Egy kellemes júliusi napnak örvendhetünk. A madarak lágy csicsergése megnyugtatóan hatott az emberekre. A Nap mosolyogva világított a kék színben pompázó égbolton, s néhol felbukkant egy-egy fehér színű bárányfelhő.

Az Averaché birtok határánál egy szürkés színű ló vágtatott, lovasával a hátán. Brian úgy döntött, hogy most egy kicsit messzebb megy, mint a birtok határa. Egy kicsit szabadnak, és kötetlennek akarta érezni magát. Valami miatt, vagy inkább a lelke mélyén úgy érezte, hogy el kell hagynia a birtokot... Hogy a mai napon valami történni fog vele... Valami elképzelhetetlenül jó dolog. Igazság szerint, nem is tévedett olyan sokat.

Érezte, hogy a kellemes tavaszi szél az arcába vág, és hogy villámsebességgel száll a kitaposott fű felett. Akárcsak Ő, Sofi is nagyon jól érezte magát.

Mikor egy patakhoz értek, Brian leszállt a lóról, és a kellemesen hideg vízzel megmosta az arcát. A lova azonnal ízlelgetni kezdte a zöld színű füvet. A fiatal férfi hátradőlt, és a kezét a feje alá téve figyelte az eget.

A jövőjéről gondolkodott. Fiatal volt, és sármos, ezt lehetetlen volt letagadni. Rengeteg fogadáson részt vett már, megannyi gyönyörű nő körében, de soha nem jött el számára az igazi. Majd egyszer, bizonygatta magának. Az az igazság, hogy Ő olyan lányt akart magának, aki nemcsak külsőleg, de belsőleg is csodaszép. Mert hát, ugyebár a belső a legfontosabb. Egy ártatlan, tisztalelkű lányt szeretne maga mellé, akit élete végéig szerethetne. Csak az a gond, hogy ilyen lány nem nagyon létezik, sóhajtotta. Épp föl akart állni, amikor egy halk, tompa lépést hallott maga mögül.

- E-elnézést - kezdte bátortalanul a lány. - Bocsánat, meg tudná mondani, hogy pontosan hol is vagyok? - érdeklődött csilingelő hangján. A férfi lélegzete is elakadt, ajkai pedig tátva maradtak a döbbenettől.

A lánynak hosszú, selymes, ezüstös, szinte már fehér haja volt, mely lágyan omlott le puha, krémes vállára. Egy könnyed, menta zöld színű ruha volt a felsője, és egy árnyalattal sötétebb a vászonnadrágja. Lábát egy kényelmes cipő takarta be. Nyakában arany nyaklánca csillogott, melyen egy ugyan olyan anyagú kereszt alakú medál kapott helyet. És a szeme! Meleg, és kedves szürke színű tekintet, ami felett szép vékony vonalú szemöldöke volt. Az ajkai pedig szépen íveltek, és biztosan puhák is, gondolta, s egy picit el is pirult. És ami a legérdekesebb, hogy valahonnan hihetetlenül ismerős volt a számára!

- Hahó - húzta finom mosolyra ajkait, ami miatt egyenes, hófehér foga láthatóvá vált. Brian köhintett egyet, majd kissé rekedtes hangján megszólalt.

- Hát persze, kisasszony - kezdte. - Nem messze van az Averaché birtoktól, de ha követi a patak irányát északra - mutatott a megfelelő irányba. - akkor egy kisebb falut találhat.

- Köszönöm - felelte kedvesen. - Mondja csak, és hogy juthatok el Cape Mary-be?

- Cape Mary-be? - vonta föl egyik szemöldökét. - A legegyszerűbb mód, hogy odajuthasson az az, ha fog magának egy taxit. Tudja, kétnapi járásra van innen. - erre a lány egy kicsit ijedten tekintett.

- Kétnapi? - kérdezte magától. - Ó. Tudja, az egyik barátnőmnél voltam, de el kellett utaznia, és én meg fogtam magamat, és sétálni indultam. De mivel nem vagyok idevalósi, eltévedtem. - mosolyodott el zavartan. Brian úgy érezte, mintha abban a minutumban elolvadna a kedves mosolytól.

- És mért szeretne Cape Mary-be menni? - kérdezte.

