Clare megye egyszerűen gyönyörű.

Hosszú, zöldellő pázsittal bevont dombok nyújtóztak egymás után. Láttunk egy fehérre meszelt házat, mely a virágokkal és szántókkal borított mezőn álldogált. Miközben utaztunk, hallhattunk néhány tehénbőgést, mialatt a kedves haszonállat kóstolgatta a mélyzöld füvet. Az út, melyen haladtunk eléggé kacskaringós és szűk volt, emellett oldalról mindenféle bokrok nyári színei hajoltak be, ezzel is megnehezítve panziónk érkezéséhez.

De szerencsére, alig fél óra múlva megérkeztünk a Rózsa fogadóhoz. Igazán kényelmes, otthonos szálláshely volt. Azt hiszem, itt tényleg el lehet élni, mosolyogtam. Ahogy beléptünk egy szalon bútorai tárultak szemünk elé. Egy nagy, cseresznyefából készült asztal mögött egy kedvesen mosolygó arc nézett vissza ránk. Szürkészöld tekintete csillogott, rövid, tépett és kissé kócos szőke haja rendezetlenül simult arcára. Magas volt, és persze nőies is. Amint odaléptünk, azonnal fölállt.

- Naegino család, ha nem tévedek? - kérdezte kedves hangján.

- Igen - felelte édesanyám. - Lefoglaltunk két szobát.

- Persze-persze - lapozgatta a könyvecskéjét. - Áhá, megvan. Fönn, az emeleten a harmadik, illetve az ötödik szoba az önöké. Egymással szemben vannak. - kacsintott. Liam észrevett egy kisebb csengettyűt, melyet azonnal követelt magának. A körülbelül huszonhárom éves lány felkacagott, és odaadta neki, mire Liam hangosan nevetett, és játszadozni kezdett vele.

- Bocsánat - sóhajtottam egy hosszat.

- Ugyan, semmiség. Hozzá vagyok szokva. Mondjuk, a nővérem négy éves lányához képest ez még semmi se. - háborúzott egy rakoncátlan tincsével. - Nos, a reggeli reggel hét órától tíz óráig van, az ebéd tizenkettőtől háromig, és a vacsora pedig este hattól kilencig lesz tálalva. A szobákban vannak fürdőszobák. A kilátás igazán szép. Ja, és ha engem nem találnának, akkor a nővéremet nyugodtan kereshetik - támaszkodott kényelmesen az asztalnak. Amint befejezte mondatát, egy kissé alacsonyabb termetű, hosszú, barna hajú, és sötét szemű fiatalasszony lépett be az ajtón. Úgy harmincháromnak tippeltem. Frufruja belelógott boldogságtól csillogó szemeibe, egyenes vállán pedig egy babatáska lógott. Oldalán egy négy év körüli kislány sétálgatott, kíváncsi tekintetével azon gondolkozva, vajon most hogyan okozhatna bajt.

- Gabriella - sóhajtotta, miután csókot adott húgának.

- Ez nem jelent valami jót. Szia, Melinda - kapta föl unokahúgát, mire a kislány azonnal meghúzgálta Gabriella haját.

- Melinda, nem szabad - kapta ki az anyja, mire a kislány hangos kacagásban tört ki. - Elnézést - fordult felénk. - Önök az amerikaiak? - kérdezte kedvesen, a lányával hadakozva.

- Igen, mi lennénk - mosolyogtam. A nő alaposan végigmért engem, majd édesanyámat is. Egy halvány emlék ugrott szemei elé, egy fiatal lilás hajú huszonéves lányról, amint dallamosan nevetve ölelte át egy vele egykorú, sármos férfit. - Örültem a találkozásnak. Kellemes pihenést. - mondta, majd megfordult. - Megyek, lefektetem ezt az ördögpalántát.

- Sok szerencsét - jelentette ki gonoszan testvérhúga, majd felénk fordult. - A csomagjaikat segítek felvinni.

Körülbelül fél óra múlva Gabriella és Anna a recepciós pultnál üldögéltek. Annának lett néhány szabad perce, amíg örökmozgó kislánya aludt. A nő az asztalnak dőlve magyarázott a húgának.

- Brie, az a nő annyira ismerős nekem. - fonta karba a kezét.

- Ugyan már, honnan lenne neked ismerős Miss. Naegino. Hisz soha nem volt itt, és még a gyerekeivel se találkoztunk - sóhajtotta székében hátradőlve Gabriella.

- Lehet, de mintha kiskoromban találkoztam volna már vele.

- Aha. Vagy valószínűleg álmodtad ezt az egészet.

- Nem álmodtam - nézett rá morcos tekintettel. - Mikor kicsi voltam, tényleg találkoztam vele. - bizonygatta magának határozottan.

