Édesanyám és egy igen megnyerő férfi állt az ajtóban. Negyvenes éveibe léphetett már, de még mindig friss, és sármos. Magas volt, s izmos, biztosan a sok munkától, gondoltam. A haja picit kócos volt, de mélybarna, és gyengéden keretezte be borostás arcát. Viszont a szeme... A szeme gyönyörű gesztenyebarna színben pompázott, és reményt, boldogságot, szeretetet, s örömöt tükrözött. És ebből a tekintetből már tudtam, hogy az édesapámmal állok szembe.

Anyámra pillantottam, ki halványan mosolygott, mialatt kedvesébe kapaszkodott volna. Fejét a vállára hajtotta. Feszült, kicsit kínos csend terjengett a levegőben, de aztán Eleanor megköszörülte a torkát, és ujjait Dominic ujjaival összekulcsolva előre lépett.

- Sora - sóhajtotta nevemet a boldogságtól. - Ő itt a te édesapád.

Könnyes tekintetemet megtöröltem, s egy hosszasat szipogtam. Tettem egy bizonytalan lépést felé, majd a maradék távolságot már gyorsabb ütemben csökkentettem, míg végül repültem a karjai felé. Dominic pedig kitárta karjait, és mikor belesimultam, apai öleléssel szorított meg. Biztonságban éreztem magamat. És rettenetesen boldognak.

- Apa - suttogtam könnyezve, belékapaszkodva.

- Kislányom - ölelt át szorosan. A hangja mély volt, és férfias, de kellemes és lágy. - Istenem - simogatta a hajamat, a vállamat. - Had nézzelek - tolt el egy picit magától, csakhogy végigmérhessen. Minimum egy fejjel volt magasabb nálam. - De gyönyörű vagy. - hintett egy csókot fejemre. Apró borostái kicsit szúrták homlokomat.

- Köszönöm - hajtottam arcomat a vállára. A másik kezét Eleanor felé nyújtotta.

- Ő pedig itt az első szülött fiam, Brian Naegino, és a legkisebb lányom, Liliann Naegino. - mutatott féltestvéreim felé.

- Sziasztok - fogott kezet határozottan bátyámmal, majd gyöngéden csókot hintett húgom kezére.

- Ö... izé... - Liliann kicsit zavarban volt. - Ugye nem baj, ha... Ha ezen túl én... szóval, ha apának szólítom? - Dominic szélesen elvigyorodott, majd magához vonta a lányt.

- Először is tegezz nyugodtan. Másodszor pedig, az számomra lenne a megtiszteltetés. - szemeimet törölgetve léptem kisfiam mellé, aki eközben forgolódni kezdett, s próbált felülni, ám nem nagyon sikerült neki.

- Apa - emeltem fel Liamet, s egy csókot hintettem fejére. -, van még itt valaki - mosolyodtam el. - Az unokád, Liam. - nyújtottam felé. Kicsit zavarban volt, mialatt kinyújtotta, s nagy kezeit kisfiam derekára helyezte. Óvatosan erős karjai közé helyezte. Liam szürkés tekintete kíváncsian tekintett a gesztenyeszempárba, ajkai kicsit eltávolodtak egymástól. Csak méregette, méregette, majd lassan elmosolyodott, és felkacagott.

- Az unokám. Krisztusom, esküszöm, ha ezt tudtam volna, hogy ma ilyen boldog leszek. Reggel még úgy keltem fel, mint egy átlagos ember, erre most már van egy családom. A legszebb dolog, ami valaha történt velem - csókolta meg Liam arcocskáját.

- Az egészet Sorának köszönheted - lépett mellé édesanyám, s megsimította unokája ezüstös fürtjeit.

- Ha már édesanyámmal találkoztam, hát édesapámat is had ismerjem meg - vontam meg vállamat. - Nem bántam meg - mosolyodtam el.

- És... ki az apja? - mélyet sóhajtottam.

- Sok mindenről kell beszélnünk, apám. Igyunk egy kis ír teát, és közben mindent elmesélek, rendben? - feleltem, bár mosolyom egy picit szomorú volt.

