Leon Oswald hosszú, nyújtatott lépésekkel jött le a hatalmas kőlépcsőn. Egyik kezét a tükörsima, halványszínű korlátra tette, miután a haját a válla mögé dobta. Füstszürke tekintete unalmasságot, és hidegséget tükrözött. A sok nő abban a pillanatban, amint megpillantották, mindennemű cselekményt abbahagytak, hogy megcsodálják ezt az Adoniszhoz hasonlítható félistent. A férfi lehunyta tekintetét, mialatt tovább igyekezett a szőnyeggel bevont kemény lépcsőfokokon.

Hogy őszinte legyek, cseppet meglepetten tekintettem, mikor családom tagjai hirtelenjében eltűntek mellőlem. Először Briant vesztettem szem elől, majd lassacskán húgomat is - ki eközben csatlakozott a Brian-Sophie párocskához -, s ezután már szüleimet is kereshettem. Viszont akkora volt itt a tömeg, a sok, ismeretlen arc, hogy egyszerűen nem találtam meg őket. Hova tűnhettek, tűnődtem, mialatt ajkaimba haraptam, és szemeimmel hunyorogni kezdtem. Természetesen, háttal álltam az idősebbik Oswald testvérnek, csakhogy véletlenül se vegyem őt észre. Ám ez nem tarthatott sokáig, mivel nemsokára egy hosszú, szőke hajú, gyönyörű nő lépett mellém. Kicsit ismerős volt az arca, bár nem tudom, hogy honnan...

- Istenem, de gyönyörű egy férfi... - sóhajtotta teljes átérzéssel. Felvontam szemöldökömet, mialatt Miss. Hamiltonra pillantottam. Á, már értem, honnan ismerős. Ő Miss. Hamilton, a Hamilton cég igazgatójának a lánya, a dúsgazdag modell, illetve színésznő.

- Bocsásson meg, de nem értem, miről beszél - arcom zavartnak látszott, mialatt kedvesen elmosolyodtam, ahogy felé fordultam.

- Ó, hát Róla - nézett rám gúnyosan, lenézően, amint Leon felé mutatott. Mosolyogva megfordultam, ám abban a pillanatban éreztem, hogy ez a mosoly lehervad, helyette riadtság, és félelem tükröződött immáron falfehér arcomra. Testem remegni kezdett, és rettenetesen ijedt voltam.

- Mr. Oswald! Van kedve velem táncolni? - hallottam egy lány csöpögő kérését, mire a férfi csak ridegen a tekintetébe nézett, és csúfondárosan elmosolyodott.

- Szavakkal le sem lehet írni őt... Mint egy isten! És a teste - sóhajtotta. Layla tekintete tűzben égett. Én viszont alig bírtam megmoccanni.

- Mondja csak... - fordultam felé. Tekintetemet könnyek áztatták. - Az álarcát... kölcsön... - töröltem meg arcomat. - Kölcsön kaphatom?

- Minek? - vonta fel szemöldökét.

- Csak... egy pillanatra, kérem... szépen... - kértem remegő ajkakkal.

- Hát jó, bár nem értem, hogy te mért nem hoztál magaddal álarcot - sóhajtotta, majd felém nyújtotta, én pedig hipersebességgel az arcomra helyeztem. Pont akkor, mikor egy ezüstös szempár rám tévedt. El kell tűnnöm innen, gondoltam elkeseredve, majd lassan hátrálni kezdtem. Nem lehet, hogy az Oswald-birtokon vagyok, kiáltottam magamban kétségbeesetten.

- Elnézést! - mondtam, mikor véletlenül neki mentem egy idős hölgynek. - Bocsásson meg - azzal megfordultam, és rohanni kezdtem, amerre a lábaim vittek. 

Leon felemelte tekintetét, és futó alakom felé nézett. Összevonta a szemöldökét, majd az előtte mosolygó lányra pillantott.