- Oké, és nálad mit jelent a „kicsi voltam” szókapcsolat?

- Amikor úgy tizennégy éves lehettem... - csücsörített ajkaival.

- Emlékeztetlek, nővérkém, hogy amikor te tizennégy éves voltál, akkor én még csak a negyedik életévemet töltöttem be. - mutatta föl hüvelyk-, mutató-, középső illetve gyűrűsujját, mielőtt langyos gyümölcsteájáért nem nyúlt volna.

- Jó, de én-... - ám mondatát nem fejezhette be, ugyanis egy magas, kissé tépett hajú, gesztenyebarna tekintetű férfi lépett be az ajtón.

Teste az évek során még mindig nem vesztett semmit pompájából; ugyan olyan izmos, szálkás alkata volt. Pár napos borostája éktelenkedett arcán. Egy kissé kopott farmernadrágot, és ugyan olyan sokat használt felsőt viselt. A nyakába pedig számára rendkívül fontos nyaklánc pihent, két betűt rejtve. Egy csodaszép emlék...

- Jó napot, Brown nővérek - vigyorgott.

- Dominic - állt fel Brie, hogy egy csókot nyomhasson bátyja arcára. - Nocsak, mi járatban? - fújt el egy újabb tincset szeméből.

- Csak gondoltam megnézem az én két húgocskámat, hogy minden rendben van-e velük. De persze már megint veszekedtetek valamin. Na, had halljam, mi az? - vette el Gabriella teáját, s kortyolt is belőle.

- Inkább valakin veszekedtünk. Egy amerikai asszony van itt, három vagy négy gyerekével együtt.

- És ezen veszekedtetek? - húzta föl szemöldökét, idősebbik húga válaszán.

- Anna azt állítja, hogy ez az asszony számára átkozottul ismerős. Szerintem meg nővérkém csak anya egyik brazil szappanoperájában látta, tudod, amelyik nyolcezer-kilencszázötvenhat rész hosszú, százötven szereplő játszik benne, és mindegyiknek köze van a másikhoz - fújta ki a levegőjét a legfiatalabb Brown, mire Dominic halkan fölnevetett.

- Gabriella, dugulj el - sziszegte.

- Hohó, nyugi. Majd megnézem magamnak ezt az asszonyt. - kacsintott békítően Dominic. - Amúgy képzeljétek, új csikó jött a világra.

- Tényleg? Nocsak, szaporodunk, szaporodunk. - kapott be egy szív alakú sütit Brie.

- Csillag és Éjfél fedeztetéséből jött a világra. Ráadásul egy gyönyörű, egészséges csikó.

- Csillag és Éjfél? A két vezér - engedett meg magának egy halvány mosolyt Anna. - És mi a neve?

- Dracula - vigyorgott Dominic.

- Remek, bátyus. És mondd, csak vámpírfogai vannak, hogy így nevezted el? - tette fel kérdését Brie.

- Ti, nők semmit nem értetek a névválasztás rejtelmeiről - sóhajtotta lemondóan. Ekkor hangos sírást hallhattak a mögöttük lévő kis szobában. Anna kieresztette a tüdejébe ragadt levegőt, majd megfordult, ám bátyja gyorsabb volt.

- Hagyjad, majd én megnyugtatom. Legyen még pár perc szabadságod. - kacsintott

- De figyelmeztetlek, ma hiperaktív, és hogyha nem kapja meg, amit akar, kitör a harmadik világháború - mondta Anna.

- Rendben - mosolyodott el, majd a férfi belépett a szobába.

Liliann olyan gyorsan sprintelt vissza a szobájába, amilyen hangtalanul jött le. Eredetileg csak azért hagyta el lakosztályát, hogy megkérdezhesse Gabriellától, van-e itt a közelben valamilyen jó könyvesbolt, mivel a magával hozott könyvet már majdnem kiolvasta. Ekkor hallotta meg azt a beszédfoszlányt, s halkan, a falhoz simulva hallgatta a két nővér kisebb veszekedését. Ám, amikor megpillantotta Dominic Brown alakját, a lélegzete is abbamaradt. Főleg, mikor rájött, hogy ki is ő. Dominic Brown... Az édesanyja szerelme. Itt van. És csak egy emelet választja el őket, sóhajtotta. Levágta magát az ágyra. Brian jött ki egy törölközővel a nyakában, s értetlenül pillantott kissé feszült kishúgára.

- Liliann, minden rendben?

- Brian - kapta fel a tekintetét. - Brian, találkoztam vele... vagyis, nem találkoztam, hanem csak láttam őt, de akkor is... - hadarta.

