Az éjszaka fényei uralták most a bársonyfekete eget. A meleg szél, az este intim illatait hordozta, melyeket a föld lélegzett ki magából. Messze szálló jázmin illat terjengett, amibe belevegyült a rózsa édes elegye is. Már mindenki aludt. A hatalmas kastély sötéten állt az éjszakában. Már mind nyugovóra tértek. Azonban a herceg szobájában még égett néhány gyertya. Az óriási mélykék selyemmel letakart ágyon egy alak feküdt. Kecses, érzéki vonalai kirajzolódtak a gyertyalángok bronzszín ragyogásában. Csupán egy vékony, sötétkék hálóinget viselt, mely a térde fölött végződött. Szép csipkebetét vonzotta az éhes férfiak tekintetét rendkívül csábító dekoltázsához. A haja lila bársonyként terült el alatta. Csokoládé szemei pedig a kinti selymes éjszakán nyugodtak. Bármelyik férfi ezt az egyszerű, spontán mozdulatot erotikus csábításnak vélte volna. Ám ez a vérlázítóan gyönyörű nő egyetlen férfihoz tartozott. Egyetlen egyhez.
- Jó estét, mylady! - hallatszott a szobában egy éjbársony hang, mely szinte dorombolva beszélt. - Nos, hogy érzi magát? - lépett beljebb a szobában. Erre a nő arra fordította a fejét, s érzéki ívű ajkain már mosoly ült.
- Végre előkeveredett, lord Leon - csendült az érzéki hangja. - Már kezdtem azt hinni, hogy eltévedt valamelyik hölgy hálószobájában.
- Ejnye, lady Oswald - néztek rá azok szemek megrovóan, de gyengéd szerelemmel. - Jól van elég a játékból - majd ledőlt a nő mellé. - Egész nap csak te jártál a fejemben, Sora.
- Igen. Mint minden egyes nap az eltelt öt év alatt - mosolygott fel rá, miközben átkarolta a nyakát. - Mire véljem ezt?
- Hm… hogy iszonyatosan kívánlak - nézett rá pajkos tekintettel, majd lehajolt és megcsókolta. Ám, amikor meglátta felesége tekintetét, elöntötte a nyers vágy. - A pokolba, Sora! - és mohón falni kezdte a szirén ajkait.
- Én menjek a pokolba, vagy esetleg vigyelek téged oda? - nézett rá sokat sejtető szemekkel.
- Engedd el magad, hercegnőm! - dorombolta a herceg, miközben lehajolt, és ajkaival kezdte kényeztetni felesége kecses nyakát. Magáról pedig levette a fekete inget, és eldobta. - Annyira kívánlak - suttogta, miközben lassan kezdte nyelvével ingerelni ajkának vonalát. Majd lehajolt és elkezdte csókolgatni a nő gömbölyű hasát. Sora Oswald nem vesztett szépségéből a második terhessége során sem. Sőt. Olyan észveszejtően szép volt, hogy a férfiak csak nehezen tudták fékezni magukat. Csak a férjének nem kellett. A hercegnő nem hízott el, csupán a hasa kerekedett ki. Pedig elég jól evett. Telt, buja idomai tökéletesek maradtak. A nő hirtelen megmerevedett.
- Leon! Hagyd abba! - kérte elhaló hangon.
- Nem jó? - nézett fel a férfi értetlenül. Eddig a felesége imádta ezt az érzést.
- De, de csodás lenne - majd felszisszent. - Csak az a baj, hogy a baba épp most akar megszületni.
- Mi? - kiáltott fel a herceg. Majd egy ügyetlen mozdulattal leesett az ágyról.
- Leon, kérlek! - nyögött fel Sora. - Hívd a lányokat.
- Persze, kicsim - majd egy gyors csókot nyomott felesége homlokára és kiviharzott.
Szinte ész nélkül rontott be Sophiehoz és kikiabálta az ágyból. Majd ugyanezt megtette Julietával is. Azonban Laylánál akadt egy kis gondja. Ugyanis Alex már meztelen volt és a szőkeség is híján volt az öltözékeknek. Leonnak nem volt ideje bocsánatot kérni. Csupán felvette Blackheath hercegének veszélyes álarcát, és minden érzelem nélkül nézett a párosra. Pedig belül majd szétvetette az ideg.
