A kristálytiszta égen gomolygó leheletvékony fátyolfelhőket felszaggatták a nap sűrű, mézszínű lándzsái. A ragyogó sugarak reményteljesen csillantak meg az ezüstfehér havon. A távoli messzeségben felsejlettek a büszke fenyőfák hűvös zöldje, amik az ég felé törekedtek. Őrt álltak, oltalmazón körülvéve Blackheath impozáns kastélyát…

Sora komor, csokoládé szemeit az égen táncoló aranyfényeken nyugtatta. Oldalasan feküdt, egész testével az ablak felé fordulva. Az ágy kellemesen meleg volt, a sűrű ragyogás pedig végigsimogatta az arcát. Senki nem mondta volna meg, hogy alig két héttel ezelőtt egy szörnyű balesetet élt túl, a férjéért. Csupán sötét tekintete árulkodott arról, micsoda veszteség érte. Gondterhelten felsóhajtott, s lehunyta a szemeit. Leon vele maradt, gyengéden óvta őt mindentől, és számtalan módon bizonyította, hogy mennyire szereti. A nap minden percét próbálta vele tölteni, még akkor is, amikor Sora nyugtalan volt, s minden zavarta. Mellette volt, gyöngéd erőszakkal kényszeríttette, hogy egyen legalább pár falatot. Átölelte, amikor a forró, fájdalmas könnyek újra – és újra elöntötték. Ott volt vele, mikor elaludt éjjel, vigyázta az álmát, szorosan magához húzta, meleg testével enyhítette a reszketését, s szívének erőteljes dobogása ringatta el, ami az ő nevét lüktette. Valóban, a férfi nem szándékozott elhagyni őt. Szerette… És ezt az egyetlen, apró szócskát annyiszor elmondta, ahányszor csak alkalma nyílt rá. Ez volt az utolsó, amit éjjelenként fáradtan a fülébe suttogott, s ez volt az is, amit a reggel első fényeinél még álomtól ittasan dorombolt neki. Azonban még mindig nem nyúlt hozzá máshogyan. Sora pedig nem tudta, hogy meddig lehet türelmes a férje, amikor még most is úgy kívánja őt. Adni akart valamit Leonnak, ami felér azzal az ajándékkal, amelyet ő kapott. De hogyan tehetné, amikor még oly üresnek érezte a lelkét? Tudta, hogy össze kell szednie magát, újra olyan akart lenni, mint néhány hete. Sőt, még erősebb. De az az űr a szívében, sehogy sem akart eltűnni. Saját magának kellett kitöltenie! Igen, meg kell tennie! Leonért, magáért… És hasonlóan fogja viszonozni Blackheath veszedelmes hercegének ajándékát…

Leon csendesen nyitott be felesége szobájába. Már jóval enyhébb hangulat fogadta odabent, mint két héttel ezelőtt. De még mindig nem volt az igazi! Sora még mindig gondterhelt és nyugtalan volt. Azonban, ami még reménytelenebbé tette a helyzetet az volt, hogy a hercegnő még mindig nem tudott mosolyogni. Gondterhelten túrt bele a hajába. Ez az állapot nem lesz sokáig tartható, ebben biztos volt. De hogyan tudta volna visszaterelni a feleségét abba a mederbe, melyben eddig élt? Sora szánalmasnak érezte magát. Hol volt az a szenvedélyes nő, aki bár soha nem ismerte be, hogy mennyire szép, minden eszközével megpróbálta elcsábítani? Amikor ezt a kérdést feltette, a hercegnő mindig azt válaszolta, hogy az a nő eltűnt. De nem… nem volt igaza. És Leon tökéletesen biztos volt benne, hogy az a nő még mindig ott él, mélyen eltemetve, de még ott van… Csupán újra fel kell támasztani benne az erőt. De hogyan tehetné, ha a lány így elhagyja magát? Mintha saját magát büntetné azért, amiről nem tehet. Ez az önpusztító élet pedig hamarosan nagy károkat okozhat, ha még idejében nem vágják el az útját! A férfi elhatározta: visszahozza a feleségét ebből az emésztő fájdalomból. Visszahódítja, s új, sokkal nagyobb erőt ad a kezébe. Azt mondta Sorának, elviszi Blackheathből egy időre, s szándékában állt ezt most azonnal megtenni. Elhatározta magában, hogy azt az időt, amit Thornsgate nyugodt falai között fognak tölteni, arra használja, hogy újra beavassa a lányt a mennyei gyönyörbe, és a veszélyes hatalomba… Meg kellett tennie, és ezúttal nem fog odafigyelni, hogy hagyjon időt a tiltakozására. Ezúttal nem…