- Brian, ez így nagyon, nagyon nem jó - rázta a fejét Sophie.

- Nem... - morogta bátyám. - Más találkozásra számítottam. - túrt idegesen a hajába a fiú.

- Valahogy el kell érnünk, hogy találkozzanak...

- Igen, de hogy? - kérdezte Liliann is, ahogy Sophie-ra pillantott.

- Sophie. Sora után megyek. Te pedig addig kösd le Leon figyelmét, rendben? - nézett bátyám a lányra.

- Oké. - azzal meg is fordult, mialatt álarcát arcára helyezte, s mosolyogva a bátyja felé indult. - Szabad egy táncra, bátyus? - erre az éppen vele táncoló nő morogni kezdett. A férfi elengedte, majd húga derekára téve a kezét vezetni kezdte a márványpadlón.

- Nos, mért is fogok egy életen át tartozni neked? - érdeklődött halványan, de őrjítően mosolyogva a férfi.

- Öö... Ez még maradjon egy kis ideig az én titkom, rendben? - motyogta zavartan.

- Tudod jól, hogy türelmetlen vagyok... - lehelte, mialatt megfordította kishúgát a tengelye körül.

- Tudom-tudom, bátyus. - gyorsan témát váltott. - Nos, hogy ítéled meg a női kínálatot?

- Két lány volt eddig, akik úgymond jól nézett ki - morogta unottan. - És a fiúkkal hogy állsz?

- Van itt egy egész helyes fiú - gondolt Brianre. Ahogy rágondolt, tekintetével rögtön megtalálta a kisebb teraszhoz vezető lépcsőn a fiút. A férfi ajkaival egy szót formált, melyet a kislány rögtön le is olvasott. Sophie alig láthatóan bólintott, majd ismét Leon felé fordult. - Azt hiszem, itt az idő, hogy megtudd, mi a meglepetés... - tekintett az ezüstszürke tekintetbe.

- Hallgatom. - vigyorgott Leon.

- Gondolom tudod, merre van a Rózsakert...

Hogy lehet ez? Hogy nem jöttem rá? Itt rajtam kívül mindenki tudta, hogy hova megyünk! Hát ezért akartak elhozni ide?

Istenem, még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, mint egy éve, sóhajtottam, mialatt leültem egy kis, kőből faragott padra. Körülöttem mindenütt csak rózsák nyíltak, mindenféle színben. Nem messze tőlem, a mesterségesen létrehozott vízesés zubogását hallhattam. Az ég éjsötét volt, és sok, apró fehér színű csillag mosolygott a Hold egy fél darabkája körül. Egyszerűen gyönyörű volt minden, én mégsem tudtam értékelni. Két kezembe temettem arcomat, a könnyek égették szemeimet, s halkan szipogtam is. Leon. Ahogy Rá gondoltam, halk lépéseket hallhattam, mely a kőútról hallatszódott. Felemeltem fejemet, és abban a pillanatban én is úgy éreztem magamat, mint egy márványszobor. A férfi lassú léptekkel lépett felém, összevont szemöldökkel.

- Mi a baj, kisasszony? - kérdezte mély hangján, de most nem olyan gyönyörű és dallamos volt, hanem elkeseredett és kicsit hideg. Hosszú, ezüstös sörényébe belekapott olykor-olykor a nyári szellő. Az eső most nem esett már. Divatos szmokingja gyengéden ölelte körbe fenséges testét. De a tekintete most mégsem vággyal és szerelemmel volt megtelve; üres, rideg és fájdalmas pillantásba nézhettem bele. - Rosszul érzi magát? Vagy nem tetszik a bál? - érdeklődött. Megráztam fejemet. - Ebből nem tudom eldönteni, melyikre intett nemet: arra, hogy rosszul érzi magát, vagy, hogy nem tetszik a bál? - nem szólalhatok meg, mert egészen biztos, hogy felismerné a hangomat. Hátráltam pár lépést. - Hozzak egy pohár vizet? - nem értem, mért mondta azt Sophie, hogy egy életen át hálás leszek neki, gondolta a férfi. - Netán néma, kisasszony? - elfordultam, és el akartam menni innen, jó messzire! De Ő utánam nyúlt, és megfogta kezemet. Ujjai szorosan csuklómra fonódtak. Milyen hidegek, gondoltam. - Hiszen maga sír! - lehajtottam fejemet. Ám hüvelyk- illetve mutatóujjával az államat felemelte. - Levenné az álarcát? - erősen megráztam fejemet. - Mért nem? - kitört belőlem a sírás.

