„Úgy gondoltam, hogy életem történetét megéri leírni és megörökíteni, mert ugyebár a szó elszáll, de az írás megmarad, mint ahogy az emlékek sem törlődnek ki soha...ha nem emlékezünk valamire, az is azért van, mert nem is akarunk emlékezni rá....
Én emlékszem...mindenre....rá....a csókjára....az ölelésére....a simogatására....de az a régi szerelmes Miwako már meghallt és emléke örökre a homályba veszett, Sesshomaru számára is. Aki most van, az Seioubu, ő emlékszik, de nem szeret, mert nem tud szeretni....gyűlöl...mert csak gyűlölni tud.
Ha ezt az iratot egyszer valaki elolvassa az megérti majd miért játszok és miért csalok....akkor majd nem fog elítélni senki az érzéketlenségemért, sem a kettős játszmáért, amit veszélyek közt fenntartok...meg fog majd bocsájtani, mind Seioubunak, mind Keikijokunak....
Az olvasónak tudnia kell, hogy régen mindent Sesshomaruért tettem, de most már mindent a népemért és Nipponért teszek!”- ezek voltak az útolsó sorok a könyvben, már nem volt több oldal...véget ért a történet, az író letette a tollat és gondterhelten olvasta át mégegyszer és útoljára a legútolsó sorokat.
Nagyot sóhajtott, majd lassan, gépiesen becsúkta a könyvet, nem mozdult csak némán bámult maga elé. Hófehér, gyönyörű, hibátlan arcán az arcizmok sem rándultak, mélyzöld szemeiben már nem csillogott az a régi szenvedélyes fény, hideg volt a tekintete és érzéstelen, akárcsak az egész lénye. Egy régi ismerős számára szokatlan lenne a dupla zöld méregcsík, és a lilás szemhéjak, na meg az a növekvő holdszimbólum a homlokán, de őt már nem zavarja, már megszokta, hogy visszakapta erejét...most már büszke arra, hogy ő egy démon, egy igazi démon. Ahogy előhajolt és tollát visszahelyezte tartójába előreomlott egy két kósza tincs, amik csak sok kinlódás után bújtak ki a szigorú kontyból.
Már a haj sem volt a régi, igaz, most is ugyanolyan színes volt, de már nem volt olyan kócos és bozontos mint régen.
Felállott, meseszép kimonója a földet söpörte minden egyes lépténél, furcsa, régen gyűlölte a kimonókat, most meg imádná őket, ha egyáltalán érezne valamit.
Alakja, most is a régi, törékeny és nőies, az eltellt 10 év nyomát nem hagyta rajta...csupán arca vállt szigorúbbá.
Mégegyszer megfordul, majd újból az asztalhoz lép és felveszi a könyvet, sietősen fiókjába csúsztatja, érzékei már régen jelezték, hogy hamarosan látogatója érkezik.
Kopogtatnak a fuszumán, a nő meg sem fordul csupán a maga hidegen csengő hangján szól:
-Gyere be!
A fuszuma elhúzódik és egy ismerős félszellemnő lépik be rajta. A vörös haj és a barna szem, na meg a mindig morcos arckifejezés nem ismeretlen a régiek számára, Kazuko volt az Miwako barátnője és Seioubu szövetségese.
Ő az egyetlen, aki tudja a yasha titkát és talán ő az egyetlen akiben a Hime egy kicsit is megbízik.
-Történt valami?-szólalt meg ismét az Úrnő majd méltóságteljesen leült asztala mögé.
Kazuko arca, most is, mint mindig gondterhelt volt, féltette Seioubut, mert veszélyes játékot űzött, féltette azért is, mert hálás volt neki, mert miután Sesshomaru kiadta az útját Seioubu felkereste és magához vette.
-Ami azt illeti, igen...Taygokumaru-samáról, Észak úráról van szó!-felelte a félszellemnő titkozatosan.
-Mi van vele?-a yasha közömbös arca továbbra sem mutatott semmi érdeklődést.
-Felkelést akar szítani ellened az országban!-bökte ki végül Kazuko félve a reakciótól.
A várt reakció viszont elmaradt, Seioubu gúnyos mosolyra húzta rózsaszín ajkait, engedve, hogy hófehér hegyes szemfogai megvillanjanak, majd kisvártatva csak ennyit válaszolt:
-Tudom!
