A Nap lenyugvóban van. A horizont narancssárga színben pompázik. A víz mi most nyugodt és csendes idilli képet fest le a távolban eltűnő égitesttel. A tenger közepén a víz rabjaként egy épület áll. Hatalmas magasságával, robosztus alakjával kitűnik a környezetéből. Ez a hatalmas háromszög alakú építmény, vagy inkább erődítmény az Azkaban. Varázslók börtöne ez a rémséges hely. Belengi a reménytelenség és félelem. Az őrök a dementorok. Csuklyás rémek kik kiszívják az emberből a reményt és jókedvet.
Az Azkaban pici ablakában egy alak sziluettje látszódik. Majd hirtelen eltűnik. Visszalépett cellája belsejébe mikor ablaka előtt egy dementor suhant el. A Falnak döntötte a hátát majd végig csúszva a hideg kövön a padlóra ült. Más választása nem igen volt. A berendezés egy vékony takaróból állt mindössze. Az alak végig nézett a falakon. Ez volt az ötödik hónap, amit itt töltött. Sokszor vette már szemügyre azokat a karcolásokat, rovátkákat, miket valószínűleg az előző lakók hagytak itt emlékül.
Öt hónap ennyi idő telt el azóta, hogy a minisztériumba elfogták őt. Ennyi ideje nem látta a családját. A feleségét, aki gyönyörű és szeretetreméltó, és a fiát kiért most leginkább aggódik. Féltette, jól tudta Voldemort haragszik rá, amiért nem tudta megszerezni a jóslatot és félt, hogy ezt esetleg fia bánja meg. Lucius jól tudta, ha ura azt akarja, szenvedjen, megtalálja a módját.
Hogy miért került Lucius a nagyra tartott és köztiszteletnek örvendő aranyvérű az Azkabanba azt mindenki tudta. Halálfalók támadták meg a minisztérium misztériumügyi főosztályát. Egy jóslatot akartak elvinni. Azt a jóslatot, ami Harry Potterről és Voldemortról szól. Persze nem sikerült nekik, a Főnix Rendje megállította őket.
Mire az aurorok megérkeztek már megkötözve feküdtek a terem padlóján. A döbbenet mi ekkor érte a miniszter urat hatalmas volt. Másnap a Reggeli próféta megírta az esetet különösen kihangsúlyozva Lucius nevét. A nyilvánosság őszinte csodálkozással vette tudomásul, hogy egy ilyen híres és nagylelkű ember, aki mindennapos vendég volt a minisztériumba Voldemort szolgája, halálfaló. Igen ez történt akkor, ez az ok, amiért itt van.
Tárgyalás nem is volt. Életfogytig vendégeskedik a négy fal között. Látogatókat nem fogadhat, nem láthatja a családját. Vajon megérte? Megérte Voldemortnak segíteni, őt szolgálni? Nagy árat fizetett ezért ezt ő is belátja. Elvesztette mindenét, a tekintélyét, családját, szeretteit, az életét. Badarság volt támogatni a sötét mágust, visszatérni hozzá mikor ujjá született, vagy beállni hozzá még a kezdetekkor. Mikor Voldemort meghalt még örült is. Rendbe hozta az életét. Volt családja, munkája, kényelmes és biztonságos élete. Aztán újjá született a legnagyobb és ő puszta félelemből visszatért hozzá. Félt, hogy felkeresi és megöli őt, amiért elárulta, de még jobban féltette fiát és feleségét. Ők is az áldozatai lettek volna. De hát most is azok. Voldemort bármikor bosszút állhat rajtuk az ő hibájáért. Hirtelen jeges fuvallat csapta meg az arcát. Egy dementor suhant el a cella ajtaja előtt.
- Hát igen. Félóránként ellenőrzik a rabokat. Járőröznek - de most az őr megállt Lucius cellája előtt. Pár másodpercig állt majd folytatta útját. - Biztos megérezte a félelmet. Az üres fejű. Nem jött még rá nem félek tőlük. Nem félek a haláltól! - Odakint időközben teljesen besötétedett.
Az ég csillagos a tenger nyugodt. Szép este van. Az ablakban állva a csillagos eget kémlelte. Nem látott mást csak gyémántként csillogó csillagok sokaságát. Belátja hibázott mikor visszatért Voldemorthoz, de most már semmit nem tehet. A miniszter nem hinne neki akkor sem, ha sírva, térden állva könyörögne neki és kérne bocsánatot. Az igazat megvallva ehhez nem igazán fűlött a foga. Lehet, hogy hibázott és most bűnhődik, de soha nem alacsonyodna le idáig.
Egy hullócsillag szelte át az eget. Lucius azonnal észrevette, régi emlékek törtek a felszínre mintha csak valaki legilimenciával hívta volna elő őket. „A Roxfortban jeles tanuló volt. A lányok odáig voltak érte. Sármos, jóképű fiú volt, de őt csak egy bizonyos hölgy érdekelte. Ő volt Narcissa Black. Gyönyörű, okos lány, ráadásul aranyvérű. Ez szerelem volt, Lucius részéről biztosan, és ha Cissy nem is szerette az elején, miután megtudták, hogy a szüleik is egymásnak szánták őket, idővel a lány is megszerette őt. Az esküvő után a Malfoy kúria volt az otthonuk. Pár évvel később, pedig megszületett Draco. Az igazat megvallva a családi viszony sosem volt jó Lucius és a Black család között. Ezt főként Bellatrix éreztette vele. Nem bízott a férfiban, bár Lucius fejében az is megfordult, hogy talán csak féltékeny, amiért Cissyt vette el és nem őt. Soha nem fog kiderülni.” Persze neki is megvan a véleménye a Black lányról. Talpnyaló kis boszorkány. A Sötét Nagyúr megjelenésekor rögtön beállt hozzá. Nem mulasztotta el biztosítani a Nagyurat hűségéről, és persze Lucius elleni utálatát is itt kamatoztatta. Gyakran előfordult, hogy koholt vádakkal illette a szőke férfit, csak hogy megkeserítse életét. Éveken át bizonygatta Voldemortnak, hogy a férfi hűtlen hozzá és a jó oldalnak kémkedik. Ura sosem hitt neki, de az is igaz, hogy bizalmatlan volt Luciusszal. Hát igen, lássuk be, ő és még megannyi társa itt ül az Azkabanban, miközben Bellatrixot megmentette. Ez járt nekik, Voldemort sosem bízott bennük és ez remek alkalom volt ahhoz, hogy megszabaduljon tőlük. Nem számít. Be fogja látni, hogy szüksége van ránk. Nincs sok követője, és ha eljön a végső harc ideje, újra összeszedi híveit.” A hideg már ismerősként csapott az arcába. „Már ennyi lenne az idő?” A dementorok minden este bemennek minden rabhoz és „elaltatják” őket, persze nem örökre, az tilos volt. Csak annyira szívják ki a reményt, hogy a rab elájuljon. Így reggelig nem volt velük gond. Lucius érezte a hideget, majd mintha minden remény elveszne
„Villanyoltás” - gondolta. – Végül az édes semmi.