Vadállatként fújtatva troppoltam végig kastélyom kőfolyósóján, egész testemben remegtem, pedig nem volt hideg és én nem is fáztam igazán, azt hiszem, a düh volt az, ami megfagyasztotta vérem és felkavart.
Ahogy szeltem a folyósókat, türelmetlenül várva, hogy elérjem végcélom, a szobámat, látóterem egyre többször villant meg világoszöld színben, éreztem, amint a vérem valósággal fülemben pulzál, össze kellett szorítanom fogaimat, csakhogy ne ordítsak fel, annyira, de annyira dühös voltam.
10 év munkája úgy inogott meg, akár egy rosszul épített kártyavár, én is meginogtam és kételkedni kezdtem önmagamban.
Hajnalodott mire végre szobámba kerültem, egy kissé megkönnyebülve húztam be magam mögött a tolóajtót, majd úgy ahogy voltam, ruháson, csizmáson, lefeküdtem az ágyra...teljesen kimerültem, ami meg is lepett, hiszen a ma esti fogás, egyáltalán nem volt megerőltető. Fáradtan dőltem le párnáim közé és megadóan arra vártam, hogy elnyomjon az álom, de nem nyomott el....álmatlanul forgolódtam, egészen addig, amíg meg nem hallottam a regelli harsonák borzasztó hangját, ébred a város...egy új nap kezdődik....de én még valahogy mindig a tegnapban éltem.
Lerúgtam csizmáim és egész kicsire összegömbölyödtem, fejem karomra fektettem és lehúnyva szemeim ismét megpróbáltam lassú álomba ringatni magam, elvégre csakis úgy változhatok vissza, ha kipihentem magam.
Ahogy becsúkódtak szemeim és minden elsötétült két távoli gyertya lángját láttam égni a sötétben, közelítettem feléjük...egyre közelebb és közelebb mentem....vonzott a fény, a tűz melege....de ahogy egyre jobban közeledtem úgy rajzolódott ki a két fénycsóva alakja....az aranyló fény, nem gyertyáktól jött, a sötétből egy aranyszínű szempár nézett vissza rám, rideg, fagyos tekintettel, szemében valósággal megtörik a fény és úgy verődik vissza, hogy semmit nem enged sejtetni tulajdonosából, csupán önmagaddal találod szembe magad, ha szemeibe nézel. Ahogy néztem a két villogó szemet villámként csapott belém a felismerés...-Sesshomaru!-rezzentem össze, majd fejvesztve menekülni kezdtem, sötét volt, nem láttam semmit, csak rohantam a semmibe, szívem eszeveszetten kalimpált...és én rettenetesen féltem....a szempár meg egyre jobban közeledett....egészen addig míg egy kutyaszerű pofa ki nem rajzolódott, a kutya véres fogait vicsorította rám, készen arra, hogy velem is végezzen....megbénultam a félelemtől....nem tudtam megmozdulni, tehetetlenül álltam, és nem tehettem mást, minthogy sikoltozni kezdtem.
-Iie....engedj el.....segítség!!!!-meghallva saját hangomat, riadtan ültem fel. Most már tudtam, hogy az egész csak egy álom volt, de mégis lihegve, levegő után kapkodva, húztam magamra takarómat, csak most tűnt fel, hogy teljesen kivert a veríték. Halántékomon és nyakamon kövér izzadságcseppek csillogtak, sejtettem, hogy bizonyára arcom is piros...hajam meg bozontos....
Mikor újra visszakapcsolódtam a valós világba, lassan környezetem is érzékelni kezdtem, hallottam, amint valahol az udvaron katonák masíroznak, fülemben csattogott a kertész ollója, aki épp a kerti bokrokat nyírta...hallottam, amint a cselédek a folyósón sétálgatva éjjeli látogatójukról beszélnek, nem messze tőlem, felfigyeltem, ahogy két tábornok, furcsa visszafolytott hangon, aggodalmasan motyognak valamit.
Hallottam a madárcsicsergést, ahogy egy pacsirta trillázik ablakom párkányán, és megéreztem a sötétítők résein beszűrödő napfény melegét.
Kábán kelltem ki ágyamból, köpenyem teljesen rám csavarodott így majdnem hasra estem a hirtelen mozdulattól. Oldalam fájt, mivel midvégig kardomon feküdtem. Lassan, tippegve, félig csúkott szemekkel értem csak el a fürdőig....a meleg víz, valóssággal gőzölt a nagy szerkezetbe.
