Egyszerre megdermedt a levegő. A farkasok vicsorítva hátráltak a fák takarásában álló alaktól. Windless feszülten figyelt, miközben egyszerre próbált elém, és a tőlem egy- két méterre álló Wely elé állni. A leghátborzongatóbb az volt, hogy Mooli elégedetten mosolygott. Az alak meg se próbált rejtőzködni, egyenes tartással előrelépett, és rám meredt. Óvatosan méregettet, majd közelebb lépett. Ezzel láncreakciót indított el. Windless magasba emelte kezét, mire feltámadt a szél, és szinte masszív falként elállta Harry Potter útját.
- Hé! – kiáltott fel Mooli. – Hagyd békén! Nem bánthatsz egy…
- Nem kértem, hogy megvédj! – Hangja rekedt volt, mint aki régóta nem beszélt. Ahogy kinyitotta a száját, egész alakja megremegett, mintha egy vízfal zuhogott volna alá a magasból.
Wely tátva felejtette száját, úgy bámult Harry Potterre. Windless egy legyintő mozdulattal elsöpörte az erős szélfalat, ami közénk állt, és dadogva megkérdezte:
- Tényleg te vagy! Azt hittem egy ellenség. Elnézést! – Nem alázkodott meg, csak megadta a kellő tiszteletet.
- Amilyen időket élünk, én se bízom senkiben. Ugyanakkor, sajnos, most elérkezett az idő, hogy bízzunk. Alakítani kell a sorsunkat. Muszáj!
- Kérlek, nagyúr, beszélnem kéne veled – szólalt meg behízelgően Mooli. Közelebb kúszott Harry Potterhez, és szinte símogatta szavaival. – Olyan gyönyörű palotád van, esetleg…
- Később! Most dolgunk van – mondta, és rámmosolygott.
Anya mosolya! Ez jutott eszembe, és a meglepettségtől hátráltam pár lépést.
- Nem kell félned tőle! – Suttogta Wely, bájos kis félmosollyal.
- Nem félek! Csak eszembe jutott…- nem bírtam kimondani. Anya! Úgy hiányzott, a szívemben volt egy hatalmas sérülés, ami csak nőtt és nőtt, de akkor éreztem, hogy még inkább belemar a hiány. Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből a gyengeséget. – Mindegy. Viszont lenne egy-két kérdésem!
- Hallgatunk.
- Kik vagytok? Miért én lettem a világmegmentő hős? Mért nem Harry Potter? Csak egy lány vagyok!
- Nem, te nem csak egy lány vagy. Te vagy az Úrnő! Mert ez a sorsod.
- Na de…
- Azért nem Harry Potter, mert a Sors nem azt akarta. A Sors sehogysem tervez, minden spontán, és bár úgy érezzük, hogy a Sors megváltoztathatatlan, ez nem igaz. A kezdet, és a vég mindig adott. Ám közte olyan rugalmas fonál van, amit bárhogy alakíthatunk. Talán Harry Potternek is a bukás volt elrendelve, de tudott győzve bukni!
- Nem győzött!
- Ne feledd, te csak egy regét ismersz, az igazság ködösebb. Nem minden nyilvánvaló.
- Rendben, akkor győzve buktál. De buktál nem? Elért a vég. Mért vagy még mindig az elők között?
- A vég is kezdet. Egy új kezdet. Körbe- körbe fut az élet. Úgy is lehetett volna, hogy mikor elér a végzetem, valaki másnak jut a kezdet. De mikor elértem a végzetem, nem volt senki, akinek szüksége lett volna egy kezdetre. Csakhogy, a második kezdet már kötelességtudó feladat. A végzetem csak úgy ér utol, ha teljesítem a feladatom.
- És mi az a feladat?
- A kiképzésed.
- Ez annyira abszurd! Nem lehet, hogy a világ sorsa, és még Harry Potter valahanyadik végezete is az én kezemben legyen. Csak 17 vagyok! Akkor mi van, ha összeroppanok a feladat súlya alatt?
- Mind tudjuk, hogy nem omlanál össze egy ilyen feladat miatt. Szívósabb vagy, igaz? Ne hazudtold meg önmagad!
- Csak…
- Ideje lenne indulnunk – szólt közbe összehúzott szemmel Windless. – Lassan felkel a nap!
- Hova megyünk? – kérdeztem meglepődve.
- Meglepetés – mosolyodott el Harry Potter.
- Nem szeretem a meglepetéseket – kezdtem megint feleselni vele, de Mooli lesúlytó tekintete elhallgatatott.
- Wely, Mooli, ti gondolom, más úton jösztök.
- Persze, Windless. Éjjel azért néha meglátogatlak titeket. Viszlát! – Amint megjelent az elsű halvány napsugár, elhalványult, majd egy utolsó gúnyos vigyor után eltűnt.
- Nekem is mennem kell. Ébredeznek a kicsik – kuncogta Wely. – Azért néha gyertek folyó mellett. És persze én is jövök majd esténként. Legyetek jók!
Hatalmas csobbanás kíséretében elindult a földben, miközben játékosan lefröcskölt mindenkit. Ellor dühösen prüszkölt, és megrázta magát. Időközben társai mind visszahúzódtak a nap melege elől.
- Ő mért nem megy el? – kérdezte Malfoy nyújtózkodva. Lerúgta magáról a pokrócot, és felállt.
- Segítővé vált – magyarázta Harry Potter, miközben a kezeivel élénken gesztikulált. – Olyan lelki kötelék teremtetett ember és állat között, ami ritka. Wendy és Ellor szinte összetartoznak. Miután a kapcsolat fizikailag is létrejött, nem csak elvilegesen létezett, nehéz lenne egymás nélkül boldogulniuk. Ellor okos, tudja, hogy valakinek Segítője lett. Wendy, örülhetsz a farkasodnak.
- Ő nem az enyém. Nem birtokolom. Segítőmmé vált, ahogy te mondtad, tehát egyenrangúvá velem.
- Ez elég magyarázat arra, hogy miért te vagy az Úrnő, nem? – kérdezte Windless mosolyogva, majd az égre nézett. – Indulnom kell. A harmatcseppek értem sóhajtanak. Fenntről figyelek, és amint lesz egy cseppnyi időm, visszajövök. Haladjatok északra, rendben? Csak északra, ne térjetek el az iránytól. Hamarosan találkozunk!
- Viszlát – integettem, majd, miután egybeolvadt az aranyló éggel a Szél lénye, visszafordultam a díszes társasághoz. – Gyerünk, vár ránk az ismeretlen!
Összepakoltuk a holmijainkat, majd elindultunk északnak. A nap lassan teljesen kirajzolódott a felhőtlen, színkék égen. Harry Potter vezette a menetet, mögötte a fogolyból társá vált Dean Malfoy, végül pedig én és Ellor, a Segítőm voltunk. Magasra emeltem a fejem, és büszkén mondtam magamban.
AJÁNLOM AZ OLDALT
