Mintha egy álomvilágban lépkednék, olyan érzésem volt. Tökéletes volt minden. Megtaláltam a családomat, akik úgy szeretnek, mintha tizennyolc éve velük élnék. Van egy kedves, cserfes húgom, és egy segítőkész bátyám. S egy boldog édesanyám, akiben teljes mértékben megbízok. Már csak két valaki hiányzik ebből az álomból: az édesapám, Dominic Brown, és szerelmem, Leon Oswald.

Már elég rég óta vagyok itt. Mintha mindig is ebben a kastélyban éltem volna. Teljesen elvarázsolt a szép, megnyugtató környezet, az ízlésesen berendezett szobák, s hogy kényeztetnek, főleg most, hogy terhes vagyok. Tekintetem végighaladt a szobámon.

Az uralkodó szín a bordó. Nagyon szépen volt berendezve. Az ágyam baldachinos ágy volt, melyet nehéz takaró lepett be, felsőtestem körül párnahadak pihentek. Két oldalán éjjeliszekrényt találhattunk. Az ajtóval szemben egy faltól-falig ablak helyezkedett el, melyet egy vastag függöny takart el, emiatt a szobában csak félhomály volt. Az ablak mögött egy hatalmas terasz volt, tökéletes kilátást biztosítva a virágparkra. Szebbnél szebb virágok ontották illatukat. A falon rózsa futott föl, még gyönyörűbbé téve a meseszép birtokot. Visszatérve a szobámba, található itt még egy fésülködő asztal, egy ruhásszekrény, s egy ajtó, melyből a fürdőszoba nyílt. A falakon csodálatos, eredeti festmények lógtak. A plafonon egy csillár csillogott. Természetesen néhány babakellék is látható itt, mint például a babaágy, pelenkázó, öltöztető, s egy-két játék is. Szemeim a pocimra tévedtek.

A hasam szépen kerekedett. Hatalmas pocakommal ültem följebb baldachinos ágyamban, melyet már vagy nyolc és fél hónapja használok. Bizony, már ennyi idő eltelt. Nemsokára szülni fogok... Hamarosan a karjaimban tarthatom szerelmem gyümölcsét. A pici, mintha megérezte volna boldogságomat, egy hatalmasat rúgott, mire felszisszentettem. Elmosolyodtam, s kezemet hasamra helyeztem. Éreztem, hogy ismételten rúg. Mélyet lélegeztem. Ó, ha Leon is látna most, ha Leon is tudná...

- Jó reggelt, Sora kisasszony! - lépett be a szobába egy kedves szobalány, Anna. Az ablakhoz lépett, miközben elhúzta a vastag függönyöket. Fekete szoknyát viselt, melyen egy fehér kötény volt. Amolyan tipikus szolgálóruha. Sötétbarna haja ragyogott, melyet egy kontyba kötött föl, zöldes szeme boldogan csillogott.  

- Neked is, Anna! - óvatosan feljebb tornáztam magamat, s hátamat az óriási párnának vetettem.

- Óhajt a kisasszony reggelizni? - állt meg ágyam mellett, s várta válaszomat.

- Igen, mindenképpen. A baba nagyon mozog, valószínűleg éhes - állapítottam meg. A fiatal lány elmosolyodott.

- Brian úr és Liliann kisasszony az étkezőben reggeliznek. Kívánja, hogy önnek is ott terítsek meg?

- Igen, szeretnék velük reggelizni.

- Szeretné, hogy segítsek fölállni?

- Az jó lenne - mosolyogtam, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet. - Köszönöm.

- Óvatosan! - mondta, miközben selyem köntösömet rám adta. - Így ni! És most mehetünk, kisasszony.

- Köszönöm, Anna. - feleltem hálásan, majd kisétáltunk a szobámból.

Lementünk a vöröses szőnyeggel bevont márványlépcsőn, majd egy inas nyitott nekünk ajtót, mely egyenesen az ebédlőbe vezetett.

Az étkező is igen drágán volt berendezve. Egy hosszú, többszemélyes, kézzel faragott asztal volt a közepén, a hozzá tartozó, kényelmes székekkel. Az asztalfőn Brian ült, aki épp rántottát evett egy ezüsttálcán, s mellette egy újságot is olvasott. Gondolom, a napi híreket. Jobb oldalán pedig drága húgom ült, ki csilingelő hangjával untatta bátyámat. Elmosolyodtam e jelenet láttán, majd közelebb indultam. Brian egyből felpillantott, mire Liliann is.

