6. fejezet

Furcsa dolog a vándorlás. Mert mikor megszoknál egy helyet, vagy tájat, új következik. Ahogy északra indultunk a táj megváltozott. A kellemes lombú erdők helyett egyre vadabb fenyők. Aztán már a levegő is hűlni kezdett. Ahogy a környezet változott, úgy változtunk mi is. A borongós hangulat szürke burokként zárt el minket egymástól. Dean Malfoy a szűkszavú alattomosnak ható vezér megenyhült, lecsillapodott. Soha semmi miatt nem panaszkodott, csak csendben megfigyelt mindent. Sokszor merült el gondolataiban, és legtöbbször éjszakánként szólalt meg. Ugyanis rémálmok gyötörték. Én pedig egyébként sem tudtam aludni, úgyhogy amikor egy rossz álom után felébredt, mindig beszélgettünk. Először zavartan, és félénken. Később már lazán és kedvesen. Óvatosan nyíltunk meg egymás előtt, de a vastag fal, ami elválasztott egymástól minket lassan lebomlott. Legalábbis éjszakánként. Nappal ugyanolyan volt, mint mindig. A külseje is megváltozott. A többi Malfoy fiúval ellentétben anyja hollófekete haját, és szinte sárga szemét örökölte. A haja, ami eddig kínosan egyenes és rendezett volt, megnőtt, de egyenességéből mit sem veszített. Arról nem is beszélve, hogy a Malfoy dinasztia tagjaként magas volt és vékony. A „kis” vándorlásunk során még többet nyúlt, így fel kellett szegnem a fejem, ha vele beszéltem.

Harry Potter. A másik férfi, akivel együtt voltam rengeteg ideig. Soha nem hívtam Harrynek. Az annyira fiatalos volt, és kicsit bohókás. Ez pedig egyátalán nem illett a férfira, akinek sebhely szelte át a homlokát. Még a szemüvege is sokkal felnőttesebbnek hatott. Arca, melyet egykor olyan helyesnek képzeltem, gondterhelt volt, és aggódó. Szeme alatt sötét karikák ékeskedtek, jelezvén, hogy ő nem sokat alszik. A haja és a szeme viszont megmaradt. Csillogó smaragd, éjfekete kerettel. A legszebb színpárosítás. Nyurga termete szintén változott. Izmosabb lett, erősebb, vadabb. Bár még mindig nem tudtam róla semmit - a legendákon kívül-, valahogy éreztem, hogy vele biztonságban vagyok.
És persze én is változtam. A hajamat egyszerűen befontam, hogy ne zavarjon, de a kusza szálak minden nap kiszöktek. Mindig kaptam megjegyzéseket miatta. Meg a szememet is sokan szidták. Ugyanis a pletykások kitalálták, hogy én Harry Potter fattya vagyok. Soha nem izgatott a dolog, mert tudtam, hogy kizárt. Bár a szemem méregzölden kavargott, és a hajam is annyira sötétbarna volt, hogy sokan egyszerűen lefeketézték, mégis biztos voltam benne, hogy az egész csak egy véletlen. De minél többet figyeltem Mr. Pottert, annál jobban elbizonytalanodtam. A gesztusai, a mozdulatai annyira hasonlítottak az enyémekre, mintha csak az eltorzított tükörképem lett volna.
Mégse ez volt a legfurcsább az egészben. Volt valami, ami sokkal inkább aggasztott. Soha nem voltam bizalmatlan típus, mégis amióta az ál-Amy átvágott sokkal inkább figyeltem mindenre. Ezért kezdett el foglalkoztatni az, hogy hova megyünk. Elvégre, ki tudja, hova visznek? Velem volt egy leszokófélben lévő Halálfaló, meg egy ember, akinek két generációval ezelőtt meg kellett volna halnia. Az egyetlen, akiben száz százalékig megbíztam, Ellor volt. És ez csak egyvalaminek köszönhetően változott meg. A NAPLÓ, amit nem vettem elő, csak éjszakánként. Úgy, hogy más dolgom nem volt, csak sétálni, időm maradt a gondolkodásra. Végiggondoltam azt, amit nagyi írt a naplóba. És arra jutottam, hogy semmit nem árul el. Így, kb. a harmadik „vándoréjszakán” újra kinyitottam anya életének könyvét.

/2001. március 14.
Két hónap. Mennyi minden történt. Kezdem január végével, amikor még csak próbálgattam Mia gondozását, míg az igazi anyja…/

Megdöbbenve olvastam át újra és újra a mondatot. Ellornak feltűnt az idegességem, és morogva közelebb jött.

- Sajnos a múlt szellemével te sem bánhatsz el – susogtam halkan, majd sóhajtva továbbolvastam a naplót.
/… élete legnehezebb megpróbáltatásán esett túl. Elengedni szerelmét, kislányát, családját, és barátait, majd eltűrni, hogy megbélyegezzék, és rákényszerítsék egy másik férfi szerelmét… Tisztelem őt. Ráadásul így senki nem tudhatott az egészről, csak én. A terv, amit az esztelen Dumbledore eszelt ki, túl veszélyes volt, sejthettük volna. Eljátszani az egészet, csak azért, hogy megvédhessünk egy homályos legendai alakot, az „Úrnőt”, akiről egyébként nem sokat tudtunk. Bár az öreg azt mondta, mindenki annyit tud, amennyit szükséges tudnia. Dühített az egész. Arról nem is beszélve, hogy majdnem mindenki élete ráment. Pedig az élet nem olyan dolog, amivel játszadozni lehet. Dumbledore mégis szinte sakkozott velünk. Csak azért éltem túl, hogy láthassam, hogy dől romba az emberiség egy töredéke, csak azért, hogy újraépülhessen. Harry Potter és a barátaim elvesztése, a szellemek távozása, Voldemort hatalomra jutása és a kis Mia napi sírása az anyja hiánya miatt olyan levegővel mérgezték meg ezt a két hónapot, amit ember elviselni nehezen tud. Én mégis kitartottam. Ha a barátaim halálukat adták érte, én fogok segíteni, hogy sikerüljön!/