A napok csak úgy teltek s múltak. Írország tényleg varázslatos. Ha tehetném, az egészet végigjárnám. Tudjátok, az írek igazán vendégszeretők, és emellett hisznek mindenféle mondákban, mítoszokban. A mi nap O’Franliey kocsmájába is betévedtünk. Hogy ott milyen hangulat volt! Mindenki ismert mindenkit. A szó szoros értelmében! Ha valaki elkezdett egy történetet, vagy netalántán pletykát, a másik úgy folytatta, mintha csak azt kérték volna tőle, hogy folytassa az ábécét. Az egész kocsma egy negyvenes éveiben járó házaspáré volt. Emlékszem, hogy én valahol a pult mellett ültem le, s hátul, egészen hátul egy férfi játszott a harmonikáján egy szomorú, háborús ír muzsikát. „Gyerünk barátom, játssz valami vidámat”, szólt oda az egyik férfi, aki épp valami finomságot eszegetett. És tudjátok mi volt a legmeglepőbb? Hogy a gyerekek is olyan sűrűn, és vidáman jöttek-mentek édesanyjuk oldalán, mintha csak a játszótérre léptek volna be. És természetesen ezt a turisták kikerekedett szemekkel nézték. Az egész családunk ott volt, és volt ki sört ivott, volt ki oldalast evett. Sokat nevettünk, bohóckodtunk, ismerkedtünk. Ám egyszer csak egy öregember elkezdett egy szívsajdítóan gyönyörű mesét...

- Réges-régen, a háborús ír vidéken élt két fiatal. Két fiatal, ki egymásba szeretett. Szenvedélyesen szerették egymást, s boldogok voltak. Ám tudták, hogy soha, de soha nem lehetnek örökké egymásé, s hogy nem lehet gyümölcsük, mely szerelmükből fogant, mivel a lányt már eljegyezték. Az egyik nap kiötlötték, hogy elszöknek. Hosszas tervezgetés után abba maradtak, hogy a mezőn, hol kőoszlopok állnak, ott találkoznak az éjszaka leple alatt. Mindketten izgatottak voltak, vajon sikerül-e tervük, s hogy el tudnak-e szökni keletre. - ahogy mesélte az idős férfi teljesen át lehetett érezni. Az öreg, egy sokat használt, szépen faragott pipájából egy mélyet szívott, majd tovább mondta. - Már mindketten ott voltak, s egy csókban egyesülve mosolyogtak, amikor a fiú mondta, hogy elmegy lóért, hogy hamarabb odaérhessenek a kikötőbe. A lány még egy utolsó csókot nyomott szerelmese ajkaira. Az utolsót... Egy hatalmas dördülést lehetett hallani, majd egy földre eső testet látni. Ugyanis a fiút, miközben a lóért sietett, lelőtték. A lány üvöltése szakította félbe az est csendjét. A jegyese és az apja volt ott. A sziklaoszlopok közt volt a szerelmespár. Kedvese halottan, a lány sírva, a sziklák körül pedig apja emberei. „Gyere ki onnan, Amélia!”, utasította apja. - Amélia, lepődtem meg, mire édesapám csak mosolygott egyet. - Ám a lány csak sírt és sírt - folytatta a történetet. -, s leborult szerelme mellé, hogy hideg ajkaira egy csókot hinthessen. „Gyere ki onnan!” A szenvedő lány elővette kedvese tőrét, és hason szúrta magát. Azóta éjszakánként ott, a csillagos éjszaka alatt, mikor telihold világít az éjfekete égbolton, a kőoszlopok közt hallani lehet egy halk sírást. Amélia sírását.

- Bravó - ismerték el, tapsolva a bent lévő emberek. Voltak kik ujjaikkal is fütyültek.

- Amélia, mi? - fordultam felé.

- Ez a történet volt az én egyik legkedvesebb ír történetem. - ölelt át apa, mire én fejemet a vállára hajtottam. - Amélia, és Leon története.

- Tessék? - kerekedtek ki szemeim.

- Igen, kicsim. A fiút Leonnak hívták. Vagy Léonnak, ki hogy nézi. - mélyet sóhajtva ír teámért nyúltam, és kortyolni kezdtem belőle. Brian óvatosan, és titokzatosan nézett rám, mialatt sült krumpliját ette. Négy nap, sóhajtotta. Négy nap, és találkozik az Oswald családdal.

- Gyere - nyújtottam ki kezemet, mikor kisfiam felém nyújtotta a kezét, s lassan dédelgetni kezdtem.

