1.fejezet

Hangos üdvrivalgás, emberek százai ugrálnak ritmusra, énekelik a szöveget és mind csak őket követelik, többet egyre többet. Felcsendül az utolsó szám, fiatal énekes hangja belengi a koncertnek otthont adó csarnokot. Lányok rózsaszínre festett táblákat lóbálnak és rajta a kedvencük, kedvenceik neve vöröslő vagy rózsaszín szívecskékkel körülvéve. Sikolyaik túlharsogják az együttest. És a rózsaszín hajú énekessel énekelik a szöveget: „Don't turn your back on it now...”
            Hosszú, fekete haj csillant meg a szélben. Tulajdonosa könnyed léptekkel suhant le a repülőről. Tömegre emelte pengeszín tekintetét, keresett valakit, valakiket. Erős fekete smink volt szemén, majdnem térdig érő bakancs, combközépig érő kockás szoknya, fekete topp, nyakába aggatott élénkpiros nyakkendő és a szöges bőrök díszítették a fiatal lányt. Magabiztosan haladt át a tömegen. Kutatta a tömeget, egy szőke foltot keresve. Megállt egy nagyobb csoportra tekintve melyből kivált egy szőke folt. Sietősen indult el felé, száját szóra nyitotta.
            Túlpörgött rózsaszín hajcsomó pattogott a magángépen, pillanatra megállt, nagy sírós szemeket meresztett egy hosszú hajú fiúra és szokásos vékony, nyávogós hangon kezdett bele mondandójába.
-          Hiroooo, mikor érünk már oda? Én látni akarom Yukiiiit
Barátja hatalmas ütést mért a túlpörgött fiúra, az pedig mint hulló falevél szállt alá a tejfehér szőnyegre visszanyerve eredeti formáját. A gitáros nem tudott nem röhögni barátján. Felhúzta, és mint a kisgyereknek magyarázta, ha leül, beköti az övét, akkor máris ott lesznek, vagy legalábbis gyorsabban. Shuichi felfújt, duzzogó képpel ült vissza helyére és valamivel türelmesebben kezdett neki a várakozásnak. A gép lassan leereszkedett és földet ért a Tokyo-i reptéren. Az énekes mit sem törődve társaival, forgószél formájában suhant ki a gépből a csarnok felé. Amint meglátta keresettjét hangos kiáltás, hagyta el száját:
-          Yukiii
-          Yuki, tényleg ő az – suttogta a fekete hajú lány. Lemerevedett, arcának izmai megfeszültek, szemével szüntelen az írót nézte. Emlékek ezrei tódultak fel és lepték el az agyát. Megremegett egy pillanatra és nem érezte azt, se hogy egy kar megragadja az övét, és maga felé fordítja.
-          Csakhogy megvagy Charlotte, gyere, menjünk, Blind már megérkezett
A lány felnézett a hosszú szőke hajú srácra és elindult utána. Némán, magába meredve vergődött a sráccal a fekete terepjáróig. Kiszúrta a jól ismert fekete Mercédeszt a tömegben és újabb emlékroham áldozata lett. Beleégődött az a sok emlék a lány elméjébe, és ő nem akarta eltüntetni azokat a keserédes emlékeket. 
          Dörrenés hangzott a teremben ahogy a Bad Luck menedzsere vagy két tárat előtt a rajongótáborra. Shuichi idegesen kapkodta a fejét amíg le nem ült a por. Majd egy golyót megszégyenítő sebességgel rohant Yuki felé. A szőke pedig mit sem sejtve a támadásról teljes nyugalommal állt amíg a lelkes énekes a nyakában nem landolt. A férfi egyensúlyát vesztve majdnem a földön kötött, ki ha nincs mögötte a rikító narancsra mázolt műanyag várótermi berendezés. Kisvártatva pedig az énekese tudtára adta hogy még egy ilyen és repül. Shuichi szokásos módon kezelte ezt és lebiggyesztett szájjal, nagy sírós szemekkel, hüppögve préselte ki magából a szavakat.
-          Na de Yukiii én csak
-          Ne bőgj, hanem gyere már végre.Yuki nem várva választ gyors léptekkel indult a kijárat felé mielőtt a tömeg feleszmél K kitöréséből. Shuichi elköszönt a többiektől és az írója után rohant. A szénfekete Mercédesz motorja már járt mikor Shuichi is behuppant a krémszín ülésre.
           A fekete terepjáró egy hatalmas szálloda előtt parkolt le. Egy ibolya színű öltönyt viselő férfi rohant az autóhoz és kinyitotta az anyósülés felőli ajtót majd pedig mélyen meghajolt. 
