egyiket a másik után. A jeges sziklafal csúszós volt, de ő leginkább a karjaival tartotta magát. Próbált óvatosan mászni, hogy minél kevesebb lepattanó sziladarab érje a hercegnő testét. A szél dübörögtette a hátát a vékony ingen keresztül, de ő szilárdan tartotta magát. Már csak két méter volt köztük. A torkában dobogó szívvel tette meg a maradék távolságot, majd letette az egyik lábát a sziklára, ahol Sora feküdt. Amint meggyőződött róla, hogy elbírja őt is, ránehezedett, s a hercegnő testéért nyúlt. Ahogy a karjaiba emelte, rekedt sóhaj szakadt fel a mellkasából. A lány feje élettelenül hullott a vállára. Alexander megkötötte a kötelet a hercegnő dereka körül, majd megkezdte nehéz útját felfelé. Az egyik kezével Sorát tartotta, a másikkal magát húzta felfelé. Lábait csak a már kipróbált helyekre tette, közben tekintetét egy pillanatra sem vette le a lányról. Mintha csak azt várta volna, hogy kinyitja csokoládészínű íriszét, s ugyanúgy rámosolyog, mint ahogy mindig is tette, amióta ismeri. Azonban akárhogy várt rá, ez nem történt meg. Mikor fagyos ujjaival újra megkapaszkodott a szilaperemen kiengedte az eddig benntartott levegőjét. Miután átemelte magát, újra karjaiba vette a hercegnőt is, és felemelte. Éppen azon gondolkozott, hogyan lehetne Leonnal a legfinomabban közölni, hogy a felesége meghalt, amikor halk, gyenge suttogást hallott. Megmerevedett... Biztos volt benne, hogy fáradt képzelete játszik vele csúnya játékot. Nagyot káromkodott, s szomorúan fojtatta az útját. Azonban az újabb suttogás úgy vágtatott keresztül a testén, mint ahogy langyos szellő játszik a tavaszi virágokkal. Alexander lenézett a karjaiban tartott hercegnőre, ő azonban nem mozdult. A férfi keservesen felsóhajtott. Ha az ő szívét így marcangolta a bánat, mi lesz Leonnal? Felnézett a sötét mennyboltra, amin a Hold ragyogva ontotta balzsamos sugarait, s kerek arcán mosoly húzódott. A suttogás újra kezdődött, most azonban közvetlenül a füle mellett. A lágy, de gyenge hang, mint langyos szellő borzolta meg érzékeit, s egy nevet suttogott: Leon...

Alexander döbbenten meredt a karjaiban fekvőre. Sora sűrű, buja szempillái megrebbentek, azonban a férfi azt hitte, hogy csak képzelődik. Közelebb hajolt a hercegnő arcához, s kristály szilánkokra tört a szemeiben, ahogy megérezte a gyenge, de érezhető lélegzetet az arcán. Nagyot nyelt, és felkapta a fejét. Élt? Sora élt volna? Erről most meg kellett győződnie! Odasietett a felborult hintó mellé, s az alváznak támasztotta a hercegnő fejét, miközben ő maga elé guggolt. Tüzetesen megvizsgálta a most oly törékeny testet. Még mindig gyönyörű volt, bár az arca olyan sápadt, mint a szűzhó, s nem is mozdult egy aprót sem. Alexander mégis biztos volt benne, hogy élt. Megkönnyebbülten lehunyta a szemeit, s halkan fellélegzett. Hát ő is...! Pont ugyan úgy, mint Leon, Sora is túlélte. Mind a kettejüknek meg kellett volna halnia, azonban a Sors másképp akarta. Egész másképp... Adott nekik még egy esélyt együtt, hogy boldogok lehessenek, hogy győzhessenek. De előbb még mind a kettejüknek meg kell nyerni egy csatát! Alex finoman végigsimított a porcelánfehér arcon. A hercegnő szempillái megrebbentek, majd nagyon lassan felnyíltak. Alexander pedig majdnem felnevetett örömében. A csokoládészemek pont olyan szépek voltak, mint amilyenre emlékezett, ám most leheletvékony ködfátyol keresztezte. Sora még nem egészen tért magához. Azonban lassan hátraengedte a fejét, s mélyen felsóhajtott. Alex öröme egy pillanat alatt átcsapott aggodalomba. A lány mintha teljesen össze lett volna törve. Minden egyes levegővételért alaposan meg kellett küzdenie. Azonban újra kinyitotta a szemeit, s az ég felé tekintett, ahol a Hold rejtelmes, varázslatos fényben mosolygott le rá. Amikor cserepes ajkai elváltak egymástól, halk suttogás, egy ima szakadt ki közülük.