- Khm… Igen. Soránál beindult a szülés - mondta, de közben a szeme aggodalommal csillant.
- Megyek azonnal - válaszolt Layla idegesen. És mind a ketten kiszálltak az ágyból.
Leon visszaszaladt a feleségéhez, akinél Sophie és Julieta már ott ült. A herceg azonnal mellé ült és megfogta a kezét. Sora mély levegőket vett, miközben próbált beszélni a két lánnyal. Boldogan fogadta, amikor a férje visszaült mellé biztosítva neki a rettenthetetlen erejéből. A férfi szelíd, aggódó csókot nyomott a nő halántékára, miközben nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Végül megérkezett a két másik férfi is; Brandon és Alex. Brandon, húga másik oldalára ült, miközben próbálta megnyugtatni. Végül Layla futott be egy tál forró vízzel, és törölközőkkel.
- Jól van fiúk, kifelé! - parancsolta a szőkeség.
- Rendben - bólintott egyet értve Brandon. - Csak ügyesen, hugica - csókolta meg a homlokát, ahogy Alex is megtette, majd mind kimentek.
- Leon! Te is - szólította meg Layla.
- Hogy képzeled? - pattant fel dühösen a herceg. - Itt maradok a feleségem mellett - mondta dacosan.
- Nem, nem maradsz itt! Sora szülni fog. Nincs szükség rá, hogy lábatlankodj! - vetette ellen a nő.
- Még hogy nincs szükség? - bőszült fel a férfi teljesen. - Én tudom megnyugtatni Sorát. És mellette akarok lenni. Igenis itt maradok, mert ezt ketten kell végigcsinálnunk - majd a dühös eszmecserét Sora kiáltása szakította félbe.
- Nos Leon, végignézed a feleséged szenvedését? - kérdezte Layla cinikusan.
- Édesem - ült le a herceg újra Sora mellé. - Minden rendben lesz.
- Igen, Leon, minden rendben lesz - mosolygott a hercegnő erőtlenül. - Kérlek, menj!
- De Sora… - kezdte volna az ellenkezést.
- Menj ki, Leon! - kiáltott fel a fájdalomtól megfeszülve. - Menj! Tűnés! - ordított rá, ahogy a férfi még mindig nem mozdult.
- Rendben - fújt egy nagyot a herceg, majd lehajolt és szájon csókolta a nőt. - Légy erős!
- Erős? - kiáltott fel Sora. - Te gazember, esküszöm, hogy nem szülök neked több gyereket.
- Gondold meg, Sora! - nevetett fel a herceg, miközben kifelé ment.
A két férfi kérdőn nézett rá, erre ő csak megvonta a vállát, és nekidőlt a falnak. Az idő egyre csak telt. A három férfi pedig odakint idegeskedett. De leginkább Leon, aki már majdnem árkot taposott a folyosón. A herceg szíve tele volt aggodalommal. És a vita ellenére hálás volt Laylának, hogy kiküldte. Valóban nem bírta volna hallgatni Sora sikolyait, és nem bírta volna látni a szenvedését. Túlságosan szerette. Úr isten mennyire szerette. Észrevétlenül olyannyira beleszeretett a hercegnőbe, ahogy vágyott rá. Úgy, ahogy ember azt nem is hitte volna. A vágy, amit érzett nem csökkent. Sőt, egyre nagyobb magaslatokba szárnyalt. De párosult hozzá a mély szerelem, ami legalább olyan erős volt. És most már biztosan tudta, hogy azóta szerette a nőt, amióta találkozott vele azon a naplementés délutánon. Immár nem volt, ami közéjük állhatott volna. És az idő során kiderült, hogy Blackheath hercegnője éppen olyan veszedelmes, mint a férje. Sőt, talán még inkább. Sora erős volt. Nagyon erős. De most, annyira védtelennek érezte. Tudta, hogy szüksége volt rá, de kizavarta. Megint csak rá gondolt. A pokolba ezzel a nővel! Micsoda egy boszorkány, mérgelődött a herceg. Ám gondolatainak sora megszakadt, amikor Sora odabent felkiáltott. Leon szinte magában érezte a kínjait, a fájdalmát. Érezte, hogy a szíve összeszorul. Egyszerűen nem bírta elviselni a felesége szenvedését. Sora ordított, s minden fájdalma benne volt. Hallotta, ahogy a három lány nyugtató szavakat suttog neki, de nem tudták enyhíteni a fájdalmát. A herceg a fejére szorította a kezét. A kiabálások elhaltak, ám még közel sem volt vége. A hercegnő erőt gyűjtött. Leon pedig mély levegőt vett, hogy ő is felkészüljön. Azonban erre az érzésre nem számított. Mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívében, amikor újra felhangzott az ordítás, ezúttal sokkal fájdalmasabban. A másik két férfit is borzasztóan felkavarta, hogy Blackheath erős hercegnője így szenved. Leon nem bírta tovább. A lelke friss levegőt akart. Távol ettől a szenvedéstől. Hogy ne hallja tovább a felesége kínjait. Fogta magát és elszaladt. Brandon és Alexander pedig döbbenten tekintett utána.