- Isten hozta hölgyem a Ka Sui szállodában, érezze magát otthon
Charlotte kiszállt és ügyet sem vetve a férfira kivette csomagjait és a kezébe nyomta, hátrafordulva pedig még hozzá tette:
-          Magának jobb lesz ha nem érzem magamat otthon
A hosszú szőke hajú fiú is kipattant a kocsiból és három másik bőröndöt is a férfi kezébe nyomott. Bezárta a kocsit és sietve a lány után indult. Megállt a lila selyem és gesztenyebarna fa porta előtt és türelmetlenül megnyomta a kis aranyszín csengőt ami a pulton hevert. Valamivel később a sokadik hangjelzésre egy ősz hajú ibolya selyemruhát viselő idősödő nő lépett elő.
 - Jónapot, Alex Chandler néven foglaltattam szobát 2 személy részére.
 A nő baljós tekintettel merült bele egy könyvbe majd nyájas hangon szólalt meg újra a fiúra nézve. 
- Igen, megvan a 342-es szoba a maguké a harmadik emeleti folyosón jobbra aztán pedig a bal oldalon keressék, jó pihenést kívánunk.
A fogkrémreklám mosolyt beadva vette el a kulcsot és indult el az emelet felé. A fekete hajú is felemelte magát a fehér bőr ülő alkalmatosságokról és követte a szőke társát. A fehér ajtóra arany táblát tűztek amibe belegravíroztatták a 342-es számot. A csomagjaik a földön egy rakásba voltak lerakva közvetlen a szoba bejárata előtt. A szobába belépve elégedetlen fintor ült ki a lány arcára. A falak világos lila színben pompáztak, fehér bútorok, hatalmas ablak amin áradt be a napfény. Két ajtó nyílt a tágas helységből, Alex a bal oldalit választotta, így a lánynak maradt a jobb. A szintén fehér ajtón benyitva egy kisebb helységbe jutott, fekete keretű vörös bársony ágyneművel takart ágy foglalta el a nagy részt, melette mogyoró asztalkák és egy íróasztal állt az ablak alatt. A behúzott vérvörös függönyök nem engedtek át túl sok napsugarat, így a hangulat megvolt. Egy fekete gardróbszekrény magasodott az ajtó mellett. A csomagok ott landoltak ahol a lány megállt, bezárta az ajtót és az ágyra esett. Összekuporodott, átölelte felhúzott térdeit, szemeit becsukta, átadta magát az emlékeinek és neki.
           Shuichi feje Yuki ölében szuszogott. Egy kéz minduntalan birizgálta a rózsaszín tincseket. A szőke kifújta a füstöt és elnyomta a cigarettát. Ránézett a fiatal, alvó énekesre. Fejét hátra döntötte, aranyló íriszét a plafonra meresztette. Szokatlan csend honolt a lakásban. Pedig szinte mindig volt aki felzavarta ezt az ideiglenes nyugalmat. Mindig voltak és lesznek. Gondolataival volt elfoglalva mikor az énekes felébredt. Álmosan rebegtette pilláit a szőkére. Az ölébe mászott és hozzá bújt. A másik tőle kissé szokatlan módon megölelte.
-          Yukiii, most nem akarom
-          Ki kérdezte a véleményed?
-          Na de Yukiii
-          Nincs, na de
-          Yukiii
-          Tanuld meg kimondani a nevem
Az énekesnél itt végképp eltört a mécses és sírógörcsöt kapott. Az író fáradt sóhajjal söpörte le magáról a bőgő maszlagot és a konyha felé vette az irányt. Szüksége volt egy jó erős feketére. Nem igazán izgatta az ajtóban szipogó, illetve bőgő fiú. A gőzölgő kávé látványa most sokkal inkább izgatta mint egy egész éjszakát lefoglaló hiszti roham, ha másról lett volna szó nem így állt volna hozzá. Belekortyolt a gőzölgő kávéba és a sértődött énekest nézte. Miután nem volt mibe kortyolni kisétált mellette és a dolgozószoba magányába vonult be. Felhajtotta a laptopot és bele is kezdett volna a munkába.
-          Kölyök! – a férfi üvöltése az énekes agyáig is eljuthatott, mert az felbukkant az ajtóban
-           Mit, mit műveltél a gépemmel?
-          Ugye szép, neked csináltam Sakuma-sannal – ragyogott fel az arca
-          Mi az hogy azzal az idiótával? Mikor, hogy és miből gondoltad te ezt?
-          Ajándék lett volna – újra sírásra görbült a szája és most már duzzogva vonult el.