- Leon... - s mintha a férfi tekintetét ott látta volna fent az elérhetetlenségben, szelíd ezüstként.

- Sora! - szólította meg Alex a lányt. - Sora, figyelj rám! Nagyon erősnek kell most lenned! Hazaviszlek, Leonhoz. De neked küzdened kell, hallod?! Leon vár rád...

- Alex - nézett a férfira ködös szemeivel, amikben könnycseppek csillogtak. - Leon... - suttogta a hercegnő, majd picit megmozdította a testét, azonban azonnal éles fájdalom hasított a medencéjébe, minden porcikájába. Fájdalmasan nyögött egyet. Lassanként minden eszébe jutott. A zuhanás, a fájdalom, Leon hangja. Könnyezve szorította a kezét a hasára. Mintha még mindig védeni próbálta volna a babát... a kettejük gyermekét. Mintha a lelke összetört volna, nem tudott gátat szabni a könnyeinek, mert azok mindig újult erővel törtek rá. Néma zokogás rázta az egész testét, pedig ez csak még nagyobb fájdalmat okozott neki, azonban ebben a pillanatban egyetlen sebe sem fájt jobban, mint a szíve és lelke. Elvesztette a babát, Leon gyermekét. Úgy vágyott arra a kicsire! Tudta, hogy Leon boldog lenne. Azonban, most elvették tőle. Elvették tőle a gyermekét. Néma zokogás közben egyre jobban szorította a kezét a hasára, még most is védeni akarta, pedig tudta, hogy a méhe már üres. - A baba... Alex, a baba... - majd hangosan felzokogott, miközben a könnycseppek gyöngyként peregtek a szeméből.

- Ssss, tudom, Sora, tudom... - majd magához húzta a remegő lányt. Már akkor biztos volt benne, amikor idejött, hogy ha a lányt életben is találja, a baba biztosan életképtelen lesz. Minél előbb haza kellett vinne a hercegnőt. Haza, Blackheathbe, a férje mellé. - Légy erős, Sora! Leonért, szüksége van rád. Menjünk, hazaviszlek hozzá!

Nem hagyott időt a lánynak, hogy eltemetkezzen a fájdalmában. Arra lesz később is ideje, amikor már együtt lesznek Leonnal. Sora élete még mindig veszélyben volt, gyorsan kellett cselekednie, és kellett valami, amivel addig is erőt tud neki adni. Leon... A hercegnő őt szerette a legjobban. Alexander a nemrég ledobott kabátjáért nyúlt, s ráterítette a még mindig zokogó Sorára. Ki fog tartani! Látta a tekintetében. Megteszi Leonért! Alex a karjaiba vette, majd amilyen óvatosan csak tudta, feltette lova nyergébe, és ő is felugrott. A mellkasának döntötte a hercegnőt, és szorosan körbefonta a karjaival. A lány könnyei még mindig megállás nélkül folytak, azonban Alexander nem hívta fel rájuk a figyelmét. Szerette Sorát annyira, hogy meghagyta könnyei méltóságát. De közben vigasztalón, szeretettel ölelte magához. Amikor elindította a lovat, tudta, hogy minden perc drága nekik. Amilyen gyorsan csak lehetett, el kellett vinnie a lányt Blackheathbe, ahol már biztosan ott volt az orvos. A csődör nagy sebességgel vágtatott keresztül a parton, s Alex félt is, hogy ez a sebes iram még jobban összetöri a karjaiban fekvő szépséget, de nem volt választása. Minél hamarabb haza kellett vinnie a lányt! Leonnak szüksége volt rá, és Sorának is éltető fényt biztosított a férje ereje... Csak tartson ki!