Leon szemei könnyesek voltak. A saját testében érezte a fájdalmat. A felesége fájdalmát. Már hajnal felé járhatott az idő, mert a nehéz sötétséget lassan feloszlatta a fény… Leon megállt a folyosón, és az egészfalas ablakon keresztül nézte, amint a nap sugarai áttörnek a sötét égen. Új remény… A jövő édes boldogsága. Csak ezt a kis fájdalmat kell kibírniuk, mely után csodás boldogság költözik beléjük. Lassú mosolyt engedett meg magának. Sora Oswald… a világ legcsodálatosabb nője. „- Annyira szeretlek, Sora, hogy az már egészen hihetetlen! Rajongásig imádlak. - majd még jobban elmosolyodott. - És őrülten vágyom rád.” Hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Ahogy oldalra pillantott, az egyik szobából Reeve támolygott elő. Álmos szemeit dörzsölve lépett oda apjához. A kis herceg már három éves volt. És egyre jobban hasonlított Leonra. A herceg lehajolt, majd felemelte a kisfiút, aki készségesen ölelte át apja nyakát és hozzá bújt.
- Apa, anya miért kiabál? - vetette rá ártatlan pillantását.
- Most fog megszületni a kistestvéred, Reeve - magyarázta Leon mosolyogva.
- Tényleg? - majd összeszorította a kis száját, és nagy szemekkel nézett. - És ez fáj anyának?
- Kicsit igen, fiam - válaszolt Leon és újra elkomorodott. - De mivel édesanyád hihetetlenül erős nő, nem lesz semmi baj.
- Igen, a mama nagyon erős. És a legszebb a világon – jegyezte meg Reeve gyermeki ábrándozással.
- Igen. A legszebb a világon - értett egyet a fiával Leon, s a felkelő napot kezdték figyelni.
Eközben a herceg szobájában Sora zihálva vette a levegőt. Már órák óta tartott a vajúdása, de a fájdalom egyre csak erősödött. Ezért nem akarta, hogy Leon bent maradjon. Így is szörnyű lehetett a férfinak odakint hallva a kiabálásait, nem hogy még ott üljön mellette. Sora újabb fájdalmat érzett, mire felkiáltott. Könnyek szöktek a szemébe. Csokoládé színű szemeit a hajnali fényre fordította. Egy név kúszott be fájdalommal telt gondolatai közzé: Leon. Minden boldogsága, élvezete belőle áradt. Mindent jelentett neki. Nélküle nem volt kék az ég, nélküle nem volt meleg a nap, és nélküle nem volt íze semminek. Csak azért mondott hálát az égnek, mert megkapta őt. Teljesen az övé volt. A herceg pedig nagy változásokon ment keresztül az ő karjai között. Kimutatta, hogy mennyire szereti, sőt. Rajongásig imádta, de egyetlen férfit sem engedett a közelébe, akinek nem volt felesége, vagy legalább menyasszonya. Erről az őrült féltékenységről, soha nem tudott teljesen lemondani. Sora erőtlenül felnevetett, mire a másik három lány felkapta a fejét, és értetlenül néztek a hercegnőre. Sora kedvesen elmosolyodott, és megsimogatta a hasát. Hamarosan vége. Már érezte. Csak még az utolsó perceket kell kibírnia és vége. Sophie rámosolygott és megszorította a kezét.
- Ne aggódj, Sora! Már csak néhány perc és túl vagy rajta - mondta a lány kellemesen megnyugtató hangján. - Hamarosan a karodban tarthatod a kisbabádat. Meg fogja érni, hidd el!