Csendesen lépett az ágy mellé. Elnézte felesége mozdulatlan testét, s üres szemeit, melyek a kinti világ felé figyeltek, de a herceg tudta, hogy igazából nem láttak semmit. Magába fordult, és nem tudta kitölteni a lelkében tátongó űrt, akárhogyan próbálkozott ezt megtenni. Leon könnyedén ereszkedett le az ágyra, majd elnyúlt a lány mögött. Nem tett semmit, egyszerűen csak beszítva az illatát, s elnézte hófehér arcát, amely olyan törékeny volt, mint a porcelán. Mint oly sokszor, most is bűvkörébe kerítette felesége szépsége, s heves, forró vágyat gyújtott benne. Azonban hiányzott neki Sora arcáról a gyönyörű barackszín hamvasság, s azok a lángrózsák, amelyek a szenvedély pillanataiban szoktak gyúlni. Hiányzott neki a csokoládé szempárban táncoló eleven tűz, ami mindig magával ragadta őt. Sora különleges volt, páratlan. Azonban ő a szürkeség, és az egyhangúság börtönébe akart temetkezni. Eltűrte, hogy a férje vele maradjon, közben folyton folyvást rettegett tőle, hogy melyik pillanat lesz az utolsó, amit vele tölt. S Leon ezt tudta jól. Ám a hercegnő kétségbeesésében egy pillanatig sem gondokozott azon, hogy a férje számára ő jelenti az éltetető levegőt, és nélküle megfulladna. Bolond lány! Azonban a férfi elhatározta, kirángatja önként vállalt fájdalmából. Ők igenis boldogok lesznek! A herceg pedig soha sem hitt az orvosok baljós előítéleteikben. Elvégre kik ők, hogy megmondják, hogy lehet- e a veszedelmes hercegének örököse vagy nem? Leonban még élt a remény, azonban ezt még nem akarta közölni a feleségével. Túlságosan felzaklatta volna vele. Amikor Sora megnyugodott, újra erős és kiegyensúlyozott lesz, akkor ráér majd vele beszélni erről. Bebizonyosodott már nem egyszer, hogy még az Istenek sem parancsolhatnak Blackheath ötödik hercegének, s a pokol ezer ördöge sem tarthatta vissza akaratának hatalmát. A Holdezüst szempár egy pillanatra acélos fénnyel villant meg; bennük megszületett az elhatározás. Létezett ugyanis olyan hatalom, amelyet nem dönthettek meg. Ez a hatalom pedig megrengette a földet, s háborúkat lett volna képes megnyerni.

Leon lassan végigsimította szerelme karját, aki megborzongott a gyengéd érintéstől. A férfi elmosolyodott; jobban kívánta a feleségét, mint amikor megismerte. A vér forrón lüktetett az ereiben, s ritmikusan dobolt a fülében. A vágya olyan kemény volt, mint a gránit, és eleven lánggal égette a testét. Ajkait végighúzta felesége bársonypuha arcán. Ezúttal azonban a mozdulat nem törődést, vigasztalást szimbolizált; most csábított. Ezt Sora is érezhette, mert a tekintete megremegett, utána pedig szorosan lehunyta. Próbált ellazulni, megadni magát a férje vágyának. Azonban Leon nem erre vágyott. Visszahúzódott, s figyelte szerelme reakcióját. Igen, ahogy sejtette, Sora ellazult. Mikor a herceg újra odahajolt, ezúttal nem volt olyan feszült, mint egy pillanattal előtte. A férfi elmosolyodott, s gyöngéden megcsókolta a lány halántékát, majd a füléhez hajolt, és simogató, bársonyos hangon kezdett beszélni.

- Elintéztem mindent – suttogta, miközben ujjaival felesége karját simogatta szórakozottan. – Amikor úgy érzed, készen állsz, elindulhatunk Thornsgatebe.

- Indulhatnánk most is? – szólalt meg a hercegnő hirtelen, s kérlelő szemeit a férjére vetette.

- Ha szeretnél, akkor igen – bólintott Leon, miközben elmosolyodott. – Felöltözöl és mehetünk – majd újabb csókot lehelt felesége halántékára.