Kazuko már meg sem lepődött egykori barátnőjén, lassan már elkönyvelte magában, hogy Miwako nincs többé...helyette Seioubu van, aki...egy kicsit sem hasonlít egykori önmagára.
-Tudod? Mondhattad volna nekem is! És...és...most mit szándékozol tenni?
A yasha felállt, majd a jobboldali hatalmas szekrényt nyította szét.
Egy színes kis üvegcsét emelt ki, majd kilépett a folyósóra.
-Ne aggódj, Vadrózsa majd gondoskodik a Taygokumaru papáról!-szóllt még vissza majd elindult végig a hosszú folyósón, szobája felé.
Alighogy felért szobájába, Kazuko rögtön mellette termet, aggodalmaskodva, szinte sopankodva nézett fel a határozott, bosszútól csillogó szemekbe.
-Úgy-e nem azt szándékozod tenni, amire gondolok?
-Nem tudhatom mire gondolsz!-válaszolta a Hime, miközben egy csészébe töltötte az üvegcse néhány cseppjét.
-Csaknem akarod megölni?-Kazuko teljesen elfehéredett, sejtette a választ.
A démonnő minden további nélkül emelte szájához a csészét, majd tartalmát azonnal legurította.
Mielőtt még a félszellemnő bármit is szólhatott volna, vörös derengés vette körbe, teste megrázkódott, és szemét fekete ködszerűség lepte be...
Néhány perc elteltével egy ismeretlen nő állt a szobában, hosszú csillogó mélybordó haja derekáig ért, fekete szemei gonoszul csillogtak, arcát csupán egy-egy mélylila méregcsík keretezte, a bordó szemhélyak mögött fekete lámpásokként égtek hatalmas szemei.
-O ne!-kapta fejéhez kezét Kazuko majd az udvariasságot félretéve lehuppant az ágyra.
-Tudtam, tudtam...már megint Keikijuko(magyarul:Vadrózsa)....hajaj Seioubu-san, te egyszer még nagyon megégeted magad!
A démonnő válasz nélkül hagyva barátnőjét rohant be a fürdöbe majd néhány perc múlva, fekete nindzsákhoz hasonló öltözetben lépett ki. Sietve magára vette hosszú, szintén éjfekete köpenyét, haját kámzsája alá rejtette, egy mesteri mozdulattal fűzte övébe a Fény kardját, majd beleugrott csizmáiba is.
-Fejezd be az óbégatást és tedd a dolgod!-nyomta a félszellemnű kezébe az üvegcsét.-Ja és ne késs, pontosan egy óra múlva megbeszélésed van a tartományok hadvezéreivel!
Kazuko pipacsvörös lett a dühtől, villogó tekintettel nézett az előtte álló elszánt harcosra.
-Hogy mi? Úgy-e csak viccelsz? Nem...megbeszélést ne...csak azt ne...onegai...direkt csinálod úgy-e, csak azért, hogy ne neked kelljen unatkoznod...ez nem ér!-háborgott a nő.
-Ugyan már, csak így jött ki a lépés, nem direkt volt!-felelte a yasha tetetett ártatlnasággal, azzal elhagyta a szobát.
-Ezt...ezt...ezt mégis, hogy képzeled? Azt sem tudom mit kell mondanám...vagy...vagy csinálnom!-pattogott továbbra is Kazuko.
-Találj ki valamit és ügyes légy, szorítok!-kukkantott még be útoljára a démonnő azzal alakja semmivé lett.
Kazuko egyedül maradt a szobában, undorodva töltötte ki magának a furcsa színű, bűzös lötyöt, miközben szüntelenül háborgott.