- Tudom - mosolygott fel a hercegnő a sógornőjére. - Rendben leszek.
- Emlékszem, amikor Reeve született, vele nagyobb fájdalmaid voltak – mondta Layla.
- Igen, de az más helyzet volt. Az orvosok azt mondták, Sorának nem lehetnek gyermekei. Tévedtek. Ráadásul egy igazi örököst keményfából faragtak – mosolygott rá Julieta. – Úgy látszik Blackheath hercegének minden óhaját valóra váltja az ég.
- És ez mindig is így lesz. Leon Oswald, Blackheath ötödik hercege veszedelmes – mosolyodott el Sophie, majd sógornőjére pillantott. – Nem igaz, Sora? És minden apró fájdalmat megér az, amit a végén kapni fogsz.
Sora bólintott. Majd mély levegőt vett, és felkészült az utolsó menetre. Sophienak igaza volt. Bőven meg fogja érni a gyermek ezt az áldozatot. Bőven meg fogja érni, mert Leon gyermeke. Azonban tudta, hogy mindentől függetlenül erősnek kell maradnia. Nem akarta a férjét még egyszer szenvedni látni. Soha többé… Erősen megszorította Sophie kezét, aki bíztatóan mosolygott rá. A teste már a verítékben úszott. Haja ziláltan omlott le mögötte. Fáradt volt, de össze kellett szednie az utolsó erejét is. Layla figyelmeztette, hogy készüljön, mire éles fájdalom hasított bele. Fájdalmasan felordított, miközben hátravetette a fejét. Azt hitte, a kín már sosem fog elmúlni. Hüvelye ritmikusan húzódott össze, majd a fájdalom enyhülni kezdett. Már csak kissé kényelmetlen érzése volt. Lehunyta a szemeit, majd még egy utolsó kiáltás hagyta el az ajkait, még egy utolsó nyomás, és vége volt. Hangos gyermeksírás köszöntötte a hajnal első óráját. Sora fáradtan pihegett. Izzadt volt, és zilált, de még így is olyan boldognak érezte magát, hogy igazán belefért. Fáradt volt, kimerült. De a fájdalma elmúlt. Ám ebben a pillanatban igencsak erőtlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Layla felvette a babát, majd rámosolygott, és elvitte megtisztítani. A másik két lánynak is boldog mosoly terült el az ajkain. Majd Julieta is leült az eddigi segédkezéstől fáradtan.
- Ha a szülés ilyen fájdalmakkal jár, én nem fogok gyereket szülni - mondta halálosan komolyan.
- Én viszont alig várom már, hogy Brandonnal összeházasodjunk és nekünk is szülessen egy kisbabánk. – csillant fel Sophie szeme, miközben ábrándosan elmosolyodott – El sem hiszem, hogy már csak egy hónap van hátra.
- Ugyan már Julieta, nézd meg Sophie lelkesedését – pillantott sógornőjére gyengéden. - Mikor a karodban tarthatod a saját gyermekedet - azt a gyermeket, aki attól a férfitől van, akit mindennél jobban szeretsz-, az kárpótolni fog mindenért - mondta Sora fáradtan mosolyogva. - Layla! Mi lett?
- Türelem, Sora! - mosolygott a szőkeség, majd végül megfordult a karjaiban egy puha, fehér takaróba bugyolált babával. - Tessék - adta át. - Bátor vagy Sora, és erősebb, mint bármelyik nő - majd, amikor unokatestvére kedvesen rámosolygott zavartan elfordult. - Megyek, szólok Leonnak, hogy bejöhet, mert még árkot tapos nekünk - erre mind a három lány felnevetett. - Leon? - kérdezte Layla, amikor kilépett.
- Elszaladt - vont vállat Alex és kedveséhez sétált. - Fene se tudja. Nem bírta hallgatni Sora kiáltásait. Szóval, mi lett? - kérdezte izgatottan. Erre Layla hangosan felkacagott, majd elégedett pillantást váltott szerelmével.