Mikor végre belemerültem a kellemesen meleg vízbe akkor már jóval dél fele járhatott az idő...a meleg víz hatására végtagjaim mégjobban ellazultak és én...ismét elálmosodtam, de még mielőtt elbóbiskoltam volna sikerült kivánszorognom és megtörülköznöm...
Pár perccel később már afésülködő asztalom előtt ültem és a tükörben levő ismeretlen szörnyeteggel próbáltam ismeretséget kötni.
-Úfff...ez tényleg én lennék? Édes kamik, hát így nézek én ki?-szörnyedtem el a látványtól.
Azt, amit a tükörben láttam, le sem lehet írni szavakkal...ha most meglátott volna valaki, könnyűszerrel hihtetett volna valamilyen oninak.
Szemeim beesettek és karikásak voltak, na meg fénytelenek...arcomat párnám csodálatos hímzései tarkították, mint valami ősrégi lenyomatok, hajam....most nem csak zöld és lila volt, hanem valósággal a szivárvány összes színében pompázott, na meg úgy állt mint egy hatalmas szénabúgja.
Az egyetlen örömem az volt, hogy újra önmagamat láttam, tehát sikerült visszaváltoznom.
Illene tisztáznom valamit, mielőtt bele bonyolodnánk a dolgokba! Szóval...Vadrózsáról lenne szó, bizonyára kíváncsiak vagytok, hogy miért is játszok két szerepet, mikor egyet sem tudok normálisan eljátszani. Szóval ez egy kicsit bonyolult...mint tudjátok, egy hercegnő nem tehet meg mindent, amit szeretne, egy hercegnőnek az a dolga, hogy szép legyen és buta, ne akarjon semmiről sem tudni, hagyja, hogy tapasztalt férfiak irányítsák az országot. Hercegnőként ez lenne a feladatom, viszont én már annyit csalódtam az életben, hogy nem engedhetek meg magamnak még egy csalódást, az, hogy Kazeneru magához vett és segített, na meg hercegnővé tett, z mind szép és jó, viszont annak is ára volt...mégpedig az, hogy én néma és vak hercegnő leszek.
Először belementem, de nem is tudom, a vér nem vállik vizzé, biztos vagyok benne, hogy Kazeneru is örökölt valamit abból a gonosz vérből, amiből öccse, vagyis, soha nem lehet tudni, hogy mire képes. Kelet nagyhatalom...túl nagy a tét, ahhoz, hogy egy ilyen kis jött-ment ficsúr kezébe kerüljön. Ezért is alkottam meg Keikijokut, azaz Vadrózsát. Ő az, aki megteszi azt, amit a Himének nem szabad, harcol, irányít és beleszól az országügyekbe, érdekes, hogy én vagyok önmagam jobb keze...
Kelet nagy ország, természetesen tele lázzadókkal és trónbitorlókkal, egy pillanatra sem szabad, hogy lankadjon a figyelmem, elég egy kis szédülés és máris itt a háború, olyan az egész mintha kardélen táncolnék, nem engedhetem meg magamnak, hogy tévedjek, vaskezekkel kell irányítanom és ha a szükség kényszerít muszáj gyilkolnom.
Erre egy Hime, nem lenne képes...belegondolni is rossz, hogy mekkora port kavarna, ha én hercegnőként elkezdenék intézkedni...grrr...óriási botrány lenne....éppen ezért szükség van valakire, aki mindezt elvégezi helyettem, valakire, akiben teljes mértékben meglehet bízni...
Ha valamit köszönhetek Sesshomarunak, hát az az, hogy megtanított arra, hogy soha ne bízzak meg senkiben...és én ezt annyira jól megtanultam, hogy alkalmazom is. Nem bízok meg senkiben, csupán önmagamban...néha még magamban sem. Ezért voltam kénytelen másodálást vállalni, az elején nem még élveztem is ezt a kettős életet, de most már azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában, néha összemosódik a két énem és ez egyre bonyolultabb lesz, kivállt most, hogy lázzadás tört ki Északon, biztosra veszem, hogy az országom segítségét fogják kérni. Taygokumaru...te naív balfácán...látod....mennyire jobb lett volna, ha befogod a szádat is nem szónokolsz feleslegesen....de mivel nem fogadtál szót....megjártad...hát igen...ez van....és ha belegondolunk, hogy árván hagytad egy szem leányodat Amaya Himét...hajaj megkell a szívnek hasadni....most biztosan törkény lelke Sesshomarunál keres vigaszt....és végre elértem, hogy Nyugat is belekapcsolódjon a harcba....
