A herceg arcát egy pillanat alatt minden jókedv elhagyta erre a kijelentésre. Eddig gyengéd tekintete, mellyel a feleségét nézte, megkeményedett, s megjelent benne a hideg gyűlölet. Ösztönös mozdulattal megszorította Sora csípőjét, mintegy jelezve; nem felejtette el, hogy miért kell a legjobban megfizetnie a két ellenségének. Garreth Reynolds- ot még a helyszínen megölte, ő már megfizetett. Bár számára is ennél sokkal hosszabb, fájdalmasabb halált kívánt volna, mégis abban a pillanatban a dühe, a kétségbeesése és a fájdalma döntött helyette. Ékesen megmunkált kardját egy pillanat alatt a férfi szívébe röpítette, és nem bánta meg. Egy pillanatig sem. Azonban a másik kettő; Travis és Dante volt az, akiknek a legjobban meg akart fizetni azért, amit elkövettek ellene. A büntetésük pedig így is, úgy is kemény lett volna, most azonban, hogy majdnem elvették tőle azt, aki számára a legfontosabb volt, az életüket követelte. Ráadásul megölték a fiát, s ezzel talán azt is elvették tőle, hogy valaha is örököse szülessen. Meg fognak fizetni Sora minden egyes fájdalmas könnyéért, fogadkozott magában komor tekintettel. Vonásai kemények lettek, szemei pedig hideg gyűlöletet árasztottak magukból.
Sora, ahogy felnézett a férjére azonnal észrevette a változást. Azonban ezúttal megértően figyelte a negatív érzelmeket, amik átsuhantak a férfi vonásain. Tökéletesen átérezte a helyzetét. S bár ebben a két hónapban egyáltalán nem beszéltek a balesetről, sem azok körülményeiről, mégis tudta, hogy ugyanazt a kétségbeesett félelmet érezték. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, s visszaidézte azt a rettegést, melyet akkor érzett, mikor a herceg kilépett mellőle, ő pedig magában ült a hintóban, szorongva figyelve, ahogy életének legfontosabb embere az ő életükért küzd. Természetesen az ő bensőjében is vegyes érzések kavarogtak, Egyrészt a megkönnyebbülés, amiért tudták a két férfi hollétét, és most már nem érheti őket váratlan támadás. Másrészt pedig félelem. Bár erős volt, talán erősebb, mint a baleset előtt, mégis félt. Félt Dantétól és Travistől. Hisz ők ketten elvették tőle a gyermekét, s lerombolták annak az esélyét, hogy valaha is adhasson még örököst a férjének. És ez volt az, amit soha nem tudott nekik megbocsátani. Ugyanakkor most a gyermeket már nem kellett féltenie. Egyedül Leon életéért rettegett. Tudta, hogy a herceg olyan dühös volt, hogy bármilyen meggondolatlan lépésre vetemedett volna azért, hogy bosszút állhasson. Igen, a bosszú… Leon szinte sóvárgott a bosszúért. És Sora azt is tudta, miért. Egyrészt a fia életéért, másrészt azért, mert őt is majdnem elvették tőle. A hercegnő biztos volt benne, hogy ezúttal a megtorlás kegyetlen lesz, és visszafordíthatatlan. Azonban egyetlen apró hiba a férje életébe kerülhet, amit nem fog hagyni elveszni! Ezúttal egész mások lesznek a játékkörülmények, mások az esélyek. A szabályokat pedig maga Blackheath hercege fogja felállítani…
Sora megszorította a férje karját, hogy megmutassa; mellette áll, nem fogja magára hagyni. Mikor Leon lepillantott a bíztatóan csillogó csokoládé szemekbe, azonnal megnyugodott. Tudta, hogy a felesége kitart mellette, és segíti mindenben, amiben csak kéri. Azonban az ő szerepe ezúttal nem lesz olyan nagy, mint a legutóbb, határozta el magában. Amikor a lány kicsit oldalra billentette a fejét, és kihívóan elmosolyodott, a férfi gyengéden végigsimított a hátán, vonásai pedig meglágyultak. Alexander és Brandon mosolyogva nézett össze, majd amikor a pár újra nekik szentelte a figyelmét, tovább folytatták a beszámolót.
- Ahogy azt sejteni lehetett, Londonban bújtak el – fűzte hozzá Alexander. – Az ostobák a Mayfairben lévő kastélyt használták búvóhelyül.