- Igen, azt hiszem, szeretnék – súgta Sora, majd a hátára fordult, hogy teljes egészében szemügyre vehesse ellenállhatatlanul vonzó férjét. – Leon… - nézett mélyen az ezüst szemekbe, amik lassan elkezdtek sötétülni, ahogy őt figyelték. Oly hirtelen, s olyan hévvel, mint ahogy a forró napsütést felváltják a sötét viharfelhők. És óriási tombolás kerekedik ki belőle. Biztos lehetett benne, hogy ez a vihar is hamarosan ki fog törni, olyan erősen, akárcsak az elemi ösztön maga. Figyelte azt a gyönyörű, veszedelmes szempárt, ami lassan már fekete lett, s izzott akár a parázs. A hercegnő lassan lehunyta a szemeit, csak arra várt, hogy a férje megcsókolja. Hogy újra érezhesse azt a nyers, vad erőt, ami a herceg egész lényét keresztülhatja. Biztos volt benne, hogy ez a hatalom kirángatná őt ebből a depresszióból, új értelmet adna mindennek. Már érezte a férfi ajkait oly közel a sajátjához. Forró lehelete megborzongatta, tüzet gyújtott benne. Lassan pedig már érezni vélte kemény, férfias ajkait a sajátján. Hirtelen azonban finom kopogás zavarta meg e varázslatos pillanatot, mely úgy robbant be a meghitt csendbe, akár egy ágyúdörgés. Sora össze is rezzent rá, mire Leon csitító csókot nyomott a homlokára. Még egyszer belenézett szerelme ködös, ábrándos tekintetébe, majd felkelt az ágyról, s az ajtóhoz lépett.

- Tessék – majd, amikor Carlottára nézett, finoman elmosolyodott. – Mi a baj?

- Fiam, Layla Hamilton szeretne beszélni Sorával.

- Layla Hamilton? – húzta össze a szemeit, és vonásai egy pillanat alatt megkeményedtek. Ám amikor az előtte álló asszony megrovó pillantást vetett rá, azonnal megváltozott az arckifejezése. Bár ő maga nem szívlelhette a nőt, de tisztában volt vele, hogy ő beszélt a feleségével, amikor az végre rászánta magát, hogy megkeresse. Ha másért nem, ennyiért hálával tartozott neki. Fanyar félmosolyra húzta az ajkait, majd bólintott a dadusnak, hogy feljöhet a feleségéhez. Amikor visszalépett a szobába, hogy szóljon a lánynak, ő felé fordult, kíváncsi szemekkel méregette, s szemeiben mintha apró parázs pislákolt volna. Leon majdnem felnevetett a megkönnyebbüléstől. Végre valami… Na várjunk, a lány egész végig őt figyelte… hátulról? A herceg lassan felvonta szemöldökét, majd kihívó mosolyt villantott szerelmére. Sora tekintete egy pillanatra megremegett, majd finom ívű ajkai halvány mosolyra húzódtak… csak neki… Leon úgy érezte, hogy szíve a torkába ugrott, a gyomra táncot jár a helyén, ereiben pedig tüzesen áramlott végig a vér. Néma fohászt mondott az égnek. Haladtak, lassan, de haladtak. Azonban tudta, hogy ezt nem ronthatja most el a heves érzelmi kitörésével. Lesz még rá elég alkalma, amikor kettesben lesznek, fogadta meg. Így csak annyit mondott: - Layla szeretne veled beszélni. Utána öltözz fel, és indulhatunk.

- Leon! – szólt utána a hercegnő, s a férfit azonnal megállította az az árnyalatnyi évődés, ami kitűnt édes hangjából. – Ne parancsolgass nekem!

A hercegnek csaknem leesett az álla. Rég hallott már ilyen mondatot neje ajkairól. Azonban ez a hangnem még mindig nem volt az igazi. Mindennek ellenére azonban bámulatos boldogsággal töltötte el ez az apró gesztus felé nézve. Kihívó mosolyt villantott a feleségére, majd sarkon fordult és elhagyta a szobát. Odakint azonban már nem tudta magát türtőztetni. Hangosan, felszabadultan felkacagott, úgy, ahogyan hetek óta nem. Ó végre, végre egy apró jel arra, hogy tényleg léteznek csodák. Amikor először hozzáért a hercegnőhöz biztos volt benne, hogy elhúzódik tőle, ahogy tette néhány alkalommal. Azonban ezúttal tévedett. Sorának csak néhány pillanatra volt szüksége, hogy összeszedje magát, és meg is tette. Készségesen viszonozta volna, ha megcsókolja. S az az apró parázs, amit a tekintetében látott… Szívét elöntötte a diadal érzete. Igen, lehet még esélyük. S olyan boldogok lesznek, amilyeneknek lenniük kellett volna! Remegő kezekkel túrt bele a hajába, majd megállt egy tükörnél, melyet a folyosó falára raktak ki. Az, aki visszanézett rá azonban már nem hasonlított arra, akinek született. Mintha az ő lelkét is megtörték volna. Azzal, hogy majdnem elvesztette azt a lényt, aki számára a legtöbbet jelentette az életben olyan fájdalmat zúdítottak rá, hogy túl óvatossá vált, és félt. Félt, hogy újra megtörténhet az a szörnyűség. Nem, ezt nem engedhette meg magának. Ha azt akarta, hogy a felesége újra ereje teljébe, sőt még annál is nagyobb hatalommal a kezében térjen vissza, akkor neki is újra azzá kellett válnia, akinek született; veszedelmessé. Ugyan úgy játszani fog az élettel, ám ezúttal nem a sajátjával és a feleségéjével, fogadta meg magában. Az ellenségei rettegni fognak Blackheath ötödik hercegétől, azonban sokkal jobban, mint eddig. Mert azzal, hogy szerelmes lett, olyan hatalmat kapott a kezébe, mely nem sokaknak adatik meg. Travis Carlen és Dante Wexford pedig retteghet sötét bosszújától, ami úgy fog csattani rajtuk, akár egy szöges ostor; feltépve a húsukat, megtörve a lelküket, elviselhetetlen kínokra kárhoztatva a testüket. Leon figyelte, ahogy a tükörben lévő herceg lassan, sötéten elmosolyodott, majd büszkén felvetette az állát, a szemeiben pedig fellobbantak az eleven tűz lángjai…

