* * *

A nap sűrű aranyköddel hintette be a messzeséget. A tenger kristálytiszta habjai kéjesen mosták a partot, és sűrűn fodrozódó hullámai között elbűvölten táncoltak a mézszínű sugarak. Sora sötét szemeiben ezernyi gyertyaláng gyúlt, miközben ajkai lassú mosolyra húzódtak. Órákig tudta nézni a tengert úgy, hogy meg sem mozdult. Fejedelmi pompája, elemi ereje és zabolátlansága a férjére emlékeztette őt. Leon mostanában már nem csak éjjelente vált nyugodttá, de napközben is. S bár egyre többször feküdt el megadóan, szelíden a keze alatt, a hercegnő biztos lehetett benne, hogy még most is veszedelmes. És hamarosan egy másik veszedelmes herceg is érkezni fog közéjük! Gyengéden remegő szemei, amik eddig a tenger csodáit figyelték lejjebb pillantottak, majd kezeit gömbölyű pocakjára simította. A benne növekvő baba a hónapok elteltével egyre elevenebbé, egyre erősebbé vált. Egy igazi csoda volt! Egy csoda, akinek nem szabadott volna megfogannia. És mégis megtörtént… ő és az édesapja akarata erősebb volt, mint bármi más. Ezekre a gondolatokra Sorának mindig könnyek gyűltek a szemében. Nem tudott elégszer hálát adni az égnek, hogy ilyen csodálatos férje volt. S nem tudott elégszer köszönetet mondani Leonnak, amiért nem adta fel és létrehozta ezt az apró csodát, mely a szerelmük bizonyítéka volt. Így visszatekintve rengeteg időt elvesztegettek olyan emberek miatt, mint Travis Carlen és Dante Wexford. De ők már megkapták a méltó büntetésüket. Maga a király gondoskodott róla személyesen. S előbb nem fognak kikerülni a börtönből, minthogy eljönne a haláluk órája. Immár nem volt, miért aggódniuk. S a hercegnő biztosra vette, hogy a férje is ezért tudott így megnyugodni. Immár nem állt semmi a boldogságuk útjába. Hirtelen erős szél söpört végig a parton, néhány kristályos vízcseppet Sora arcába hordva, s könnyedén belekapott orgonalila hajába. Lehunyta boldogságtól derengő szemeit, és kéjesen felsóhajtott, majd hátradőlt. Hátra a biztonságba, erős karok rejtekébe, egy szerelmes ölelésbe. Még azelőtt megérezte párja ittlétét, mielőtt a hátához simult volna. A szél játékosan az arca elé sodorta a herceg ezüst haját, akárcsak egy holdsugarakból szőtt selyemfátylat. Sora pedig mosolyogva nézett fel a férfi szemeibe, s már meg sem lepte az, amit látott bennük. Férje tekintete a hét hónap alatt, bár nem sokat változott, most már mindig úgy kavargott, mint az égi ezüstfolyók, s állandó csillogás volt jellemző rájuk. Gyémántfénnyel szikráztak. Lassan lehajolt, és ajkait végigsimította szerelme halántékán, majd ajkain. Az kéjesen felsóhajtott, s hagyta, hogy ez a delejező bűbáj teljesen maga alá temesse, mint már oly sokszor. Azonban már nem is bánta. Leon kezei hamarosan neje pocakjára csúsztak, és lehunyta a szemét, amikor gyermekük abban a pillanatban rúgott egy nagyot. Még meg sem született, azonban a herceg máris úgy kötődött a babához, hogy az Sorát teljeséggel meghatotta. Ugyan ki mondta volna meg, hogy ez a veszedelmes férfi órák hosszat fog feküdni mellette, miközben a hasát simogatja és csókolgatja?! Talán ő volt a legbüszkébb, holott csakis magának köszönhette. Az ő akaraterejének, kitartásának. Mert veszedelmes volt…Sora arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, s a teste megmerevedett. Férje azonnal érezte a változást, aggódva fordította maga felé, azonban a lány csak döbbenten pislogott, majd fellélegzett, s halványan elmosolyodott.