Az itt töltött napok alatt találkoztam nagymamámmal is, mosolyodtam el. Rettenetesen kedves, és segítőkész asszony. Marielnek hívják. Fekete haja már őszült, de kedves, zöldes tekintete melegséget, és boldogságot tükrözött. És hogy őszinte legyek, igazán nagy örömmel fogadta, hogy van egy unokája, és egy dédunokája is. Egy hete se ismer minket, de úgy szeret mindkettőnket, mintha már tizenkilenc éve együtt lennénk. És ez nem csak Őt, hanem engem is boldogsággal tölt el. Liamet meg egyenesen imádta. Rengeteg játékhadat vett neki, játszott vele, elvitte őt sétálni, megmutatta az Ír-sziklákat, azokat, amelyek az Atlanti-óceánra nyílnak, és ahol a tenger másik oldala már Amerika partjait mossa.

- Vigyázzatok magatokra, és írjatok majd sokat, rendben? - adott két családi csókot arcomra nagymamám. A reptéren voltunk, ahol magángépünk már várt bennünket. Természetesen édesapám is jön velünk.
- Hát persze, nagyi. - öleltem szorosan át.

- Jaj, kicsim, te is annyira fogsz hiányozni nekem - szorította magához Liamet, miután telecsókolgatta puha, kipirosodott arcocskáját. - Na, mit számít, majd megyek látogatóba.

- Jöjjön el nyugodtan - ölelte át édesanyám apám anyukáját.

- Megyek is, ki nem hagyhatom, hogy az unokámat illetve a dédunokámat ne láthassam. Meg persze a fiamat is. Meg téged. Meg az egész családomat - csókolta arcon anyut, majd két testvéremet is. - Biztos nem lehetne még egy napot maradnotok?

- Sajnálom, de nem lehet - mosolyodott el Brian kedvesen. - Az otthoni lovaim hiányolnak, meg még sok elintézni való is van, asszonyom.

- Ó, hát akkor mindegy. - legyintett beleegyezően.

- Te viszont tesókám, nem menekülsz előlem, amikor ismét találkozunk. Úgy megszívatlak, hogy lesz majd mit mesélnek a te unokáidnak is. - csipkedte meg gonoszan mosolyogva Gabriella Brian arcát.

- Ahhoz lesz egy-két szavam, Brie.

- Meghiszem azt. Így nem is lenne buli. Te meg kiscsajkám tudod az e-mail címemet, meg a telefonszámomat is, szóval csak egy telefonodba kerül, és repülök is a jenkikhez, és jól gatyába rázom a te bátyádat! - fordult húgom felé.

- Jól van, Brie, nyugi - ölelte át bátya, mielőtt arcon csókolta volna, ahogy azt már idősebbik húgával megtette.

- Asszonyom, a gép készen áll - lépett ki a kapitány az ajtón.

- Persze, megyünk már, Steven - mosolyogta. - Gyertek, gyerekek - karolt Dominic karjába.

- Jó utat - köszöntek el, majd a repülőgép ajtaja becsukódott, s pár perc múlva fel is szállt a felhők mögé.

***

Leon Oswald nappalijában ülve olvasgatta az aznapi napilapot. Természetesen említést tettek a három nap múlva megrendezésre váró Nyári Bálról. Unottan odébb dobta az újságot a dohányzóasztalra, majd bekapcsolta a TV-t, és brandyért nyúlt. Mikor nagyon szomorú volt, vagy csak emlékezett, ivott egy picit, de ebből nem kell rögtön részegesnek gondolni. Csak ivott egy pohárkával, két jégkockával. Mélyet sóhajtott. Augusztus tizedike van. Három nap, és ott kell lennie azon az átkozott bálon, morogta. Csak elmegyek, megmutatkozom, táncolok egy-két bolond, telesminkelt, csillogó ékszereket viselő libával, aztán fölmegyek a szobámba, és ki se jövök onnan, fogadta meg.

Igen ám, csak hogy Leon egyáltalán nem gondolt arra, hogy azon az estén az egész élete ismételten felfordul. Úgy, ahogy egy évvel ezelőtt is...

***

Ismét otthon voltunk. Pontosabban már tegnap óta. Jelenleg én a kertben ültem, és Su aranyszínű bundáját simogattam, mialatt Liam a babaágyban pihengetett. Kényelmesen elhelyezkedtem a napozóágyban. Az idő meleg volt, a Nap erősen sütött, s a felhők csak olykor-olykor takarták el az éggömböt. Madarak dallamos csicsergése töltötte be a levegőt, a méhek zümmögő repkedése mellett. Fogtam egy füzetet, meg egy ceruzát, és a kis kíváncsi Liamet nézegettem, aki épp egy rágókát vett szájába. Elmosolyodtam, majd rajzolni kezdtem.

