2. fejezet

Talán arra számítottak, hogy sikoltva elmenekülünk. De mi nem adtuk fel! Egyre több Halálfaló bukott el, mi pedig csak szórtuk az átkokat. Láttam, ahogy pár idős védőburkokat próbál felhúzni körénk, de sajnos túlságosan szét voltunk szóródva. Az egyik idős mögött sötét árnyék jelent meg. A Halálfaló szeme ördögien villogott, én pedig egyből felismertem. Dean Malfoy, az esküdt ellenségem készült épp lecsapni, én pedig egy ügyes átokkal elsöpörtem az útból mindenkit, majd futva közeledtem az aljas hátbatámadó felé. Dean annyira elmerült az idős becserkészésében, hogy nem ugrott félre túl korán. Csak egy ezüstös villanást látott, majd ordítva a földrezuhant. Az idős, név szerint Peter Lott, csak most vett minket észre. Biccentett felém, majd újra belevetette magát a tömegbe.

- Szívesen! – Ordítottam utána.

 Dühösen fújtatva lehajoltam a sebesült szőkeséghez, és kirántottam a lábából a tőrömet. Aztán egy apró lebegtető bűbájjal a párbajozóktól távoli sarokba lebegtettem. Egy fiatal lány meglökött, így a varázs megszakadt, Malfoy pedig zuhant egy-két métert. Felkiáltott, de nem próbált meg felállni. Láttam a szemében, hogy mindenből elege van.

„Talán nem is akart Halálfaló lenni!”- Jutott eszembe az abszurd szöveg, amit anya mondogatott állandóan, ha elfogtak egyet az ellenség tagjai közül. Anya mindig megvédte az ártatlanokat.

„Viszont ő nem ártatlan!” Magyaráztam a lelkifurdalásomnak. „Biztos, hogy ő is ugyanazt gondolja az aranyvérről!”

- Mire vársz? – Kérdezte rekedten, miközben megpróbált felülni.

- Mi van? – Néztem rá dühösen, majd elfordultam. Elkeserített, amit láttam. Egyre többen adták fel, és pálcájukat eldobva a földre borultak. Amikor megláttam Tomot, gyerekkori jóbarátomat, ahogy kicsavarodott tagokkal a földön feküdt, a látásom elhomályosodott. Hiába, annyi harc, annyi halál, s most, hogy a kis csapat, akikben bíztam, és ők is bíztak bennem, megadja magát, annyi lelkesítő beszéd után, egyszerűen fájt. Rettenetes volt látni, ahogy a hiszékeny fiatalok elhajítják pálcáikat, felelőtlenül, meggondolatlanul. Szinte éreztem, ahogy egyre többen esnek el.

- ELÉG! – ordítottam fel, és kitöröltem a szememből a sós könnycseppeket.

A Halálfalók értetlenül pillantottak rám, majd ott folytatták volna, ahol abbahagyták, ha nem történik valami.

- Ha most mind eltűntök, Malfoy sértetlenül kerül vissza a Nagyúrhoz…

- A gazdájához! – kiabáltak többen is, gonoszul vigyorogva.- Ne adjuk vissza! Kínozzuk meg! Sőt! – valaki nagyon bemelegedett. – Kínozzuk meg az összes kis ölebet!

Ezzel újra kirobbant a harc. Talán most úgy látszott, az ellenállók vannak nyerésben, de közel sem volt igaz. Egyre több halál, egyre több kín. Fájt, ahogy láttam, hogy egyre több a halott. Menekülni akartam. Elszökni. Hallkan beszéltem, szinte csak magamnak, mégis sokan halották.

- Ti nem azok az Ellenállók voltatok, akik most vagytok. Hova vezet a gyilkolás? Oda, hogy valaki még többet akarjon gyilkolni! Talán most ezt érzitek helyesnek. De épp úgy viselkedtek, ahogy a Halálfalók! Olyanokká lesztek, mint akik ellen egykor harcoltunk? Ezért halt meg oly sok ember? Hogy ti mindent elrontsatok? – Lassan elhalt minden zaj. A teremben lévő összes ember engem nézett. Már nem akartam elfojtani a könnyeimet. Finom patakokként zúdultak alá, hogy végigguruljanak az államon, majd a padlón végezzék. – Ha valaki még hisz abban, amiért egykor harcoltunk, most velem együtt eljön innen. Ti pedig, Halálfalók, ne merjetek követni minket, mert ha megteszitek, Dean Malfoy darabokban kerül csak vissza a gazdájához!

- Nem a gazdám! – mondta felháborodottan Malfoy.- Csak a főnököm.

Megráztam a fejem, majd még egyszer körbefordultam.

- Ha jösztök, ne higyétek, hogy túléljük! Csak abban bízzatok, hogy valami jobbért tesszük, amit teszünk!

Hátatfordítottam a „küzdőtérnek”, és varázsoltam Malfoynak egy hordágyat. Aztán, láthatatlan kötéllel magam előtt lebegtetve elsiettem a szobámig, vagy inkább a lakrészemhez, és felkaptam a bőröndöm.

- Jézusom! – hördült fel mögöttem a sérült túszom. – Ilyen helyen ki képes lakni?

- Hát, biztosan nem egy elkényeztetett ficsúr!

Ezzel elhallgatattam. Szomorú sóhajjal elindultam a folyosókon, felfelé.