1. fejezet

Csörömpölés ébresztett. Zavartan nyitottam ki a szemem, és hunyorogva körülkémleltem. Csalódott sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem az álmaimban szereplő, gyönyörű hálószobában ébredtem, hanem egy pokrócon, valahol több ezer méterrel a föld alatt. Hát igen, ha valaki Hermione Granger unokája, akkor állandóan költözködnie kell. Úgyhogy nem voltak nagy ingóságaim, csak pár ruha, egy igazán aranyos plüsskutya, nameg egy gyönyörű arany nyaklánc, aminek végén egy szív alakú medál függött. Ezek is egy bőröndben hevertek az „ágy” sarkában. A sötét, nyirkos helységben metsző csend honolt. Mindig is utáltam egyedül aludni, de sajnos Amy, a legjobb barátnőm legtöbbször kiküldetésen volt. Felültem, éssietős léptekkel elindultam. Végigsiettem pár titkos folyosón. A földalatti búvóhelynek számos előnye volt, de sokkal több hátránya. A levegő áporodott volt, és a plafonból növények gyökerei lógtak alá. A fa- tartógerendák sok helyen repedeztek, és szálkák meredtek fenyegetően előre. Ugyanakkor itt mindig volt menekülési útvonal, elvégre a titkos folyosók nagyját még a legrégebbiek se ismerték. Ahogy vágtattam át a folyosókon, elszomorodtam. Eszembe jutott egy régi emlék.

/ Egy fiatal lány szaladt végig a hosszú sikátorban. Vidáman megpördült a tengelye körül, és élvezte, ahogy az esőcseppek végiggurultak az arcán. Kacagása energiával töltötte meg a levegőt. - Kicsim, óvatosan! – kiáltott fel a sikátor másik végében egy kb.30 éves nő. Mellette öreg hölgy állt, és elégedetten mosolygott. Örömmel töltötte el, hogy sikerült felnevelnie egy ilyen tökéletes lányt, és hogy annak még unokája is született. Nehéz sóhajjal elzárta magában az emlékeket, majd újra a pici családra fordította figyelmét. - Wendy Granger! Azonnal mássz le a villanypóznáról!- A nő próbált szigorú arcot vágni, de végül mégiscsak elnevette magát. A kislány, akár egy ügyes légtornász, felállt a dórthuzalra, és kecsesen lebegtetve kezét elsétált a következő póznáig, hogy ott egy szaltóval leugorjon az aszfaltra. A mutatványt a két felnőtt lelkes tapssal jutalmazta. - Kicsi Wendy, olyan vagy, mint az anyukád, Mia volt! – szólt rekedtes hangján a hölgy, becsületes nevén Hermione. - Ugyan anyu! Ne dícsérj már! – szólalt meg Mia, majd úgy tett, mint aki elpirult. A kislány nevetve szaladt tovább. Hermione és Mia mosollyal az arcukon követték./

 Sóhajtva raktároztam el magamban anya és nagyi beszélgetését, majd továbbsiettem. A konyhában lyukadtam ki, ahol már gyülekezett a tömeg. Több mint húsz ember ácsorgott, és várták, hogy elkészüljön az egész napi ennivaló. Páran, ahogy megláttak, tisztelegtek, de voltak olyanok is, akik megvetően végigmértek, majd elfordultak tőlem. Egész életemben kaptam ilyen kis gesztusokat, de soha nem értettem miért. Mindig úgy gondoltam, hogy azért, mert nem a híres- neves Ron Weasley unokája vagyok, csak egy „fattyú”.Így egy idő után hozzászoktam ahhoz, hogy ne vegyem észre őket.
- Hééé – kezdett pár asztallal előttem integetni egy vörös üstök.

- Amy! – kiáltottam, majd odasiettem, és szorosan megöleltem legjobb barátnőmet. - Ilyen gyorsan végeztetek a küldetéssel? Úgy tudtam, csak két hónap múlva értek vissza!

Amy elkomorodott.

- Így is kellett volna lennie, de a felszínen már vártak minket… Azért tartott két napig a visszatérés, mert egyik vállamon hoznom kellett Jhonnyt, meg le is kellett rázni őket. Kerülő úton jöttem.

- Jézusom! – nyögtem keserűen, majd lerogytam egy másik székre. - Hogy lehet? Áruló?

- Attól félek – válaszolta mosolyogva Amy. Valami nem stimmelt vele. Miért kell azon vigyorogni, hogy áruló van köztünk? Túl gyanús! Felugrottam, és pálcát rántottam. A teremben egy csapásra csend lett. - Ejnye! – Rázta meg mutató ujját játékosan Amy, majd elkomolyodott. - Mit művelsz, Wendy?

Felmordultam. Ha a nevemen hívnak, valahogy szúrni kezd a szívem. Talán azért, mert soha nem ismertem az apám. Visszakanyarodtam Amyhez.

- Fedd fel az alakod!- Mormogtam dallamosan, mire a pálcám végéből aranyfényű ragyogás tört elő.

Amy aurája vibrálni kezdett, majd furcsa átalakuláson esett át. Vállai kiszélesedtek, szemei alattomosan elmélyültek. A legtöbben felnyögtek. Én egyre görcsösebben markoltam a pálcám. Mielőtt megláthattuk volna az „ál- Amy” arcát, robbanás rázta meg a földalatti búvóhelyünket. A sok por, ami felkavarodott, a legtöbb ember torkát kaparni kezdte. Percekig csak köhögés törte meg a kísérteties csendet, mikor egyszerre több száz csuklyás halálfaló tört be az étkező csarnokba.