- Leon, azt hiszem, a baba most akar megszületni – közölte, majd felnyögött, ahogy az újabb, az előbbinél erősebb fájdalom rátört.

- Most?

- Mert meddig várjon még? – kérdezte a hercegnő félig nevetve, félig nyögve. – Kérlek…

A férfi pedig azonnal karjaiba kapta feleségét, s rohanni kezdett, amennyire csak tehette. Rohant élete legdrágább kincsével, hogy egy csodának lehessenek szemtanúi odabent, Thornsgate falai között.

Néhány órával később hangos babasírás verte fel a kastélyt, s a folyosón álló férfiak megkönnyebbülten mosolyodtak el. Leon nagyot nyögve túrt bele a hajába, és szinte lerogyott a mellette lévő székre. Brandon és Alexander nagyot nevetett rajta, de ezt ő most fel sem vette. A kezébe temette az arcát, hogy elrejtse meghatottságát, és megkönnyebbülését. Órákon keresztül hallgatta, ahogy a felesége vajúdik. S itt tehetetlenül várakozni rosszabb volt, mint egy kínzás. Igencsak megtépázták az idegeit. Már jócskán benne voltak a délutánban, amikor már nem hallotta Sora ordítását tovább. De azon minden esetre csodálkozott, hogy még nem taposott árkot a folyosó padlójába, tekintve, hogy mennyi ideje rója a köröket megállás nélkül. Nem egyszer akart betapasztott füllel elszaladni, azonban nem akarta egyedül hagyni a feleségét. Tudta, érezte, hogy szüksége van az erejére. Hát ezek után neki is szüksége lesz egy kis feltöltődésre, azonban mosolyra fakasztotta, ahogy hallotta gyermeke sírását. Egészséges… De az ördögbe is, mikor mehet be, hogy végre lássa a feleségét? Újult erővel pattant fel a székről, s veszélyesen közelítette meg az ajtót, ami abban a pillanatban kitárult. A három segédkező lépett ki rajta, akik végig bent lehettek a felesége mellett: Layla, Julieta és Sophie. Mind a három olyan széles mosollyal az arcán állt ott vele szemben, hogy a herceget akaratlanul is gyanú fogta el. Amikor beengedték, kissé tétovázott, majd belépett a szobába. Az első gondolat, ami eszébe jutott, hogy Sora végre abban a szobában van, ami hozzá illik. Csupa – csupa vörös… A szenvedély, az erő, a vágy és a szerelem színe… Sora ezt mind jelentette neki. Olyan boldogságot hozott az életébe, melyről álmodni sem mert soha, nem hogy még meg is kaphatja. Ő volt számára minden a világon, és nem tudta eléggé megköszönni, hogy az övé volt. Ahogy tétován az ágy felé lépett a felesége elmosolyodott. Még mindig annyira szép volt, és olyan erős… senki nem mondta volna meg, hogy most esett át egy nehéz szülésen. Gyönyörű volt… Hamarosan átadta a fehér takaróba csomagolt kisbabát a férjének, aki először félve, majd határozottan fogta a csöppséget. Sora pedig boldogan elmosolyodott. Leon lehunyta a szemét, ami alól egy könnycsepp csordult ki. Majd lehajolt, és szerelmesen megcsókolta a feleségét, köszönetet mondott az ajándékért, amit kapott. Ahogy férje az ablak elé sétált a kicsivel a karján, Sorának könnyek gyűltek a szemében; a férfi szeme olyan diadalittas volt, mint talán még soha. És ahogy figyelte, ahogyan életének két legfontosabb embere a naplementét nézte, elöntötte a legteljesebb boldogság: az övé volt mind a két herceg szíve. És tudta, hogy a Sors mindig valóra fogja váltani Blackheath ötödik hercegének kívánságait, a legfenségesebb Démon vágyait, akit úgy neveztek: a Veszedelmes…