***

Cape Maryben egy igen kedves, és otthonos házban egy férfi ült a konyhában, mialatt reggelijét fogyasztotta. Lehet, hogy ez a ház csak húgának köszönhető, hogy olyan, amilyen, de hogy őszinte legyen, nem nagyon érdekelte, milyen környezetben van. Egy év, sóhajtotta. Majd hogy nem egy éve történt az, hogy ott hagyta Angliát, két hét erejéig, hogy még egyszer, utoljára kitombolhassa magát. Igen ám, csak hogy arra tényleg nem számított, hogy szerelmes lesz. Mély lélegzetet vett, s rántottáját kezdte el eszegetni. Megváltozott. Bár még mindig meg van hosszú, ezüstös haja, és szálkás, testalkata, de megváltozott. A szemei nem csillognak úgy, mint egy éve, azon a csodálatos nyáron. A szíve nem dobog arra a bizonyos ütemre, mint anno, akkor. Nem. Olyan látványt nyújtott ott, miközben abba a fából faragott, fehérre festett, kipárnázott széken ült mintha a lelke egy része már a mennyben lenne, s a teste pedig már a földbe vágyna. Egyszerűen úgy érezte magát, mintha halott lenne. A falra pillantott, ahol egy bekeretezett kép tündökölt. Egy rajz. Egy olyan rajz, melyet a kérésére egyetlen szerelme rajzolt neki. Azon a bizonyos napon, amikor mindennek vége lett, és útjaik elváltak. Sora, suttogta nevemet. Étvágya már nem is volt, így félrelökte a porcelántányért, és kiment a teraszra. A hetedik emeletről belátta az egész várost. A zöldellő parkokat, a kék eget, a sürgő-forgó utcát. Hallotta a gyerekkacajokat, néhány autós káromkodását, és az árusok kínálatait: az újságosok legújabb cikkeikről; egy öregember legfrissebb zöldségekről, és gyümölcsökről. Semmi sem változott, csak az ő lelke. A meleg, nyári szellő belekapott hosszú sörényébe. Fölpillantott az enyhén felhős égre, mintha valami lenne ott. Vagy valaki...

Ekkor egy csengőt hallott. Úgy döntött, nem nyitja ki, de az illető rendíthetetlenül tovább nyomta azt a kis gombot. Káromkodva fordult meg, majd belépett az üvegajtón, átvágott a nappalin, és kinyitotta azt az átkozott ajtót. Egy angol férfi állt ott. Szőke haja, és kék szeme volt.

- Mit akarsz? - kérdezte hidegen, unottan Leon, miközben az ajtófélfának dőlt, karba tett kézzel.

- Csupán ezt jöttem átadni - vette elő a férfi fekete, jól szabott öltönyéből egy fehér selyemmel beborított levelet. - Beengedsz? - az ezüsthajú halkan szitkozott, majd elállt, és beengedte a férfit. - Hmm, még nem volt szerencsém megcsodálni ezt a... Kitűnő lakosztályt. - hordta körbe a tekintetét az egyszerű berendezésen a szőke hajú.

- Ha azért jöttél, hogy lehord az otthonomat, már húzhatsz is el innen. Vagy netalántán fölcsaptál lakberendezőnek, Killien?

- Ugyan már, Leon - vágta le magát az ágyra kényelmesen, otthon érezve magát. - Van itthon brandyd? - a férfi szó nélkül a bárpulthoz lépett, és elővette a kívánt italt.

- Még valamit? - kérdezte dühösen.

- A nőkkel majd később számolok - kacsintott kéjesen. - Na de most, térjünk vissza az eredeti tervemhez. Ezt a levelet az édesapád küldte - erre Leon csak egyet morgott, miközben leült a fekete bőrkanapéra. - Na-na, nem morog a kistigris. - a férfi fölvonta a szemöldökét.

- Nincs kedvem félnótás barmokkal beszélgetni, úgyhogy gyorsan mondd, mit akarsz.

- Hát persze, hisz amióta itt élsz, rengeteg időd van. Mondjuk, ajánlhatnál nekem egy jó kis nőt. - Leon nyugodtan kortyolt kristálypoharából.

- Nem érdekelnek a kalandjaid. Kérhetsz magadnak kurvát, de tudtommal van elég, vagy netán tévedek? Esetleg rájuk untál? - kérdezte hidegen.

- Leon, kedves Leon, ezt meg se hallottam. Különben is, ha nem lenne egy új, a végén még nem én lennék immáron Anglia első számú nőcsábásza.