* * *

Sora még akkor is nehezen tudta elhinni, hogy megtörtént vele, amikor már a férje elhagyta a hálószobát. Lassan Leon is kezdte visszanyerni a saját erejét. Nem soká elérkezik az idő, amikor Blackheath hercege újra sötét lángokkal a szemében, büszke tartással, és veszélyesen fog szembenézni az emberekkel. Megérezte benne a változást. Az a férfi, aki néhány hete ránézett, nem ugyan az volt, mint akihez feleségül ment. Olyan volt, mintha a fájdalma kiszakított volna egy darabot belőle. S ezt még tovább fokozta, hogy látnia kellett az ő gyötrődését. Leon az utóbbi két hétben állandóan mellette volt; szerette, gyöngéden simogatta, bíztatta. Tudta, hogy kívánja, hogy őrülten kívánja, de csak most először látta ugyan azt a zabolátlan tüzet a Holdezüst tekintetben, amit megszokott tőle. A férje szeretkezni akart vele! Ő pedig készséggel megtette volna. Hamarosan a herceg újra önmaga lesz. Saját erejéből feloldotta a láncait, amik megbéklyózták a zabolátlan, elemi természetét. Ő pedig megérezte a különbséget. Ezúttal az a férfi közeledett hozzá, akinek először odaadta magát. És igen, akarta, hogy újra úgy érintse meg, mint a baleset előtt. Kétségbeesetten vágyott rá, azonban ez csak most tudatosult benne. Most amikor végre újra a Démonját látta maga előtt. Igen, készen volt rá, hogy ő is hozzá hasonlóan levesse a láncokat magáról. Készen volt rá, hogy szabad legyen, vad erős… és veszélyes. Meg kell tennie magáért, de leginkább a férjéért… igen, készen állt. Lassan felkelt az ágyról, majd az állótükör elé sétált. Végignézett a rá visszatekintő nőn. Karcsú, érzéki testén, amit a hosszú, fekete hálóing előnyösen kihangsúlyozott. Elnézte hosszú, orgonalila haját, ami bársonyosan omlott le a hátán. Arcát, mely porcelánfehér volt, és üres tekintetét. Akármennyi energiájába kerüljön is, de újra az a nő fog visszanézni rá, akit két hete látott, fogadta meg magában. S bár soha nem fogja elfelejteni a fájdalmat, amit az jelentett neki, hogy nem lehet többé gyermeke, a férjét nem fogja elveszíteni! Újra az az erős, érzéki és veszedelmes hercegnő fog visszatekinteni rá, aki volt, sőt… Minden láncot le fog rázni magáról. Nem ismer majd kötöttséget, és az eleven tűz pont olyan sötéten fog táncolni a tekintetében, akárcsak szerelmének. Amikor erre az elhatározásra jutott, szemeiben apró parázs gyulladt, mire megkönnyebbülten felsóhajtott s lehunyta. Mikor úja kinyitotta az a parázs még mindig ott lobogott. Sora ajkai halvány félmosolyra húzódtak, s elégedetten szemlélte az apró változást. Igen, olyan veszélyes lesz, mint a férje, és élvezni fogja az érzékek örömét, és a szív szenvedélyét! Dacosan felvetette a fejét, s tekintete sötéten villant meg. Ahogy kicsit arrébb pillantott, egy döbbent óceánszín tekintettel nézett farkasszemet. Layla Hamilton meglepve hőkölt hátra, miközben a hercegnőn végbement változást figyelte. Alig két hete egy szomorú szemű, meggyötört nőt talált itt. Valakit, aki nem akart már élni, aki szerencsétlennek és reménytelennek érezte magát. Erre visszajön, és mit talál? Egy reményteljes szépséget, aki újra álmodni akar. Layla döbbenetét leküzdve, finom mosolyra húzta ajkait, majd beljebb lépett, egyenesen unokatestvére mellé. Óceánkék tekintetében büszkeség csillant, ahogy végignézett az előtte állón. Igen, Sora Oswald hamarosan erősebb lesz, mint amilyen annak előtte volt!