Igen...erre vágyom már évek óta....Észak egy karnyújtásnyira van tőlem....el kell foglalnom....akkor végre az országnak esélye lesz Nyugat ellen.-ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, mikor váratlan, alig hallható kopogások törték meg a szoba csendjét.
A kopogásra, nem válaszoltam, ezért a tolóajtó lassan elhúzódott majd, négy szobalány lépett be rajta.
-Ohayou Seioubu Hime! Reméljük jól aludt!-hajoltak meg szinte egyszerre a félszellem cselédlányok.
Egy pillantást sem vettem rájuk, továbbra is összgubancolódott hajammal kínlódtam, viszont a tükörben láttam, az ijedt feszültséget arcukon, érdekes mód, mindenki ilyen képet vágott a közelemben....pedig nem voltam visszataszító, sem szörnyeteg....
-Máskor ha kérhetném, a szerelmi ügyeiteket hagyjátok a palotán, vagyis inkább a hallótávolságomon kívül esni!-jegyeztem meg nyers cinizmussal. Örömmel konstáltam, amint mind a négy cseléd összerezzen, majd elfehéredik, aztán ellillul, végül elvörösödik.
Nagy, kínos csend támadt, kimondhatatlanul élveztem az ilyen helyzeteket és általában igyekeztem ilyen és ehhez hasonló eseteket létrehozni.
-Ahmmm...ahm....gomen...gomenasai Seioubu-sama! Gomen....onegai...gomenasai!-térdeltek le mind a négyen, fülig vörösen, rém idegesen.
-Hm....rendben van...elnézem...de ez volt az útolsó alkalom...következőkör nem ússzátok meg ennyivel. Értehtő voltam?-hangom úgy dörgött, akár a viharisten nyíla.
-Igenis megértettük, soha többé nem fog előfordulni!-bólintottak egyszerre....remegő ajkakkal.
-Hime...engedelmével...-fordult felém az egyik lány, leszegett fejjel, kezében egy fesüvel.
-Na végre, valami hasznosat is csináltok!-fordultam vissza a tükör felé és hagytam, hogy rendbe hozza hajamat.
Szerencsére a cselédlánynak sokkal jobban ment, mint nekem, így sec-perc alatt elkészült a tökéletes frizura.
Néhány perc múlva már királynői pompában ülve reggeliztem az ebédlőben, a nyers hal meg a rizs, egyike volt kedvenc ételeimnek, de most valahogy undorodtam tőlük. A hal íztelen volt, a rizs savanyú, az ocha meg keserű....fanyarú képpet vágva próbáltam elnyomni a kikivánkozó kényeskedéseim, végülis feladtam a harcot, étlen, üres-korgó gyomorral foglaltam helyet a könyvtárban, ami egyben irodámul is szolgált.
Kazukonak ma színét sem láttam, biztosan kifárasztotta a tegnapi országgyűlés, milyen jó, hogy én megúsztam....
Merengésemből, hangos kopogás szakított ki, mire észbe kaphattam volna, az illető már bent volt, és határozott léptekkel közelített felém.
Jóvágású, férfias arcát szarkazmussal vegyült, kárörvendő mosoly díszítette, kisfiús, sötét szemöldökei hatalmas mélykék szemeket öveztek...ajkai félmosolyra húzódtak...kilátszottak hegyes szemfogai....arcát sötétkék méregcsíkok keretezték, homlokán meg három pontszerűség díszelgett, hosszú, térdig érő fekete haja lófarkoba kötve simult hátához...hegyes fülek, karmok, rendkívül erős yaki, harcedzett test.
Ezeek a tulajdonnságok jellemzik Kazenerut, ő, az egyetlen aki nem változott, még 10 év után sem semmit, úgyanolyan perverz gondolkodású, beképzelt, büszke és magabiztos férfi, mint régen. 10 éve ugyanazokat a szokásokat műveli, előszeretettel rohangál fiatal cselédek után...és ami a legnagyobb gond az az, hogy nemcsak rohangál, hanem útól is éri őket. Mindig felmegy bennem a pumpa, ha a folyósón szembejövő cseléden frissen érzem az ő szagát, és ez már annyiszor, de annyiszor előfordult. Kihasználva jóképűségét hatalmas balhékat szokott csinálni, nem egyszer kellett háboruba szállnom miatta, csak azért, mert őkelme a Déli Herceg asszonyát megszöktette....aztán még sorolhatnám.