- London legelőkelőbb negyedébe vonultak el? – vonta fel Leon gúnyolódva a szemöldökét.
- Ráadásul a figyelmetlenségük még ezen a határon is túlér. Szinte minden este örömlányok látogatták a kastélyt, akik csak reggel távoztak – nevetett fel Alex. – Ennyire azért nem hittem, hogy felelőtlenek lesznek. Gyerekjáték volt megtalálni őket.
- Ugyan már, Alexander. A drága unokatestvérem nem költözött volna be a Temze partján roskadozó csehók egyikébe, ahol undorító csatorna bűz, és a szegénység szaga terjeng.
- Ez szerintem is egyértelmű volt – szólalt meg Brandon, majd szélesen elvigyorodott. – Olivia is ott lakik velük. Na és, hogy még jobbat mondjak neked, Leon, a grófnő nagysága sűrűn látogatja mostanában Henrik királyt.
- Nocsak. Na és miért tesz ilyet? – kérdezte a herceg, s láthatóan szórakoztatták az újonnan megtudott információk.
- Azért, mert éppen arról akarja meggyőzni a királyt, hogy mivel te meghaltál, az Oswaldok öröksége Travis kezébe kell, hogy szálljon, amiből majd később kiadja Sophie jussát
- Szóval Travis kezébe kellene szálljon a felhalmozott vagyon, a befektetések, a kötvények, a nemesi cím, Blackheath, Thornsgate, valamint az összes birtok. Sőt, az övé lenne az a befolyás is, amelyet Blackheath ötödik hercege tud gyakorolni a nemességre és az alvilág vezetőire – fűzte hozzá Alexander.
- Szóval meghaltam? – mosolyodott el már - már kisfiúsan a herceg. Láthatólag örömet okoztak neki a hallottak. – Ó, micsoda szörnyűség ez, nemde bár, édesem?- nézett a mellette álló lányra, aki csak megforgatta a szemét. – No és az én szépséges feleségem is meghalt velem együtt?
- Igen, a pletyka így tartja. Te a tengerbe fulladtál, Sora pedig eltűnt – bólintott szélesen vigyorogva Alex. – Testvér, mi csak kísértetekkel beszélünk.
- Nos, lady Oswald, úgy néz ki, még a túlvilág is a lábai előtt hever – csókolt tréfásan kezet a hercegnőnek.
- Képesek vagytok ebből viccet csinálni? – ütötte vállon a férjét, majd szigorú tekintetet próbált vetni a bátyjára és a másik vigyorgó férfira, azonban nem tudta visszafojtani a mosolyát, így csak megcsóválta a fejét. – Minden, ahogy tervezted, Leon. Most örülhetsz. A Sors fonalai újra a te kezedben vannak, s úgy kuszálod össze őket, ahogy csak a kedved tartja.
- Remek – ölelt magához még szorosabban. – Isten hozott a játszmában! Alex, Brandon, ne tévesszétek őket szem elől – majd egy pillanatra összehúzta a szemeit. – Ha gyerekjáték volt megtalálni, miért is nem mondtátok hamarabb?
- Úgy döntöttünk, hagyunk nektek egy kis időt a… az újrakezdésre – vigyorgott a kékszemű. – És most már elég időt pihentetek.
- Rendben, és köszönöm – majd egy biccentéssel jelezte, hogy most már elrendezi a dolgokat. – Milyen társasági eseményen szeretnél feltámadni, Sora? – fordult a lány felé előzékeny mosollyal.
- Ha jól tudom, mostanában fog adni egy bált a király az udvarában – mosolyodott el a hercegnő. – Szerintem mindenki, aki számít részt vesz rajta.
- Micsoda rafinált kis bestia vagy – nevetett fel harsányan a herceg, majd egy csókot nyomot szerelme ajkaira. – Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez az időpont megfelelő lesz – fordult a két férfihoz.
- Igen – bólintottak egyszerre. – Akkor egy hét múlva találkozunk – lépett oda húgához Brandon és átölelte.
- Alexander! – szólította meg a kifelé lépkedő férfit a hercegnő. – Holnap várom Laylát – mosolyodott el.