Leon még visszafektette Reevet, hisz alig kelt fel a nap. A kisfiúnak még aludnia kellett. Közben Sora kiáltásai is abbamaradtak. És ahogy ezek megszűntek, a herceg felszaladt a szobájába. Az ajtó elé érve, már mindenki ott állt. Ahogy meglátták a férfit, hatalmas mosoly terült el az arcukon. Ahogy Leon belépett hűvös szellő lebbentette meg a haját. A tenger illata járta át a szobát. A nap fénye melegen mosolygott rájuk. Tekintete az ágyra téved. Sora a hátát a párnáknak támasztotta, miközben egy fehér csomagot tartott a karjaiban, s olyan gyengéden mosolygott, ahogy csak Leon látta. A férfi nagyot nyelt. Ez a jelenet teljesen meghatotta. Őt… A veszedelmes herceget. De nem tehetett róla, imádta Sorát. A hercegnő lassan felemelte a fejét és ránézett. A csokoládé szempárban táncot jártak a nap fényei ezernyi gyémántszikrát csillogtatva meg. A herceg szíve megtelt melegséggel… szerelemmel. Soha nem hitte, hogy létezhet ekkora boldogság. S tessék, most itt van az ő kezében. Itt van mellette örömének fő forrása, és nem is engedi el többé! Sora szerelmes mosolyt küldött felé, amitől a férfinak szinte megolvadt a bensője.
- Ott akarsz állni, vagy idejössz megnézni a gyerekedet? - vonta fel a hercegnő a szemöldökét.
- Sajnálom. Azt hiszem, ebben még nem vagyok jó - mosolyodott el zavartan a férfi, de azért odasétált.
- Igencsak jól csinálod pedig - mosolygott fel rá a felesége. - Nos, Leon?
- Jól vagy, Sora? - kérdezte, miközben leült.
- Persze - és megsimogatta a férfi arcát. - Ne aggódj. Teljesen természetes volt.
- Természetes? - háborodott fel a herceg. - Remek, ha ez a természetes, naphosszat ordíthatnál.
- Leon! - nevetett fel Sora. - Inkább nézd meg a gyereked, ahelyett, hogy veszekszel velem. És üdvözöld a lányodat!
- A lányomat? - hüledezett a herceg.
A takaró fölé hajolt, hogy megnézhesse a gyermeket. Valóban, a kislány bámulatosan szép volt. Akárcsak az édesanyja. Csakhogy a vonásait leszámítva nem hasonlított rá. A haja pont olyan ezüstszínű volt, mint az apjának. A herceg meghatottan érintette az ujjait a kislány puha arcocskájához. Erre a baba felnyitotta a szemeit és Leon meglepődött. Soha nem látott még ilyen szép gyöngyházfényű tekintetet. A kicsi szemeiben visszatükröződött az, amit sok éve az anyja szemében látott. Öröm, boldogság, szeretet, ártatlanság. És ő gondoskodni fog róla, hogy a kislány szemeiből ez ne tűnjön el. Ahogy gondoskodni fog arról is, hogy felesége soha többé ne szenvedjen. Belenézett a mosolygó csokoládé szemekbe, és elöntötte a szerelem. Odahajolt és megcsókolta felesége érzéki ívű ajkait. Ezúttal azonban nem mohón, követelőzően vagy szenvedélyesen. Hanem lágyan, a legmélyebb, legtüzesebb szerelemmel, amiről nem hitte, hogy létezik. Sora pedig boldogan viszonozta. Ám látni akarta a tekintetét. Ahogy sejtette; férje szeme is gyöngyházfényűvé szelídült, s pont olyan volt, akárcsak a lányáé. A hercegnő elmosolyodott, és egy puszit nyomott a megszelídült herceg arcára. Ó de nem! Még az ő kezei alatt sem mindig feküdt el szelíden. Nem. Leon Oswald még mindig a veszedelmes herceg volt. Egy nagymacska, mindenki felett álló. De már szerelmes. És ennek a hercegnek a szívét, már egy hozzá felérő hercegnő kapta meg. Hirtelen kivágódott az ajtó és Reeve szaladt be, majd az apja ölébe pattant és az anyjára nézett.
- Mama, jól vagy? - kérdezte ártatlanul.
- Persze, édesem - mosolygott a fiára a hercegnő. - Minden rendben van.
- Téged nem visszadugtalak az ágyba, Reeve Oswald? - vonta fel a szemöldökét szórakozva Leon.
- De látni akartam a húgomat - vágott egy fintort a fiú, és a herceg felismerte azt a dacos tekintetet.
- Honnan tudod, hogy lány? - nézett rá értetlenül a férfi.
- Mert tudom - mondta dacosan Reeve.
