3. fejezet

Ha egyszer csalódsz, soha nem felejted el az érzést. Arról nem is beszélve, hogy kénytelen voltam rádöbbeni milyen naiv voltam. Hogyan hihettem, hogy ezek az emberek mások, mint a kintiek? Vajon szabadok akartak lenni, vagy csak szerettek gyilkolni? Már sosem tudom meg. Tőlük legalábbis biztosan nem. Mikor felértem a barlangból, reményekedve hátranéztem, hátha utánam jönnek. Ám a barlang szája csendesen tátongott. Egy olyan úton jöttem el, amit valószínűleg senki nem ismert. Sejtettem, hogy a Halálfalók egy része kinn vár majd, ezért megkerültem a piciny barlangot, ami alatt húzódott a hatalmas bánya-rendszer. Annyira bíztam benne, hogy amit elmondok, hatni fog rájuk. Ám ők nem jöttek. Senki. Ez volt az utolsó napom az emberek között. Egyátalán nem meglepő, hogy megváltoztam. Elvégre magányosan - ugyanis Malfoy-jal nem nagyon csevegtem- róttam az utakat, és minél meszebb kerültem a búvóhelytől, egyre inkább otthon éreztem magam. Azokon az estéken, amikor tiszta volt az ég, szinte éreztem a természetet. Nem csak az illatát, nem csak a talaj tapintását, hanem mindent. Dean azonban egyre rosszabbul lett. Sokszor hallottam, ahogy éjszaka zihálva ébred, valószínűleg egy rossz álomból. Mint már mondtam, nem beszélgettünk sokat. Csak figyeltük egymást, mint két ellenség. Azt hallottam, még az idősebb ellenállóktól, hogy régen nagyon sokat bújkáltak az emberek. Egyedül, vagy két-, háromfős csapatokban. Amikor néha hozzájuk vetődött egy elűzött, rossz munkát végző Halálfaló, először fogolyként tartották, majd lassan a társuknak tekintették. Miért, kérdezgettem. Ilyenkor ők, jóságosan mosolyogva elmagyarázták, hogy mikor valaki egyedül van, sokszor szüksége van egy társra. Mindenkinek kell egy társ, akivel megoszthatja bajait, a gondjait. Nekem soha nem volt társam. A barátaim mind távol voltak tőlem, soha nem beszélgettünk magunkról. Csak az Ellenállás. Egy ideig, mikor anyám meghalt, sírva aludtam el. Kimutattam a gyengeségem, és nem tartottam hibának. Bár társaim kigúnyoltak, nem zavart. Anyámat akartam, csak őt, senki mást. Aztán, az egyik idős, aki rengeteget mesélt régről, Mrs. Millton, megsajnált. Elvezetett egy régi tárnához, ahol még akkoriban éltek, mikor anyám engem szült. Sokat kutattam, csak egy emlék kellett volna. A nyakamban lógó lánc nem volt elég, sem a plüsskutyák, amiket tőle kaptam. Szükségem volt valami személyesebbre! És megtaláltam a naplóját. Nem mertem elolvasni, ezért egy egyszerű bűbájjal lezsugorítottam, majd beleraktam a láncba. Azóta is magamnál tartottam, de elolvasni sose mertem.

Ám, a „száműzöttségem” hetedik napján elővettem. Épp telihold volt, és a farkasok már korán neki kezdtek a vonyításnak. Malfoy összehúzta magát, és érdeklődve figyelte, mit is csinálok. Nem zavart. Ugyanmár… Hogy zavart volna. Oly mindegy. Úgyse tudok már keresztbetenni neki. Felnagyítottam, majd óvatosan kinyitottam. Meglepődve láttam, hogy az első dátum 2001. január 10. 

- De hisz az anya szülinapja!

- Szóltál? – Ráncolta össze szemöldökét Malfoy.

Megráztam a fejem, majd mohón falni kezdtem a szememmel a sorokat.

/2001. január 10. Megszületett. Gyönyörű, smaragdzöld szemeivel ártatlanul pislogott a világra. Mind sírtunk, mikor megláttuk. Kérdés, hogy ki mitől. Talán az apa attól a ténytől, hogy többet nem láthatja. Talán az anya, hogy örökre elveszti gyermekét. Talán a nagybácsi, hogy egy ily csöppségnek kemény sors jut. És én is sírtam. Záporoztak a könnyeim. Tudtam, mekorra felellőséget vállalok ezzel, de nem az volt a baj. Hanem, ahogy ránéztem a kis angyalra, egyből bűntudatom támadt. Hogy fogom majd megmagyarázni neki, ha felnő, hogy mi is volt a helyzet? Volt más is, ami rosszul érintett. Az, hogy az összes barátomtól megválok. Igen, a kicsi védelméért mindent. Lassan mindenki megnyugodott. A szoba elcsendesült, mindenki nyugovóra tért. Rajtam kívül. Mert úgy érzem, muszáj leírnom mindent. Hogy az unokám ne szóbeszédből tudja meg becses származását. Nem szabad hagynom, hogy elveszítse a hitét. Valami megváltozni látszik. Az emberek másképp néznek egymásra. Nem fedeznek fel rejtett erényeket, és nem gondolkodnak fontos dolgokról. A szellemek, akik számomra mindig sokat jelentettek, főleg a Roxfortban, most eltűntek. Kivéve Őt. Ő maradt velem, és tűrte, hogy kitagadják a szellem-klánokból. Mikor megkérdeztem, miért kell mindennek így alakulni, megint ködösen felelt. „A Sors, kicsi lány. A Sors, ami ellök az élet ösvényén, hogy aztán segítsen talpra állni.”És mikor azt kérdeztem meg, miért mennek el mind, szomorú sóhajjal a tudtomra adta, hogy ő is menni fog.„Amikor majd szükségetek lesz ránk, visszatérünk, oly erővel, amit csak az érezhet, akiben újjászületik az Istennő.”Megint előjött „az Istennő”. Érdekes, hogy mindenki róla beszél. Ígyhát, neki is elmondtam a magam véleményét.„És vajon a próféciának mért hihetünk? Mert az előző is igaz volt? Harry Potter a megváltó?”„Oly nyilvánvaló az élet, de te akaratosan a szemed elé rángatsz egy rongyot, hogy az elvakítson. Lásdd, ami láthatatlan. És ne menekülj a felelősség elől. A bent fekvő gyermek a te gyermeked!”„Ez ne…”„Ó, dehogynem!”Leírtam ide mindent, amit mondott. És ahogy ezt az angyalkát nézem, aki a lányom, vagy mi a szösz, elmosolyodok. A lányom! Morogja egy kis hang a fejemben, majd büszkén ordítja a világba: A LÁNYOM!Most muszáj aludnom. Holnaptól egy új és más világ vár rám. „Egy kavargó örvény, ahol én leszek a szilárd pont. A kő a sebes folyóban. A sziget a hatalmas óceánban. Az anya a világban. Vigyázok rád, kicsi Mia, a jövő reménysugara!”/

Ezzel végetért a bejegyzés, és lapoztam volna tovább, amikor Malfoy pisszegni kezdett. Zavar és düh vegyes elegyével felpillantottam rá, de aztán körülnéztem, és elakadt a lélegzetem. Egy egész falka farkas állt minket körbe. És a falkavezér szeme ijesztően villogott a tűz kísérteties fényében. A tekintete azt sugározta:

- Megölni őket!