A férfi felnevetett, és egy csókot dobott a lány felé. Amikor a két vendég eltűnt a vaskos ajtó mögött, Sora ránézett az őt figyelő hercegre. Annak szemei sötétek voltak, perzseltek, és elégedetten szemlélték az előtte ragyogó szirént. Igen, ezt akarta elérni. Erre vágyott olyan kétségbeesve két hónappal ezelőtt, amikor ideérkeztek. Úgy érezte, most már mind a ketten újjászülettek, testileg – lelkileg. Már mindketten készen álltak arra, hogy felvegyék a harcot az ellenségeikkel. Együtt, egymás mellett. Erősen, büszkén, veszedelmesen…
* * *
Hajnalodott… A napkelte első pír fényei simogatóan siklottak végig a tájon. Az erdő életre kelt. A zöld leveleken megcsillantak az éppen legördülő harmatcseppek, amik megtörték a fényt, és néhány szivárványsugarat alkottak. Friss, esőáztatta illat terjengett. Az újjáéledt természet bilincseket zúzott szét, kétségeket tett biztossá, s falakat omlasztott le. A kéjesen tekergőző lángsugarak új reményt ébresztettek… s új életet hoztak létre…
Sora csendesen figyelte a hajnal magával ragadó színkavalkádját. Reményteljesen ragyogó csokoládé szemeit végighordozta a messze elterülő, büszke és hűvös fenyőkön, amik úgy tetszettek, hogy egyenesen az égig nyújtóznak. Talán így is volt. A balesete óta újra – és újra megcsodálta a természet e fejedelmi létét, mely fenséges látványt nyújtott. Megnyugtatta a lelkét, s új erővel töltötte be a szívét. Igen, erős volt. Talán erősebb, mint amilyennek eddig hitte magát. Meggyógyult, úgy a teste, mint a lelke. Azonban volt egy seb, melyet semmi nem gyógyíthatott be. Még Leon sem, akárhogy próbálta. Fájt neki, s örökké fájni is fog, azonban ez már nem akadályozta meg többé a cselekvésben. Felnőtt a feladatához. Amikor visszatérnek az életbe, egy másik hercegnő fogja felvenni a versenyt. Ezúttal egy valóságos Démon fog ott állni veszedelmes párja mellett, méltóságteljesen, felemelt fejjel. Mert mindennek ellenére ő a magáénak tudhatta Blackheath legnagyobb hercegének szívét. Gyengéden remegő tekintettel hátra pillantott. A nap bíborszín sugarai kéjes elégedettséggel simogatták a herceg pompás testét. Leon a hátán feküdt, a színfehér takaró csak ágyékát fedte. Minden más porcikájának zavartanul hódolhattak a nap felkelő sugarai, amik virgoncan szöktek be Sora válla felett. A hercegnő lágy mosollyal fordult meg, s remegő kezekkel szorította össze magán az ébenszínű selyem köntöst. Hányszor látta már a férjét így feküdni, ilyen nyugodtan, és halálosan érzékien! Ismerte már minden oldalát, minden tulajdonságát, a gyengéd, figyelmes férjtől kezdve a gőgös, felsőbbrendű hercegen át, a vad, fékezhetetlen szeretőig. S minden tulajdonságát imádta. Úgy szerette, amilyen volt; veszedelmesen. Soha nem is akarta megváltoztatni. A balesete óta több ezerszer végigsimogatta tekintetével férje lenyűgöző alakját, gyönyörű, férfias arcát. Nem tudott betelni azzal, milyen fantasztikus férfit ajándékozott neki az ég. Egy olyan férfit, akit mindenki veszélyesnek hitt, egy olyan férfit, akiben a szenvedély eleven lángjai sötéten lobogtak. Egy olyan férfit, aki a szíve minden szeretetét neki ajándékozta, s megismertette vele a féktelen gyönyört. Egy olyan férfi, aki veszedelmes párducként, szelíden terült el csak az ő kezei alatt. Egy olyan férfi, aki kitartott mellette élete legkeserűbb napjaiban, s megmentette a lelkét. Egy férfi, aki neki adta a legfenségesebb ajándékot, melyet nő el tud képzelni; a szívét. Ez a gondolat könnyeket csalt Sora szemébe, de még mindig mosolygott. Hiszen az öröm bizonyítékai voltak ezek, nem pedig a bánaté. Egy mozdulattal kitörölte a szemében gyöngyöző harmatcseppeket, mert félő volt, hogy a férje még álmában is megérzi őket. Csendesen felnevetett erre a gondolatra, majd szeretetteljesen remegő csokoládé szemeivel figyelte, ahogy a bíbor napsugarak eltáncolva a feje mellett, kacagva siklottak végig a herceg egész testén, kéjesen tekergőzve, mint kecses kígyók. Ujjait a szája elé emelte, ahogy férje bámulatos vonásait pírragyogásba vonták a fények. Sűrű, buja szempillája alatt pedig ott örvénylett az égi folyók szelíd ezüstje. Félig meztelen testével, mennyei fénnyel megvilágítva, s azzal a furcsa, kiismerhetetlen mosollyal az ajkain olyan volt, mint egy igazi fejedelem. De nem az Angyalok között. Sokkal inkább a Démonok fejedelme. Egy hét múlva ők visszatérnek az életbe, hogy eldöntsék egy életre – halálra szóló harc kimenetelét. És ezúttal győzni fognak! Hisz Blackheath ötödik hercege nem tud veszíteni. Jelleménél fogva a kezeiben tartja a játék szálait, mert ő maga az Ördög.