Röpke fél óra múlva megrajzoltam. Elégedetten dőltem vissza a párnázott támlára.

- Sora - lépett mellém bátyám. - Jött egy levél.

- Hm? - emeltem fel fejemet. - Miféle levél? - kérdeztem kíváncsian.

- Fölolvassam? - egy bólintással jeleztem, hogy igen, majd visszadőltem, és hideg narancslevemet kezdtem el kortyolgatni. - „Kedves Naegino család. Szeretettel meghívunk a minden évben megrendezett Nyári Bálunkra, mint egyik családi barátunkat. Nagy örömmel töltené el egész családunkat, ha megjelennének. Az ünnepség augusztus tizenharmadikán lesz, és pontban hét órakor fog kezdődni. Megjelenésük elegáns legyen. Köszönjük.” - ezt az egész levelet Sophie fogalmazta meg, titokban. Brian pedig kihagyott belőle egy-két olyan részt, mint például, hogy Üdvözlettel: Sophie Oswald.

- Három nap múlva? - pislogtam értetlenül.

- Pontosan. Na, mit szólsz?

- Nem is tudom, Brian. Itt van Liam is.

- Az egész család már a beleegyezését adta, húgi. Emellett, Climany is jön, majd ő vigyáz rá. Na! - nézett rám könyörgő tekintettel.

- De még ruhám sincs.

- Hát, na a miatt nem kell aggódnod. Ezt csak bízzuk anyára. - kacsintott. - Na, képzelj el egy gyönyörű báltermet, hosszú, meseszép báli ruhákat, finom pezsgőket, lágy muzsikát... És helyes pasikat is, mint például én - erre felnevettem.

- Jól van, rendben - sóhajtottam beleegyezően.

***

Őszintén? Ez a három nap olyan gyorsan telt el számomra, mielőtt kimondhattam volna azt a szót, hogy időmúlás. Azon kaptam magamat, hogy estélyi ruhámban, Liammel az ölemben ülök a repülőgépen, mely számomra ismeretlen helyre repít. A ruhám hófehér, egybe részes volt, mely kecsesen ölelte testemet körbe. A felső része, mely mellkasomat takarta el, úgy volt megvarrva, hogy a bal oldali vállamat egy finom, ezüstszínű selyem takarta el, míg a jobbat szinte semmi sem. Térdaláig érő volt, bár a jobb oldalon egy vékony csíkocska engedélyt adott, hogy láthassák formás combomat. Nyakamban egy szép, csepp alakúra csiszolt igazgyöngy pihent. Sminket is kentem arcomra, nem volt túl erős, de szokásomhoz híven természetességet tükrözött. Szemeimet kihúztam, szemhéjamra pedig ruhámhoz illő port kentem. Ajkaimat halvány rúzzsal festettem ki. Hajamat úgy csinálták meg, hogy két tincs kivételével az egészet kivasalták, és azt a maradék tincset meg hullámos fürtökké alakították, s hátul összefogták. Végül pedig némi finom virágillatú parfümmel fújtam be magamat.

 Akárhogy is erőszakoskodtam, Brian nem mondott el semmit, hogy pontosan hova is megyünk. De azt viszont ki tudtam belőle csikarni, hogy Anglia egyik legszebb helyén lesz a bál. Itt pedig már inkább abbahagytam a kérdezősködést.

Anglia, sóhajtottam. Egyáltalán nem ismerem ezt az országot, de egy valamit biztosra tudok. Hogy ebben a városban nőt föl Ő. Istenem, sóhajtottam. Mi lesz, ha találkozom vele? Mi lesz, ha ismét látom azt a füstszürke szempárt? Kisfiamat szorosan magamhoz ölelve vártam, hogy leszálljon a gép. Egy kis koccanást érezhettünk, ami azt jelentette, hogy a repülő sikeresen földet ért. Kiszálltunk a gépből. Hat óra volt. Innen bő egy óra volt még, hogy elérjük a bál helyszínét, ha jól emlékszem. Brian felém nyújtotta kezét, és elindultunk a lefoglalt limuzin felé.

A fekete színű autó ablakán át láthattam, ahogy az angliai élet folyik. Mint tudjuk, ebben az országban az időjárás átlagban inkább borús, ködös szokott lenni, mint napos. Most is ez a helyzet. Aprón szemerkélt az eső, és az ég felhőktől volt terhes. Ámde mégis, egész kellemesnek mondhattuk a hőmérsékletet.

