1.fejezet

Gerda Martin összekuporodva ült egy fotelben, a klubhelyiségben, a tüzet bámulva.
Szeme visszaverte a pattogó szikrák fényét, s mikor pupillája kitágult, olyannyira, hogy szinte teljesen bekebelezte a melegbarna szivárványhártyát, mintha a tűz is intenzívebben lobogott volna.
Megrázta a fejét, a pupillája visszaszűkült és a tűz is lecsendesedett.
Rajta kívül senki sem tartózkodott a helyiségben. Bájitaltan órája volt, de rosszullétet színlelve felmentést kért. Piton nehezen bár, de elengedte.
- MARDEKÁR!
Ahogy a Süveg kimondta e szót annyi évvel ezelőtt, – Mennyi is? Száz? – eldőlt a sorsa. De őt nemcsak a másik három ház rekesztette ki, hanem sajátja is. Sőt, míg a többiek egyszerűen levegőnek nézték, a mardekárosok ott rúgtak bele, ahol tudtak.
Hetedéves korára túlnőtte szinte az összes fiút. Élénkvörös, göndör haja volt, barna szemét szemüveg mögé kellett rejtenie, orrát szeplők keretezték, s magasságához és korához képest semmi alakja nem volt.
Legalábbis így látták a többiek.
’Deszka’ Martin – hallotta nem egyszer a háta mögött, de nem foglalkozott vele. Senkinek semmi köze hozzá, hogy sportmelltartót hord.
Nem volt szüksége órára, hogy tudja, még tizenöt perc van hátra a dupla bájitaltanból. Elég volt az ég egy darabkájára nézni, hogy megállapítsa, mindjárt dél.
Vissza kell mennie a terembe, hogy megkérdezze a tanártól a leckét. Arra már nem is fecsérli az idejét, hogy a társaitól informálódjon. Úgyis csak gúnyolódnának: ’Úgysem tudod megcsinálni, akkor se tudnád, ha ott lettél volna órán!’ Ha tudnák…
Piton úgy fogja a szájába rágni, mintha fogyatékos lenne, de legalább addig is a közelében lehet.
Az egész Roxfortból csak Pitont szerette. Nem, nem szerelemmel. Eleinte úgy érezte, szerelmes a tanárba, de inkább csak csodálta, tisztelte. Nem egyszer álmodta, hogy a férfi védelmezőn átöleli, és csókot lehel a homlokára, mint egy… apa.
Ha Piton nem lett volna, már rég megszökött volna. Hogy hová, nem tudja, talán élete végéig bolyongott volna a boldogságot keresve.
Boldogság… Furcsa káprázat. Csak akkor veszi észre az ember, mikor már eltűnt…
Felállt a fotelból, és a folyosó felé indult.
A bájitaltan teremhez érve egy szobor mögé húzódva megvárta míg kicsengetnek és társai elmennek ebédelni.
- Látom jobban van, kisasszony! – sziszegte Piton vészjóslóan.
- Igen – lépett elé Gerda minden félelem nélkül.
Piton nem árthat neki, senki sem árthat neki.
A lánynak nem volt szüksége pálcára a varázslatokhoz és a gondolataival tudta irányítani a négy elemet is.
Hatalmas erő birtokában volt, s ezt tudta is, de nem használta. Az elemek irányítása rengeteg energiát vett igénybe, s erős érzelmek hatására halálos pusztítást is végezhetett volna.
Ezért kellett ügyetlenséget vagy rosszullétet színlelve megvárni míg a tanárok elzavarják. Félt, hogy kárt tehet bennük.
Inkább higgyék szerencsétlen kiscsajnak, minthogy féljenek tőle.
- Nos? – kérdezte Piton felvont szemöldökkel a lányhoz fordulva.
- A leckét szeretném megkérdezni. Elég, ha megmondja milyen bájitalt készítettek, és a könyvtárban utána nézek. Szabadidőm nagy részét úgyis ott töltöm – felelte Gerda szemlesütve.
Piton egy ideje érezte, hogy több van ebben a lányban, mint amennyit megmutat.