Úgy fél órával később Leon lustán felnyögött, majd sötét, nehéz szempillái megrebbentek. Mikor szemhéja felnyílt egy varázslatosan fénylő, ám még hajnali párában lebegő ezüst tekintetnek adott utat. A herceg még egyszer lehunyta a szemeit, majd amikor kinyitotta, már sokkal tisztábban, élesebben pillantott a világra. Kis ideig élvezte a meztelen testét kényeztető meleg sugarakat, majd ösztönösen oldalra pillantott szívének legdrágább kincsét keresve. Ezúttal azonban nem kellett csalódnia; Sora ott feküdt mellette, egész testével felé fordulva, miközben meleg szemeivel gyengéden végigsimított rajta. Leon még álmosan elmosolyodott, de azonnal szépséges felesége után nyúlt és magához vonta. A hercegnő egy pillanatig sem tiltakozott, s amikor ajkaik forró csókban találkoztak, felnyögött. Hagyta, hogy férje egészen magára húzza a testét, és elvesztek a csók erőteljes szenvedélyében. Ahogy mélyíteni akarta a csókot, a herceg megérzett valamit, s azonnal hátra hőkölt az érzés ismeretlenségétől. Felesége értetlen, kérdő tekintetét látva elmosolyodott, azonban magával nem tudta elhitetni, hogy minden rendben. Sora csókja furcsa volt. Édes, nagyon édes. És égett a szenvedélytől. Talán még soha nem érzett ilyet rajta… talán… Még egyszer odahajolt, hogy meggyőződjön arról, hogy nem téved. Ám amikor nyelve ismételten megérezte azt a forró édes ízt, már nem tudott tovább gondolkodni. Elragadta felesége égő szenvedélye, mely felrepítette egyenesen a csillagokig…
* * *
- Az isten szerelmére, Leon, öltözz már fel! – követelte éles hangon Sora, miközben sietve fésülni kezdte a haját. – És légy olyan kedves, ne vigyorogj rám így!
- Drágám, nem tudok rád máshogy nézni – válaszolta teljesen nyugodtan a férfi, miközben nagyot nyújtózott az ágyban. – Amúgy pedig kinek az ötlete volt idehívni Laylát? A tiéd.
- Igen, és ki volt olyan szemtelen, hogy feltartson? – kérdezett vissza mérgesen a lány.
- Te – válaszolta Leon olyan nyugodtan, hogy az már vérlázító volt. Amikor meglátta, hogy felesége szemei dühödt szikrákat szórnak, szélesen elvigyorodott, mint egy rakoncátlan gyermek. – Bocsáss meg, szerelmem, de ez az igazság.
- Vagyis azt mered állítani, hogy azért fogok pillanatokon belül elkésni, mert én rád másztam, és te nem tudtál ellenem védekezni?! – Sora majd’ felrobbant a méregtől, azonban, amikor meglátta, hogy a férje szemei viharosan elsötétültek, meglepetten pislantott egyet.
- Nem drágám, te hagytad, hogy megcsókoljalak és épp itt volt a bökkenő. Ahányszor megcsókollak, mindig elvesztem a fejem – közölte vérlázító pimaszsággal, miközben felült, majd komolyan hozzá tette. – Az előbb pont olyan dühösen néztél rám, mint amikor állapotos voltál.