-Ez így nem mehet tovább, ki érti ezt, egyszer Seioubu Hime, aztán Keikijoku-sama, aztán megint Seiobu Hime és így tovább...ideje lenne már eldöntenie, hogy ki akar lenni, mert ebbe a kettős játszmába én előbb útóbb belepusztulok, most is....minden elismerésem drága hercegnőm, zseniális, hogy pont az országgyűlés előtt hagysz rám mindent, talán én vagyok a Hime? Ó nem, dehogyis, én csak egy bolond vagyok, egy baka onna, csak tudnám mire jó ez az egész!-miután sikeresen kibeszélte magát mély lélegzetet vett, majd szájához emelte a csészét, lassan, kínlódva nyelt le minden egyes kortyot, aztán mikor már érezni kezdte a hatást letette a csészét és az ágyra vetette magát. Ellentétben Seioubuval, ő nem bírta olyan jól ezeket a lötyöket, még jóval az átváltozás után is kóválygott a feje. Hosszas kínlódás meghozta gyümölcsét, néhány perc elteltével, mikor nagy nehezen a tükör elé támolygott, büszkén vette tudomásul, hogy most már nem önmagát, hanem Seioubu Himét látja a tükörben.
-Az egészben az a jó, hogy néhány órára egy csodaszép Úrnő lehetek...-Húzta ki magát önteltem, majd megigazította, lilás-zöldes hajkoronáját.
Vadrózsa veszett sebességben száguldott, a vörös szellemgömb úgy tündökölt a késő őszi égen akár egy becsapódni készülő üstökös. Kiválltságos démoni erejének köszönhetően már jóval hajnalhasadás előtt Észak határfalvai felett száguldott, határozottan haladt a cél felé, nem mutatta, de Taygokumaru árulása fölötébb bosszantotta, tudta a démonnak vesznie kell...különben ő bukik el, a gyilkolás utáni vágy vérengző farkas módjára hajtotta, egy csepp sajnálatot sem érzett áldozata iránt, csupán a bosszúvágy forrt ereiben.
Elégedett mosoly kúszott fel vérvörös ajkaira, mikor végre feltűntek a főváros palotájanak tornyai, nem messze a kastélytól alakot váltott és valós formájában haladt tovább, kihasználva légtornászi adottságait könnyedén ugrotta át a 100 méter magas várfalat, aztán még egyett...és már bent is volt az óriási kastélyudvaron....
Utálta ezt a helyet, utálta Északot, ezt a sötét, istenháta mögötti, szegényes kis országot, szánalmasnak találta, hogy Észak úra, ahelyett, hogy fejet hajtott volna a Japán nagyhatalom, Kelet előtt, inkább ellene fordult...
E gondolatra fenyegető morgás hagyta el ajkait, amit csak nagy nehezen tudott visszafolytani. Nevetségesnek találta az egész védelmi rendszert, hiszen a többszáz őr közül senki sem vette észre őt...
Árnyként suhant végig a kastély folyósóin, már messziről érezte Taygokumaru szagát, így csak orra után kellett haladnia...pár perc múlva már Észak Nagyúrának lakosztálya előtt állt, ott megtorpant egy kis időre, lecsúsztatta kámzsáját, így mélybordó haja, szabadon hátára és vállaira omlott, majd akárcsak egy udvarias látogató, illedelmesen hármat kopogott a fuszumán.
Kisvártatva bentről, mély ásításféleség hangzott, amjd egy álmos, rekedt hang szólalt meg:
-Ankara te vagy az? Gyere be, már vártalak!-hangzott az invitálás, Vadrózsa undorodva húzta el száját, Taygokumaru összetéveszti az ő yakiját, egyik ágyasa aurájával, nevetséges...
Azzal már nem időzött többet, egy gyors mozdulattal elhúzta a fuszumát és belépett a hálóba.
-Jó estét Taygokumaru-sama!-hangja nyájas volt, de mégis ördögien hangzott.
Az öreg démon, ijedten ült fel ágyában, a hangot tüstént felismerte, hisz már volt szerencséje ehhez a hanghoz, rémülten pillantott az előtte álló titokzatos idegenre.
-Ki vagy te? Hogy mertél az én engedélyem nélkül bejönni?
Keikijoku nem válaszolt csupán néhányat előre lépett, hogy a holdfényben láthatóvá válljon arca...
-Téged ismerlek, már láttalak valahol...a Yagushi csatában, te...te álltál a Kelet-i hadsereg élén...és...te...szajha...te ölted meg a bátyám....-ismerte fel ellenfelét a démon, majd már kapott is az ágy sarkának döntött kardja után, azonban Vadrózsa gyorsabb volt, egy jól időzített rugással kiütötte a kardot a szellem kezéből majd egy hirtelen mozdulattal ledöntötte azt a kemény padlóra, durván terjedelmes pocakjára térdelt majd, majdhogynem kedves hangnemben így szólt:
-Igen én voltam és most eljöttem érted is te féreg!-szemei haragosan villantak majd karmos kezeivel kíméletlenül megszorította ellenfele nyakát.