- Nagyon örülök a változásnak – mondta lágy hangon Layla.

- Talán még nem sok, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy újra olyan legyek, mint régen – sóhajtott fel Sora, majd rokonára nézett. – Búcsúzni jöttél?

- Búcsúzni? – döbbent meg a lány. – Talán elutazol? Ugye nem gondoltad meg magad azzal kapcsolatban, hogy Leonnal maradsz?

- Természetesen nem – mosolyodott el a hercegnő halványan. – Leon is velem tart. Thornsgatebe megyünk, hogy mind a ketten meggyógyuljunk.

- Helyesen teszitek. Végre újra látom a tüzet a szemedben – mosolygott rá Layla. – Remélem, mire visszatérsz, igazi lángörvényt fogok tapasztalni.

- Így lesz – ígérte Sora - most azonban szeretnék felöltözni. - Majd unokatestvérével a nyomában belépett a gardróbba. Miután kiválasztott egy kevésbé élénk színű ruhát, készülődni kezdett. – Hallgatlak. Miért kerestél fel, ha nem is tudtad, hogy elutazunk?

- Csak szerettem volna neked mesélni egy kicsit – majd zavartan megköszörülte a torkát, és elkapta a pillantását a hercegnőről. – Nem olyan régen azt mondtad nekem, hogy nem gyűlölsz engem, és szeretnéd, hogyha mesélnék neked a múltamról – majd kis szünetet tartott. – Már akkor eljöttem, amikor a baleset megtörtént, de ugye… nem sikerült. És most sem akarlak ezzel terhelni, hiszen neked is megvannak a saját gondjaid.

- Layla! – szólította meg finoman Sora. – Még mindig szeretném hallani a történetedet. És amíg elkészülök, lesz elég idő rá. Gyerünk.

- Nos, rendben – majd újra a lányra nézett, s belekezdett. – Egy márki lánya voltam. A szüleim azonban nem igazán szívlelték egymást. Tudod, üzleti megállapodás volt a szüleik között az ő házasságuk. Apám kezdetben még látott reményt, és amikor anyám teherbe esett, még talán örült is. Azonban, amikor nem a várt fiú örökös született meg, hanem én, apám felbőszült. Azt mondta anyámnak, hogy szánalmas, amiért nem tudott fiút szülni neki, és soha többé nem ért hozzá egy ujjal sem. A helyzet még jobban elmérgesedett, amikor apám elkezdte hazahordani a lotyókat mindenféle kócerájból. Anyám pedig nem tűrte. Természetesen én ezek mellett jó nevelést kaptam, hisz a drága márki nem bírta volna elviselni, amit az a szégyen jelentett volna neki, hogy nem taníttatja a lányát – jegyezte meg Layla maróan. – Aztán már nem volt megállás a lejtőn. Még több lotyó és még több szerencsejáték. Amikor elveszett az egész vagyon, a birtok és tizenöt éves voltam. Anyám pedig belehalt a bánatba, apám meg ment utána, mert egy rablóbanda megtámadta. Saját magamnak kellett boldogulnom, mert nem fordulhattam senkihez. Nehéz volt, gyötrelmesen nehéz, de ki kellett tartanom. Dolgozni kezdtem egy bordélyházban, a legjobb fajtából. Tiszta volt, és rendesen főztek, sőt még ki sem raboltak. De nem… - mosolyodott el látva unokahúga tekintetét. – én nem álltam be a kurtizánok népes táborába. Természetesen a nemes hölgyeknek egyértelmű volt, hogy az vagyok, hiszen ott dolgoztam. De nem az voltam. A tulajdonos hölgy nagyon kedves volt velem, segített és megvédett, ha egy vendég ágyba akart vinni. Én csak megmasszíroztam a férfiakat, és italokat szolgáltam fel. Ennyi volt a feladatom, és elég jó fizetést kaptam érte. Hamar híres lettem, ám nem úgy, ahogy valójában dolgoztam. Természetes, hogy rögtön ribancnak neveztek, hisz a nemes hölgyek férjei majd’ elepedtek, hogy ágyba vigyenek. De nem hagytam – majd nagyot sóhajtott. – Egyet kivéve.

- Leon? – kérdezte Sora és érezte, hogy a torkában gombóc nőtt.