- Inkább készüljön az esti ’bálra’ - mondta a tanár undorral hangsúlyozva az utolsó szót. – Jövő hét szerdán fél ötkor korrepetálás keretein belül elmagyarázok mindent.
Maga sem tudta miért, de kereste a lány társaságát. Emlékeztette valakire.
’Valakire? Legalább magadnak ne hazudj! Saját magadra emlékeztet!’
- Nem megyek a ’bálba’ – közölte Gerda. – Útálom a Hallowe’ent!
Tisztán emlékszik egy tíz évvel ezelőtti Hallowe’en estére, mintha tegnap történt volna. Akkor látta utoljára a szüleit és a nővérét.
A lány segített elpakolni a hozzávalókat, s Piton figyelte, hogy ahhoz képest, milyen ügyetlen az órákon, felettébb szakszerűen kezel mindent. Egyszer sem kérdezte, mi hová való, csak automatikusan nyúlt a tárolóedény után.
- Ideadná a porított longitus febra-t? – kérte Piton.
Gerda oda se figyelve nyúlt a harmadik polcra, s nyújtotta hátra Pitonnak a megfelelő tégelyt. Csak akkor lepődött meg, mikor a tanár elkapta a kezét és megperdítette.
- Miért játssza a hülyét az óráimon? – suttogta.
- Nem értem miről beszél – hebegte Gerda, de Piton vesébe látó tekintetétől nem tudott elszakadni.
- Ön szerint hány diák tudná melyik a longitus febra?
- Valószínűleg mindenki.
- Nem – mondta Piton, - nem tudná senki! Ebben biztos vagyok.
- Nem akarok beszélni róla! – jelentette ki Gerda határozottan.
- Azt gondolja, engem érdekel, hogy maga mit akar? – kérdezte Piton közel sem olyan fenyegetően, mint szerette volna.
A tanár fekete szemeivel majdnem áttörte a lány ellenállását. Gerda már szóra nyitotta ajkait, de Piton megelőzte.
- Vacsora után várom az irodámban! Meg kell beszélnünk néhány dolgot!
A lány csak bólintani tudott, s indult az ajtó felé.

* * *

Ahogy a tanár végignézett a Hallowe’en tiszteletére feldíszített Nagytermen, fintorogva húzta el a száját.
A négy ház címeres zászlói helyett narancssárga faliszőnyegek borították a falakat, a megbűvölt mennyezet egyik sarkában hatalmas pókháló volt, s ezúttal nem a valós égboltot mutatta, hanem a telihold körül repkedő denevéreket.
Fényforrásként töklámpások lebegtek mindenfelé, némelyik ijesztőnek szánt vicsorgó pofával, a többi, bamba, bárgyú bájvigyorral. Piton hirtelen nem is tudta, melyik félelmetesebb.
A diákok kivétel nélkül mind fekete, bordó, vörös és narancsszínű ruhát viseltek. A lányok füstösre festették a szemüket, s szájukat vérvörösre. Mindehhez sápadt porcelánbőr járt, melyet púderrel értek el.
Néhány bátrabb fiú is kihúzta a szemét, és feketére festette a körmét.
Piton tekintetével Gerdát kereste, de nem találta.
’Persze, hiszen azt mondta, utálja a Hallowe’en-t!’
Dumbledore szólásra emelkedett, és jó étvágyat kívánt mindenkinek.
Piton mielőtt hozzáfogott az evéshez, egy darabig figyelte a diákokat. A Griffendél, a Hollóhát és a Hugrabug összekeveredve ültek az asztaloknál.
Az övéi bezzeg… mintha egy másik dimenzióba tartoztak volna. Igaz, ők is felvették a jelmezeiket – Dumbledore javasolta a színösszeállítást, de hogy minek… -, ám nem vettek részt a ’mulatságban’. Csendesen beszélgettek, s gyilkos pillantásokat vetettek a másik három asztal felé.
’Kirekesztettek’ – gondolta Piton.