- Menj innen! - löktem el magamtól, mialatt keservesen zokogtam.

Leon megdermedve állt ott. El akartam futni, ám ő ismét kezeim után kapott. Semmi előjel nélkül megfogta álarcomat, és letépte. Egy pillanat erejéig hosszú hajam táncolt könnyáztatta arcom körül. Remegve álltam ott előtte.

A férfi szemei csillogni kezdtek a sok kristálycsepptől, mialatt mélyeket lélegzett. Bilincsszerű ujjai lassan elengedték csuklómat, s oldala mellé estek le. Aprón megrázta fejét, majd hátrált pár lépést. Nem, suttogta, ez nem lehet igaz! Csillogó szemekkel pillantottam az övéibe; épp akkor, mikor az arcán lefolyt egy szomorú könnycsepp.

Kezeit ökölbe szorította, szemei dühösen szikráztak, teste pedig remegett a haragtól. Kezét fellendítette, én pedig vártam a pofon csattanását. Ám csak egy erős rántást éreztem, s azt, hogy kemény, edzett teste ismét az enyémnek ütközik, és hogy szája találkozik az enyémmel. Csókunk vad volt, erős, szenvedélyes. Tükrözte az elkeseredettséget és a fájdalmat is egyben. Leon szorosan magához ölelt, szinte majdnem megfulladtam, de szomjazó ajkai mindent elfeledtettek velem. Kezeimet hosszú, dús sörényébe fúrtam; még mindig olyan sima, futott át agyamon. Megharapta alsó ajkamat mindenféle gyöngédség nélkül, s durván betolakodott a kis barlangomba, hogy nyelvemet egy csatára hívhassa. Alig kaptam levegőt, szinte forgott velem a világ. Úgy öleltem magamhoz, mint fuldokló ember a mentőövet. Majd éreztem, hogy ez a mámoros, feledhetetlen csók lassan abbamarad, és átváltozik lággyá, s szívszorítóan édessé.

A férfi elhúzódott tőlem, és hosszú, fürge ujjaival belemarkolt lilás tincseimbe. Homlokát az enyémnek döntötte, miközben lihegett az előbbi jelenettől.

- Mért, Sora? - kérdezte rekedtes hangján, s csókot nyomott homlokomra. - Mért? A szívem szakadt bele, mikor a leveledet olvastam. Majdnem belehaltam a fájdalomba. - csókolta meg az arcomat, államat, majd áttért nyakamra.

- Leon! Annyira sajnálom... Dühös voltam, és rettenetesen szomorú. Becsapottnak éreztem magamat, és csak akkor jöttem rá, hogy mit tettem, mikor elküldtem a levelet. - még jobban zokogni kezdtem. - Nem kérem, hogy megbocsájts, és azt is elfogadom, hogyha most gyűlölsz, de...

- Haragot érzek. És dühöt, elkeseredettséget, és némi fájdalmat is. De ezeket az érzéseket egy pillanat alatt elfelejthetem. Csak... Csak maradj mellettem, kérlek. Szeretlek, Sora, és nem akarlak elveszíteni. Ha még egyszer eltűnsz az életemből, én esküszöm, hogy abba belehalok!