- Jó reggelt, Sora - köszönt kedvesen, s a barna hajú férfi rögtön mellettem termett, hogy segítsen.

- Neked is, drága bátyám. - feleltem, s egy puszit nyomtam arcára. Különös. Lehet, hogy féltestvérek vagyunk, de én akkor is úgy tekintek rá, mint vérszerinti bátyámra.

- Hogy aludtál? Minden rendben volt?

- Igen, persze, minden. Majd szeretnék valamit mondani...

- Persze, mondd csak - segített leülni a húgommal szemben lévő székre. Egy szolgálólány egyből hozott nekem tányért, evőeszközöket és poharakat. Tekintetem a bájosan mosolygó húgomra tévedt. Ebben a pillanatban édesanyánk lépett be egy gyönyörű bazsarózsa kosztümben.

- Jó reggelt, kedveseim. - mondta, s mindenkinek adott egy-egy anyai csókot a homlokára. - Kicsim, minden rendben? - kérdezte, s tekintete nagy hasamra tévedt.

- Persze, anya. - feleltem, s kedvesen mosolyogtam, mikor mellém ült.

- Úrnőm, mit szeretne reggelizni? - tette fel kérdését az inas. Anya válaszolt is kérdésére, s hamarosan egy igen finoman elkészített salátát eszegetett.

- Apropó, Sora - emelte rám tekintetét Brian, ki narancslevét iszogatta. - Valamit mondani szerettél volna.

- Igen - nagy levegőt vettem. - Mostanában állandóan egy visszatérő álom kísért... - kezdtem bele.

- Egy visszatérő álom? Milyen visszatérő álom? Ki szerepel benne? És mit jelent? Mióta van ez az egész, és...

- Liliann! Nem is te lettél volna, ha nem szakítottad volna félbe a nővéredet! - szidta meg Brian unott, de megrovó hangon. Erre kishúgom csak kinyújtotta a nyelvét.

- Liliann, Brian! - szólt rájuk édesanyánk. - Sora, kérlek, folytasd.

- Rendben - hálásan mosolyogtam rá. - Az álom arról szól, hogy egy folyóparton sétálok. Gyönyörű táj vesz körül, a Nap gyengéden cirógatja a folyó ezüstösen csillogó szalagját. Olyan ez az egész, mintha már tényleg voltam volna ott. Ismerős, és bizsergető érzés fog el. Anya, ez a táj Írország. - édesanyám kezében megállt a kés.

- Írország? - kérdezte döbbenten.

- Igen. És sétálok ezen a folyóparton. Egyszer csak egy férfi szólít meg. Barna haja, s gesztenyebarna tekintete van. Anya, álmomban látom apát! Látom, ahogy kedvesen mosolyog rám, érzem, ahogy átölel, s hallom, ahogy hív!

- Ez hogy lehetséges? - kérdezte édesanyám csillogó szemekkel. - Hogy?

- Nem tudom. De szerintem, ez jelenthet valamit. Anya, mi lenne, ha... ha fölfogadnánk egy nyomozót, aki megkeresné őt. Te is boldog lehetnél, és én is, hisz találkozhatnánk vele. Mit gondolsz? - Eleanor először Liliannre, majd Brianre tekintett, s mind a ketten bólintottak. Tekintetükben bátorítást látott.

- Ti mit szóltok ehhez? - kérdezte remegő hangon.

- Anya, nekünk a legfontosabb, hogy boldog légy! Tudom, hogy szereted azt a férfit, hát hogyne szeretnéd? Így végre mindenki boldog lenne. Én támogatom Sora ötletét. - mondta Brian határozottan.

- Én is, én is! Kíváncsi vagyok, milyen férfi volt az, aki elrabolta édesanyám szívét, és a mai nap is magánál tartja! Én benne vagyok! - kacsintott bájos mosollyal Liliann.

- Anya! A te érdekedben tesszük! És persze, én is szeretném látni papát! - kezét szorosan megszorítottam.

- Félek... - suttogta. - Félek, hogy már van felesége, és gyereke... Félek, hogy fölösleges lenne ez az egész, hogy fölöslegesen mennék utána... Az is lehet, hogy már elfelejtett.

- Ilyenekre ne is gondolj! - adtam egy puszit arcára. - Ha tényleg elfelejtett, akkor soha nem is szeretett. Ha meg tényleg őszintén szerelmes volt beléd, és ha tényleg képtelen volt elfeledni, akkor nem nősült volna meg. Legalábbis, én így tennék a helyében.