- A bátyám ott lakik. Gondoltam, meglepem egy kicsit.

- A bátyja? - ült le a fűre, majd pár pillanattal később a lány is helyet foglalt a selymes pázsiton.

- Igen a bátyám. Tudja, már majdnem egy éve él ott. Amióta szerelme meghalt - fájdalom surrant át a lány gyönyörű arcán.

- Hogy történt? - érdeklődött együtt érzően.

- Ó, tudja, ez egy nagyon hosszú, és fájdalmas történet. A bátyám Leon - erre a férfi szemei kikerekedtek. - nagyon szerelmes lett egy helyi lányba. Eszeveszettül rajongott érte. De az a bolond hazudott neki, és nem mondta el, hogy ki is Ő valójában. - tépkedte a füvet a lány. - Hogy egy gróf, és nem Leon Oldham a neve, hanem Leon Oswald - sóhajtotta. - És hogy jegyben jár egy észveszejtően idegesítő lánnyal. - forgatta a szemeit. - És mikor el akarta neki mondani, megjelent a menyasszonyjelölt, és vége volt minden boldog pillanatnak. Nekünk vissza kellett mennünk Angliába. Ám de ott szörnyű hírt kaptunk. Leon kedvese öngyilkos lett.

- Mondja csak - köszörülte meg a torkát. -, hogy hívták a lányt?

- Sora - Brian lehunyta a tekintetét, és mélyet sóhajtott. - Sora Valentine. Az óta az esemény óta Leon szörnyen szenved. Árnyéka a régi, önmagának. Eléggé lefogyott, és állandóan feketében van. Mindent szürkének lát... Sajnos az egyetlen valaki, aki segíteni tudna rajta, az Sora. Csak Ő lenne képes arra, hogy újra beszínezze a színtelen napjait. De Őt... Őt már... - könnyek gyűltek a lány szemébe, mialatt felállt.

- Jaj, kérem, ne sírjon - ugrott föl Brian, és gyengéden, megnyugtatóan átölelte. Furcsa érzés lepte el szíve tájékát.

- Én is szerettem őt. Annyira tökéletesen összeillettek egymáshoz, de...

- Sora nem halt meg... - bukott ki Brianból.

- Hogy... mi? - hátrált pár lépést a lány. - Ön honnan...

- A francba - káromkodott. - Elnézést, nekem most mennem kell...

- Ne, várjon, kérem! Mondja el, hogy értette? Nagyon fontos lenne. - pillantott rá könyörgő tekintettel.

- Kérem, üljön le - adta meg magát. - El kell mondanom önnek mindent... - sóhajtotta. Bátyám belekezdett a történet elmesélésébe, hogy hogy találkoztunk legelőször, hogy jöttek rá, ki is vagyok valójában, kik a szüleim, és hogy most otthon vagyok, és öt hónapos kisfiamat szeretgetem.

- Gyerekük lett? - kérdezte meglepetten. - Van egy unokahúgom? - kapta szája elé kezeit. - Ó, ha Leon tudná.

- Az a gond, hogy Sora rengeteget szenved e miatt a döntése miatt. Amikor így döntött, még nem tudta, hogy egy gyermeket hord a szíve alatt. Annyira sajnáltuk. És elmondása szerint, a kisfia, nagyon hasonlít az édesapjára...

- Hogy hívják a kicsit?

- Liam - felelte. - És tényleg egy gyönyörű baba.

- Sora hogy van? - nézett Sophie a bátyámra.

- Jól - mosolyodott el. - Életet adott egy fiúnak, és most boldog. De akkor lenne a legboldogabb, ha itt lehetne mellette a szerelme. Még mindig szereti a bátyádat.

- Leon is őt. Nincs olyan nap, amikor ne menne ki a temetőbe... az üres sírhoz. Istenem, el kell mondanom neki.

- Ne! - fogta meg a lány kezét. - Nem szabad!

- De mért? Hisz így soha nem lesznek boldogok... csak szenvedni fognak mind a ketten! - ellenkezett a lány.

- Tudom-tudom, de... nem szabadna beleavatkoznunk...

- Csak egy icuri-picurit - nézett rá könyörgően. - Oké, akkor mondjuk úgy, hogy rásegítünk. - tette rá a kezét a férfi kezére.