Ha Leon azt mondja neki, hogy nem bírja elviselni, amikor dühös, az sem lepte volna meg jobban. Először tátva maradt a szája, majd ahogy felfogta a mondat értelmét, szemein eluralkodott a fájdalom. Szemei sötétek lettek, csillogásuk eltompult. Feléledt benne a gyász, amit két hónapja eltemetett. A férje azonban újra felszakította a sebeket egy olyan mondattal, amelyet nem kellett volna, hogy kimondjon. Miért is tette, hiszen tudja, hogy soha többé nem lehet gyermeke? Miért akar belé valótlan reményt táplálni? Kezei görcsösen markolták meg a ruhája anyagát, hogy találjon valami kapaszkodót, ahogy odabent elöntötte a kétségbeesés. Azonban ez sem segített kivédeni azt a fájdalmat, amit két hónap alatt sikerült csak eltemetnie, s most pár pillanat alatt újra felszaggattak. Mélyeket lélegezve hőkölt hátra, s olyan hitetlenkedő szemekkel meredt a férjére, hogy az azt hitte, nyomban elájul.
Leon kezeit ökölbe rántotta a tehetetlenség. A fenébe, sejtelme sem volt, hogy ez a téma így megviseli a feleségét még ennyi idő után. Nem is most akart előhozakodni vele, egyszerűen kicsúszott a száján. Mert való igaz volt, hogy utoljára akkor látta ilyen könnyen ingerelhetőnek a nejét, amikor a fiukkal volt várandós. Ám látva, ahogy a hercegnő arcából egy pillanat alatt kifut minden vér, ahogy tudatosult benne a kijelentés lényege, azonnal megbánta. Ezerszer is elátkozta magát, amiért újra fájdalmat okozott a lánynak ezzel a botlással. Ezek szerint Sora még most sem heverte ki a veszteséget, s még reményt sem lát arra, hogy valahogyan megoldhassák ezt a helyzetet. Az orvos azt mondta, nem lehet többé gyermeke, a hercegnő pedig már nem is hitt abban, hogy ez tévedés lehet. Már nem volt benne egy cseppnyi remény sem ezt illetően. Leon kétségbeesetten figyelte, ahogy feleségén eluralkodik a fájdalom és a keserűség. Hamarosan Sora sötét szemeit, mint hajnali pára, ellepték a könnyek. Szép vonásai görcsösen megmerevedtek, ahogy az első könnycsepp kicsordult a szeméből. Ahogy ajkai megremegtek a távozó könny sós ízét megízlelve, a herceg azonnal felugrott az ágyról, bár nem volt benne biztos, hogy ez bölcs lépés ebben a pillanatban. Amikor elé lépett, felesége hátra hőkölt tőle, s egyenesen a mögötte lévő szófára huppant. Leon először meglepődött, majd elöntötte a keserűség. Megint eltávolodik tőle? Úgy magasodott a lány fölé, mint egy kiéhezett ragadozó. Azonban, ha valaki belenézett fájdalmasan összeszűkülő, acélszürke szemeibe, máris tudhatták, hogy most nem vadászik. A hercegnő most lehajtotta a fejét, orgonalila haja pedig eltakarta az arcát. Csak azt lehetett látni, amikor kristályosan csillogó könnycseppjei nyomot hagytak a vajszínű perzsaszőnyegen. A férfi nem bírta látni a szenvedését. Főleg nem úgy, hogy bár akaratlanul, de ő okozta. Eleget látta már, ahogy szerelme könnyezett a fájdalomtól. Eleget érezte már, ahogy éjszakánként szinte eláztatta a könnyeivel, amikor hozzásimulva zokogott. Ebben a két hónapban újra hallhatta a kacagását. Látta a parázsló szenvedélyt a tekintetében, s nem is akarta ezt elveszíteni. Leguggolt elé, és megfogta a kezét. Finoman megemelte az állát, hogy végre belenézhessen a harmatosan derengő csokoládé szemekbe. Fájdalmasan összerándult, ahogy látta, milyen mély sebek tátongnak nejében. Lassan odahajolt, s csak imádkozni tudott, hogy Sora ne kapja el a fejét. Nem tette. Eltűrte, hogy a férje minden fájdalmas könnycseppet lecsókoljon az arcáról. Majd Leon gyengéden megsimogatta porcelánfehér arcát. A hercegnő reszketegen felsóhajtott, és ráemelte a tekintetét.
- Miért utasítod el ennyire annak a lehetőségét, hogy ismét teherbe eshetsz? – kérdezte suttogva a herceg, komolyan pillantva nejére.
- Az orvos megmondta, hogy többé nem lehet gyermekem. Ne ébressz bennem hiú reményeket, kérlek szépen – lehelte elhalóan, miközben jeges kezeit próbálta felmelegíteni.