- Aha - mosolygott évődve a herceg.
- Leon! - figyelmeztette Sora. - Hagyd ezt! Nos Reeve, mi legyen a neve?
- Hm… - szorította össze egy pillanatra a szájacskáját a kisfiú, s tekintete megállapodott az apján. – Válasszon neki apa!
- Rám hárítja - hüledezett Leon, majd felesége tekintetét látva elmosolyodott. - Jól van. Lássuk csak, szépségem. Hajnalban születtél. Egy remény vagy - gondolkozott. - Akkor legyen a neved ez.
- Hajnal? - mosolyodott el Sora.
- Igen - majd átvette a kislányt. - Nos, mit szólsz hozzá, szépség? - majd amikor a kicsi felnevetett, elmosolyodott. - Üdvözlöm Blackheathben, miss Aurora Alejandra Oswald!
- Aurora Alejandra? - nézett fel mosolyogva Sora, miközben a férjébe karolt.
- Bizony, Hajnallány, olyan gyönyörű vagy, mint a mamád - figyelte gyengéd mosollyal az ajkain a kislányt. - Na de most már ti ketten - mutatott a két gyermekére - mentek szépen aludni. Köszönni! - utasította Reevet.
- De már világos van - ellenkezett a fiú.
- De anyának pihenni kell. Ahogy Aurorának is. És én sem vagyok elememben - dörzsölte meg az állát. - Reeve, addig játssz egy kicsit, és később kimegyek hozzád.
- Akkor én is veletek alszom – jelentette ki dacosan az ifjú herceg, és megemelte a fejét. Sora először meglepődött, majd gyengéden elmosolyodott, és megsimogatta gyermeke arcát.
A fiúcska egyre inkább hasonlított az apjára. És ez olyan boldogsággal töltötte el a nőt, amelynek nem tudott nevet adni. Mégiscsak valóra vált a kívánsága; a fia örökölte a férje minden tulajdonságát. Leon pedig megígérte, hogy hamarosan ő is olyan vadász lesz a lányok között, amilyen egykor ő maga volt. Reeve nem is figyelve apja tiltakozására az édesanyja másik oldalára mászott, és lefeküdt mellette. Ártatlanul, mégis elégedetten csillogó szemeit Sorára vetette, aki mint általában, most sem tudott nemet mondani a fiának. A hercegnő felsóhajtott, és az égre vetette a pillantását. A gyermekének pont ugyanúgy nem tudott ellenállni, akárcsak az apjának. Engesztelően Leonra mosolygott, aki felállt Aurorával a karjaiban. Majd Sora lehajolt gyengéden megpuszilta Reeve arcát és gondosan betakarta. Nem telt bele néhány pillanat és a kis herceg már álomba is merült, élvezve édesanyja nyugtató ölelését, gyengéd szeretetét. A nő felemelte a fejét, pillantása simogatón kúszott végig a kis testen, ajkai pedig lágy mosolyra húzódtak. A kisfia hajának, és szemének bámulatos és lenyűgöző színe pont olyan volt, mint az édesapjának, gondolta, s lassan a természete is teljesen olyanná válik majd. Azonban Leon mintha nem tudott volna megválni a lányától, úgy ringatta, dédelgette a karjaiban, s nejének megolvadt a szíve a mellkasában. Blackheath nagy hercege, elképesztően büszke volt a fiára, imádta őt, és diadal töltötte el már a születése pillanatában. Ám a kis Aurora többet vitt véghez néhány röpke perc alatt, mint más. A kislány gyengéd szépsége valóban szelídségre késztette az apját. Sora pedig magában felnevetett: máris az ujja köré csavarta az apját. És ki tudja, még mennyire fogja, ahogy telik az idő, és egyre szebb lesz, tudatában a hatalmának a férfiak, és leginkább Blackheath ötödik hercege felett.
- Szóval te is alszol? - dőlt hátra Sora.
- Igen, miután téged elaltatlak - mosolygott rá miközben a kicsit a bekészített bölcsőbe fektette, immár alva. Majd még egyszer gyöngéden végigsimította a puha arcocskát, s a kislány úgy bújt a kezéhez még álmában is, mintha vonzotta volna. Mikor Leon megfordult, felesége mosolygó szemei kereszttüzében találta magát. - Hogy érzed magad, hercegnőm? - kérdezte, miközben levette magáról a nadrágot is.