Az író fintorgott párat és gyorsan eltüntette a rózsaszín, nyuszis, éneklős, sárga pacás borzadályt a képernyőről és belemerült legújabb regényének folytatásába.
           Alex idegesen már-már hiszti roham szélén állt, ahogyan Charlotte-ra várt. A lány ráérősen hozta magát rendbe az út után. Sötétedett. A szobában csak a halványan pislákoló lámpa adott fény. Újabb sürgető kopogás és a lány kissé még álmatag feje bukkant elő. Fáradtan vonszolta magát  a fiú után ahogy az kettesével szedte a lépcső fokait hogy minél gyorsabban leérjenek végre. Így is feltehetőleg fél órát késnek. Bepréselte a szinte még alvó lányt az anyósülésre majd miután behuppant rátaposott a gázpedálra kisebb tömegkatasztrófát hagyva a parkolóban. Az autó átsuhant Tokyo utcáin és egy külváros közelében lévő csarnoknál csikorogva fékezett le. Alex kilőtt és próbálta maga után vonszolni a fekete hajút is, persze neki egészen más véleménye volt erről. Végül bejutottak a füves, reflektorfénnyel elárasztott focipályára ami most egyáltalán nem rendeltetés  szerűen működött. Néhányan csak legeltettek, néhányan már felültek lovaikra és melegítettek. Charlotte is felélénkült, kilőtt egyenesen a mobil istállókig és megállt egy az ő lova részére kialakított állásnál. Besurrant a még szendergő állathoz és hozzábújt. Az meglepetten horkantott a hirtelen jött látogatónak majd heves fejkapkodással jelezte mehetnékét az éjfekete paripa. Gyorsan leakasztotta a bőr vezetőkötelet a kötőfékre csatolta és kiügetett Alex elé aki már-már a hadsereget riasztotta volna ha nem kerül elő Charlotte. Érdektelenül vetett egy pillantást a szőke mögött álló öltönyös fazonokra, akik összesúgtak, majd pedig bólogattak valamin, és hátat fordítva eloldalogtak. Rásimult az erős fekete nyakra, megsimogatta, pillanatra eljátszadozott a nem túl hosszúra nyírt sörénnyel. Lassan lépdelve vonszolták be magukat a focipályára és egy-két kissé szerencsétlenül vergődő lovas végignézése után visszaballagtak a mobil boxokhoz. Lecsusszant a lány az állatról és dicsérő szavakat suttogott a fülébe amelyek többnyire a te vagy a legjobb, most megmutatjuk mindenkinek és a mi fogunk győzni kombinációkból állt. Puszit nyomott az állat orrára és visszaterelte az állásba. Letelepedett a fehér műanyag székre és lábait mintha csak le lenne sántulva felpakolta egy másik műanyag székre.
           Yuki egyre erősödő migrénjének oka a jó egy órája az ajtó előtt síró, hüppögő, duzzogó és panaszkodó szerető volt. Az író kevés sikerrel próbálta nyugtatni idegeit végül feladva nyitotta ki az ajtót az énekesnek. Persze az felfújt duzzogó képpel fordult el és így Yuki kénytelen volt lehajolni hozzá. Fáradtan, morogva duruzsolta a szavakat az énekes fülébe.
-          Ha nem maradsz a seggeden, kussban meg leszel baszva
-          Neked mindig csak azon jár az eszed
-          Ha nem tetszik el lehet menni, senki nem tart vissza
Az énekes nem kommentálva a megjegyzést felmászott a kanapé sarkába és álomba duzzogta magát. Yuki most már sokkal nyugodtabban tudta folytatni munkáját amiben jókora lemaradása volt. Az éjszakába nyúló gépelések többnyire egy fáradt, kicsavart Eiri-t eredményeztek aki jó két napig nem mutatott túl nagy életjelet. Ezt megelőzendő csukta be három óra előtt pár perccel gépet és fáradtan vonszolta magát a hálószoba irányába. Rosszalló pillantásokat vetett az elégedetten alvó énekesre, végül nem sokat törődve vele folytatta útját a szobába. Megkönnyebbülve esett be az ágyba és nem igazán kellett magát győzködnie arról hogy lépjen az álmok mezejére.
           Charlotte lova takarójába burkolózva feküdt a székeken. A szőke hajú morgott egy keveset majd szerzett egy másik takarót és ő is követte a lovas nő példáját.  Az egyszínű meleg takarókba burkolózva szuszogtak egymás mellett. Rohamosan csökkent az ott tartózkodó lovasok száma. Végül csak a békésen szuszogó, rágcsáló lovak, az istálló előtt cigarettázó, póker játszmába belemerülő éjszakai lovászok és a pár maradt. Békésen, a hold fénye alatt.