- Jaj, Sora! – állt fel lendületesen Leon, és arrébb sétált. Forrt benne az indulat felesége e reményvesztett kijelentésére. – Orvosok… az istenért, mégis mik ők? Gyógyítanak, igen. De nem tudhatják, hogy a feltevéseik helytállóak lesznek e.
- Leon, kérlek, ők mégis jobban értenek hozzá, mint mi. És ha azt mondják, ne reménykedjek, akkor nem hiszem, hogy lenne esélye annak, hogy még teherbe essek – pillantott fel könnyes tekintettel.
- Ugyan már! – ellenkezett a herceg, majd elfordult, hogy ne rémissze meg nejét indulatos szemeivel. Ajkait egyetlen vonallá préselte, s ideges mozdulattal a hajába túrt. – Számomra van egy sokkal nagyobb hatalom az ő pillanatnyi kijelentéseiknél. És én még mindig abban hiszek – majd a gardróbba ment, kivett egy nadrágot és kapkodva felrángatta magára, miközben magában forrt.
- Tudom, nagyon is jól tudom, miről beszélsz, Leon – s Sora hangja úgy hasított keresztül a szobán, mint egy jeges ostor. Mélyen belemart a herceg húsába, aki dühödten kapta oda a fejét. – Te az akaratod hatalmáról beszélsz. De ennek nincs nagyobb hitele, mint egy orvos szavának. Tudom, hogy sok mindent képes voltál véghez vinni az akaratod erejével, de azt, amit Isten elrendelt nem változtathatod meg. Ezt biztosan nem, hiába vagy olyan veszedelmes – A hercegnőnek kimondani ezeket a szavakat talán jobban fájt, mint Leonnak hallani. Ezzel a gúnyos, fennhéjázó monológgal egyedül a saját fájdalmát akarta leplezni, s azt milyen mély sebet ütött rajta az, hogy nem adhatja meg az örököst a férjének. De miért hozakodott elő ezzel a témával most? Hiszen azt mondta, nem akarja elhagyni. Azonban ha vele marad, nem kaphatja meg a várva várt örököst. Sora összehúzta a szemeit, amik olyan sötétté váltak, mint az ében – fátyol éjszakánként, s dühödten kitörölte a könnyeket a szemeiből. Azokat a fájdalmas kristályokat, melyek egyedüli tanúi voltak gyengeségének. Dacosan felemelte állát, vonásai komorrá változtak, tekintete kemény lett. S hideg, bár bennük ott remegett az áttetsző könny – tükör. – Azt hittem, hogy azzal, hogy mellettem maradtál, lemondtál ennek reményéről. Hogy ha gyermeket szeretnél, akkor keresned kell magadnak egy egészséges nőt, aki képes szülni, s akinek az orvosok nem mondták, hogy nem lehet többé gyermeke. Keresned kell magadnak egy másik feleséget hozzá, Leon. – A hercegnő hangja megremegett, azonban mégis kimondta azokat a szavakat, melyek egyenként vérző sebeket szaggattak a szívén. A torka olyan száraz volt, mint egy sivatag, s nem tudott nyelni a benne keletkezett gombóctól. Mégis kimondta. Azonban talán már abban a pillanatban meg is bánta, ahogy ezt megtette.
- Elhallgass! – mennydörgött Leon hangja, s szinte meg is remegtek a falak a viharos, és kegyetlenül dühös hangra.
Sora összerezzent, azonban nem hátrált. Sem akkor, amikor a férje megfordult, hogy belenézzen a szemeibe, s a tekintete oly sötéten égett, mint a viharos égbolt - villámok cikáztak át benne, s a harag szikrái pattogtak. Sem akkor, amikor a herceg egyetlen, villámgyors mozdulattal - melyet szem nem tudott követni - előtte termett.