- Istenem, Leon! - fogtam két kezem közé az arcát. - Én tényleg, annyira sajnálom! - orrával a nyakamat bökdöste, s néha-néha apró puszikat is nyomott rá.

- Szeretlek - morogta a fülembe, majd egy újabb szenvedélyes csókkal elhallgatott. - Már értem, mért mondta azt Sophie, hogy egy életen át tartozni fogok neki...

- Sophie? - vontam föl szemöldökömet.

- Igen. De ez most nem lényeges. - mosolyodott el halványan. Az élet mintha kezdte volna kitölteni üres tekintetét. Szemei ismét boldogan, és szerelmesen csillogott.

- Megnőtt a hajad - fogtam ujjaim közé egy ezüstös tincset.

- Csak egy kicsit - illesztette egymásba a kezeinket, mielőtt szorosan átölelt volna, és elindultunk volna a rózsákkal teli kertben.

- Akkor megbocsájtasz? - néztem fel rá óvatosan.

- Egy feltétellel, Miss. Valentine.

- Várj! - szóltam közbe. - Nem vagyok Valentine. Az igazi nevem, Sora Amélia Naegino. - meglepetten tekintett rám. - Ez alatt az egy év alatt rengeteg minden történt. Kiderült, hogy az eddig szüleimnek hitt két ember csak a nevelőszülőm volt. Az igazi édesanyám egy grófnő, az Averaché-birtokon. Az édesapám pedig egy írországi üvegművész. Meg lótenyésztő is egyben - nevettem fel halkan. - És van két féltestvérem is. Szóval, elmondhatjuk, hogy félig grófnő vagyok. Ó, Leon, ha ezt előbb tudtam volna meg...

- Css... - tette csitítóan mutatóujját ajkaimra. - Most már mindegy! Próbáljuk meg elfelejteni, rendben, szerelmem?

- Mondd még egyszer - suttogtam kérlelve.

- Szerelmem... Szerelmem... - közben apró csókokat nyomott számra. Szorosan átöleltem, fejemet pedig a mellkasára helyeztem. Hallhattam szíve ütemes, ámde gyors dobolását.

- Mi is az a feltétel? - kérdeztem halkan.

- Gyere hozzám feleségül. - felpillantottam rá. - Élj velem örökké... - simította meg arcomat. - Gyerekeket akarok tőled, Sora.

- Gyerekeket?

- Igen. Fiúkat, lányokat, mindegy a nemük...

- Leon - halványan elmosolyodtam. - Nekünk már van egy fiunk...

***

- Css, Liam, na, ne sírjál, kicsim! Itt van Climany néni - emelte fel az ágyról fiamat, és gyengéden dédelgetni kezdte. De kisfiunk csak sírt, és sírt, kezeit ökölbe szorítva, ordítva. - Pszt! - csókolta meg a feje búbját, de még így sem maradt abba a könnycsurgatás. Lassan járkálni kezdett, fel-alá, mialatt Liamet ringatta, de csaknem maradt abba az üvöltés.

Ekkor a nő kopogtatást hallott. Letette a fiút az ágy közepére, majd gyors lépésekkel az ajtóhoz sietett. Résre nyitotta ki, s nem sokkal ezután ki is nyitotta egy megkönnyebbült sóhaj után.

- Hál’ Istennek, Sora, hogy itt vagy! Liam rettenetesen sír, és egyszerűen nem tudom megnyugtatni, viszont... - ám mondatát nem fejezte be, mert szemei megilletődöttségében tágra nyíltak, s mentem elállt az útból. Halványan elmosolyodtam, majd ujjaimat összekulcsoltam szerelmémmel, s beinvitáltam a kisebb előtérbe. Climany csak némán bámult utánunk.

