A Nap erőlködve sütött át a fák zöld levelei fölött. Madarak dallamosan csiripeltek. Lágy szellő süvített végig, táncra hívva nyitott ablakomat körülölelő függönyt. Lassan nyitottam ki szemeimet. Az egész napot átaludtam, jöttem rá. Óvatosan fölültem, miközben körülnéztem a szobában. Visszaemlékeztem az elmúlt nap perceire... Brian; rosszullét, és... Kiderült, hogy terhes vagyok. Szemeim elhomályosultak, s kezemet hasamra helyeztem. Vajon kisfiú lesz, vagy kislány? És mi legyen a neve? Ó, Leon, ha tudnád... Olyan jó lenne, ha itt lehetnél mellettem, és te is velem együtt örülhetnél, sóhajtottam. Sajnos ez az, amit már csak álmomban érhetek el.

Nagy nehezen kikászálódtam ágyamból, s a fürdőszobába igyekeztem. Ott kellemesen hideg vízzel megmostam arcomat, melytől rögtön frissebbnek éreztem magamat. Nagyot korgott a hasam. Ejha, nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire éhes is leszek...

Lebaktattam a falépcsőn, ahol a konyhában dolgozó Climany-t találtam. Épp csokis pitét sütött, de az asztalon láttam a nekem készített reggelimet is. Csupa-csupa egészséges, és finom étel. Kedvesen elmosolyodtam, majd ráköszöntem a háttal álló nőnek.

- Jó reggelt! - mondtam vidáman.

- Á, Sora! - fordult meg, kicsit ijedten. - Neked is, kedvesem! Hogy vagy?

- Köszönöm, remekül! Bár olyan éhes, hogy akár egy egész házat is képes lennék fölfalni... - nyújtóztam egyet.

- Ó, akkor ülj csak le, és jó étvágyat! - húzta ki a széket.

- Köszönöm! - ismételtem ezt a szót, majd leültem, és falatozni kezdtem. - Olyan különös... - mondtam magam elé.

- Mi, drágám? - kérdezte kíváncsian, miközben egy tányért törölgetett.

- Brian... Olyan ismerős, de nem tudom honnan... Az arcvonása, a jelleme... Á, lehet, hogy csak képzelődök... - legyintettem, majd tovább ettem.

~ Ó, drága gyermekem... Ha tudnád... - gondolta magában mosolyogva, s tekintetével engem fürkészett.

- Climany... - kezdtem halkan, majd föltekintettem a kékesszürke tekintetébe.

- Tessék, gyermekem?

- Ma szeretnék fölmenni az Averaché birtokra... Szerinted, nem fogok zavarni?

- Ó, drága, nem fogsz zavarni, ezt biztosra veszem! - mondta bólogatva. - Mikor szeretnél indulni? - kérdezte hevesen.

- Hát... Megeszem a reggelit, és átöltözöm... Utána... Jaj, de mit vegyek fel?

- Hidd el, ők nem olyanok, akik elítélik a szegényeket! Mindegy milyen ruhát veszel föl... De... Ott a szekrényemben van egy nagyon szép darab! Esetleg, ha azt fölvennéd... - gondolkodott hangosan.

- Rendben, megnézem majd... - mosolyodtam el, majd tovább folytattam reggelimet.

***

Az Averaché birtok csodálatos volt. A nagy kovácsoltvas kapun átléptünk, s pár perc séta után a birtok előkertjén voltunk, hol szebbnél szebb virágok ontották finom illatukat. Egy rózsabokor előtt sétáltam el. Vörös rózsa, akaratlanul is eszembe jutott az az este... Leon, sóhajtottam.

Climany eközben föllépdelt a nagy lépcsőn, s becsöngetett. Hamarosan egy vidám, szőke hajú lány nyitott ajtót.

- Climany! - felelte boldogan, s csak úgy repült a nő karjai közé. - Jaj, Climany, olyan rég láttalak! - mondta, s két csókot adott a nő ráncos arcára.