Leon szemeiben kegyetlen, sötét tűz égett. A hercegnő pedig egy pillanatra megrettent ettől a haragtól. Ez a tombolás, még a tajtékzó hullámok dühének erejével is vetekedett. S Sora ott találta magát a pusztító tengerben, ahogy egyre csak elveszik a habok között. Megrettent ettől a félelmetes erőtől, mert soha nem találkozott még ehhez fogható hatalommal. S tudta, hogy nem is fog. Elnézte a szinte már fekete szemeket, amik máskor oly szelíden, szerelmesen, vagy vágytól égve pillantottak rá. Ez a féktelen hatalom azonban most őt akarta elpusztítani, rá volt dühös. Szinte érezte maga körül a mélybe taszító, halálos hullámokat, s ő maga sem kapott levegőt egy pillanatig. Azonban alig tudott magához térni a döbbenetétől, amikor a következő meglepetés érte. Figyelte, ahogy a düh ökölbe rántja férje kezeit, majd a férfi ajkai megremegtek, szemei még keményebbek, még acélosabbak lettek. Hamarosan pedig csak azt látta, ahogy a herceg karja meglendül egyenesen felé. Szinte nem is érzékelte a pillanat gyorsaságát. Úgy érezte, mintha minden tagja görcsösen megmerevedett volna, a torka kiszáradt, s nem tudott levegőt venni. Úgy játszódott le előtte az egész jelent, mintha nem is ő lett volna az, akit megütni készülnek. A döbbenet görcsbe rántotta mindenét. Még mozdulni, védekezni sem tudott volna. Csak figyelte a férje halálosan sötét tekintetét, amely egyenesen rá irányult, rá akart lesújtani. Az a sötét, dühödt pillantás magához vonta az ő szemeit, amiken megtört a büszkeség. Rekedt sóhaj süvített elő a torkából, a csokoládé színű szempáron pedig remegő könny – tükör jelent meg. Már várta, mikor éri el férje keze, azonban a mozdulat sora megtört.
Leon acélosan kemény, viharosan sötét, pusztító pillantása kristályosan tört meg, ahogy meglátta felesége könnyesen derengő tekintetét. Hamarosan a fekete sugár eltűnt a szeméből, elnyelte az eredeti színe. Pár pillanattal később újra selymesen örvénylő, ezüstfolyóvá változott. A herceg még maga is megdöbbent azon, hogy mit készült tenni. Soha nem érezte magát ilyen dühösnek. Még akkor sem, amikor azon a végzetes éjszakán látta felesége zuhanó testét, s úgy hitte, többé nincs reménye semmire. De akkor nem is düh munkálkodott benne, hanem mérhetetlen, önpusztító fájdalom és kétségbeesés. Ez a gyilkos düh azonban ismeretlen volt számára. Még soha nem érezte, hogy elméjét így beteríti a köd, melyen nem volt képes átlátni. Csupán felesége utolsó mondatai doboltak ritmikusan a fülében, ezzel vihart kavarva egész bensőjében. Hát nem bizonyította be eléggé, hogy mennyire szereti? Hogy nem tudná elhagyni? Nem volt türelmes? Nem kényeztette? Nem szerette? És mégis… kimondta ezt. Ez az egyetlen mondat pedig úgy vágott az elevenébe, mint egy szöges ostor; mély sebek szakadtak fel a nyomán… leginkább a szívén. Igen, meg akarta ütni Sorát. A gyilkos indulat, ami eluralkodott tudatán meg akarta büntetni azért, mert ilyen fájdalmat okozott neki. Azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie felesége csokoládé szemeire, amin abban a pillanatban megtört a büszkeség kristálya, ahogy rájött, mit akar tenni. A pillanatok alatt megjelenő könnycseppek pedig újra elgyengítették. Nem tudta megtenni… Ő volt az egyetlen ember, akit még féktelen dühében sem tudott volna soha bántani. Keserű tekintettel figyelte a még mindig mozdulatlan feleségét, majd karja lehanyatlott a teste mellé. Sora rekedten felsóhajtott, miközben még mindig hevesen szedte a levegőt. Édes ajkai remegtek, derengő szemeinek sarkában pedig könnyek gyülekeztek. Csak figyelte férje néma vívódását magával. Hiszen ezt az egészet ő okozta! Felemelte remegő, s jéghideg kezét, majd megpróbálta megsimogatni a férfi megkeményedett arcát. Leon elnézte a gyengéd mozdulatot. Tudta, hogy neje vigasztalni akarja, ebben a pillanatban azonban nem tudta volna elviselni. Egy hirtelen mozdulattal elkapta a fejét, keserű tekintettel figyelte, ahogy a hercegnő szemeiben megjelenik a hitetlenkedés. A herceg megrázta a fejét, majd távolabb lépett. Ugyan ebben a pillanatban finom, de határozott kopogás törte meg a beálló, feszült csendet. Leon jelentőségteljesen nézett feleségére, majd sarkon fordult. Léptei még mindig indulatról, haragról árulkodtak. Lendületesen kirántotta az ajtót, s szembe találta magát egy meglepett ócánkék tekintettel.