Liam az ölemben pihengetett, édesanyám s édesapám ült mellettem, a többiek pedig az oldalüléseken helyezkedtek el. Jól fogom érezni magamat, határoztam el. Különben sem voltam még bálban. Hát itt az alkalom. Bár az első lesz, igyekezni fogok, hogy a legjobb formámat nyújtsam majd.

- Sora - fordult felém Climany. - Hamarosan megérkezünk a lefoglalt szállodába. Nem lesz semmi gond, vigyázni fogok Liamre.

- Tudom Climany, tudom. De persze senki nem tudja, hogy hova megyünk, igaz? - húztam föl szemöldökömet.

- Kicsim, az egyik rég nem látott barátnőm báljára fogunk menni. Ne aggodalmaskodj! - mélyet sóhajtottam. Valami azt sugallta itt benn, hogy nem csak egy egyszerű bálról lesz szó.

A kocsi hamarosan megállt, és leparkolt a szálloda előtt. Egy hosszú csókot nyomtam kisfiam feje búbjára, majd a táskát odaadtam Climanynak, mely mindenféle babakellékeket rejtett.

- Kellemes szórakozást - köszönt el a nő, majd bement az ötcsillagos hotelbe.

A kocsi pedig tovább hajtott. Alig fél óra múlva megérkeztünk. Miután kiszálltunk, csodálkozva pillantottam meg a hatalmas, éjsötét színben pompázó kovácsolt vaskaput. A közepén egy hatalmas vaskard állt, melyen egy törékeny rózsa futott föl. Amint édesanyám tisztázta a kapuőrrel, kik is vagyunk, a vaskapu kinyílt; a kard illetve a rózsa kettészakadt. Ez a birtok gyönyörű, sóhajtottam. Már innen láttam azt a meseszép szökőkutat, melyen egy angyalszobor pihent, s az egész vizet spriccelt a magasba. És a kert! Sokat foglalkoznak vele, ez látszik mind az ízlésen, s mind a kinézeten. Már innen hallani lehetett a bálterembe zárt muzsikáját.

Leon Oswald pont akkor fordult el az ablaktól, mikor alakomat már-már ki lehetett venni. A baldachinos ágyához lépett, melyet fekete selyemtakaró, és rengeteg párna lepett el. Levágódott rá, kezeit a feje alá téve meredt a semmibe. Lemenjen még, vagy ne, tűnődött. Úgy döntött, hogy marad még egy pár percet. De csak egy párat.

Abból a pár percből pedig egy bő negyedóra lett. Fölállt, s az embermagasságnyi fehérkeretes tükörhöz lépett. Sármos alakja mutatkozott meg benne. Hosszú, ezüstös haja elterült széles vállán, bordó színű ingje gyöngéden tapadt a kemény izmokat rejtő bársonyos bőrére. Nadrágja is sötét volt, lábát pedig egy olasz bőrből készült, drága cipő rejtette. Férfi kölnivel fújta be magát, így a jól ismert fűszeres illat terjengett vadító teste körül. Végül is, ügyelt a megjelenésére, és ezt hamarosan nőneműk is helyeselhetik. Mélyet sóhajtott, mialatt felvette a bal kisujjára az Oswald-család gyűrűjét, majd ismét az ablak felé fordult. Ekkor halk kopogást hallhatott.

- Szabad - jelentette ki határozott, ám annál hidegebb hangon a férfi.

- Leon, én vagyok - lépett be halkan Sophie Oswald. Ő is átkozottul elegáns, ugyanakkor angyali volt. Lágy, szelíd sminket kent rózsás arcára; ajkait szájfénnyel kente ki, míg szemeit szemceruzával húzta ki, s tett némi pirosítót is, hogy az amúgy porcelánfehér színű bőre ne ijesszen meg senkit. A lány jobb oldali részén, egy hosszú, már-már fehér színű tincsét begöndörítették. De csak azt az egy tincset. Nyakában egy igazán értékes fehérgyémánt pihengetett. Ruhája pedig mohazöld színű volt. Dekoltázsa nem volt túl mély; épp csak annyit engedett látni, amennyit szabadott. A ruha lágyan ölelte körbe a kislány törékeny testét, s emellett finom, nőies illat lengte körbe. Lábán egy enyhén magas sarkú cipő csillogott.

- De csinos valaki - mosolyodott el halványan az idősebbik testvér.