- Tudod, mi kell neked? Egy nagy pofára esés. Mondjuk egy kikosarazás. Esetleg, egy szerelembe esés, bár tudnám sajnálni azt a nőt - mondta rideg nyugalommal, mialatt fölállt, és a pulthoz sétált, hogy tölthessen magának még egy kis brandyt.

- Szerelem, hah! Nekem aztán nem kell szerelem. Elég sok nő szerelmes belém, és ez engem tökéletesen kielégít.

- Ahogy mondod, elég sok nő szerelmes, de nem beléd, hanem a pénzedbe. Elvégre, Anglia második leggazdagabb grófja vagy. Vagy a harmadik?

- Nem, a második - vigyorodott elégedetten.

- Jó, elég a fölösleges szavakból. Mondd, mit akarsz. - ült le ismét a fotelbe.

- Tehát, mint említettem, apád küldött, hogy adjam át neked ezt a levelet - nyújtotta át Leonnak. Leon elvette, majd a térdére tette, miközben kortyolt egyet italából. - És csak hogy tudd, Leon köteles vagy megjelenni rajta - mosolygott gúnyosan. Az ezüsthajú csak bevágott egy fintort. Megnedvesítette az ajkát.

- Mi van, ha nem megyek el?

- De eljössz. - túrt bele a hajába Yuri. Leon egy mélyet sóhajtott, majd poharát letette a mellette heverő éjjeliszekrényre. A levélért nyúlt, melyet kinyitott. Hm, ilyet csak is az édesanyja csinálhatott, mosolyodott el. Viszont a levél tartalmát biztos, hogy apja írta. Kivette a keménylapból készült hófehér színű papírt, majd olvasni kezdte a szépen ívelt, ezüstszínnel írt betűket:

„Leon Oswald

Szeretettel meghívunk Téged a minden évben megrendezett Nyári Bálunkra, amely hagyomány az Oswald Családban. Mivel családunkhoz tartozol, köteles vagy megjelenni, s semmilyen ürügyet nem vagyunk hajlandóak elfogadni, ha esetleg nem akarnál eljönni. A Bál augusztus tizenharmadikán lesz megrendezve, pontosan hét órától itt, a Rosings-parkban. Ruhád lehetőleg előkelő legyen, és elegáns. Családunk tagjai, és annak barátai is itt lesznek. Nem szeretnénk, ha csalódást okoznál.

Édesapád,
Matthew Oswald”

A levél túlságosan is formálisan volt megfogalmazva. Semmi érzelmet nem lehetett belőle kiolvasni, bár mondjuk Leon pontosan ezt várta. Hisz apjával majd hogy nem egy éve nem áll szóba, amikor csúnyán, nagyon csúnyán összeveszett vele miattam. Mélyet sóhajtva összehajtotta a levelet, melynek előlapján még ott virított az Oswald család jelképe: egy kard, melyen egy vörös rózsa tekeredik fel. Vörös rózsa, sóhajtott Leon erre a gondolatra, amikor emlékei rohanták meg szívét. Az a csodálatos est... Lehunyta a szemét, miután hátradőlt a bőrfotelben.

- Nos, mi a válasza, Mr. Oswald? - kérdezte vigyorogva Yuri.

- Az, hogy húzz el a házamból.

- Oké, de én a levélre értettem. - hiába, Yurinak megvolt az a tulajdonsága, hogy nem tágított, amíg meg nem szerezte, azt, amit akart.

- Elmegyek - lehelte beleadóan. Nehogy félreértsétek, nem a bál miatt fog elmenni oda, nem. Hanem hogy tiszteletben tartsa az Oswald Család hagyományát, illetve hogy találkozzon húgával, és édesanyjával.

- Ez a beszéd, grófocska. - nevetett fel. - Nos, akkor én most megyek is. - állt föl, s öltönyét magára vette. - Tíz nap múlva találkozunk - kacsintott, majd megfordult. - Viszlát!

- Magadtól is kitalálsz - jelentette ki Leon hűvösen. A brandyért nyúlt, majd kiitta az utolsó cseppig.

Elmegy a bálba. De csakis azért, mert a büszkesége nem hagyhatja, hogy megsértsék.