Layla nagyot pislantva figyelte a herceg keserű szemeit, megkeményedett vonásait. Azonnal tudta, hogy egy veszekedés végére érkezett. Leon csak biccentett felé, majd ellépett mellőle, és sebes léptekkel indult meg a folyosó vége felé. Layla még figyelte, amíg pompás alakja el nem tűnt egy ajtó mögött, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy pillantása a szoba másik végére esett, szemeiben meleg szikrák gyúltak fel, és sajnálkozva elmosolyodott. Sora olyan megtörten állt ott, miközben könnyei lassan folytak végig bársonyos arcán. Remegő kezekkel törölte le a gyöngycseppeket, majd tükörfényű tekintetét unokatestvérére emelte. Layla odasétált hozzá, s átölelte. Hagyta, hogy rokona kisírja magát. Ő annak a tudatában jött ide, hogy Sora és Leon nyugodt, és végre boldog. De ez a veszekedés… Leültette a zokogó hercegnőt, s ő maga is mellé ült. Csendesen ölelte, egészen addig, míg Sora könnyei el nem fogytak. Layla biztos volt benne, hogy Blackheath hercegnőjét senki nem tudja már megríkatni, egyedül csak a férje… Gyengéden elmosolyodott, s mélyen unokahúga szikrázó szemeibe nézett.
- Mond, mi történt, Sora? – kérdezte lágy hangon.
- Azt hiszem, nagyon megbántottam Leont – majd mélyet sóhajtott. – Azt mondta, hogy pont olyan mérges voltam rá, mint amikor állapotos voltam. De Layla, az orvos megmondta, hogy nem lehet többé gyermekem – mondta kétségbeesve. – Én pedig erre azt vágtam Leon fejéhez, ha gyereket akar, akkor keresnie kell egy másik feleséget.
- Ó, Sora… - csóválta meg a fejét rosszallóan Layla. – Ez nem volt túl szép. Így nem is csoda, ha Leon tajtékzott. A szemei olyan halálosan örvénylettek, mint a tenger viharban. Soha nem láttam ilyen dühösnek. Ezt is csak te tudod elérni – majd felemelte a hercegnő állát. – Leon azért volt olyan dühös, mert szeret téged. Csak téged, és senki mást. És mivel annyi mindent kiálltatok már együtt, te ezt vágod hozzá, természetes, hogy ennyire mérges.
- Egy pillanatig azt hittem, megüt – suttogta Sora. Majd felnézett, s fanyarul elmosolyodott. – Megérdemeltem volna, amiért így megbántottam.
- Sora, Leon nagyon szeret téged. Éppen ezért volt olyan dühös – majd cinkosan elmosolyodott. – Talán kellene valami, amivel kiengesztelheted.
- Igen, talán kellene – majd hirtelen mozdulattal felállt.
Azonban a következő pillanatban kapaszkodót kellett keresnie. Az érzékei eltompultak, csak távoli zúgásként hallotta Layla aggódó hangját. A szoba fordult vele egyet, látása elhomályosult, s iszonyatos hányinger kúszott fel a torkán. A keserű íz szinte fojtogatta. Megtámaszkodott a falban, lehunyta a szemét, s mélyeket lélegezve próbált erőt venni magán. A hangok csak értelem nélkül összefolyó hangjegyek sokasága volt, a képek összemosódtak előtte, s szüntelenül forogtak. A maró íz pedig nem hagyott alább. Sora érezte, hogy Layla megfogja a karját, s leülteti. Mikor úgy érezte, hogy újra jobban van, kinyitotta a szemét. Unokatestvére aggódó szemei egy pillanat alatt megváltoztak, s mosolyogni kezdett. A hercegnő gyengén viszonozta, majd rekedten felsóhajtott, s lehunyta a szemeit. Gyengéd mosoly rajzolódott ki ajkain, lehunyt pillái alól pedig könnycseppek folytak ki. Amikor újra felnézett, csokoládé színű szemeiben, mint ezernyi csillag ragyogott az öröm. Megrészegülten felnevetett, s megszorította rokona kezét.
- Azt hiszem, a sírás elgyengít engem, Layla – lehelte.
- Bizonyára – bólintott a lány, majd még szélesebben elmosolyodott. – Sora, úgy látszik Blackheath hercegének hatalma győzedelmeskedik.
AJÁNLOM AZ OLDALT