- Nem, nem Leon volt az – rázta meg a fejét Layla, miközben elnézően elmosolyodott. – Egy másik úriember volt, aki nagyon gyöngéden bánt velem. Aztán bemutatták nekem Leont. Persze, hogy akartam vele közelebbi kapcsolatot, de melyik asszony ne akart volna, Sora? Ő akkoriban Anglia legkeresettebb agglegénye volt, de senki sem tudta házasságra kényszeríteni, kivéve téged. Dante Wexford mutatta be nekem. Intim kapcsolatom azonban soha nem volt vele.

- Kivéve egyszer.

- Arra gondolsz, amikor drogot adtak neki? – vonta fel a szemöldökét Layla, majd dacosan felszegte a fejét. – Azt csak Dante Wexford találta ki. Valóban vágytam arra, hogy legyen valami több is köztünk, de ő nem akarta.

- Dante… Wexford? – majd Sora szánakozva megcsóválta a fejét. – Layla, így természetesen megértem, hogy miért voltál velem olyan – nézett finoman rokona büszke szemeibe. – Nem hibáztatlak érte, hogy ki akartál törni abból az életből, csak nem a megfelelő módszert választottad.

- Igazad van, de megbántam a hibámat – sóhajtott fel a lány, miközben mézszőke fürtjei közzé túrta ujjait. – Szeretném, hogyha igazán a húgomnak tekinthetnélek, Sora. És ha igazi testvérek lennénk.

- Igen. Én is örülnék neki – fogta meg a kezét a hercegnő. – Csak nekem még ki kell hevernem a balesetet.

- Tudom, de sikerülni fog. Leon pont olyan veszedelmes lesz, mint alig néhány hete, te pedig méltó párja leszel. Tudom… Csak légy mindig erős, Sora. Mert téged van, aki támogasson, és ami a legfontosabb; tiéd Leon Oswald minden gondolata, eget rengető vágya, és a szíve minden forró érzése.

- Igen, erős leszek, érte… - súgta Sora, majd lassan felemelkedett, s halvány mosollyal nézett le Laylára. – Segítesz elkészülni az útra?

- Szívesen.

 * * *

Leon már elintézte, hogy összecsomagolják a holmijukat az útra. Most pedig fel- alá járkált a lépcsők előtt. Türelmetlen volt. Egyrészt el akart végre már menni, hogy kicsit pihenhessen. Másrészt pedig újra látni akarta felesége mosolyát, ami bár még halovány volt, neki mégis olyan erőt adott a kezébe, melyekkel egy egész hadsereget képes lett volna megverni. Holdezüst tekintetében táncot jártak az eleven lángok, amik az egész lényét áthatották. Blackheath veszedelmes hercege már ott volt közöttük, csak még egy kis időre volt szüksége… Néhány hétre és teljes valójában fog megmutatkozni! Ahogy Leon újabb kört tett az előcsarnokban, hirtelen felpillantott. Gyanakodva mérte végig az ott álló Sophiet, Brandont és Alexandert. Összehúzta a szemeit, s komoly, átható pillantást mért a jelenlévőkre; valami elkerülte a figyelmét. Tekintete újra és újra végigsiklott rajtuk, mire megtalálta a változást: Sophie és Brandon egymás derekát ölelte! A herceg lassan felvonta a szemöldökét, és azzal a tekintetével nézte őket, melytől a kalózok is megfutamodtak volna. Összefűzte a karjait, és hanyagul a lépcsőkorlátnak vetette a hátát. Sophie és Brandon egymásra pillantott, és észrevehetően nyeltek egyet. Alexander mellettük pedig vigyorogva nézte az eseményeket. Örült, hogy unokatestvére végre újra a kezében tartja az élet szálait, és még hogy!

- Elárulnátok nekem, hogy mit jelentsen ez? – mutatott rájuk a herceg. Hangja kemény volt és éles.

- E – ez Leon… mi szóval… - dadogott Sophie zavartan, hallva bátyja metsző hangját.

- Szeretjük egymást, Leon – vette át a szót Brandon komolyan.

- És ezt csak így a szemembe vágjátok? – kérdezte a herceg dühödten. – Mégis mióta vagytok együtt?

- A baleset óta – vallotta be Sophie, miközben elpirult, és félénken kapaszkodott párjába.

- Á, szóval már hetek óta titkoljátok előlem.

- De Leon, elég bajod volt, és mi is túlságosan aggódtunk. Egyszerűen csak megtörtént – válaszolt Brandon türelmetlenül.

- Mégis mi történt meg? – húzta össze Leon a szemeit. – Csak nem lefektetted a húgomat máris?

