Reggel a mézszínű Nap kukucskált be egy vékony csíkon át az elsötétített ablakon. Hason aludtam, a takaró csak alig ért fel derekamig. Kócos hajam rásimult mezítelen vállamra, mialatt szuszogtam. Halk mocorgást hallottam mellőlem, mire lassan nyitogatni kezdtem gesztenyebarna tekintetemet.

Leon nem volt mellettem. Ettől a tudattól rögtön kipattantak szemeim s ijedten ültem fel.

- Css! - csitított egy halk hang az ágy elejéről. - Itt vagyok, szerelmem, csak Liam sír... - dörmögte Leon szenvedélyes hangján. Megnyugodva ültem vissza, miközben végiggereblyéztem hajamon. - Szívem, azt ajánlom, hogy takard el magadat, mert megint rád vetem magam... - sziszegte összeszorított fogakkal. Lágyan felkacagtam és hátradőltem a párnahadakon.

- Ugyan, nem volt elég az este?

- Belőled? - vonta fel szemöldökét. - Soha! - állt meg, majd szélesen elmosolyodott, ahogy ismét velem szembe fordult. - Emellett egy teljes évet kell bepótolnunk. - miként mozgott, láttam hogy kidolgozott izmai mozognak ruha nélküli testén. Mélyet nyeltem.

- Oké... Én benne vagyok! - hallottam, ahogy mély, vággyal teli hangján felkacag, majd a kiságyhoz lép, ahonnan kiveszi pityergő fiunkat.

Nagyot sóhajtva tekintettem rájuk. Leon megpuszilta Liam fejét s szép lassan feltérdelt az ágyunkra. Óvatosan letette a kicsit és elégedetten mérte végig. Ezüstös szeme rám tekintett. Mérhetetlen nagy szerelmet és vágyat láttam benne. Kisfiunk rúgkapált, arcán nagy mosolyt láthattunk most már.

- Megbocsátasz egy pillanatra, Liam? A maminak kell adni egy felejthetetlen csókot - kacsintott a picire. - Tanulj az apádtól, aztán majd hozd a jó csajokat nekem.

- Hé!

- Vicceltem - hajolt oda hozzám, ujjait a tarkómra helyezve közelebb vont magához. Ajkaival megkereste az enyémeket és egy mámorító csókot nyomott a számra.

- Istenem, őrült vagy - nevettem fel a örömmel telve.

- Nem - rázta meg a fejét. - Csak szerelmes - egy pillanatig elhallgatott, ahogy szemeimbe nézett. - Bár, most hogy mondod, a kettőt sokszor együtt mondják. Áhá, meg is van... Őrülten szerelmes vagyok beléd, Sora Naegino.

Homlokát az enyémnek döntötte, mialatt szorosan magához ölelt. Elmosolyodtam. Ó, hogy mennyire hiányoltam ezt a csodálatos békét, az ölelő karjait... Fejemet vállára hajtottam, derekát átöleltem, így kényelmesen elhelyezkedtem az ölébe.

- Én is szeretlek... - sóhajtottam, miután egy apró puszit leheltem a nyakára. Erre egy kicsit szorosabban ölelt magához.

- Emlékszel, hogy találkoztunk? - dörmögte a hajamba, mialatt állát a fejemre helyezte.

- Soha nem fogom elfeledni - lelki szemeim előtt visszajátszottam minden egyes mozzanatot. - Az az ismeretlen pasas csak úgy elvette a táskámat. Nem is tudom, mennyi ideig futottam utána, miután szerencsésen visszakaptam. Aztán találkoztam veled... És te, mivel élted a nőcsábász életedet, azt hitted, hogy engem is leveszel a lábamról az első pillanatnál és erre fel, csak úgy megcsókoltál, mindenki előtt. - gonoszan és kéjesen elmosolyodott.

- Hiába, nem tudtam neked ellenálni, de mondjuk ez az érzés a mai napig nem változott.

- Akkor azért könyörögtem, hogy minél messzebbre kerülj el engem, most meg... - mélyet sóhajtottam, mire Liam egy nagyot nyögött. Apró kezeit és lábait össze-vissza kapkodta. - Rád hasonlít - motyogtam, ahogy fiunk profilját tanulmányoztam.

- Lehet, hogy külsőleg rám, de belsőleg biztosan rád fog ütni. Olyan szeretetteljes, kedves, fiú lesz, mint az édesanyja. Ki tudja, talán tehetségileg is a nyomodba lép. Hmm, és valószínűleg utálni fogja a kémiát... - hangosan felkacagtam. - Tényleg, hogy van Mrs. Bergeron?

- Te jó ég, a kémia tanár? - ráztam meg a fejemet. - Ne is mondd! Ó, atyám, milyen rég is volt már!