- Azért te se panaszkodhatsz, bátyus - kacsintott elismerően testvérhúga. - Anya üzeni, hogy már elég sokan megjöttek, és hogy most már neked is le kéne jönnöd. - mondta kedvesen, ám türelmetlenül, hisz már jól tudta, hogy én is lenn iszogatom az újonnan érkezőknek felkínált pezsgőt. Sophie találkozott már Briannel is, bár igaz, hogy csak egy röpke beszédre volt idejük. Leon mélyet sóhajtott.

- Sok az öreg bolond vénasszony, meg teleékszerezett liba? - vágott be egy fintort.

- Hmm... Had gondolkodjak - simította meg az állát a kislány, mialatt ajkaival csücsörített. - Van egy pár, de azért a szép lányok is jóformán fel vannak címkézve. Csak gyere le - tette nyugtatóan a kezét a férfi vállára. - Fölkérsz egy-két libát - mondta mosolyogva, ahogy a férfi nevezte a női ismerősöket. -, és utána már jöhetsz is föl. Vagy ha nem akarod azokat a nyáladzó lányokat, táncolj velem.

- Ki nem hagynám - mosolygott. - Köszönöm. Hjaj, Sophie, mire mennék én nélküled? - ölelte át testvériesen a kislányt.

- Na, ez az. És még tartozni fogsz nekem egy életen át - mosolygott elégedetten Sophie.

- Tessék? - kérdezte értetlen arcot vágva.

- Gyere le, Leon - adott egy puszit bátyának, majd megfordult, és az ajtóhoz igyekezett. - Lenn megtudod, miért - azzal eltűnt az ajtóban.

A férfi eléggé értetlenül nézett kishúga után. Egész életen át, húzta föl szépen ívelt szemöldökét. Egy fáradt sóhaj szakadt fel tüdejéből, mielőtt fölkapta volna szépen szabott zakóját, és kilépett volna a lakosztályából. A vörös szőnyegen végigsétálva jobbra fordult; elhaladt megannyi drága, és eredeti kép s szobor előtt, mígnem a bálterem beszédzajainak hangja egyre csak erősödött, és erősödött.

Istenem, hogy ez a kastély milyen gyönyörű, ámuldoztam. A kert is mesésen szép volt, de hát belül! Hosszú, átlátszó kristálypoharamból kortyolgattam a francia pezsgő aranyszínű nedűjét, miközben néztem a sok-sok embert, akik vagy cseverésztek és nevetgéltek, vagy pedig a lágy zenére táncoltak a sápadt színű márványpadlón. Esküszöm, hogy úgy éreztem magamat, mint egy tizennyolc-tizenkilencedik század béli fiatal grófkisasszony, aki épp most szerepel első bálján. Már csak a hintó hiányozna... És egy herceg, sóhajtottam.

Észre se vettem, hogy Brian eltűnik mellőlem, ugyanis bátyám megpillantotta a lesiető Sophiet, akit persze én meg sem láttam.

- Na, mi a helyzet? - súgta oda a fiú a lánynak.

- Leon hamarosan ideér. Istenem, de izgatott vagyok - nyomta a kezét a szívére.

- Minden rendben lesz. - kacsintott bátorítóan.

- A bátyám nincs valami jó hangulatban - figyelmeztette aggódó arccal Briant. - Emellett, erre az egészre nem is akart eljönni. És kinézem belőle, hogy bunkó lesz. - harapott csillogó ajkaiba a lány.

- Minden rendben lesz, Sophie - ismételte magát a barna hajú fiatal férfi.

- És hogy érzi magát itt, Mr. Naegino? - érdeklődött hangosabb hangszínben, amikor egy idősödő hölgy oda akart jönni a két fiatalhoz, hogy elrabolhassa a kislányt.

- Remekül, Miss. Oswald, egyszerűen remekül. Fantasztikus ez a bál, és a finom italok. - folytatta társalkodó hangon. - Mondja csak, kisasszony, ez a festmény melyik korból maradt önökre örökségül? - kérdezte, majd átölelte, nyomatékosítva, hogy Sophie per pillanat az övé, mialatt egy aranyszélű hatalmas képre nézett, mely egy asszonyt ábrázol, ki gyermekét fogja az ölében.

- Ez? Nos, ez azt hiszem a tizennyolcadik századból. Igazán élethű, nem? - mosolygott Brianre, majd hatalmas kacagásban tört ki, amikor a nő elment. - Igazán jó színész maga, Mr. Naegino.

- Ön se semmi, Miss. Oswald - felelte vigyorogva, majd ez a vigyor lefagyott az arcáról, mikor meglátta Leon Oswaldot a lépcső tetején.