Telihold volt. A tisztás, amin évek óta egy lakatlan villa állt, most mintha feléledt volna. A szakadt függönyt néha meglebbentette valami, ami nem a szél volt. Árnyak kúsztak ide-oda, és néha csuklyás alakok rohantak be az épületbe. A közeli város, Norwich utolsó lakói is tudták, hogy kik vertek tanyát a szomszédságukban. Remegve suttogták el néha azt a két szót, ami egész Angliát rettegésben tartotta. Voldemort és a Halálfalói. A gond az volt, hogy bár a norwichi varázslók éltek, de nem hagyhatták el a várost. Így az ország nem tudta, hogy mennyire könnyű lenne legyőzni a sötét mágust, aki egy egyszerű villában húzta meg magát. De mivel senki nem tudott róla, Voldemort élt és virult, és lassan 10 000 fős sereggel uralkodhatott a romba dőlt országban. Általában ötezren voltak állandóan kiküldetésben, például terjeszkedés miatt, vagy csak razziázni. A maradék ötezer pihengetett, és a háttérben maradt, míg a nagyúr el nem érkezettnek találta az időt, hogy felfedje a kilétüket. Közben ő maga terveket szőtt, és figyelt mindenre, amit fontosnak talált. Az egyik ilyen a Malfoy fiú volt, akire egész életében sok figyelmet szentelt. A másik pedig a sárvérű Granger unokája, Wendy, a különös kisugárzással bíró fiatal lány volt. Voldemortot nem az zavarta, hogy egy sárvérű a lány, hanem, hogy Malfoy, aki eddig az egyetlen olyan varázsló volt, aki kivédte legerősebb kínzó átkát, többször is, most egyre közelebb kerül a lányhoz, és talán véletlenül kifecsegi Voldemort megrázó titkát.
A Nagyúr dühe napról napra nőtt. Azonban pont egy hónappal Granger és Malfoy végzetesnek ígérkező találkozása után megtörtént a legrosszabb, amire a Sötét Mágia Ura számíthatott. Ordított a dühtől, a csalódástól, és a keserűségtől. A csarnokba, ahol a látókő* állt, egyszerre öt Halálfaló rontott be. Mögöttük csuklyába bugyolált karcsú alak közeledett. Voldemort egyből felismerte, hogy ki az, és morgolódva elzavarta csatlósait. Azok fejcsóválva elsiettek.
- Lám, megtörtént, amitől féltél!- súgta az alak sejtelmesen.
- Talán igen. De…
- Nincs de, ami megtörtént megtörtént. Ideje belekezdeni a felkészülésbe. A csapatok toborzása eddig kicsiny feladatnak bizonyult. De el ne bízd magad! Bár van egy hatalmas sereged, sok a kiképzetlen, gyáva alak. Tanítani kell őket. Ha jól tippelem fél évünk van.
- Ne merészeld megmondani, hogy mit tegyek! Semmi közöd hozzá! Takarodj a dolgodra.
A csuklya mögött az alak arca elfehéredett. De pár perc múlva visszatért belé a szín.
- Nekem talán több közöm van hozzá, mint neked! Ugyanis te is tudod, hogy erősebb vagyok nálad. És az a lány nálam is erősebb – bökött a látókőben mozgolódó alak felé. - És nem csak téged, hanem engem is le fog győzni. De ha egy kiképzett hadsereget állítunk elé, mire ideér, már holtfáradt lesz. Mellette alig állnak. A Lázadók is elhagyták.
- És ha fél kézzel legyőzi a sereget?
- Ahhoz rengeteg energiára lesz szüksége. Aztán jönnek a legjobbak. Ha Piton fiát, Lux-t, valamint a három Malfoyt…
- Mostmár csak kettő.
- Akkor a két Malfoy, Bellatrix kölykeit, és az agymosott Weasleyket– Voldemortból és az alakból egyszerre tört ki a gonosz nevetés. – mind odadobjuk elé, egyre fáradtabb lesz. Aztán áttöri magát rajtuk is, és következek én. Könnyűszerrel legyőz majd, de egy kétévesnek is több energiája van, mint amennyi neki lesz ekkora. Ha életben maradok, közösen öljük meg… Ha nem… Akkor te. De ehhez szükségünk van a seregre. A leghűbb Halálfalóidat visszarendeltem. Éjfélkor megkezdjük az ülést!
Azzal hátat fordított, és elsuhant. Voldemort megdöbbenve nézett utána, megrázta a fejét, és visszafordult a látókőhöz. Aztán fél perc gondolkodás után, magához szólította legeslegjobb mugli bérgyilkosát, és csapatát.
- Holnapra Malfoy fejét akarom, és a kis farkasét. A lányon ne keletkezzen sérülés, csak ezt a levelet adjátok neki oda – nyomta Derick, a vezérgyilkos kezébe a lepecsételt levelet. – Sok sikert!
A muglik meghajoltak, majd kisiettek a teremből. Voldemort felkacagott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
