Perselus Piton ingerülten dobálta a hozzávalókat az üstbe.
Miért ő?! Miért pont ő?! Miért pont neki kell elkészíteni azt a nyamvadt főzetet?!
Persze, ki másnak! Nincs ebben az átkozott iskolában még egy ember, aki egy kicsit is konyítana a bájitalokhoz! Természetes, hogy Dumbledore őt kérte meg.
- Professzor, kérem, ugye számíthatok Önre Lupin professzor ügyében?
Legszívesebben megmondta volna, mit csináljon az igazgató Lupinnal, de inkább csak beleegyezően bólintott.
Az üst tájáról különös, morgó hang szállt a fülébe, de rá kellett jönnie, hogy semmi köze az üsthöz. A gyomra korgott.
Eleinte nem foglalkozott vele, ám mikor egyre inkább zavarta a koncentrálásban, nem csak a hang, hanem az azzal járó mardosó érzés gyomortájékon, úgy döntött, felmegy megebédelni.
A Nagyterem üresen állt, az ebédidőnek már vége volt. A diákok mind az órákon ültek. Neki ez a délután szabad volt.
„Nagyszerű” – gondolta, - „legalább megkímélem magam a bájcsevegéstől!”
Odasétált a tanári asztalhoz, leült a helyére, s rögtön megjelent előtte egy tál tört burgonyával, párolt zöldséggel, háromféle sült hússal, befőttel, kompóttal, savanyúsággal.
A tányérjára kiszedte azt a mennyiséget, amiről úgy gondolta, meg fogja enni. Egészséges férfi lévén – s figyelembe véve, hogy legalább hét órája nem evett - ez nem elhanyagolható mennyiség volt.
Elhatározta, hogy lassan fog enni, és minden falatot élvezni fog, és minden kortyot a szilvalevéből, mert a töklétől és a vajsörtől már kiütést kap.
Lassan forgatta a szájában a falat húst, ivott egy kortyot a szilvaléből, hogy könnyebben lecsússzon, amikor hirtelen…
- Perselus, örülök, hogy végre megtaláltalak! Mindenhol kerestelek!
A sötéthajú professzor először abbahagyta a táplálkozást, majd a levegővétellel akadtak problémái. Végül vörösödni kezdett az arca, majd beállt a szürke és a zöld között, valahol félúton.
Finoman, feltűnés nélkül próbált köhinteni, hogy a cigányútra szaladt falat megtalálja a helyes irányt. Az öklét a szája elé tette, kortyolt egyet az italból, hátha segít, de nem lett jobb. Végül a segítség Lupin kezének formájában jött, aki egy jól irányzott ütést mért a hátára.
Piton bosszúsan szusszant egyet, majd folytatta az evést. Lupin megkerülte az asztalt és leült vele szemben. Piton egy darabig szó nélkül tűrte, majd letette a villáját, megtörölte a száját a szalvétával és így szólt:
- Örülök, hogy élvezed az előadást, de már elég nagy vagyok ahhoz, hogy egyedül egyek, te pedig ahhoz, hogy egyedül visszatalálj a szobádba. Ne aggódj, nem fog megtámadni egy vérfarkas sem. A létezésük csak mese, az engedetlen gyerekeket ijesztgetik a szüleik. Ó, nem, bocsánat, összekevertem a „Zsákos Emberrel”. A vérfarkasokról az a mese, hogy a létezésük mese.
- Ha zavarlak csak szólj.
- Rendben, zavarsz!
- Mit gondolsz, hol lennél most, ha nem vagyok itt? – kérdezte Lupin utalva az előbbi fuldoklásos incidensre.
- Nos, valószínűleg már a szobámban, mert, ha te nem zavarsz meg, nem nyelek félre, és már régen végeztem volna.
- Ó - komorodott el Lupin. – Ez esetben csak érdeklődnék a főzetem állapotáról.
- Estére kész lesz. – közölte Piton szenvtelenül, majd kézbe vette a villát, a kést és folytatta az evést.
- Estére?! Perselus! Este telihold lesz!!
- Pontosan tudom, mi lesz este, nem kell figyelmeztetned! – sziszegte Piton fel sem pillantva. – Ámbár, tudom, hogy furcsa lesz, és megpróbálom kíméletesen közölni, nehogy negatív hatás érje azt az érzékeny lelkedet. Éhes voltam. És ha éhes vagyok, nem tudom rendesen végezni a munkámat. Ha nem tudom rendesen végezni a munkámat olyan dolgok kerülhetnek a főzetbe, aminek semmi keresnivalójuk ott. Ha ilyen dolog kerül a főzetedbe, mi történik? Na mi? Háromra mondjuk egyszerre egy, kettő, há-rom! Katasztrófa! Elmondjam még egyszer, lassabban!
- Nem, köszönöm, eltekintek tőle. Így is tökéletesen megértettem. Úgy látom harapós kedvedben vagy, pedig én vagyok a vérfarkas. Megyek ellenőrzöm a zárat az ajtómon, ha esetleg véletlenül még valami közbejönne! – azzal a barna hajú, beteges külsejű férfi kisétált a tanároknak fenntartott hátsó ajtón.
- Na, ennyit az élvezetes táplálkozásról! – morogta Piton, majd a kést a villa mellé fordította, és az asztalról minden eltűnt.