- Most tisztára olyan voltál, mint Ő. Ugyan olyan tűz égett a szemedben, mint Neki. - elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem.

- Látod, anya? Egy próbát mindenképpen megér. - bátorította Brian.

- Rendben. - adta be a derekát anyánk. - Mihamarabb kerítek egy nyomozót, és megkeressük apádat, kislányom. - ölelt magához, s könnyei folyni kezdtek.

***

Pár órával később a kertben ültünk Liliannel. Brian lovagolni ment, édesanyánk pedig elment, hogy beszéljen egy megbízható, és tehetséges nyomozóval. Su körülöttünk játszadozott. Nagyon megszerette új otthonát. Liliann és én pedig festettünk. Nem mondom, az én kishúgom is nagyon tehetséges ezen a téren. Épp kiskutyámat, vagyis immár kiskutyánkat festette. Én meg csak néztem az üres vászonra, miközben jobb kezemben az ecset, bal kezemben pedig a festéktartó volt.

- Nincs ihlet? - kérdezte húgom.

- A-a - ráztam meg fejemet. - Ilyenkor szokott az jönni, hogy festek, amit festek. - nevettem fel, majd ecsetemet belemártottam az első olyan színbe, ami a kezem ügyébe került. Mily érdekes, hogy pont a fehér volt az. Su meglökött, s emiatt véletlenül belemártottam a feketébe is.

- Su! - szólt rá Liliann. - Ezt nem szabad! - a kutya gyorsan visszaszaladt a helyére.

Fekete és fehér. A két színből a szürkét lehet kikeverni. És a szürke... A szürke szín. Csendben lehajtottam fejemet, s mélyet sóhajtottam. A festés mindig segített feledni. Ha lefestettem valamit, ami nagyon fájt, könnyebben tudtam elviselni. Mintha egy kicsit enyhített volna szenvedésemen. Igazság szerint, egyetlen egy dolog volt, ami a mai napig is szörnyen fájt: hogy hazudtam Neki. Ki tudja, hogy most mit csinál? Hogy vajon mire gondol? Talált magának egy olyan nőt, akit megérdemel? Esetleg, elvette Melissát, s lehet, hogy hamarosan apuka lesz? De egy biztos: iszonyatosan hiányzik. Hiányzik az ölelése, a csókja, az a csábító, sejtelmes mosolya, hogy nem nézhetek füstszürke tekintetébe, hogy ezüstös haja nem csiklandozza arcomat. Hogy nem élvezhetem testének melegét; nem hallhatom mély, szerelmes hangját. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy már csak azt vettem észre, hogy a vászonról az Ő tekintete néz vissza rám. Megfestettem Őt. Azt nem is érzékeltem, hogy Liliann mögöttem van, s engem figyel.

- Ő Leon, igaz? - kérdezte csendesen, mire én megmerevedtem. Kezemben megállt az ecset, miközben hátratekintettem. - Annyira belemerültél a festésbe, hogy nem is hallottad, hányszor szóltam hozzád. Hihetetlenül tehetséges vagy, hogy ezt a képet kevesebb, mint fél óra alatt megfestetted.

- Köszönöm - feleltem. - Őt már rengetegszer lefestettem... - mondtam halkan, miközben lehajtottam a fejemet.

- Sora, hidd el, hogy téged is megérint majd a Sors keze. Minden ember boldog lesz! Mindenki révbe ér... Jó, igaz, ezt pont én mondom így, tizennégy éves fejjel, de ez az igazság! Most egyelőre törődj a kisbabával. Tényleg, gondolkodtál már a nevén?

- Nem, még nem - ráztam meg a fejemet.

- Akkor most ezen rágódj - kacsintott, s egy puszit nyomott arcomra.

- Köszönöm, húgi! - fogtam meg maszatos kezét, s gyengéden elmosolyodtam.

- Héj, ha már a húginál vagyunk... Mintha Leonnak lenne egy húga, nem igaz?

- De igen...

- Ő mennyi idős? - kérdezte kíváncsian.

- Tizenhat... Tizenhét éves lesz... - ismételten elmosolyodtam, majd egy új, tiszta vászonért nyúltam, s festeni kezdtem. Először csak halványan, majd egyre jobban belemerültem, és az eredmény: Sophie mosolygós arca, és csillogó szeme nézett vissza.

- Ő az? - tette fel újabb kérdését.