- Liliann! Jaj, de nagyot nőttél, kedvesem! - mosolyogta. - Hogy vagy?

- Nagyon jól! Ó, mondd csak Climany! Igaz, hogy egy gyönyörű lány van nálad? - kérdezte leplezetlen kíváncsisággal a hangjában. Erre a nő csak nevetni kezdett. - De most tényleg! És hol van?

- Ott van! - mutatott a rózsabokor felé.

A virágok körbeölelték testemet. Hátközépig érő hajam kissé hullámosan omlott vállamra. Climany egy meseszép ruhát adott nekem. A ruha nyári szabású volt, és kék színű. Gyengéden simult rám, kiemelve tökéletes alakomat. Az ujja könyököm fölé ért, s a ruha végén mélykék selymet varrtak rá. A derekamon is egy selyemöv pihent. Egy könnyű papucsot vettem hozzá. Épp egy érintetlen vörös rózsát szimatoltam meg, mikor fölpillantottam. Finoman elmosolyodtam, majd föllépdeltem a lépcsőn.

- Szia! - köszöntem kedvesen.

- Szia! Liliann vagyok! És Te? Ó, Te biztosan Sora vagy! Brian már sokat mesélt rólad! Ejha, te tényleg nagyon szép vagy! Mondd csak, hol voltál eddig, hol laktál? Mióta vagy itt? És hogy vagy? Tényleg terhes vagy? És...

- Liliann! - szólt rá megrovóan a bátyja, miközben befogta húga száját, de a kislány tovább morgott. - Bocsássatok meg, de ha új vendég van a közelben, nem találjuk rajta a „kikapcs” gombot... - sóhajtotta.

- Hahaha! - nevetett Climany. - Liliann, te semmit nem változtál. - Én is halkan kuncogtam.

- Sora vagyok! - nyújtottam ki kezemet, s megfogta a lány puha kezeit.

- Mpflianfm.

- Hogy mi? - néztem rá értetlenül, mire Brian elemelte a kezét testvérhúga szája elől.

- Azt mondtam, hogy Liliann! - mosolyogta kedvesen, majd megszorította a kezemet.

- Brian, hoztam sütit! - nyújtotta át az asszony a süteményekkel teli kosarat.

- Már örülök, hogy eljöttetek! - vette el a fonott kosarat.

- Sütiiii! - örült Liliann.

- Komolyan, mint egy hat éves lány... - forgatta a szemeit Brian.

- Szerintem, tök aranyos vagy! - néztem a kislány tengerkék tekintetébe.

- Látod, Ő legalább nem szívat... - nyújtotta ki a nyelvét bátyjára, majd mellé lépett. - Gyere, megmutatom neked a kastélyt, meg a szobámat is! Mondd csak, szeretsz rajzolni? Én szeretek, csak nem nagyon van időm, meg senki se segít...

- Ó, én egyenesen imádok rajzolni...

- Tényleg? Jaj, ennek nagyon örülök! A kastélynak van egy rajzterme is! Már ősidők óta ott van, de aligha használja valaki! Nem baj, majd Te és én használjuk! Ugye használjuk? Mondd, Sora!

- Hagyd már levegőhöz jutni, te bolond lány! - szólt közbe Brian.

- Ne vagyok bolond! - vágott vissza. - Ó, anya, szia! - intett édesanyjának Liliann.

Climany feszülten tekintett ránk. Kíváncsi volt, vajon mit fogunk lépni.

Mintha egy lassított felvétel lett volna, úgy fordítottam fejemet a lépcső tetején álló gyönyörű nő felé. Döbbenet volt. Szinte kísértetiesen hasonlítottunk egymásra. Ami különbözött az a tekintetünk, s hajunk színe: az Ő szemei mélykékek voltak, a haja pedig világos lila, míg az enyém gesztenyebarna, és sötétebb lila. Ajkaim elváltak egymástól, s meglepetten néztem rá. Brian és Liliann is döbbentek voltak.

