Vihar

- Lizzy megint késik – állapította meg Hermione, az ajtó felé tekintve.
Már becsengettek bájitaltanra, de Piton még sehol sem volt, szerencsére. Ám nem várakoztatta sokáig a diákokat, lebegő talárjával olyan lendülettel érkezett a terembe, hogy többen megijedtek (vagy inkább örültek?), hogy távozik is a másik oldalon.
- Folytatjuk a nyugtatófőzet elkészítését. Aki jól dolgozott az előző órán, annak tökéletesen összeért. Aki nem, – itt jelentőségteljesen Neville-re és Harryre nézett - nos, az gondolkozhat a hiba kijavításán.
Piton körbenézett a teremben, majd észrevette a Ron mellett üresen árválkodó padot. Lassan kifújta a tüdejében lévő levegőt, és megkérdezte:
- Elárulná valaki, hol van Miss Sa…
Ebben a pillanatban száguldott be egy fekete hajú- és szemű lány.
- Minél hamarabb… - morogta az orra alatt a tanár az ismert mugli mondást az emlegetésről és a szamárról, majd a lányhoz fordulva folytatta: - Most milyen kifogást hozott, Miss Salten, amivel kimagyarázza a késését? Ha jól emlékszem legutóbb beomlott ön előtt a folyosó, előtte pedig elrabolta egy sárkány.
- A sárkány nem rabolt el, csak elvitt egy körre! – felelte a lány olyan természetességgel, mintha csak arra válaszolt volna, mit evett reggelire.
- Nos, mielőtt azt hinné, büntetlenül késhet az órámról, ne csináljon délutánra programot!
- Ez esetben szólnom kell a személyi titkáromnak, hogy mentsen ki a királynőnél, az ötórai teázásról! – válaszolta Lizzy halkan, de Piton meghallotta.
- Lássuk készült-e az órára? – kérdezte Piton és gonosz mosoly jelent meg szája szegletében. – Mi a legfontosabb hozzávalója a nyugtatófőzetnek, s mi történik, ha ez nem kerül bele?
- Deja vu-m van! – suttogta Hermione Ronéknak.
- Akkor miért nem mégy le a gyengélkedőre. Ez komolynak hangzik!
Hermione alig állta meg nevetés nélkül, és elmagyarázta Ronnak, hogy ez azt jelenti, hogy úgy érzi, minta ez már megtörtént volna.
- A legfontosabb a kamilla, és ha nem tesszük bele a főzet nemcsak használhatatlan, de életveszélyes is lesz – válaszolta Lizzy helyesen Piton nem kis bosszúságára. Majd folytatta: - De ha belepasszírozunk egy őszibarackot, isteni arcpakolást kapunk.
Piton ebben sem talált kifogást, hiszen igaz volt, így csak ennyit fűzött hozzá:
- Ha még egyszer futva érkezik, egy hónapig meg lesz a délutáni elfoglaltsága. Olyan, mint egy szélvihar…
- Vihar… - ismételte Lizzy átszellemülten, majd odaugrott a tanárhoz, megölelte, s egy puszit nyomott a férfi arcára. Aztán a helyére sietett, s mintha mise történt volna, előszedte a felszerelését.



Harry, Ron és Hermione a klubhelyiségben ülve beszélgettek Lizzyről.
- Szerintem ő nem Lizzy, hanem egy hasonmása – mondta Harry, fel sem pillantva a sakktábláról.
- Mitől változhat meg az ember ennyire alig egy hét alatt? – kérdezte Hermione és letette a kezében lévő könyvet. – Hiszen év elején és az elmúlt hat évben alig lehetett hallani a hangját, most meg valóban olyan, mint egy szélvihar, egyfolytában rohangál.
- A külseje is megváltozott – mondta Ron. – Olyan… szép lett. Na, nem mintha eddig nem lett volna az, de most máshogy szép…olyan…olyan…
- Szilaj szépség – mondta Harry a többiek legnagyobb meglepetésére.



Lizzy nem tudta betartani Piton rohangálásra vonatkozó szabályát, ezért minden nap hattól nyolcig a bájitaltan termet és a szertárt kellett kitakarítania.
- Tudja, professzor, - fordult az asztalnál dolgozatokat javító Piton felé – azon gondolkozom, miért hiszi azt minden tanár, hogy a takarítás mindenre megoldás. Én például imádok takarítani, olyan jó érzés, mikor végignézek egy polcon, amit én tettem rendbe, igaz hosszú és fáradságos munkával. Számomra sokkal nagyobb büntetés lett volna egy több tekercses dolgozat a nyugtatófőzet mellékhatásairól. – mondta, majd egyik polctól a másikig táncolt és a "Good Morning Starshine"-t dúdolta a "Hair"-ből.
- Ezt megjegyzem a következő alkalomra! – felelte nyersen a tanár. – Ha végzett elmehet, így is egy órával tovább maradt.
Lizzy elpakolta a takarítószereket, és már száguldott is az ajtó felé. Piton szóra nyitotta a száját, de Lizzy feltépte az ajtót és kirohant. A tanár dühösen állt fel, hogy bezárja és kinézett a folyosóra. A végén még látta Lizzyt, de a lány nem a Griffendél torony felé vette az irányt, hanem kiment a parkba.
Piton dühösen követte. Mi mindent fog még megengedni magának? Ő volt az egyetlen a griffendélesek közül, akivel soha semmi baj nem volt, most meg felrúg minden szabályt, és szemtelenül felesel.
Mikor utolérte a lányt, a vállára tette a kezét, minek következtében az legalább másfél métert ugrott ijedtében.
- Elárulná, mit keres ilyenkor idekint?
- Sajnálom, de szükségem volt rá – felelte Lizzy, miközben néhány lépést hátrált.
- Ugyan miért? Egész nap nincs ideje sétálgatni?
- Nos hát…ezért! – mondta Lizzy, azzal megrázta magát, és már nem egy lány állt ott, hanem egy gyönyörű, fényes, feketeszőrű, kifejlett kanca.
- Vihar… - suttogta a tanár.
Lizzy visszaváltozott és válaszolt:
- Igen, ez a név illik rá… vagyis rám a legjobban, ezért örültem annyira, mikor mondta. Akkor már napok óta gondolkoztam a megfelelő néven, de egy sem jutott eszembe, vagy ha igen, azonnal elvetettem.
Odasétált egy kidőlt fatörzshöz és leült. Piton követte.
- Tudom, hogy nem lenne szabad, és hogy ez törvénytelen, de… - maga sem értette, miért fogadja a bizalmába a tanárt. – Már évek óta elolvasok mindent az animágiáról. Nyáron megtanulom az elméletet, és itt tudok gyakorolni. Szeptember első hetében sikerült először teljesen transzformálódnom. Professzor, - fordult a tanár felé könyörgő tekintettel – ígérem, legkésőbb nyáron bejegyeztetem magam a minisztériumban, de… hagy csináljam még most titokban. Olyan szabadnak érzem magam…
- Már értem – mondta Piton. – Mikor először sikerült átváltoznia, csak a teste változott vissza, a lelke egy vad ló maradt.
- Pontosan! – felelte Lizzy, majd felállt és újra egy ló állt a helyén.
Futott néhány kört Piton körül, aki figyelte Vihar selymes szőrét, lobogó sörényét, a patája által felvert fű- és földdarabkákat, valamint megfeszülő izmait.
Vihar odament Piton mellé és visszaváltozott Lizzyvé.
- Meg tud ülni egy lovat a szőrén, professzor? – kérdezte mosolyogva. – Tudja, egy nyerget nem tudnék elviselni a hátamon…