- Ugye? Mégis minden egyes apró részletre mind a ketten emlékszünk. A kedvenc jelenetem a születésnapod volt - döntött óvatosan a hátamra. - Amikor... először... szeretkeztünk - mondta ki a szavakat a szenvedélyes csókok között.

Több órán át beszélgettünk. Természetesen Liammel is foglalkoztunk, ugyanis néha felsírt, mikor úgy érezte, elfelejtkeztünk róla. De alapjába véve, azokban a boldog, meghitt percekben számomra csak Leon létezett.

A telefon idegesítő vinnyogása hozott vissza a mennyországból az unalmas földre.

- Még mindig ez a csengőhangod? - nevetett fel.

- Igen, mert ezt legalább meghallom - kerestem azt az átkozott készüléket. Már majdnem ott voltam, hogy ha megtaláom, a falnak csapom, amikor megláttam a kijelzőn szereplő nevet. - Tessék, Brian? Nem, nem zavarsz - pillantottam Leonra, aki épp oldalára fordult és felkönyökölt, majd a kisfiunkkal kezdett el játszadozni. - Igen? Aha. Igen, tudom, hány óra van. Hékás, nem vagyok azért annyira késő típus... - majd alaposabban meggondoltam, amit mondtam, így hozzátettem. - Oké, talán egy picit, de... Rendben. Igyekszünk. Climany... Tényleg? Jó tudni - nevettem. - Persze. Én is szeretlek. Szia! - tettem le a készüléket.

- Na?

- Szeretnék, ha mihamarabb az Oswald-birtokra mennénk.

- És mért?

- Azt nem mondták. Viszont, azt a bátyám hozzáfűzte, hogy nagyon boldog hírt akarnak velünk közölni - keltem fel elgondolkodva. Leon éhesen nézett nézett végig rajtam, majd felpattant és megrohamozott.

- Mi lenne, ha egy kicsit késnénk? Majd én megmagyarázom, mért - ölelt magához hátulról, amikor egy alsóneműt akartam kiszedni a fiókból. Szerelmem a nyakamat kezdte el csókolni.

- Leon - hajtottam hátra a fejemet. - Kérlek, tényleg ott szeretnék lenni. Kíváncsi vagyok, mért hívtak, szóval öltözz, édesem.

- Öt perc?

- Nem... - nyögtem ellenkezve.

- Tíz? Oké, legyen tizenöt. Na jó, inkább húsz, és akkor még stílusosan késtünk.

- Stílusosan? Jesszusom - fordultam meg, és szorosan magamhoz öleltem. - Te komolyan bolond vagy - ajkainkat összepréselte. - Most viszont igyekezzünk, rendben? Utána a tied leszek.

- A szavadon foglak - adott még egy csókot, majd vontatottan öltözni kezdett.

Brian magához vonta a fiatalabb Oswald gyermeket, mialatt mélyen beszippantotta az illatát. A kényelmes nappaliban üldögéltek, ahol csupa-csupa finom sütemények és teák illatoztak.

Mind a két család itt volt, és mindketten rettenetesen boldogak voltak. Édesanyám és édesapám egymás mellett ült, ahogy a ház ura illetve úrnője is. Climany pedig csak egyedül üldögélt az egyszemélyes bőrkanapén. Liliann épp akkor társult hozzá, megnyugtatóan mosolyogva.

- Elnézést, a zavarásért, Mr. Oswald - hajolt meg egy szólgálólány. - Leon úrfi és Sora kisasszony megérkezett.

- Rendben.

Pár perccel később Liammel a kezemben beléptünk a pompás nappaliba.

- Gratulálok, Sora. Csupán öt percet késtetek - nevetett fel jóízűen Brian.

- Ha-ha, örülj neki, hogy nem órákat - vágtam vissza kinyújtva a nyelvemet, mialatt a kicsit ringatni kezdtem. Leon magához vont s apja tekintetébe nézett. Egy kicsit félve pillantottam kedvesem édesapjának a szemeibe. A férfi felemelkedett. Lassú, erélyes léptekkel felénk indult, majd lenézett a kis szürke szemű tüneményre, aki a kezemben pihent.

- Ő az unokám? - kérdezte halkan.

A fiú bólintott, ahogy Liamre vezette a tekintetét.

- Megfoghatom?

- Hát persze - mosolyodtam el, majd óvatosan a kicsit a kezeibe helyeztem.

Liam kinyitotta hosszú pilláit, hogy nagyapja szemeibe nézhessen. Nagyokat pislogott, majd fogatlan szájacskájával szélesen elmosolyodott és felkacagott. Matthew tekintete könnyes lett, mielőtt magához ölelte volna.

- Gyönyörű - sóhajtotta, ahogy megsimította az arcát, mire a kicsi megszorította a mutatóujját. - Nézd, Elizabeth - fordult meg és feleségéhez igyekezett, hogy megmutassa neki is. A nő meghatottan pillantot rá.