-Te ostoba balfácán, hogy merészeltél ellenem fordulni? Azt hitted, hogy van esélyed ellenem, Kelet ellen?
-Te kis ringyó, ha elkaplak megfolytlak, a saját véredben fogsz megfulladni!
A szellem minden erejét bevetve erőlködött de hasztalan, a nő olyan pontokon nyomta a földre, hogy képtelen volt mozdulni.
Vadrózsa még egy pillanatig nézte az alatta fetrengő, szánalmas szellemet, aztán egy unott sóhaj kíséretében kivonta kardját.
-Seioubu Hime üdvözletét küldi!-felelte, azzal kíméletlenül lesújtott Taygokumaru nyakára.
Ezzel egyidőben az égi háború is útjára indult, feltámadt a szél és gyűlölködve sodorta magával a nedves, sáros faleveleket, nehéz, sűrű havaseső zúdult a tájra, az esőcseppek durván kopgtak a tetőkön.
Kopp, kopp...halatszottak a párkányra verődö vízcseppek....kopp-kopp...csendült a sötétben egy youkai piros vérének hangja, miközben csigalassúsággal a padlóra csöpögött...
A vágás okozta sérülés azonnal végzett Taygokumaruval, élettelen teste kihűlve feküdt a földön...már egy szikrányi élet sem volt benne. Akárcsak az eső, ugyanolyan gyorsan indult útjára a sós szagú vérfolyam végig a démon nyakán, végigfolyva a padlón.
Vadrózsa némán állt és megvetően nézte az élettelen testet, még mindig kezében tartotta kardját, amelynek pengéje szintén vértől csillogot, undorodva törölte le a futon takarójával, majd még egyszer Taygokumaru holttestére nézett.
-Én figyelmeztettelek!- suttogta még útoljára, aztán kilépett a folyósóra, sietnie kellett, tudta a vérszag hamarosan érezhetővé vállik, még azelőtt el kell hagynia a kastélyt, mielőtt még bárki riaszthatná az őrséget.
Sietősen távozott, a fuszumát sem húzta be, gyors mozdulattal tette vissza kardját hüvelyébe, majd arcát ismét kámzsája mögé rejtette, szerencséjére a folyósók koromsötétek voltak, így könnyen egérutat nyert.
Ahogy végigsuhannt a komor, alagútszerű járatokon, a vadorgona erősen bódító illata csapta meg orrát. Keserűen húzta el száját, ismerte ezt az illatot...és mély megvetéssel gondolt annak gazdájára. Érezte, hogy Amaya a közelben van, már csak idő kérdése, hogy mikor sikolt fel ijedten....de addig ő már árkon-bokron túl lesz. Épp a következő folyósóra lépett, mikor lábai valósággal a földbe gyökereztek egy fuszuma előtt, kénytelen volt megállni....egész lényét átjárta a feszültség és elméjébe szélsebesen beözönlöttek az emlékek.
Mert annak a szobának a falai, amiket ez a fuszuma rejt, sok titkot tudnak róla...róla és Sesshomaruról és arról a hazug, ármányokkal teli éjszakáról, amit ő soha nem szabadot volna átéljen.
Pillanatokig csak csendesen állt, majd megrázta fejét és kihessegette az útolsó emlékfoszlányokat is....aztán erőt véve magán újból elindult...hangtalanul...akárcsak egy ragadozó az éjszakai vadászaton....de gondolatai minduntalan elkalandoztak, ez a szörnyű kastély élete legszebb és legszörnyűbb pillanatait ébresztette fel lelkében....itt kezdődött el valami, ami még azelőtt megszűnt mielőtt igazán kibontakozhatott volna....
Lelke viharos tengerként háborgott, a feszültség egyre jobban fokozódott benne....