- Mi a terve? - érdeklődött, s fejét felszegte.

- Nos - kezdte Sophie. -, egy hónap múlva, augusztus 13-án lesz az otthonunkban egy bál. Ezt minden évben megrendezzük, amolyan hagyomány az Oswald családban. A Nyári Bálon rengeteg előkelő ember lesz ott, mind-mind a családunk, illetve a barátunk része. És ott találkozhatnának. - vázolta föl tervét a kisasszony.

- Menjünk el az Oswald-birtokra? - pislogott Brian.

- Pontosan. - bólintott határozottan. - Az egész család, ha lehet. Szép, báli ruhákban. Ott biztosan találkozhatnak, hisz Leonnak kötelező lesz megjelenni. Sora elől meg valahogy eltitkoljuk, hogy hova is igyekszik, hisz még soha nem volt a birtokunkon. Mit szól?

- Nehéz lesz megszervezni, de egy próbát megér. Tudja, épp a múlt héten jött az a férfi, akiről meséltem - Sophie jelezte, hogy érti, miről beszél - és megtalálta Sora édesapját.

- Tényleg?

- Igen, úgyhogy egy hét múlva utazunk Írországba. Így talán teljes lesz a család, és mindenki boldog lesz...

- Ha Sora és Leon is találkozik - fejezte be a kislány a fiú mondatát. - Ó, de neveletlen vagyok. Még meg se kérdeztem a nevét. - pirult el.

- Hihi - kuncogott halkan. - A nevem Brian. Brian Naegino.

- Brian, örvendek a találkozásnak - nyújtotta a kezét. - Sophie Oswald - erre a legelésző ló felemelte a fejét, és odament hozzájuk, s bökdösni kezdte orrával a férfi fejét.

- Jól van, jól van - mosolyogta. - Tudja, az Ő neve is Sofi - mosolyogta. A lány is elvigyorodott.

- Nagyon szép ló.

- Ahogy mondja - bólintott. - Tarthatom önnel a kapcsolatot, csak hogyha valami közbe jönne, akkor tudjam értesíteni?

- Természetesen - a kis táskájából elővett egy papírt, meg egy tollat, és leírta a telefonszámát, meg az e-mail címét, s odanyújtotta a papírt a fiatal férfinak.

- Köszönöm szépen - állt fel. - Nos, elég sok idő elment már. Valószínűleg már aggódnak értem. - segítette fel a lányt is. - Örültem a találkozásnak, Sophie.

- Én is, Brian - a lány vöröslő arccal odafordult a fiúhoz, és egy puszit nyomott az arcára. Brian is elpirult.

- Hát... khm... öö... - motyogta a férfi, mire a lány felkacagott.

- Mennem kell - simogatta meg Brian arcát. - Köszönöm az információkat. - mosolyogta, majd megfordult. - Akkor északra.

- Elviszem, ha akarja - ajánlotta fel. A lány hátrafordult.

- Köszönöm - a fiú megfogta a kezét, s a lóra fölültette, majd Ő is fölült mellé, és vágtatni kezdtek a falu felé.

***

Több mint két óra telt el azóta, hogy Brian és Sophie találkoztak. A fiú, miután hazaért egyből, szótlanul és hogy őszinte legyek bambán lépdelt végig a kastély folyosóin. Legalább háromszor szóltam neki, de csak a negyedikre figyelt fel. Érdeklődtem, hogy minden rendben van-e vele, de ő csak egy „perszével” elintézte az egészet, majd futólépéssel felrohant a szobájába. Felvont szemöldökkel néztem utána, majd megadóan megráztam a fejemet, s egy mély sóhaj után megfordultam, és szobámba igyekeztem. Halkan nyitottam be. Édesanyám a babaágy mellett ült, miközben mosolyogva figyelte, ahogy öthónapos unokája rúgkapál.

Liam egy csodálatos gyermek volt. Ezüstös, okos tekintetével méregette a fölötte szépen köröző játékokat, melyhez halk, dallamos hang is társult. Felemelte a kezét, hogy Ő bizony eléri azt a valamit, de terve mindig kudarcba fulladt. Hamarosan megunta ezt, s halk sírásba kezdett. Kisfiam nagyon nem szerette ezt a délutáni pihenőt. Egy igazi rosszcsont, és mindig elérte, hogy a figyelem központjában legyen. Emellett, szinte minden érdekelte.