* * *

Blackheath kastélyának minden ablakán fény szűrődött ki az éjszakába. Nagy volt a sürgés odabent. Minden cseléd parancsra készen állt, hogy ha bármit kell tenniük hercegükért, azonnal tudjanak cselekedni. Sophie idegesen járkált fivére szobája előtti folyosón, miközben az ajkát rágcsálta. Nem tudott szabadulni attól a képtők, amikor Brandon hazahozta Leont, aki tehetetlen volt, s eszméletlen. Érezte, hogy baj történt, de arra nem számított, hogy ekkora. Az orvos azonban már kezeskedett a herceg egészségéért. Felmelegítették, így megelőzték a kihűlés veszélyét. Az orvos szerint talán fél órát lehetett a vízben, s ezért volt képes túlélni a hideg tengert. Már csak a bordái alatt éktelenkedő sebet kellett ellátni. Azonban a szobából csak az orvos halk motyogása hallatszott ki, semmi más. Brandon nekivetette a hátát a falnak, s idegesen nézett előre, a semmibe. Biztos volt benne, hogy barátja erős, könnyen fel fog épülni. Ahogy az orvos kifertőtleníti a sebet, már talpon is lesz, hogy mindenkinek megmondja, nincs szüksége segítségre. Erre a gondolatra elmosolyodott. Azonban Sora... komorodott el újra a tekintete, a húgáról még nem tudtak semmit. Alex nem ért vissza. Talán neki is baja lett, hiszen a sziklafal nagyon veszélyes ilyenkor! Brandon felnézett a mennyezetre, s lehunyta a szemeit. Hamarosan azt érezte, hogy gyengéd kezek érintik meg a karját. Lassan kinyitotta a szemeit, amik aggodalmasan csillogtak, s mélyen Sophie ezüstkék tekintetébe meredt. A kis tündér megnyugtatta őt. Bár a lelkében, s szívében tomboló fájdalmat nem tudta ellensúlyozni, némi vigaszt nyújtott neki. Egyik kezével átölelte a lányt, aki szorosan hozzábújt. Hirtelen azonban az orvos szitkozódása hallatszott ki bentről, majd azt követte Blackheath hercegének dühös kiabálása. Sophie boldogan elmosolyodott, s felnézett Brandonra. A férfi mosolyogva megcsóválta a fejét, majd könnyedén szájon csókolta a karjaiban tartott lányt. Néhány pillanatig elmerültek egymás kényeztetésében, majd mind a ketten a szobába sétáltak. Bent pedig az a látvány fogadta őket, amire vártak! Leon egy szál nadrágban, kötéssel a mellkasán állt talpon, miközben villogó szemeit az előtte reszkető orvosra szegezte. Sophie egy pillanatra a szája elé kapta a kezét, majd könnyezve vetette magát bátyja karjaiba, akinek kemény tekintete azonnal meglágyult. Végigsimított húga haján, majd eltolta kicsit magától, és halványan rámosolygott.

- Leon, megmondanád nekem, hogy miért ordítasz rögtön az első pillanatban, ahogy magadhoz térsz? - kérdezte Brandon.

- Azért, mert arra kellett felébrednem, hogy ez az imposztor egy liter alkoholt locsolt a sebbe - morogta a herceg, miközben szemeit megint az orvosra függesztette.

- De kegyelmes uram, muszáj volt kifertőtlenítenem - mentegetőzött az idős férfi. - Máskülönben elfertőződött volna.

- Nem mosta ki eléggé a tengervíz? - húzta össze haragosan szemeit.

- Na de Leon! - háborodott fel Sophie, de közben örült, hogy újra hallhatja bátyja féktelen dühét. - Ez nem volt szép tőled.

- Doktor úr, hogyan lehet, hogy ilyen gyorsan erőre kapott? - kérdezte Brandon érdeklődve.

- Egyrészt azért, mylord, mert az, aki megszúrta a herceget nem végzett éppen pontos munkát - magyarázta a férfi. - Ugyanis a kard pengéje két borda közé hatolt be, ott pedig a csont megakadályozta a mélyre hatolást. Éppen ezért vérveszteség sem állhatott be. Az egyetlen, amitől elveszthette az eszméletét a túlzott erőlködés a seb ellenére, ami természetesen mindennek ellenére fájdalmas lehetett, és mert a kegyelmes úr bevághatta a fejét egy kőbe.

- Milyen pontos és kidolgozott terv - gúnyolódott Leon. - Travis Carlen akart megölni engem. Ez nevetséges. Soha nem tudott rendesen bánni a karddal. De most valahogy örülök is neki - majd egy pillanatra elgondolkodott. - Hol van Sora? - erre a kérdésére az összes jelenlévő megmerevedett, s elkapták a hercegről a tekintetüket. - Azt kérdeztem, hol van Sora? - tette fel még egyszer a kérdést Leon, azonban most sem kapott választ, és ez egyre idegesebbé tette. - Azonnal válaszoljon valaki! Hol van a feleségem? - kiáltotta el magát. Érezte, ahogy elönti a szívét a kétségbeesés. -A rohadt életbe, mondjatok már valamit! Hol van Sora? - dörgött végig a hangja a szobában.