Északon az efajta zord idő, valósággal hagyománynak számított, itt mindig borús volt az ég, csak nagy ritkán sütött a nap.....az eső...olyan volt, mint máshol a nyári napsütés, természetes az északiak számára, ők már úgyis megszokták, ezzel születtek és ezzel is fognak meghallni, Észak olyan, akárcsak egy elátkozott föld, a kamik sem szeretik...viszont akit ide kötnek gyökerei, annak bármennyire is nehéz a sora, maradnia és dolgoznia kell. Az északiak, úgy alkalmazkodtak az időhöz, mint az obi a kimonóhoz....de vajon hogy érezheti magát itt egy olyan ember/démon, aki nem Észak-i...hanem például Nyugati....annak bizony szörnyű itt az élet, lehet bármennyire erős youkai, az időjárás viszontagságai nagyon megviselik idegeit és kedélyállapotát....valósággal börtönben érezheti magát, itt a világ végén, ahová a madár is csak hallni jár.
Nyáron még hagyjám, elviselhető valahogy, de most ősz végén...démon legyen a talpán, aki minden viszontagság nélkül megtudja szokni....
A kutyaszellem bosszúsan mordult egyet mikor meghallotta az erkélyen kopogó esőcseppeket.
-Már megint esik!-morrogta.-Ezen a napon már a hatodikszor!
Hiába az erős démoni szervezet....a napfény hiánya őt is megviselte....egyre ingerültebb és feszültebb lett, és ha ez még nem lenne elég, még az esküvői előkészületek miatti nyomás is idegesítette...keserű szájízzel gondolt a holnapi napra...mikoris „ Árnyország” hercegnőjét, Amayát, 10 évi jegyben járás után, „végre” oltárhoz vezeti...az igazat megvallva egy csepp kedve nem volt az egészhez. Utálta Északot, az időt, a népet, az Úrukat...útálta ezt az istenverte helyett, az összes élőlényével együtt, legszívesebben örökre eltörölte volna az egész országot, dehát a kötelesség az kötelesség marad, bármi is történjen.
Dühösen csapta ki lakosztálya shoujiját majd hangos, törtető léptekben elindult lefele, ki ebből a Szellemkastélyból....
Haoriját hanyagul kötötte át egy kissé gyűrött obival, kardjai is, csak épp, hogy le nem csatolódtak, arca fáradt volt és unott....szemeiben a keserűség tompa fényei tündököltek. Unta ezt az életet, minden vágya az volt, hogy minnél hamarabb eltűnhessen innen, ez az oka annak, hogy előbbre hozta az esküvőt is. Már egy teljes hónapja volt leendő apósa vendége, ezalatt a rendszeres viharokon kívül, semmi, de semmi nem történt az országban, sehol egy lázzadás, amit le lehetne verni, sehol egy garázdálokodó oni, egyszerűen semmi nem történik itt....
Céltalanul szelte a folyósókat, érzékei valósággal kikapcsoltak, nem tudta, hogy merre megy, csak határozottan haladt előre a sejtelmes sötétségben.
Kilépett az udvarra, nem zavarták a hideg esőcseppek, hagyta hadd folyanak végig haorija és hakamája drága anyagán, nem foglalkozott nedves hajával sem, csupán unottan bámulta a hajnalodó, szürke tájat.
Aztán, megfordult azzal a céllal, hogy visszamegy lakosztályába és megpróbálja elütni az időt reggelig....ahogy megfordult és készült volna belépni a kapun, egy erőteljes nyomást érzett mellkasán, érezte amint valami teljes erejéből neki ütközik, annyira elgondolkodott, hogy érzékei nem jelezték, ő meg beleütközött valamibe....
Dühösen felmordult, talán a kimerültség, vagy a feszültség miatt, de rögtön lecsapni készült, durván kapott ütközője után, de csak egy vékony, de mégis erős kart tudott elkapni....aztán lepillantott az előtte álló alakra....
Lecsapni készülő jobbja azonnal megállt a levegőben, ő maga meg minden méltóság nélkül vette szemügyre „támadóját”.
Szemei egy kissé elkerekedtek és fejét oldalra bilentve tanulmányozni kezdte a különös idegent.