- Hát, bátyus, te aztán tudsz valamit - igyekezett melléjük Sophie is. Matthew átadta a gyermeket szerelmének, majd a fiához ment. Nagy nehezen ráemelte a szemét, melyben bocsánat és szégyen csillogott.

- Fiam, sajnálom, hogy olyan kegyetlen voltam veled szemben. És hogy nem értettem meg az érzéseidet. Látszik rajtad, hogy rettenetesen oda vagy ezért a lányért - pillantott rám. - És ez meg is látszik szerelmetek gyümölcsén. Megbocsájtasz nekem?

- Persze, apám - ölelte magához.

- Szóval te vagy az, aki elcsavarta ennek a kelekótya nőcsábásznak az eszét - erre zavartan felnevettem, majd félénken Leonra tekintettem.

- Sora Naegino - fogadtam el a kezét, mire magához ölelt.

- Üdv a családban, Sora.

Pár percig így álltunk, majd nehézkésen kiböktem a következő szavakat:

- Apropó, mért is hívtatok minket ide?

- Hát - állt fel édesanyám. - Először is, szeretném elmondani, hogy édesapád és én egybekelünk. - mosolyodott el szélesen.

- Tényleg? - viszonoztam fülig érő vigyorral.

- Igen, és-...

- És mi is - kulcsolták össze kezüket.

- Mi? - kerekedtek ki szemeim. Brian és Sophie...? - Ti ketten...

- Aha - bújt bátyám ölelő karjai közé a fiatal tünemény.

- Remek, ezek szerint már csak én vagyok az egyedüli szingli - sóhajtotta Liliann elszontyolodva, mire mindenki felnevettek.

- Ne aggódj, Lily, én is itt vagyok - tette a kezét a kislány vállára Climany.

- Egy pillanat, mindjárt jövök - adott egy puszit Leon az arcomra, majd kisietett a szoba déli részén elhelyezkedő ajtón. Addig én odaléptem Elizabeth-hez, arcon csókoltam és őt is üdvözöltem, majd anyunak, apunak és a jegyben járó fiatal párnak is gratuláltam.

- Komolyan nem  tudtam, hogy... ti ketten... együtt! - vakartam meg zavartan a tarkómat.

- Hát, igen - kacagott fel Brian.

- De mióta?

- Úúh, uum... Mikor is? Ja, igen - kapott észbe Sophie. - Még Írországi utazásotok előtt volt.

- Kis cselesek - bökdöstem meg bátyám olalát.

- Sora - lépett be Leon komoly arccal. - Egy pillanatra kijönnél velem? - aprób bólintottam, majd utána siettem.

Sebes, öles lépésekkel rohant. Sietve kinyitotta az óriási ajtót, hogy kiléphessen a kőteraszra. Onnan azonnal a lépcső felé vette az irányt. Gyorsan futott le rajta. Esküszöm, olyan volt, akár egy olimpiára készülő futó.

- Leon - rohantam utána. - Leon...?

A Rózsakert... A szebbnél szebb virágok mindenféle árnyalatban ott illatoztak. Leon megállt annál a kőpadnál, ahol tegnap rájött, hogy élek és virulok.

- Szerelmem...

- A nagymamám azt mondta nekem, hogy csak azzal a nővel házasodjak össze, akivel szeretnék - fordult velem szembe. - Mikor kisfiú voltam, rengeteg mesét regélt el nekem a tökéletes házasságról, a legszebb és leghihetetlenebb szerelmes történetekről. Úgy tíz éves lehettem, mikor átadta nekem ezt a gyűrűt. Ezzel jegyezte el még nagyanyámat a nagyapám - lépett közelebb.

A gyűrű elmondhatatlanul gyönyörű volt. Aranyból készült, de a bevonat rajta fehérarany. Páratlan, elmondhatalanul csodálatos darab. Az egyik oldalát apró gyémántok díszítették, és... a másik oldalába egy meseszép rózsa volt karcolva. Ó, Istenem! Éreztem, hogy szemeimet könnyek lepik el. Nem sok kellett, hogy hisztérikusan zokogni kezdjek.

- Sora Naegino - térdelt le előttem. -, hozzám jössz feleségül?

Oké, most már kijelenthetem, hogy bőgni kezdtem. Annyira, de annyira elmondhatatlanul boldog voltam abban a pillanatban!

- Igen!

Leon elégedetten elmosolyodott, majd felhúzta a gyűrűt az gyűrűsujjamra. Felállt, és szájon csókolt.

- Mi az... Egy újabb fogadásba csalsz bele? - pillantottam fel azokba a gyönyörű füstszürke szemekbe.

- Igen - mosolyodott el démonian, szenvedélyesen, fenségesen. - Annyi különbséggel, hogy ez most egy életre szóló, szerelmi fogadás lesz. - hajolt le hozzám, hogy ajkainkat ismét egymásra illeszthesse.

VÉGE