Az összes diákot a háza alapján ítélik meg, s a mardekárosok eleve gonoszak. Ennyi erővel a hollóhátasok stréberek, a griffendélesek beképzeltek, a hugrabugosok meg nebántsvirágok. Őket persze nem ítéli el senki.
Mérgesek, hogy kivételezik a saját házával. Természetes, hogy kivételezik velük. Az összes többi tanár a griffendél kedvét keresi. Vajon mikor fogják a hollóhátat és a hugrabugot felosztani a griffendél és a mardekár között? Olyan, mintha nem is lennének. Minden az Oroszlánok és a Kígyók körül forog.
Talán, ha nem úgy állnának hozzá, hogy egy mardekáros csak rossz lehet, minden más lenne. Nem mindegy, hogy megy be az ember egy órára. Mit gondol, mit fog bent találni: angyalkákat vagy ördögfiókákat, mert ha ördögfiókákra számít, egy idő után a diákok az elvárásokhoz mérten fognak viselkedni.
Ha egy griffendéles szabályt szeg és elkapják, még a tanár áll félre, s kér elnézést, amiért akadályozta őket. Bezzeg ha egy mardekáros settenkedik éjszaka a folyosón mit mondanak? Nem vártak mást, hiszen mardekáros.
A griffendéles persze hú, de bátor, hogy éjszaka, sötétben ki mert jönni a klubhelyiségből.
- Mi a baj, Perselus, nem ízlik? – kérdezte McGalagony mikor Piton letette a villát.
A válasz csak egy lenéző pillantás volt s a tanár lebegő talárjával kivonult a teremből.

* * *

Az irodájához érve alig vette észre a földön ücsörgő lányt.
- Nem éhes? – kérdezte Piton. – Ebédelni sem volt! Menjen, vacsorázzon meg!
- Nem, köszönöm – felelte a lány, miközben felkecmergett a földről, és követte a tanárt a terembe. – Amíg le nem szedik a hallowe’en-i díszítést, én be nem teszem oda a lábam. Inkább éhen halok.
Piton egy elszánt, dacos hölgyet látott maga előtt, holott Gerda eddig szemlesütve járt-kelt, csak akkor szólt, ha kérdezték, akkor is igyekezett tőmondatban válaszolni. Mitől változott meg?
Nem változott meg, csak eddig senki sem vette a fáradságot, hogy a felszín alá nézzen, hogy beszélgessen vele, legalább tíz percet. Piton előtt meg tudott nyílni.
Azért, mert őt a sajtóból nem a legújabb pletyka érdekli, hanem a tudományos cikkek, még nem kell elítélni.
’50 bűbáj, különböző frizurákhoz’
Nem mindegy, hogy az ember lánya a tarkóján fogja össze a haját, vagy öt centivel feljebb?
Nem, úgy látszik nem mindegy.
Elfáradt. Amióta az eszét tudja, oda kellett figyelnie, nehogy egy kósza gondolattal felgyújtson valakit, vagy lesöpörjön a térképről.
Megoldás lett volna, ha megsebesíti magát, ezzel a fizikai fájdalommal elvonva saját figyelmét, de vérzékenysége megakadályozta ebben.
Volt ugyan egy bájital, amit csukott szemmel, fél kézzel is elkészített bármikor, s aminek a longitus febra volt az alapanyaga.
A sűrű folyadékot a sebbe kellett önteni, s amíg fel nem szívódott elviselhetetlen kínt okozott a sérültnek. Gerda is elájult néhány alkalommal a fájdalom miatt.
- Köszönöm… hogy… figyel rám! – suttogta a lány könnyes szemmel.
- Még mindig nem kaptam választ arra, miért…
- Mert félek! – előzte meg a kérdést Gerda.
- Mégis mitől, vagy kitől?
- Magamtól – felelte a lány komolyan. – Hogy… olyat teszek, amit nem szeretnék. Hogy bántok másokat.
- Mivel tudna ártani bárkinek is?
Gerda pupillája kitágult, s az egyik üst alatt fellobbant a tűz. Majd fújt egyet, s ahogy meggyulladt, el is aludt.
Piton hirtelen nem tudta, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak káprázott a szeme.