- Te is lefektetted az enyémet, még a házasság előtt – vágott vissza a férfi, de azonnal megbánta. A herceg villámgyorsan mozdult, s kezei már barátja ingét szorították, miközben keményen odarántotta. Szemei acélossá sötétültek, nemes állát pedig büszkén felszegte. Sophie ijedten sikkantott fel, s hátrált egy lépést. Alexander azonban nagyon elégedett volt az eredménnyel. Diadalmasan figyelte, ahogy rokona szemei sötéten, veszélyesen villannak. Mozdulatai újra gyorsak, erőteljesek és nyersek lettek. Már sehol sem volt az a bánatos, szelíd férfi, aki a feleségét bíztatta. Most már újra a veszedelmes herceg állt előttük, s Alex biztos volt benne, hogy ez Sorának is erőt fog adni. Azonban Leon egyre erősebben szorította barátja ingjét.

- Leon! – hallatszott az emeletről egy lágy, mégis most erőteljes és bosszús hang. – Megmondanád, hogy mi a fenét csinálsz?

- Megmondom én neked, drágám, mit teszek; megölöm a fivéredet – morogta a herceg, ám ahogy meglátta áldozata döbbent, és egyben boldog tekintetét, azonnal hátra nézett a válla felett.

Azonban el kellett, hogy engedje Brandont, mert nem hitt a szemének, és teljesen arra kellett, hogy forduljon. Sora úgy állt odafent a lépcsőkön, mint egy igazi valkűr, aki most készült leereszkedni a földi halandókhoz az égi paradicsomból. A hercegnő, az egyik kezét a fényesre lakkozott korláton nyugtatta, fejét olyan dacosan és büszkén vetette fel, akár egy királynő. Szemeiben táncot jártak az apró szikrák. A csokoládé tekintet sötét volt, s végre életet lehetett felfedezni bennük. A ruhája bár nem olyan csábító, mint amilyet tőle megszoktak, de eleganciája ellensúlyozta ezt. Finom, mentazöld anyagból készült. S bár nem volt mély dekoltázsa, mégis a szorosan rásimuló felsőrész, kihangsúlyozta teste szépségét. A ruha ujjai hosszúak voltak, azonban a felkarjától egészen a csuklójáig átlátszónak tervezték. Orgonalila tincseit elegánsan feltűzte, hogy csak a válláig érjenek le. S az arca végre lágyabb színt vett fel. Olyan hűvös érzékiséget árasztott magából, amit egy szirén is megirigyelhetett volna. Leon szemeiben felpattantak a sötét szikrák, és egyre sötétülő tekintettel lépett egyet a lépcső felé.

Azonban Sora sem felejtette el alaposan szemügyre venni a férjét. Csábító testét, amit sötét nadrág és világos ing fedett, mely előnyösen kihangsúlyozta széles vállait, s kemény izmait. Arca markáns, férfiasan szép vonásai végre a tőle megszokott érzékiséget és veszélyt hordozták. A szemei pedig… azok a gyönyörű ezüst szemek újra olyan elemi szenvedéllyel tekintettek rá, ahogy mindig. Sora lassan elmosolyodott, amin az odalent állók, mind megdöbbentek. A herceg szíve azonban lüktető vágtába kezdett, szinte már börtönnek érezte a mellkasát. A vágy pedig forrón dübörgött végig a testén, hogy csaknem hátra tántorodott. Igen, ez az ő felesége! Még kicsit meg kell, hogy nyugodjon, s újra olyan – ha nem erősebb – lesz, mint régen. Leon odalépett a lépcső aljához, ajkain csábító mosoly rajzolódott ki, majd a kezét nyújtotta szépséges felesége felé. Sora pedig lassan lesétált, közben egy pillanatra sem kapta el a tekintetét férje delejező szemeitől. Amikor pedig a kezük egymáshoz ért a lányon forró hullámok söpörtek végig. A torka egy pillanat alatt kiszáradt, a szíve pedig bukfencet vetett. Amikor ujjaik egymásba fonódtak, Sora lehunyta a szemeit, s megkönnyebbülten felsóhajtott. Megsimogatta férje arcát, és látva, hogy arra vár, hogy ő cselekedjék előbb, odahajolt, száját a kemény ajkakra nyomta. Sora mögött Layla elégedetten elmosolyodott, majd csendesen elsétált a páros mellett, és Alexander mellé lépett, aki átkarolta.