- Itt vagyok már, kicsim - léptem mellé, hogy óvatosan kivegyem az ágyból, s lassan dédelgetni kezdtem, mialatt egy csókot nyomtam fejére.

- Mellette nem lehet unatkozni - nevetett halkan anya.

- Ahogy mondod - kacagtam vele, s mikor Liam erősebben kezdett el sírni, hogy Őt már megint elfelejtettük, odaléptem a kisebb kanapéhoz, majd lefejtettem magamról a felsőruhámat, mire a kicsi rögtön inni kezdett, hogy éhes pociját megtöltse. Mosolyogva figyeltem a kis jelenetet, majd anyára pillantottam.

- Szépfiú lesz belőle - sóhajtotta, mialatt hátradőlt a bőrfotelben, s egy plüss sárkányt méregetett. - Ezt Briantől kapta, mi? - oldalra biccentve a fejemet válaszoltam. - Jellemző... Sosem adott volna egy szokásos játékot.

- Nem, de pont ettől különleges - feleltem lágyan. Egy ruhapelenkát vettem elő, s megtöröltem kisfiam száját, majd a fehér színű anyagot a vállamra tettem, és Liamet óvatosan felemeltem. Gyengéden veregetni kezdtem a hátát.

- Jót tesz neked az anyaság, kicsim - méregetett nyugodt tekintettel. Csak egy mosollyal válaszoltam, majd a kisfiamat ringatni kezdtem.

- Anya, látszik rajtad, hogy feszült vagy - kezdtem bele. - A jövő hét miatt, igaz? - anya fölpattant, és az ablakhoz sétált. Töltött magának egy kis teát, majd egyenes testtartással a virágkertet kezdte el vizsgálgatni. Lassan kortyolt egyet a kihűlőben lévő angol teából. Kezei remegtek. Fölálltam, s a félig álomban lévő Liam-et az ágyba tettem, mielőtt óvatosan betakartam volna. Ezután anyához léptem, és bíztatóan rátettem a kezemet a vállára. - Anya, minden rendben lesz. Nincs mitől aggódnod.

- De én nem is igazán aggódom, hanem félek. Félek, hogy Dominic már nem szeret, hogy fölöslegesen megyek utána. Sora, annyi év telt el, és...

- Anya, hányszor ismételjem el még, hogy apa biztos szeretett téged. Te magad mesélted, hogy azon az estén, amikor megfogantam, szerelmes szavakat suttogott neked, és te is érezted, mennyire igaz és erős érzelemmel ejtette ki őket. És mikor el kellett menned, ő szomorú s fájdalmas pillantással nézett utánad. Hát mi ez, ha nem szerelem? - tártam szét karjaimat.

- De ez tizennyolc évvel ezelőtt volt.

- Akkor gondold azt, hogy tegnapi eseményről van szó. És ha tetszik, ha nem, én találkozni fogok a papával. És egy család leszünk. - anya mélyet sóhajtott. Csendben letette az üvegcsét.

- Köszönöm - ölelt át.

***

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire fogok izgulni. Igazság szerint, még soha nem ültem repülőgépen, de hogy őszinte legyek, nem ettől voltam izgatott. Hanem hogy alig egy óra múlva leszállok a gyönyörű Írország Clare megyéjébe. Igazán kíváncsi vagyok, vajon hogy néz ki édesapám; hogy milyen lehet; hogy hogy fog fogadni. Liam az ölemben pihengetett, s kíváncsi szemekkel játszadozott a biztonsági övvel. „Nem szabad”, vettem ki a kezéből, amikor a szájához emelte, hogy az ízét is megkóstolhassa. Anya a magángép másik oldalán üldögélt, kifelé bámulva, a hófehér bárányfelhőket. Brian zenét hallgatott, Liliann pedig egy könyvet olvasott.

De akkor, amikor a gép kerekei először érintkeztek a betonút szürke földjével, mindannyian abbahagytuk eddigi tevékenységünket, s feszülten, no meg izgatottan vártuk, hogy a repülőgép pár percen belül leálljon.