Sirius gondolatai barátai sírja felett

Hogy történhetett ez? Nem ártottam senkinek. A minisztérium emberei elfogtak és elhurcoltak. Még egykori tanáraim is ellenem fordultak. De hisz tudták, hogy barátok vagyunk, hogy soha nem tudnék ártani nekik, nem tudnám bántani őket.
Az aurorok nem foglalkoztak könyörgésemmel. Egy átokkal ártalmatlanná tettek majd átadtak az Azkaban őreinek. Csontos ujjak kulcsolódtak karomra. A levegő megfagyott körülöttem. Akkor és ott úgy éreztem minden remény elszállt. Ezt váltják ki az emberekből a dementorok. A börtönhöz érve a súlyos vasajtó hangtalanul nyílt ki. Bent sötét volt, csak néhány fáklya mutatta az utat. Egy hosszú folyosón cipeltek végig majd egy cellába tuszkoltak.
Az ott eltöltött évek alatt volt időm gondolkodni. A régi emlékek, mint bűnlajstrom peregtek szemem előtt. A régi idők, az iskola, visszavágyom oda. A jó öreg Roxfort és az állandó csínytevések. Szép idők voltak. Azóta ismertelek titeket. Együtt tervezgettük a jövőt, azt mondtuk örökre együtt maradunk, és tessék most ti ketten elhagytatok minket. Tudom, nem önszántatokból tettétek, és nem haragszom rátok, mégis szívem tele van gyűlölettel, és mégis titeket okollak. Miért? Hiába teszem fel a kérdést nap, mint nap a falak nem válaszolnak, nem adják meg az amúgy is ismert választ.
Az esküvőtök után nem sokkal született egy fiatok és engem kértetek keresztapjának. Ott és akkor megesküdtem volna rá, hogy ez egy boldog élet kezdete, amibe én is helyet kaptam, és ami soha nem ér véget. Ennek az idillnek Voldemort vetett véget. Megölt titeket. Árvává téve fiatokat és árvává téve engem is. A temetésen már nem lehettem ott. Akkor már az Azkabanban voltam. Tizenkét évet töltöttem a négy fal között. Pár hónappal ezelőtt keresztfiam Harry megmentett a biztos haláltól és tisztázták nevemet.
Több mint tizenkét év elteltével újra találkozunk barátaim. Jóllehet ti már nem éltek. Én most mégis itt állok a sírotok előtt és mesélek, mesélek nektek a szenvedéseimről miközben, ti jobban szenvedtek, mint én. Biztos vagyok benne, hogy látjátok Harryt, és azt is tudom, hogy nincs nagyobb szenvedés, mint látni a szerettünket de hozzá nem szólhatunk.
Remus szép munkát végzett. Potter névhez, hőshöz méltó nyughelyet választott nektek. Újra és újra ránézek az ezüsttel vésett betűkre. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán azt várom, hogy a név megváltozzon, és ti újra éljetek. Milyen gyerekes vagyok. Látod James? Semmit nem változtam. Ugyanaz a lehetetlen reményekbe kapaszkodó kisfiú vagyok, mint egykor.
Itt van a kezembe egy csokor vörös rózsa. Emlékszel, mindig azt adtál Lilynek amikor, el akartad csábítani. Nektek hoztam, kettőtöknek. Tudom, le kellene tennem, de félek, ha leteszem végleg eltűntök az életemből.
Végül leteszem a virágot a sírra, majd annak aljára pillantok. Apró ezüst betűkkel ez van belevésve: Barátságunknak nem szabhat határt se, csillagok se halál. Mi örökre Tekergők maradunk
Örök barátotok Remus.
Elmosolyodok, majd pálcámmal a felirat végére pöccintek, ami így kiegészül. Felállok, majd hátat fordítok. A temető kapujából visszanézve is tisztán kivehető a kiegészült felirat:
Örök barátotok Remus és Sirius