A sötét éjszakában két hatalmas fekete szempár nézett vissza csillogva rá, feltűnően vörös szemhéjak mögül, majd ahogy az idegen kámzsája egy kissé hátracsúszott úgy vállt láthatóvá, mélybordó hajkoronája, amin most könnyedén síklottak alá az esőcseppek. Egy yasha állt előtte, legalábbis erre útalt a szokatlanul erős yaki és a magas, harcedzett de mégis vékony termet. A yasha nem mozdult, aurája szikrányi félelmet sem sugárzott, sziklaszilárdan állt, egyik kezével kardja markolatját szorítva, másik karját meg Sesshomaru kezében tartva.
A démon, habár nem látta a nő arcát, furcsának és gyanúsnak tartotta itt létét.
„-Mit kereshet egy nemesi vérből származó yasha, Északon, hajnalok hajnalán?”
Lassan engedte le kezét, majd hidegen végigmérte a nőt.
Valami különöset látott a yasha szemeiben, olyas valamit, amit ezidáig soha nem tapasztalt....az éjfekete szempár mérhetetlen gyűlöletet sugárzott...
Percekig csak néztek egymásra, de ez nem a romantikus filmekbe illő, első találkozás jelenete volt, nézték egymást, távolságtartóan bizalmatlanul, így próbálva felmérni a másik erejét.
Végül a yasha mozdult, durván kitépte karját a démon kezéből majd vörös ajkait kárörvendő mosolyra húzta, a démon jól látta a nő arca mentén húzodó lila méregcsíkokat, meg a hegyes szemfogakat, amelyek éles fegyverként emelkedtek ki a gyöngyszerű fogsorból.
Ennyi volt, minden amit Vadrózsa tett, aztán egy könnyed szaltóval máris a várfalon termett, ekkor újból megállt, megfordult és érdeklődve várta az inuyoukai reakcióját, de az nem tett semmit, ugyanott állt ahol hagyta és nem mozdult.
A nő csodálatos, deli alakja kirajzolódott a félhomlyban, testének arányos, mélyívű vonalai rendkívül vonzóvá varázsolták a nő, rideg, félelmetes lényét.
Ekkor egy kétségbeesett sikoly törte meg a hajnali csendet, mindkét szellem jól hallotta, de egyikük sem mozdult, Sesshomaru gyanakodva fordult a hang irányába, a kastélyból jött...Taygokumaru lakosztályából, a sikoly...Amaya kétségbeesett sikolya volt.
Egy gonosz morgás kíséretében nézett vissza ellenfelére, aki kevélyen, büszkén állt fekete köpenyébe burkolózva...
Kürtök és harangok verték fel az éjszakát, a zajok egyre erősődtek, katonák osztaga rohant trappoló léptekben, felébredt a város, a kastély lakói ijedten rohangáltak össze-vissza, de most már minden hiábavaló volt.
-Megölték a Nagyúrat!hangzott egy üvöltésbe átmenő orídtás.-Valaki meggyilkolta Taygokumaru-samát!
Sesshomaru világosan hallott minden egyes szót, agya gyorsan kapcsolt, összeállt a kép. Villogó szemekkel nézett fel a szilárdan álló nőre, az most gyorsan legugolt, ugráshoz kész pozíciót vett fel. Éjfekete szemeit még egyszer Sesshomarura emelte, majd elrugta magát a faltól, egy halk suhanás hallattszott csak, majd a yasha eltűnt a fal túlsó részén.
*
Sesshomaru maga sem értette, hogy miért is engedte el a lányt, valami felfoghatatlan, leküzdhetetlen erő parancsa volt, aminek ő nem tudott és nem is akart ellenszegülni, szó mi szó felkelltette a figyelmét ez a különös yasha, kíváncsivá tette a nő kiléte, bizonyos volt afelől, hogy nem lehetett más, mint egy rivális terület kémje, de melyik területé, talán a barbár és elfajzott Délé, Seharu Nagutsu egyik kémje? Vagy talán az útóbbi években nagyhatalommá vállt Keleté, ahol Seioubu Kagirava, a fényűzés és kényelem híve az úrnő? És ki ez a nő, és honnan van ekkora ereje és mi volt a célja?
A démon csak nagy sokára tért vissza a kastélyba, nagy volt a lótás-futás, katonák ezrei vonultak ki felderíteni...a kastély védelmét megkétszerezték, habár most már teljesen felesleges volt, Sesshomaru nagyonis jól tudta, hogy Észak összes felderítője sem lesz képes a yasha nyomára bukkani, hisz még csak azt sem tudják, hogy egy yasha...mindenki egy taiyoukaira tippel.