- Rendben - szakította félbe -, de most megpróbálnál egy icuri-picurit érthetőbben is magyarázni? Láttad őt, de kit?

- Dominic Brown-t. - a fiatal férfi azonnal visszafordult a bőröndjétől.

- Tessék?

- Jól hallottad. Itt van a házban. Pontosabban lenn.

- Ez egészen biztos? Száz, hogy őt láttad?

- Ezer és egy százalék. Brian, a két nővér Gabriella és Anna Brown, Dominic Brown húgai - harapott ajkaiba.

- Anyának elmondjuk? - tette fel elgondolkodva, s kicsit óvatosan a kérdését.

- Nem tudom. - válaszolt tanácstalanul.

A mi szobánk is igazán otthonosan volt berendezve. Emlékszem, hogy az én ágyam az ablak mellett helyezkedett el, és hogy kétszemélyes volt. Mellette egy fából faragott éjjeliszekrény pihent, amelyen egy halványsárga színű lámpát találhattunk. Az ablak bal oldalához mérve feküdt édesanyám ágya. Ahogy Gabriella is megemlítette, egy fürdőszobát rejtő ajtót is találhattunk, a jobb oldalon, mely tágas, és kényelmes volt. A földet puha szőnyeg fedte be. És a kilátás! Az valami csodaszép volt.

- Muszáj innom egy kis teát - pattant fel édesanyám a barack színű kanapéról.

- Anyu - tettem le a szundikáló Liam-et az ágyra.

- A tea segít megnyugtatni - mosolygott bátorítóan. - Emellett, jól is esik egy kis ír tea. Nagyon finoman készítik. Egy kis whiskyt csöpögtetnek bele - kacsintott. - Mindjárt jövök, kicsim - adott egy anyai csókot a homlokomra, majd eltűnt az ajtó mögött, én pedig lerogytam az ágyra, s alvó fiamat csodáltam, amikor egy ajtónyitódásra lettem figyelmes.

- Sora - lépett be Liliann. -, Anya hol van?

- Lement teát kérni.

- Lement?

- Igen, Liliann, le - húztam föl szemöldökömet értetlenségemet kifejezve. - Mért olyan hihetetlen ez?

- Azért, nővérkém, mert lenn van az édesapád.

Eleanor mélyet sóhajtva lépdelt le a mintás szőnyeggel borított falépcsőn. Olykor-olykor megnyikorogtak a lépcsőfokok, de ő mit sem törődve baktatott lefelé. Jobb kezével a nyakláncát babrálta, s ajkaiba harapva érte el a recepciós pultot, ahol meglepetten nézett, ugyanis nem talált ott senkit. Körbetekintett, majd észrevette azt a kis csengőt, mellyel nem is oly rég még unokája játszadozott. Óvatosan felé nyúlt, s megnyomta azt a kis gombot. Ráérősen, ujjait összekulcsolva az asztalnak dőlt, mialatt egy lilás tincset fújt ki szeméből. Mikor pár perc múlva se jött senki, ismét megnyomta a kis csengettyű gombját, majd unottan megfordult, s egy portrét kezdett el tanulmányozni.

- Jövök már - hallott egy mély, kicsit távoli hangot az egyik ajtó mögül, de nem fordult vissza, csak azt a lovakat ábrázoló, gyönyörű festményt nézte. - Itt vagyok. Miben segíthetek kegyed... nek... - mondta immár szaggatottan az utolsó szót Dominic, ugyanis Eleanor megfordult, s a mélykék tekintet találkozott a gesztenyebarna szempárral.

Mindkettejük szíve a torkában dobogott, olyan hangosan, hogy attól féltek a másik meghallja. Eleanor csinos, halványrózsaszín kosztümje gyöngéden ölelte körbe karcsú testét, míg Dominic öreg ruhája csak úgy lógott rajta. A nő akármennyire is próbálta elrejteni remegését, nem nagyon sikerült neki. Szemeit lesütve mélyet lélegzett, majd ismét felnézett az oly rég látott szempárba. A férfi nyelt egyet, majd megkerülte az asztalt, s egy félméternyire megállt szerelme előtt. Kinyitotta kemény, egyenes ívű ajkait, de egy szó sem jött ki torkából. Eleanor tekintete könnyes lett, s akárhogy is próbálkozott, nem tudta megakadályozni, hogy ne folyjanak végig puha arcán.

Dominic bátortalanul nyúlt fel, hogy kérges, durva, sokat dolgozó kezével letörölje a kristálycseppeket. Anya érezte, hogy még jobban megremeg, s hogy egy ősi érzés kezdi átjárni egész lényét. Lehunyta szemeit, hogy átadhassa magát a pillanat varázsának.