- Már értem – mondta. – Nagyon kevés boszorkány vagy varázsló van, aki tudja irányítani az elemeket. Óriási koncentráló- képességre van szükség, hogy ne szabaduljon el.
Gerda leült egy öblös zöld karosszékbe és lótuszülésbe húzta a lábait. Piton gyanakodva fürkészte a lány arcát az íróasztala mögül.
- Ha kérné tőlem valaki, szó nélkül odaadnám a hatalmat – motyogta Gerda egy absztrakt szobrocskát forgatva a kezei között, amit az asztalkáról vett fel. – Egyfolytában attól rettegek, hogy egy pillanatnyi harag miatt lángba borítom az egész iskolát, vagy elárasztom, vagy… mindegy – sóhajtotta lemondóan.
- Ha jól értem, nem tudja irányítani – Gerda bólintott. – Az előbb sikerült csak az üst alatt tűzet gyújtania. Azt ne mondja, hogy engem akart szénné égetni, mert akkor valóban nem tudja irányítani.
Gerda szája mosolyra rándult, de a szeme szomorú maradt.
- Az érzelmeimtől félek, egyszer már… egyszer… - a mondat sírásba veszett.
A lány a tenyerébe temette az arcát, és több éves felgyülemlett és elfojtott feszültség tört fel belőle. Hosszú percekig zokogott megállíthatatlanul.
Piton nem szólt semmit, látta, hogy Gerdának erre volt szüksége, egy kiadós sírásra. Évek óta a gúnyolódások céltáblája volt, csendességével, gondolkodásmódjával vonzotta a kegyetlen diákok piszkálódásait. Emelt fővel viselt mindent, s Piton most értette meg igazán, hogy azért játszotta a buta, ügyetlen tanulót, mert azt inkább elviselte, hogy emiatt csúfolják, mint hogy rettegjenek tőle.
- Sajnálom, én nem akartam így kiborulni, csak… minden évben, Hallowe’enkor… - nagy levegőt vett. Ennyi év után már beszélnie kell valakivel. – Hét éves voltam, mikor a szüleim és a nővérem meghaltak. Hallowe’en éjszaka volt.
Piton nem szólt semmit, csak érdeklődve hallgatta.
-Az én hibám volt. Haragudtam rájuk, mert nem engedték, hogy a barátnőmmel tovább fel lehessek. Azt kívántam, bárcsak… - a hangja elcsuklott – bárcsak… A következő, amire emlékszem, az édesanyám sikolya. Petra-t, a nővéremet nem hallottam, ahogy édesapámat sem, de anyám… szinte minden éjjel vele álmodok, ahogy lángol a ház, és ő sikolt, én pedig a szomszédból nézem végig az egészet.
Piton egy pohár narancslevet és mézes kekszet varázsolt az asztalra, majd ő is egy fotelben helyezkedett el, Gerdával szemben. Még mindig nem szólt egy szót sem.
- Néhány éve az álmaimban megjelent egy csuklyás férfi is. Nem illett bele a környezetbe, nem ismertem. De valószínűleg csak a saját bűntudatomat vetítettem ki, elhitetve magammal, hogy nem az én hibám volt.
- Arra nem gondolt, hogy valóban nem a maga hibája volt? – kérdezte Piton mélyen a lány szemébe nézve.
Gerda magához lebegtetett egy kekszet, beleharapott, s csak azután válaszolt.
- Többször előfordult, hogy akaratomon kívül megsebesítettem valakit. Ha nem engedtek nassolni, vagy elzavartak aludni, és még sorolhatnám.
Piton egyre figyelmesebben hallgatta. Megkedvelte ezt a lányt, bár ha őszinte akart lenni, minden további nélkül elment volna mellette az utcán. Az a típus, akire először nem is figyel fel az ember, társaságban észre sem veszi. Ám ha távozik, az emberben hiányérzet támad, s nem tudja miért.
- Le tudja írni a férfi külsejét? – kérdezte és ő is elvett a tálból egy kekszet.