A nő lassú, kecses léptekkel lépdelni kezdett a vörös szőnyeggel bevont lépcsőn. Szemeiben könnycseppek ültek, de nagy nehezen visszatartotta őket. Mikor leért, egy nagyot sóhajtott, és szemembe nézett. Nyakában egy szív alakú medál volt. Közelebb lépett, így azt is láthattam, hogy az ”E&D” feliratot viselte.

- Sora... Valentine vagyok... - mondtam akadozva, s kezemet kinyújtottam. A nő alig egy fél fejjel volt magasabb nálam. Kezét lassan felém nyújtotta, s kezeinket egymásba illesztette. Olyan furcsa érzés kerülgetett engem. - Bocsásson meg, nem tudom mért, de Ön annyira ismerős nekem... - suttogtam halkan. A nő nem bírta tovább. Sírni kezdett, miközben magához vont, és szorosan átölelt.

- Sora... Én kicsi Sorám! - suttogta, és simogatni kezdett. - Én kicsi angyalkám! - könnyei a vállamon haltak meg.

- Mért sír? Kérem, ne sírjon! - mondtam.

- Kislányom! - zokogta. Meredten álltam ott. Brian és Liliann is döbbenten néztek. Annyira hasonlítottunk egymásra... És ez a furcsa érzés... Mintha már láttam volna valahol...

- A... Anya? - kérdeztem, s éreztem, én is sírni kezdek.

- Ó, Sora! Hát végre rád találtam? Édes Istenem! Had nézzelek! - mondta, miután elengedett. Könnyes tekintetével végigmért. - Gyönyörű vagy... - simított végig arcomon.

- De mégis... Hogy... Hisz akkor én...

- Gyere, iszunk egy teát, és mindent megbeszélünk, rendben? Liliann, Brian! Gyertek! Nektek is szól! Climany! Ó, drága Climany! - mondta, miközben átölelte a nőt.

- Eleanor grófnő! - ölelt vissza az asszony. - Mintha csak az ég küldte volna felém ezt a kislányt. A megszólalásig hasonlít önhöz!

- De a tekintete az övé... - suttogta halkan. - Rian! - szólt oda az egyik inasnak. - Teákat kérünk a nappaliba! Öt személyre.

- Értettem, asszonyom! - hajolt meg előtte, majd eltűnt a szemünk elől.

- Kérlek, menjünk! - mutatott a nappali ajtaja felé.

Ez a szoba valami csodálatos volt. Díszes bútorok hevertek egymás mellett, mögött, a falakon drága képek. A szoba közepén egy csodálatos kristálycsillár tündökölt. A kanapé előtt egy kis dohányzóasztal pihent, melyen hamarosan finom teák gőzölögtek.

- Mintha kétszáz évet visszaléptem volna az időben... - suttogtam döbbenten, majd édesanyám tekintetébe néztem, mely még mindig könnyes volt.