-  Liam, kicsim, itt a mami - emeltem fel óvatosan az ágyról a még mindig bömbölő fiút. Kicsit kezdett már megnyugodni, de még mindig sós könnycseppek folytak végig arcán. Kedvesem felé fordultam, aki szoborként állt az ajtóban, és csak pislogott. Ajkaim felfelé görbültek, mialatt tettem egy lépést Leon felé. - Szeretnéd megfogni? - a férfi aprón, de határozottan bólintott, majd remegő kezeit kinyújtotta, és fia teste köré csavarta.

- Istenem... - döntötte homlokát a pici fejének. Liam sírása kezdett csendesedni; most már csak pityergett. - Van egy fiam... - sóhajtotta, és nem tudott parancsolni érzéseinek; könnyek csípték tekintetét. A kis ezüsthajú meg felnyitotta szemeit, és édesapja pillantásába nézett. Tágra nyílt, csillogó szemecskéi kíváncsiságot tükröztek. Lassan megnyugodott, s nemsokára már el is mosolyodott, ahogy érezte: biztonságos kezekben fekszik; az apja kezeiben. - De gyönyörű! - ahogy ismét lehajolt, Liam megmarkolta a férfi hosszú haját, mire én felkacagva léptem melléjük. A kicsi rögtön felém fordította a fejét, majd ismételten pityeregni kezdett. - Sora... Most... Most meg miért sír? - kérdezte esetlenül, meglepetten szerelmem.

- Éhes - emeltem ki a karjából, majd leültem az ágyra, s a pántomat lehajtottam vállamra, hogy kisfiamat megetethessem. - Még gyakorolnod kell - pillantottam rá.

- Tudod, most rettenetesen irigyellek, Liam - huppant le mellém, s én ismételten felkacagtam. Pár perc múlva fiam jóllakottan engedte el mellbimbómat.

- Szeretnéd megbüfiztetni?

- Hogy én? - ült fel szerencsétlenül kérdezve.

- Igen - bólintottam. - Várj, hozok ruhapelenkát. - adtam át a kicsit a férfi kezébe, majd néhány másodperc múlva felé nyújtottam a ruhaanyagot. - Addig én elmegyek átöltözni.

- Oké - emelte füstszürke tekintetét Liamre. Mikor visszaértem, Leon kényelmesen hátradőlt a párnahadakra, és Liammet nézte. Az ajtófélfának dőlve figyeltem ezt a kedves pillanatot. Istenem, hogy vágytam erre az érzésre! Egyszerűen képtelen vagyok elmondani, mennyire boldog voltam abban a minutumban! Mélyet sóhajtva beléptem. Finom selyemhálóingem lágyan simult testemre. Leon felpillantott; tekintete vágyat, örömöt és határtalan szerelmet tükrözött. Kiszedtem egy hajtincset szememből, majd leültem az ágy szélére, és kíváncsi szemekkel néztem a már az álom határán lévő közös gyermekünket.

- Gyönyörű - suttogta.

- Igen - sóhajtottam, majd odakúsztam mellé, és fejemet vállára hajtottam. Pillantásom a kisfiúra vetődött, majd lehunytam a szememet. - Szeretlek.

- Én is - ölelt át a másik kezével, fejét az enyémnek döntve. - Nagyon. - tette még hozzá mosolyogva. Mikor Liam elaludt, Ő óvatosan felállt, és a kiságyához lépett. - Az a nő... Climany...

- Igen? - fordítottam felé a fejemet.

- Ugye alszik már?

- Hihi - kuncogtam halkan. - Igen. Mért kérded?

- Tartozol nekem valamivel, Sora! - mosolyodott el szenvedélyesen. Ó, Krisztusom, hogy hiányoltam már ezt az érzést!

- Tényleg? És mivel?

- Egy kielégítő, őrjítő és mámoros szeretkezéssel... - lépett közelebb, majd lefeküdt mellém, s forró, kemény ajkait az enyémekre illesztette.

- De Climany a másik szobában van... - ellenkezésem már hiábavaló volt.

- Majd igyekszem halk lenni! - hallgattatott el egy újabb felejthetetlen csókkal.