- Természetesen – válaszolt Gerda. – Minden éjjel látom. – Sötét csuklya volt rajta, de kicsit látszott az arca és a haja is. Fakó, seszínű volt, akárcsak a szeme. A bal arcán egy sebhely húzódott végig, egészen a nyakáig. Nagyon csúnya volt.
Piton felállt a fotelből és az asztalhoz lépett. Háttal állt a lánynak. Szemét behunyta és ujjaival megszorította az asztal lapját.
- Minden rendben, professzor? Rosszul van? – lépett mögé Gerda aggódva és a férfi hátára tette a kezét.
Nem volt semmi kihívó a mozdulatban, inkább figyelemmel és törődéssel teli, amit Piton már réges-rég nem érzett senkitől.
- Nem a maga hibája volt! – fordult meg hirtelen és a lány szemébe nézett. – Tudom ki az a férfi, ismertem, de már meghalt. Ne eméssze magát miatta.
Gerda nem hitt a fülének. Ennyi éven keresztül hiába büntette önmagát, hiába űzött el maga mellől mindenkit, hiába bújt a jelentéktelen, szürke kisegér álarca mögé?
Ennyi az egész? Ne eméssze magát? Már nincs mit emészteni. Teljesen felőrlődött. Annyi barátja lehetett volna a hét év alatt, ehelyett csak a rosszakarói száma hatványozódott évről évre.
Kétségbeesésében és dühében Piton mellkasát kezdte ököllel verni, majd ráhajtotta a fejét és sírni kezdett. A tanár csak átölelte és vigasztalta… védelmezőn, pont, ahogy a lány álmodta.
Gerda képtelen volt elszakadni a tanártól. Annyi éven keresztül vágyott egy igazi, szeretetteljes ölelésre, már nem érte be pár pillanattal. A férfi nyaka köré fonta karjait és arcát a vállára hajtotta. A zokogást nem tudta abbahagyni. A szemüvege nyomta az orrát, le is vette és leejtette a földre.
- Semmi baj, minden rendben lesz – súgta Piton, de ő is érezte, hogy ezek csak üres szavak. Annál jobban meglepődött, mikor Gerda felemelte a fejét és rámosolygott.
Piton zavartan figyelte a könnytől csillogó szemeket, amelyek mérhetetlen hálát sugároztak. Kellemes borzongás futott végig a gerincén, talán még sohasem érzett ehhez hasonlót. Végül egy zsebkendőt nyújtott a lánynak, és a fürdő felé intett, ahol rendbe szedheti magát.
- Sosem fogom tudni megköszönni, professzor, amit értem tett – mondta halkan Gerda, mikor visszaért.
- Ugyan, nem tettem semmit – hárított Piton. Nem volt hozzászokva, hogy hálálkodjanak neki. Ám, ha mindig ilyen furcsán kellemes érzést vált ki az emberből, nem is olyan rossz.
Gerda a fotelhez lépett, és a huzatot kezdte igazgatni. A tanár még mindig az asztalnál állt, s karba tett kézzel várta, mikor fejezi be a lány a pótcselekvést. Bár ha jobban belegondolt, nem akarta, hogy befejezze. Addig is itt van, s nem tudja bántani senki.
’Nem zárhatod be, csak azért, hogy ne bántsák!’ – szólalt meg a fejében a ’Nekem- Mindig- Igazam- Van’ hang.
- … aki, kedves hozzám! – Gerda ott állt előtte, ujjait a háta mögött összefonta, és zavartan nézett a tanárra. – Ha az emberbe mindig csak belerúgnak, intenzívebben érzi a simogatást, a jó szót.
- Miss Martin, jelen ismertek fényében azt hiszem, nem kell büntetnie magát, de ha továbbra is aggódik, hogy megsérülnek Ön miatt, szívesen segítek, hogy egy önkontroll- tanfolyamokhoz hasonló módszerrel kordában tartsa érzelmeit! – Piton kezdte komolyan zavarban érezni magát és igyekezett minél előbb a küszöbön kívül tudni a lányt. – Holnap délután háromkor várom! – azzal finoman kiterelte az ajtón.