- Kérlek, üljetek le. Szeretném elmesélni a történetemet. És, legyetek szívesek, ne szakítsatok félbe! A végén elmondhatjátok véleményeteket. - ült le az egy személyes ülőhelyiségre. Pár percig nézte a kezében lévő kínai teáscsészét, majd nagy levegőt vett, és belekezdett: - Apám nagyon szigorú ember volt. Soha nem engedett el a kastély falain kívülre, vagy ha igen, akkor Ő is ott volt mellettem. Tudjátok, nagyon hagyományhívő ember volt, s emiatt a „szokása” miatt kellett hozzámennem a férjemhez, Tom Hill-hez. Akkor voltam tizenkilenc éves. Tom meg úgy harmincöt? Az igazság az, hogy nem szerettem. Öreg volt hozzám, és én meg vágytam a szabadságra, a kalandokra. De sajnos kényszerből hozzá kellett mennem, s így születtél meg Te, Brian. A legboldogabb nő voltam, mikor a kezemben tarthattalak, és apám is büszke volt rám, hogy az elsőszülött egy fiú, így hát tovább viheti majd az Averaché birtok örökségét. Kértem apámat, hogy ne Hill legyen a neved, hanem Naegino. Nem szerettem volna, hogy egy olyan férfi nevét vedd fel, akit én egyenesen gyűlöltem. Sajnálom, de ez volt az igazság. - gondolkodott, hogyan folytassa. - Aztán, szerencsére találkoztam rég nem látott barátnőmmel, Elizabeth Oldham-mel. - a teáscsészém majdnem kiesett a kezemből, s tekintetembe könnycseppek szöktek. - Mi a baj kicsim? - tette le az ő csészéjét, majd mellém lépett, és gyengéden megsimította a fejemet.

- Elizabeth Oldham? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen. A férje, Matthew Oswald... - kitört belőlem a zokogás.

- Mi a baj, Sora? - ölelt magához.

- Majd elmondom, anya! Mindent el fogok mondani, de kérlek, most folytasd! - töröltem meg szemeimet.

- Rendben. Tehát, a férjével eljöttek hozzám, s apámat, no meg Tomot megfűzték, hogy Elizabeth-et elkísérhessem Írországba. Természetesen, apám nem nagyon akart elengedni, de Matthew megfűzte Őt is. Én meg egyenesen repültem a boldogságtól! Végre új élménybe keveredhetek, felfedezhetem a csodálatos Írországot. - tekintete csillogott. - És felfedezhetem a szerelem édes ízét. - sóhajtotta. - Clare megyébe érkeztünk, ahol én szinte mindent, és mindenkit meg akartam nézni magamnak. Az összes boltot végigjártam, szegény Elizabeth már alig kapott levegőt, és arra panaszkodott, hogy nagyon fáradt, menjünk, foglaljuk le a szállásunkat. - halványan elmosolyodott. - De én, mintha meg se hallottam volna. Aztán egy gyönyörű lovat láttam meg. Hajnal volt a neve.

- Hajnal? Nem úgy hívják az én...

- De igen, fiam. Azért ragaszkodtam ehhez a névhez, mert ez az Ő lova volt. Dominic Brown lova...

- Az én... édesapámé? - kérdeztem kicsit félve.