***

- Ez egyszerűen hihetetlen. Hihetetlen - ismételte ezt a szót Gabriella, miközben finom süteményeket tett le az asztalra, majd helyet foglalt az egyik székben. A nagy konyhában voltunk, melyet nemrég újítottak fel a félretett pénzből. Az uralkodó szín itt sárga, illetve a fabarna keveréke volt. A falak citromsárgára színben, míg a függönyök egy árnyalattal mélyebb színben pompáztak. A konyhabútorok - mint minden más -, fából készültek, és szép, mély színben csillogtak a lakkfestékük miatt. A hosszú, tölgyfából faragott asztalon ízletes ételek illatoztak, no meg finom teák is, bár már langyosak voltak. Középen pedig édesapám saját kezűleg készített gyönyörű üvegvázája díszelgett, melyben rengeteg mezőn szedett virág virult. Az egész család itt volt, legalábbis, akit eddig megismerhettem. Már kisebb történetemet elmeséltem nekik, de valamiért mindenki azzal bíztatott, hogy minden rendben lesz, és hogy újra találkozni fogunk egymással, és boldogok leszünk. Milyen jó lenne, sóhajtottam.

- Én mondtam, de te sohasem vagy képtelen hinni nekem! - rázta a fejét elégedetten a középső Brown gyermek.

- Nem, Anna, te csak annyit mondtál, hogy ismerős neked Eleanor - emelte fel mutatóujját figyelmeztetően.

- De akkor is, megmondtam, hogy valahonnan ismerős, és hogy találkoztam már vele. Nem pedig anya egyik brazil szappanoperájában láttam őt.

- Brazil szappanopera? - vonta föl meglepetten édesanyám a szemöldökét.

- Hosszú - legyintett Gabriella. - De hanyagoljuk ezt az átkozott témát. Szóval te vagy az a nő, aki anno tizenkilenc, vagy... húsz, igen húsz éve elrabolta a bátyám szívét. Hmm - könyökölt föl az asztalra, és alaposan végigmérte a nőt. - Igen, igen, pontosan az ízlése vagy. Oké - tapsolt egyet. - Mikor lesz az esküvő? - fojtotta el nevetését, amikor a két szerelmes félrenyelte teáját.

- Gabriella - mosolyodtam el. - Azt hiszem, még hagyhatjuk őket turbékolni - kacsintottam, mire a lány is visszakacsintott. Dominic egy mélyet sóhajtott, húga újabb bolondságán.

- Na, mindegy, de azért remélem itt lesz. Utána mehetnénk O’Franliey kocsmájába. Ott aztán minden van. Igazi ír muzsika, meg finom csapolt sör. Ej, de megkívántam. Viszont...

- Most őszintén - vágott közbe Brian. -, a legkisebbek mindig ilyen csacsogósak? Komolyan, össze kéne zárni Liliannt és Gabriellát egy szobába. Egymást se bírnák ki.

- Tudod, Brian cica, most megsértetted női büszkeségemet. Ezért Liliannel kitalálunk valami fájdalmas és őrjítő bosszút. Na, mit szólsz, kiscsillag? - kacsintott a lány felé.

- Részemről oké, így is úgy is állandóan szekál. - halkan felnevettem. Istenem, olyan boldog voltam abban a pillanatban. Együtt a családom. Az édesapám, az édesanyám, a nénikéim, és a testvéreim is, s persze a kisfiam. Egy telefoncsörgést hallottam. Brian a zsebébe nyúlt, s előkotorta a mobiltelefonját. Kicsit meglepetten nézett a kijelzőre, s a név láttán halványan elpirult, ugyanakkor el is mosolyodott.

- Ki az, Brian? - kérdezte kíváncsian Liliann.

- Igen-igen, ki az? Netán a szerelmed? Ó, megnézném magamnak a kislányt. Na, gyere fiam, mesélj csak Brie néninek, mióta is ismered őt?

- Jézusom! - nézett föl. - Anya, szólj már rájuk! - nézett édesanyjára könyörgően, miután a két vigyorgó lányra pillantott. - Na jó, megyek telefonálni egyet. És ti itt maradtok, vagy esküszöm, nem állok jót magamért. - állt fel, majd kiment az udvarra. A kijelzőn ott virított az „1 nem fogadott hívás” felirat. Sophie hívta őt. Elmosolyodott, majd megnyomta hívás gombot, és tárcsázta a lányt.