Leon egy pillanatra megdöbbent felesége hirtelen érzelemi megnyilvánulásán. Azt hitte, hogy még nem elég erős ahhoz, hogy ezt ilyen fesztelenül, szenvedélyesen megtegye. Tévedett… A hercegnő olyan tűzzel csókolta, amit csak nagyon rég érzett. Átkarolta a karcsú derekat, s olyan szorosan húzta magához, ahogyan csak bírta. Ajkaik szenvedélyesen simogatták a másikat, Sora pedig hamarosan megnyílt a férfinak. Utat engedett a forró nyelvének, s hagyta, hogy érzéki táncot járjon az övével. Ahogy ajkuk egymásnak simult, ahogy testük egymásnak feszült, ahogy nyelveik érintették egymást, Során az öröm forró hullámokban vágtatott keresztül. Biztos volt benne, ha Leon nem fogná, már régen elesett volna. Élvezte, ahogy a férfi hozzáért. Már nem úgy, mintha egy porcelánbaba lett volna, erőteljesen, szenvedélyesen, ahogy egy kívánatos nőt szoktak tartani, simogatni. És Isten a tanúja, ő mennyire kívánta ebben a pillanatban a férjét. Az a régen áhított tűz, mint perzselő láva égette az egész testét, az ölében pedig édes fájdalom keletkezett. Ujjait eltemetette a herceg selymes hajában, s hagyta, hogy mélyen, szenvedélyesen ölelje, csókolja. Amikor azonban Sora már csak zihálni tudott a testét átjáró forróságtól, félre kapta a fejét. Azonban Leon még ez után a féktelen ostrom után sem akarta elengedni. Magához szorította, erősen. A hercegnő, ahogy férje vállára hajtotta a fejét, cinkosan bátyjára és Sophiera hunyorított, akik hálásan mosolyogtak rá. Aztán sötét tekintete Laylára és Alexanderra siklott, akik szintén egymást ölelték. Sora elégedetten elmosolyodott látva, hogy mindenki, akit szeret boldog. És Leon… Igen, végre Leon is boldog volt. Ahogy kibontakozott férje karjaiból, s belenézett annak sötét tekintetébe, tudta, hogy ő még szívesen folytatta volna előbbi játékukat. A hercegnő azonban csak finoman megsimogatta az arcát, és ellépett mellőle. Egyenesen Alex felé tartott, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit akar tenni. Kinyújtotta a lány felé a karjait, aki úgy simult közéjük, mint azon a végzetes éjszakán. Sora hálásan átölelte a férfit, s megnyugtatta annak érintése, mintha csak a bátyja lett volna. Belenézett a csillogó kristály szempárba, ami csak melegséget és végtelen szeretetet sugárzott felé.

- Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy eljöttél értem – szólalt meg Sora. – Fogalmam sincs, hogyan tudnám meghálálni.

- Nem kell mondanod semmit, Sora. Olyan vagy számomra akár a húgom – simította meg a férfi az arcát. – Amúgy pedig, még a kedves férjed sem köszönte meg, hogy visszahoztalak neki – próbálta oldani a meghitt hangulatot, ami kissé kényelmetlen volt számára.

- Akkor elmondhatom, hogy most már két bátyám van – mosolyodott el a hercegnő. – Köszönöm – súgta lágyan, majd Laylára pillantott. – Vigyázz rá, Alexander, és legyetek nagyon boldogok.

- Ezt megígérhetem.

- Már ti is? – lépett felesége mellé Leon. – Összejött még egy pár a tudtom nélkül? – majd amikor meglátta Brandon vigyorgó képét, újra morcos lett. – Te csak ne vigyorogj, Brandon Naegino, nem felejtem el, hogy lefektetted a húgomat.

- Leon – figyelmeztette finoman Sora. – Brandon csak viccelt.

- Mi? – majd amikor ránézett a barátjára, lehunyta egy pillanatra a szemét. Csúnya tréfát játszottak vele. – Ezért még számolunk.

- De csak, ha visszajöttünk – vágott közbe, Sora, majd Sophiera kacsintott. – Brandon, nagyon vigyázz a kislányra – mosolygott fivérére, miközben átölelte.

- Mindig te maradsz az én szépséges kishúgom, Sora – suttogta Brandon a lánynak. – És mindig te leszel az, akit a világon a legjobban fogok szeretni.

- Tudom – nyomott egy csókot a férfi arcára. – Én is szeretlek – majd várakozóan tekintett a férjére.

- Jól van, elég az érzelgősségből – karolta át Leon, miközben ösztönös mozdulattal halántékon csókolta. – Mi elmentünk. Ti meg viselkedjetek! – figyelmeztette őket komolyan. – És Alex, ha híretek van, tudassátok velem! – mondta mire a másik két férfi bólintott.

Majd Leon elvette a felé nyújtott, sötétzöld köpenyt, és feleségére terítette. Sorának pedig addig dobogott a szíve a torkában, amíg a férfi el nem hajolt, hogy felvegye a saját kabátját is. Végül a karját nyújtotta a lánynak, aki készségesen simult hozzá, majd együtt léptek ki a szikrázó napsütésbe. A hercegnő hosszan felsóhajtott, ahogy ránézett az aranyporral hintett hótakaróra, ami már lassan olvadni kezdet…