- Igen. Huszonhárom éves volt akkor, tizenkilenc éve. A legcsodálatosabb férfi, akit valaha is láttam. Magas volt, és erős, gyönyörű, és fenséges. Tépett, barna haja simult az arcára, és gesztenyebarna tekintete pedig egyenesen megbabonázott. Ugyanolyan, mint a Tiéd. - nézett szemeimbe. - Olyan hamar történt. Szinte az első pillanatban megszerettem, ahogy boldogan játszadozott a lovával. Egyre többet találkoztunk, és én hihetetlenül boldog voltam. Clare megyében két hetet töltöttünk. Két elfeledhetetlen hetet. Eleinte nem mondtam semmit drága barátnőmnek, de egyik este lebuktunk, mikor csókot lopott tőlem. Felelősségre vont, hisz nekem volt egy férjem, és egy aligha egyéves fiam. Tudom, bűnbe estem, de szerelmes voltam! Mindenkinél jobban szerettem őt! - felelte szomorúan. - Szerettem... Aztán egy gyönyörű éjszakát töltöttem vele, a szabad ég alatt. Ebből az éjszakából fogantál Te, Sora. - simított végig kezemen. - De egyre jobban közeledtünk a búcsú pillanatához. Az utolsó előtti napon ezt a medált vette nekem. - nyúlt nyakláncához. - Eleanor & Dominic - örökké. Még a gatyája is ráment, mikor megvette. Sajnos soha nem viselhettem, de minden ékszeremet felülmúlta. A rá következendő napon pedig haza kellett mennem. Ez történt, tizenkilenc évvel ezelőtt. A mai napig tisztán emlékszem rá. Tisztán emlékszem a tekintetére, mely mindig vidám, és boldog volt, kivéve az utolsó napon. - kis szünetet tartott, majd nagy levegőt vett. - Mikor hazaértünk, akkor a fellegekben jártam, bár igen szomorú is voltam, hisz nem volt mellettem. Tom szerencsémre nem volt otthon, két évig volt távol, valamilyen üzleti út miatt, de nagyon jól tudtam, hogy megcsalt, nem egy nővel. Apámnak mondtam is, de nem hitt nekem, Ő azt bizonygatta, hogy Ő a tökéletes férfi a számomra. Nem tudta, hogy én már megtaláltam az igazit. Elizabeth megfogadta, hogy senkinek nem mondja el. De sajnos, a titok kiderült, ugyanis terhes lettem. Apám örült, mert azt hitte, Tomtól van, de aztán rájött, hogy Tom akkor nem volt itt. Megpofozott, és szégyenkezve nézett rám. Sajnos édesanyám nem lehetett mellettem, hisz Ő már hat éves koromban meghalt. Apám kilenc hónapig nem is volt mellettem, nem tekintett lányának. Ekkor találkoztam Climany-val, akinek a mai napig hálás vagyok. - tekintett az asszonyra. - Ő bába volt, és férjével együtt nemrég költöztek a birtokunk melletti faházba. Ő segített nekem világra hozni téged. Téged, Sora Amélia Naegino-t. - mélyet sóhajtott. - Olyan kis pici voltál, olyan kis gyönyörű, akár egy angyal. Hazamentem, és megmutattam apámnak, hogy nézze a világ legcsodálatosabb lánygyermekét. De Ő undorodva nézett rám, és rád. Azt mondta, minél előbb adjam oda egy másik családnak, aki majd fölneveli. Én természetesen ellenkeztem, de ő továbbra is üvöltözött velem, hogy mégis hogy képzelném azt, hogy megtartsam? Hisz nem Tomtól van, és ha kiderül, akkor hatalmas botrány elé nézhetünk. Ezt, persze Ő nem akarta. De én sem akartalak elveszíteni. Mégis, volt olyan kegyetlen, és megfenyegetett. Megfenyegetett, hogyha nem adlak oda valakinek, megöl. Képes lett volna Téged megölni... - sós könnyek folytak végig puha arcán az emlékek felidézése miatt. - Ezért, egy esős napon kénytelen voltam elmenni, a közeli városkába, Cape Mary városába, ahol találkoztam egy kedves családdal, a Valentine családdal. Nekik soha nem lehetett gyerekük, mert Elenának sajnálatos módon meghalt a gyermeke s emellett egy balesete is volt, mely végzetes volt a gyermeknemzés szempontjából. Így odaadtalak nekik. Kegyetlenül fájt, és szörnyen éreztem magamat. De megígérték, hogy tisztességesen felnevelnek, mintha a sajátjuk lettél volna. Ugye úgy neveltek?

- Igen. Apám... Vagyis Richard - furcsa volt így kiejteni a nevét. -, volt az, akitől meg tanultam festeni, rajzolni... Nagyon sokat köszönhetek nekik...

- Szörnyen éreztem magamat. Nem volt olyan nap, amikor ne gondoltam volna rád! - folytatta. - Olyan kis pici voltál, olyan kis törékeny. És gyönyörű! - simított végig arcomon.

- Kérlek, anya, folytasd! - szorítottam meg kezét.