- Alexander még nem jött vissza, Leon - válaszolta Sophie halkan. - Nem tudunk róluk semmit.

- Az nem lehet, a feleségemnek nem történhetett baja - suttogta a herceg erőtlenül, miközben összeszorította a fogát. Hirtelen azonban hangos kopogás térítette magához.

- Bocsánat, de megérkezett Alexander - lépett be Carlotta, miközben a szemeit törölgette. - Sora a karjaiban van, de eszméletlen - zokogott fel a végére. Leon ösztönösen mozdult az ajtó felé, ám az orvos az útját állta.

- Jobb lenne, méltóságos uram, ha még maradna egy kicsit az ágyban. Majd én megnézem a feleségét.

- Persze, hogy meg fogja vizsgálni, de engem nem parancsol ágyba! - vágta Leon dühösen oda, majd mielőtt akárki megállíthatta volna, kiszaladt a szobából.

Zakatoló szívvel rohant végig a folyosókon, s egyáltalán nem érdekelte, mennyire fáj a sérülése. Csak újra a karjaiban akarta tartani a feleségét. Csak újra meg akarta érinteni, szorosan magához ölelni, csókolni, szeretni... Emlékezett még rá, hogy alig néhány órája milyen félelmet élt át. S milyen fájdalom emésztette a lelkét, amikor látta a feleségét lezuhanni a mélybe. Miután Sora sikoltása elhalt, a hercegnő nem mozdult többé. Ő pedig kétségbeesett vágyat érzett, hogy utána ugorjon. Ha a felesége meghal, neki sincs értelme tovább élnie! Nem létezhetne egy napot sem Sora nélkül, a látványa nélkül, a mosolya nélkül, a szerelme nélkül. Szerette, Úr Isten, annyira szerette, amilyet el sem tudott képzelni. Belesajgott mindene ebbe a szerelembe, mégsem bánta. Sebezhető lett, ugyanakkor erős, legyőzhetetlen. És olyan boldog, amilyet ember még nem élhetett át. Mióta öntudatra ébredt számtalanszor lepergett előtte az a pillanat, ahogy Sora lezuhant, s az ő szívét mindannyiszor a félelem és a kétségbeesés szorította. Szinte megfulladt a tehetetlenségtől. Megesküdött, ha Sora életben marad, ha kapnak még egy esélyt, akkor megvédi és olyan boldoggá teszi, amilyen boldog ő volt mellette! Travis Carlen és Dante Wexford pedig a világ végén sem lesz biztonságban a haragja elől!