Felérve Taygokumaru lakosztályába, a halál szaga csapta meg orrát, undorodva húzta el száját mikor megpillantotta a földön fekvő tetemet.
A szobában nagy volt a csend, a tábornokok, az ezredesek, és minden rangú, nemű kastélylakó a folyósón álldogált, félénken, egyikük sem mert belépni.
Bent, a félhomálynál, apja holtesténél ücsörgött Amaya, mélykék haja, egészen térdéig leomolva simult hátára, hálóruhájában volt, aminek alja csupa vér volt már. Világoskék szemeiben a gyűlölet lángjai táncoltak, arca és vonásai teljesen eltorzultak.
A démon vizsgálódva lépett a holttesthez, jól sejtette, a yasha tiszta munkát végzett, egy erőteljes csapás a nyakra és az áldozatnak vége is volt. Egyszer sem hibázott, sőt mindenfajta erőlködés nélkül végzett a harcedzett démonnal.
-Megbénította, majd megölte!-szólalt meg Amaya, komor, alig hallható hangon.
A youkai nem válaszolt, még egyszer rápillantott a testre, majd előhúzta a gyógyító kardot.
Amaya elkeseredetten nézte a lüktető Tensaigát, szemeiben a remény egyetlen szikráját sem lehetett látni.
Sesshomaru szemeit összeszűkítve, próbált az alvilág küldötteire fókuszálni, meglepetten vonta fel szemöldökeit, mikor a küldöttek helyett, fehéres fényszerű derengést fedezett fel a holttest körül.
Csak most jött rá, hogy kivel is áll szemben valójában, nem egy szimpla kémnővel, aki tehetséges harcos, hanem egy nagyhatalmú démonnővel és annak nagyerejű kardjával, úgyanis az a katana, amivel Taygokumarut meggyilkolták, sokkal nagyobb erővel bír, mint maga a Tensaiga...valahogyan lepecsételte a démon életét, úgy hogy azt senki és semmi ne tudja többé feltörni.
Amaya, látva a démon meglepett arcát felemelkedett helyéről, majd a Tensaiga élére tette kezét, eltaszítva azt.
-Hagyd Sesshomaru...ezt az átkot magad sem tudod feloldani!-hangja megremegett, olyan keserű és szomorú volt, de mégsem sírt...
A démon félszemmel mennyasszonyára pillantott, majd visszacsúsztatta kardját hüvelyébe.
-Sajnálom...atyádat!-szólalt meg a maga nyers modorában, de ez a sajnálat inkább volt formális részvét, mint szívből jövő vigasztalás.
A yasha egy aprót biccentett, majd mély levegőt véve próbált elnyomni egy újabb sírógörcsöt.
-Szükségem lesz a segítségedre, addig ameddig talpra nem áll az ország...valahogy!-magyarázta a yasha határozottan, majd egy aprót biccentett a démon előtt és kilépett a folyósóra.
-Rendben, segítek-válaszolta a démon határozottan.
-Arigatou gozaimasü Sesshomaru-sama!-fordult vissza a Hime-...és ha most megbocsájtasz...magadra hagylak...intéznem kell a temetést-ajkai minden egyes szónál megremegtek, csak kínlódások árán tudta visszafolytani a sírást...
-Menj csak...én engedelmeddel átveszem a parancsnokságot a hadsereg felett!-bicentett a démon majd ő is megindult kifele.
-Igen...a háború...-sóhajtott fel nehézkesen a yasha-...épp a legrosszabbkor...Észak hatalma gyenge jószág, most, hogy Úr nélkül maradt....
-Össze kell hívni a Nagytanácsot...és szólni kell a Keleti-követségnek...
Amaya egy kissé megkönnyebült, látva, hogy az ország rendkívül erős, biztos kezekb került.
-Sesshomaru-sama...tégy belátásod szerint! A kezedben az ország jövője!
A démon helyeslően bólintott majd elindult intézkedni. Gondolataiba viszont minduntalan beférkőzőt az az ismeretlen, különös yasha....az árulás szelét vélte felfedezni a levegőben...
AJÁNLOM AZ OLDALT