- Azt hittem, soha nem fog eljönni ez a pillanat, amikor ismét találkozom veled, Elenna - sóhajtotta rekedtes hangon a férfi, mialatt gyengéden simogatta Eleanor arcát.

- Elenna - suttogta. - Csak te hívtál így - tette lassú mozdulattal kezét szerelme kezére. - Csak te, Dominic - nedvesítette meg kiszáradt ajkait. A férfi lágyan homlokát a nő homlokának döntötte, miután egy csókot lehelt volna rá.

- Istenem, olyan gyönyörű vagy - adott egy csókot az egyik, majd a másik arcára, az állára, s mielőtt ajkaikat összeillesztette volna, mélyen kedvese szemébe nézett.

Csókjuk szerelmes volt, vad, és követelőző; úgy ölelték egymást, mint fulladozó ember a mentőövet. Mindketten azt érezték, mintha csak egy hétre lettek volna távol egymástól. Pedig nem így volt. Majd hogy nem húsz évig. A két szív szerelmesen és fájdalmasan dobogott ugyan arra az ütemre.

- Semmit nem változtál - sóhajtotta, pillantását a férfiéba fúrva, vállait átölelve. - Ó, Dominic, annyira hiányoztál.

- Te is nekem - nyomott egy futó csókot Eleanor ajkaira. - Húsz év... Istenem - simította ki anya frufrujának tincseit a melegen csillogó szemeiből. - Mindenem megvolt, csak te hiányoztál, hogy az életem kerek legyen. - édesanyám a fejét szerelme vállára hajtotta.

- Akárcsak nekem, Dominic. - engedte el. - Tudnom kell, hogy... odaadtad-e másnak a szívedet, és hogy van-e egy szerető feleséged, és gyermeked? - a férfi a nő keze után nyúlt, mielőtt ujjaikat egymásba illesztette volna.

- Soha nem nyúltam egy nőhöz sem, miután elmentél, Eleanor.

- T... Tényleg? - lepődött meg.

- Esküszöm - nézett komolyan a lány szemeibe. - De hogyhogy itt vagy ismét?

- Az egy igazán hosszú történet - nézett ismét szembe a férfival. - Nem is tudom, hol kezdjem. Olyan váratlanul jött ez az ötlet. És Sora... Sora. - mosolyodott el.

- Ő kicsoda? - kérdezte értetlenül.

- Emlékszel még arra az estére, amikor a Shannon partján egymásé lettünk?

- Soha nem tudtam elfelejteni.

- Abból a varázslatos éjszakából egy gyermek fogant. - a férfi szemei döbbentséget mutattak. Teste megfeszült, és kellett neki némi idő, míg felfogta a dolgokat.

- Egy... gyermek? - ejtette ki a szavakat remegő ajkakkal.

- Mhm. - bólintott. - Egy lányunk született, Dominic.

- Van egy lányunk? - Eleanor ismételten csak bólintott, mire Dominic szorosan magához vonta, és megcsókolta. - Sora?

- Sora Amélia Naegino. Emlékszem, az Amélia név nagyon tetszett neked, hát ezért kapta meg még ezt a nevet.

- Sora Amélia Naegino. - suttogta. - És... itt van? - kérdezte reménykedve.

- Itt. - a férfi mélyet sóhajtott, mialatt lehunyta szemeit. - De nem csak ez az egyetlen meglepetésem.

- Ennél nagyobb már nem jöhet. Istenem, ez a legboldogabb napom - kapta föl kedvesét, s megpörgette. Édesanyám könnyezve kacagott fel.

- Itt van még a másik két gyermekem is. Brian és Liliann. De nem ez a meglepetés.

- Akkor mi? - temette arcát a nő nyakába.

- Hogy Sorának már gyermeke is van - válaszolt a férfi kérdésére Eleanor.

- Vajon mi lehet velük? Találkoztak-e már? És hogy fogadták? - gondolkodtam hangosan, miután majd fél óra múlva még mindig nem jött föl anya.

- Fogalmam sincs. - túrt bele Liliann szőke tincseibe. - Viszont üvöltözést nem hallok. - vágott be egy fintort.

- Ugyan már, hagyjátok abba ezt az idétlen csacsogást, lányok. Minden rendben van. Majd így is, úgy is föl fognak jönni, nem? - kérdezte Brian.

- De, igen - sóhajtottam idegesen, ajkaimat harapdálva. - Eddig anya volt az, aki izgult, hát most én. - pattantam fel, s fel-alá kezdtem járkálni.

- Sora, nyugi - lépett mellém bátyám, és kezét a vállamra tette. Ekkor egy ajtónyitódást hallhattunk, majd egy női illetve egy férfi testet pillanthattunk meg a küszöbön.