- Igen. Nos, hol is tartottam? Á, megvan! Két évre rá, Tom visszajött. Nem tudta meg ezt a hatalmas titkot. Pár évvel később, apám még egy unokát akart. Így kénytelen voltam házassági kötelességeimet teljesíteni. Ebből az éjszakából fogantál te, Liliann. De persze, apátok soha nem szeretett, hisz „öreg” volt, de pénzéhes, így teljesítette apám kívánságát. Apám meg el volt ragadtatva... - tekintett szomorúan. - Nem sokkal később, mikor Liliann úgy négy éves lett meghalt egy balesetben. Nem tudni mért, de életét vesztette. És aztán mikor drága kislányom tíz éves lett, édesapám is meghalt. Azóta így élünk hármasban, de boldogan. És most minden megváltozott, hisz itt vagy Te is! - ölelt át. - Végre itt vagy Te is, Sora!

- Anya! - öleltem vissza. - Annyira örülök, hogy láthatlak!

- Azt hittem, elítélsz majd, mert magadra hagytalak! Azt hittem nem lesz ilyen meghitt pillanat, mikor elmesélhetem neked, hogy mért is történt ez az egész!

- Dehogyisnem! Ó, még szép, anya! Most én vagyok a legboldogabb.

- Van egy nővérem, és egy bátyám! - mondta könnyes tekintettel Liliann.

- Haha, van két húgom! - kacagott Brian is.

- Akkor most én jövök? - nevettem én is. - Van egy bátyám, és egy húgom! - nevetve sírtam. Olyan boldog voltam. Brian fölállt, és szorosan átölelt, s így tett Liliann is. - Köszönöm, Istenem!

- Sora, kicsim! - fogta meg anyám kezemet. - Igaz az, hogy terhes vagy? És kitől?

- Akkor most ti üljetek le! Szeretnék én is mesélni! - nagy levegőt vettem, és mindent elmeséltem nekik. Hogy hogy találkoztam Leonnal, hogy mért volt ismerős az Oldham név, no meg az Oswald, és hogy mért vagyok most itt.

- Ó, kicsikém! Most már mindent értek! Ne félj, majd mi segítünk neked!

- Akkor hamarosan lesz egy unokatesóm is? - kérdezte boldogan Liliann.

- Igen, hamarosan! - mosolyogtam.

- Sora! - szólt Brian. - Szeretnénk, ha ideköltöznél! Szeretnénk, ha velünk élnél! És persze, Te is Climany.

- Ó, Brian gróf. Köszönöm!

- Várjunk csak! Akkor ez azt jelenti, hogy én is... Hogy én is...

- Igen... Drágám, Te is grófnő vagy! - mosolyogta édesanyám. Szomorúan elmosolyodtam.

- Ha ezt előbb tudtam volna, akkor talán Leon meg én...

- Css, kicsim! Az idő nagyon jó orvos. Ezt a sebet is be fogja gyógyítani, hidd csak el! - fogta meg kezemet. - De most menjetek, és szedjétek össze a cuccaitokat.

- Melyik szobát készíttessem elő? - kérdezte Brian.

- Egy szobát mindig is fönntartottam a számodra. - tekintett rám.

- Azt, amelyik be van zárva? - érdeklődött Liliann.

- Igen, azt.

- Köszönöm, édesanyám! De... Remélem, nem gond, ha egy kiskutya is jön velem...

- Kutya? Áá! Anya! Lehet egy kutyánk! Milyen fajta? Hány éves? Hím, vagy nőstény? Mi a neve? Gondolom, nagyon okos... És...

- Miss. Kikapcsolhatatlan gépezet! Állj már le! - szólt rá a bátyja, mire mindenki nevetni kezdett.

- Nem baj, kicsim! Csak mielőbb gyere ide vissza! Brian majd segít neked, és Climany-nak elhozni a dolgaitokat!

- Köszönjük! - mosolyogtam, majd két puszit leheltem nővérem, bátyám és édesanyám arcára.

Megtaláltam a családomat. Van két testvérem. És kiderült, hogy grófnő vagyok. Hamarosan gyermekem lesz egy olyan férfitól, akit már soha nem láthatok. Vajon mi lehet veled, Leon?