- Jól. Nagyon jól - csukta le kéjes elégedettséggel a szemét a nő. - Hihetetlenül boldog vagyok.
- Helyes. Pont ezt szeretném - majd felvette a kék selyem pizsamaalsót. - Nos, mylady most vallomást teszek - feküdt el mellette, és átkarolta, majd tekintete egy pillanatra az alvó fiára siklott.
- Mindjárt elájulok - mosolygott Sora, miközben hozzá bújt.
- Az a dolgod. Pontosan azt akarom, hogy elájulj - majd megcsókolta. Mélyen, szenvedélyesen… szerelmesen. - Sora! - majd megvárta, amíg a nő felnéz rá. - Köszönök mindent. A boldogságot, amit nekem okoztál. Annyira szeretlek, hogy az már kimondhatatlan. - majd felsóhajtott. - Annyira vágyom rád, hogy fáj. Mindennél jobban szeretlek. Köszönöm a boldogságot, a két gyermeket, és azt, hogy az enyém vagy.
- Mindig veled leszek, Leon - mosolygott rá meghatottan Sora. - Nagyon, nagyon szeretlek. Imádlak. És köszönöm, hogy nekem adtál mindent.
Leon megcsókolta a feleségét. Szerette, imádta és annyira vágyott rá. A múlt hibái feledésbe merültek. Nem volt már köztük sem kétség, sem bizalmatlanság. Szerették egymást, tiszta szívből, teljesen. Leon lassan átformált mindent maga körül, de észrevétlenül ő is megváltozott. Soha nem fogja megbánni, hogy akkor a magáévá tette Sorát, mert így volt esélye, hogy örökre magához kösse őt! S bár önző módon kisajátította, olyan boldogságot lelt mellette, amilyet ember még nem tapasztalt. Sok nő volt az életében, ám mindegyiknek elfelejtette a nevét. Csak egyetlen egy égett szemei előtt, mélyen a szívébe vésődve; Sora. Milyen könnyű volt őt megszeretni. De mennyire nehéz elfeledni… A férfi mellette tudott szenvedélyes, mohó lenni. Követelőző, vagy durva a visszafoghatatlan vágy miatt. De tudott gyengéd, szerető lenni. Minden érzését beleadva. Vitáztak, veszekedtek, gyűlölködtek. Szeretkeztek, s hitetlenül szerettek. Megkapott mindent tőle. S lám csak, két gyerekük született, holott azt mondták, nem lehet. De Blackheath hercegének még az istenek sem parancsolhatnak, ha arról az emberről van szó, akit mindennél jobban szeretett. Sora családot teremtett neki, s kirángatta a büszke magányból. Neki adta mindenét, ő pedig legalább ilyen értékű ajándékkal jutalmazta; neki adta a szívét, s az életét. Csak neki…
Ezerszín tűzijáték robbant fel. S a Hold ezüstösen fénylő ragyogásában két árnyék összeolvadt, örökké. Leon acélszürkévé váló tekintettel nézte felesége csokoládé színű szemeit, és tudta; ezzel a szempárral akar meghalni is. „- Te vagy számomra minden… Soha nem tudok hálát adni az égnek, hogy az enyém lettél. A vágy tüze, ami bennem tombolt, szerelemmé nőtte ki magát. Olyan szerelemmé, melyben nem hittem, amíg téged nem ismertelek. Te vagy a fényem, az éltető levegőm… nélküled megfulladnék. Győztél ellenem, a szerelmed láncokra vert, de ezt a bilincset önként vállaltam, s nem is akarom levetni. Te vagy az egyetlen, szerelmem, aki térdre tudta kényszeríteni Blackheath ötödik hercegét. És én hálás vagyok érte!” Majd lassan lehunyta a szemeit, s feleségével együtt repült az égi csillagok között.
Leon Oswald megadóan feküdt felesége karjai között. Csakhogy nem lett ő szelíd. Nem volt rá szükség. Ugyanis megtalálta élete párját, az egyetlen nőt, aki el tudta hallgattatni, és képes volt lángra lobbantani a szívét. Maga mellé emelte a hercegnőjét, aki legalább olyan veszedelmes volt, mint ő maga. Leon pedig maradt az, akinek született: egy halálosan érzéki férfi, akiért meghalni is érdemes…
AJÁNLOM AZ OLDALT