Hamarosan a lépcsőkhöz ért, és sebesen lerobogott. A bejárati ajtón épp ekkor lépett be Alexander. Csak inget viselt, s karjaiban ott tartotta a Leon számára legértékesebb kincset, aki többet jelentett neki, mint bármi. Az élete értelmét hozta most vissza neki, és tudta, soha nem fogja tudni ezt meghálálni neki. Azonban ahogy pillantása a felesége alakjára siklott, rémülten torpant meg. A lány nem mozdult. Karcsú teste élettelenül, ernyedten feküdt unokafivére karjaiban. Feje ráhullott a férfi vállára, karjai pedig tehetetlenül lógtak le a teste mellett. Leon nem akart hinni a szemének! Nem, nem halhatott meg! Az nem lehet! A szívét olyan félelem és fájdalom szorította, amilyet soha nem érzett még ezelőtt. Tehetetlenségében ökölbe szorította a kezeit, s lehunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, az acélos keménységet leheletvékony könnyfátyol homályosította el. Fájdalmas könnyek, amelyeknek soha nem szabadott volna megszületni. Leon szíve reszketett, s egyik sérülése sem okozott neki olyan elviselhetetlen fájdalmat, mint az, ahogy látta a feleségét, életének legragyogóbb napsugarát, ahogy mozdulatlanul, összetörve hevert unokatestvére karjai között... Életében soha senkit nem szeretett így, mint ezt a lányt, s most, amikor minden kezdett jóra fordulni. Most, amikor megízlelte a végtelen boldogságot, most akarják elvenni tőle. De ő Blackheath hercege volt! Erős, kitartó és büszke. Az ő akarata előtt mindenki meghajolt! És kerüljön a Pokolba, ha nem fogja megmenteni a feleségét! Odalépett Alexander elé. Kemény szemeit büszkén vetette fel, ahogy karját nyújtotta a felesége felé. Alex óvatosan adta át a hercegnek a törékeny testet. A vastag kabát a férfi kezeiben maradt, Leon pedig testének melegével próbált kicsit enyhíteni felesége jéghideg testén. Ahogy átvette, Sora feje azonnal a férje vállára csuklott, a herceg pedig képes lett volna felordítani, olyan fájdalmat okozott neki ez. Összeszorította a fogait, s visszafogta a szemén remegő fájdalmas gyöngypermetet. Egy pillanatra lehunyta a szelíd, ezüst tekintet. Remélte, hogy mikor újra kinyitja, Sora mosolyogva néz majd rá, és láthatja gyönyörű csokoládé szemeit. Azonban nem így történt. A lány még mindig nem mozdult a karjaiban, s a hercegen egyre jobban eluralkodott a fájdalom. Megfordult, és lassan felsétált az emeletre. Hinni akart benne, hogy minden megoldódik. Hinni akarta, hogy meg lehet gyógyítani a feleségét. Hinnie kellett, különben elvesztette volna az erejét, az életét, az álmát... Ahogy Brandon és Sophie kinyitották neki az ajtót, ő rájuk sem nézett. Csak szerelme arcát fürkészte, aki olyan összetörten és élettelenül hevert ott a karjai között, akár egy porcelánbaba. Még mindig érezte a parfümének édességét, a hajának selymességét. Soha nem feküdt így a karjaiban. Mindig szorosan átölelte őt, hozzábújt, ám most... Leon torkát olyan keserű íz marta, amilyet még soha nem érzett. Szívének éktelen lüktetését nem tudta leküzdeni, s szenvedés, amely a bensőjét marcangolta felemésztő volt, és halálos. Amilyen gyengéden csak tudta, lefektette az ágyba. Ahogy ő maga is leült mellé, megfogta az apró, bársonyos kezet, ami annyiszor simogatta őt a boldogságba, s az arcához szorította. Lehunyta a szemeit, amik elől fájdalmasan törtek elő a könnyek, a szenvedésének könnyei. Nem volt képes visszafojtani őket. Nem tudta megtenni. Megcsókolta a felesége kezét, miközben tekintetét annak gyönyörű arcán nyugtatta, majd a szívéhez szorította. Sorának éreznie kellett szívének erőteljes lüktetését, melynek minden dobbanása csak érte volt. Könnyei megállíthatatlanok voltak, s fájtak... Édes Isten, annyira fájtak. Szüksége volt rá! Ahogy a fényre, a vízre! Vele kellett, hogy maradjon! Nem mehetett el!

Hirtelen az orvos lépett be, azonban Leonnak nem volt ereje, hogy letörölje a könnyeit. És nem is szégyellte. Miért szégyellte volna, hogy ennyire szereti a feleségét? Az idős úr, odalépett hozzájuk, majd csendesen megkérte a herceget, hogy adjon utat neki. Leon bár kelletlenül, de felállt, s elengedte felesége kezét. Kicsit odébb ment, majd letörölte a könnyeit. Azonban szelíd tekintetét végig felesége arcán nyugtatta. Az orvos felemelte a hercegnő szoknyáját, majd sóhajtva elfordította a fejét. Leon szemeiben újra könnyek kezdtek gyűlni, ahogy meglátta szerelme lába között azt a rengeteg vért, ami még most is csendesen folydogált a combjai közül. A gyermek! A gyermek már nem volt többé. Reszketve hunyta le a szemeit, ahogy két könnycsepp csordult ki belőlük, fájdalmasan végigcsorogva nemes arcán, míg végül a szőnyegre nem csöppentek, örök nyomot hagyva emlékül. Felesége teste azonban még most is siratta az elveszett gyermeket, miközben még ő maga is a halál küszöbén állt. Az orvos halkan sóhajtott, ahogy visszahajtotta a szoknyát, és Leon felé fordult.

- Nagyon sajnálom, kegyelmes uram - nézett együtt érzően a férfira. - Nem fogok hazudni; a kegyelmes asszony állapota kritikus. Nem tudom biztosítani, hogy életben marad - Erre a mondatra, mintha kést döftek volna Leon szívébe, alig kapott levegőt. - Azonban, ha életben is marad, szinte teljesen biztos, hogy soha többé nem lehet gyermeke... sajnálom.