- Pontosan - bólintottam.

- Szép jó napot! - köszönt drága bátyusunk. - Mit csinálnak a gyönyörű hölgyek?

- Jaj, Brian, ne bókolj! - szólt rá Liliann.

- Hihi! - kuncogtam. - Festegetünk.

- Tehát, festetek! És mit, kit? - kérdezte kíváncsian, majd tekintetét a festett Sophiera emelte. Szemeiben furcsa csillogást véltünk fölfedezni. Szíve hatalmasat dobbant.

- Brian! Brian! - szólongatta Liliann.

- Ó, bocsánat... Mit is mondtatok? Mondtál...

- Azt, hogy Ő itt Sophie - feleltem. - Leonnak a testvére.

- Akkor Ő él.

- Gyorsan vág az eszed, bátyus! - jegyezte meg gúnyosan húgunk.

- Na, hagyjátok egymás csipkedését... Aj-aj! - kaptam hasamhoz.

- Mi történt, húgi?

- Sora! Nővérkém!

- Nagyon fáj! Áu! - szisszentem fel. Mélyeket kezdtem lélegezni.

- Liliann, azonnal szólj Climany-nak! - utasította Brian. - Sora, gyere, most szépen fölsétálunk a szobádba. Lélegezz mélyeket. Azaz! - görcsösen markoltam kezét, miközben a baba hatalmasakat rúgott.

- Brian, nagyon fáj! - mondtam fájdalommal teli hangon.

Lassan, de biztosan lépkedtünk a lépcsőn, s hamarosan már ágyamon feküdhettem. Arcom, s homlokom verejtékben csillogott. Egy nagyot ordítottam. Ebben a pillanatban elfolyt a magzatvizem, s ágyékom körül minden nedves volt.

- Brian! Sz... Szülni fogok...

- Úristen! Sora! Jézusom, mit csináljak? - kérdezte össze-vissza.

- Itt vagyok már! Sora! - lépett mellém Climany. - Liliann, szólj Annának, hogy azonnal hozzon egy vizes tálat, és rengeteg törölközőt. Sora! Kicsim! Lélegezz mélyeket. Segítek levenni a ruhádat. Hamarosan szülni fogsz! - könnyek szöktek szemeimbe, miközben boldogan elmosolyodtam.

Pár perc múlva édesanyám, Liliann s pár szolga robbant be az ajtón.

- Sora, kicsim! - csapta össze két kezét anyám könnyes szemekkel.

- Rendben! Sora! Felkészültél? - kérdezte Climany.

- A... Azt... H... Hiszem!

- Rendben! Amikor azt mondom, „nyomd”, akkor tegyél úgy!

- Oké...

***

Eközben Leon Oswald egy kis házat vett meg Cape Mary-ben. Képtelen volt haza menni Angliába. Képtelen volt itt hagyni Cape Mary-t, és... a síromat. Szinte minden nap kijárt a temetőbe, s órákat ült sírom mellett. Teljesen megváltozott. Egy összetört démont láthattak az emberek, koromfeketébe öltözve. Az egyetlen reménye az az lenne, ha én is ott lehetnék. De tudja, hogy ez már soha többé nem következhet be. Ekkor hirtelen valami furcsa érzés fogta el, miközben sírom mellett térdelt. Mintha egy női sikolyt hallott volna. A szívében.

***

- Azaz, kicsim! Már látom a fejét! Igen! Nyomd még, Sora!

***

- Mégis, mi ez az érzés? - állt fel döbbenten. A szél fújni kezdte ezüstös sörényét. - Sora! - nézett az előtte álló sírhalomra.

***

Az Averaché birtokon egy női sikolyt, majd pár perccel később egy gyermek sírását lehetett hallani. Remegve dőltem vissza a párnámra. Mélyeket lélegeztem.

- Sora! Kisfiú! - mondta boldogságtól fűtve Climany.

- Mi legyen a neve? - kérdezte édesanyám. Elmosolyodtam, miközben azt a kis bebugyolált csöppséget a kezemben tartottam. Olyan pici volt. Ezüstös haja volt, s esze-veszettül sírt. De mikor a kezembe adták, sírása enyhült, s kinyitotta tekintetét. Ugyan az a füstszürke tekintet nézett vissza rám. Szemeim könnyesek lettek, ahogy ismét eszembe jutott Leon.

- Liam - feleltem kis idő múlva. - Liam Oswald. - suttogtam, s a kezemben lévő tüneményre tekintettem.