Kazeneru, hála a kamiknak, nem az én palotámban lakik, úgyanis ágyasainak külön szárnyat kellene nyitonom, annyian vannak, őfelségének külön rezidenciája van, Hanirában, kastélyát a pompa és a fényűzés övezi, egyúttal Hanira a pajzánkodás és a bűn fészke is. Gyakran szervez estélyeket, mindig meghív rájuk, de én soha nem megyek el...hisz egy Himének nem illik, ilyen buja dolgokban rézt venni, ezért általában Vadrózsaként szoktam bepillantani, de hogy mit is művelnek ott, hát azt inkább nem részletezném, röviden: orgia, hat napig tartó részegség, párbajok, stb.
A kezdetek kezdetén még hittem abban, hogy Kazeneru más, mint öccse, de az évek során rájöttem, hogy ez nem így van....nálánál ravaszabb, kétszínübb youkaiial még nem találkoztam, minden lépését figyelnem kell, mert mindent magának akar, beleértev Északot és engem is.
Parancsaimat megtagadja, nem hallgat rám, azt hiszi, hogy azt csinálhat, amit csak akar, csupán Vadrózsaként tudom szemelőtt tartani...ebben az alakomban, valamennyire még tart tőlem, de biztosra veszem, hogy eljön az az idő, mikor már Vadrózsa sem tud segíteni. Épp ezért, minnél hamarabb ki kell iktatnom őt innen, mert különben ő fog kiiktatni engem.
-Hercegnő!-hajolt meg alázatosan Kazeneru.
Én csupán félszemmel pillantottam rá, majd úgy tettem, mintha valamilyen fontos irat tanúlmányozásával lennék elfoglalva, szó, mi szó, nem volt kedvem a társaságához.
-Kazeneru! Mi járatban?-bólintottam, csak úgy félvállról, majd újból az előttem levő, istentudja milyen iratot kezdtem el olvasgatni.
Nem néztem rá, de hallottam ruhái susogását, páncéljai koppanását, helyet foglalt az engedélyem nélkül, még egy ok az aggodalomra.
-Gondolom tudsz róla, hogy mi történt az éjjel!-mély hangja most kissé rekedtebb volt a szokásosnál, szemeit gyanakodva összeszűkítette.
Erre már én is felemeltem a fejem és dacosan a szemébe néztem.
-Nem, nem hallottam, miről kellett volna hallanom?-hangom olyan indulatos és lázzadó volt, hogy egyből elárultam magam.
Kazeneru erre csak önelégülten elmosolyodott, majd hátradőlt székében.
-Sejtettem, hogy benne van a kezed, de nagyon csalódott vagyok, amiért nem osztottad meg velem!-mesterien színézkedve próbált ártatlan képet vágni.
Én úgy tettem, mintha mindezekből semmit sem értenék.
-Nem értem miről beszélsz! Szerintem túl fárasztó éjszakája volt Kazeneru-san, jobban tenni ha lepihenne!-feleltem higgadtan, aztán újból olvasgatni kezdtem.
Éreztem amint, az eddig nyugodtb yakija, egy kissé felerősödik, mérgelődni kezdett.
-Ne feledd, hogy nekem köszönheted a sorsod, akkor segítettem, de könnyen ártahtok is neked!-csattant fel vészjóslóan.
Én valami hihetetlen mosollyal néztem a szemébe, öntelten és büszkén, mint akinek nincs félnivalója, pedig volt....csupán jól tudtam színészkedni.
-Tudod az én memóriám már nem a régi, tíz év történését, főleg az ilyen apró dolgokat nem tudom fejben tartani....
De erre már nagyon megmérgelődőtt,felszökött székéből és öklével az asztalopmra csapott, de olyan erővel, hogy magam is összerezzentem.
Szemei vészjósló tűzben égtek.
-Ne játsz velem Miwako Dozori, mert amilyen könnyen a mennybe vittelek, olyan könnyen leránthatlak a pokolba is. Nagyonis jól tudom, hogy megöletted Taygokumarut, méghozzá azzal a jövevény szajhával....azt nem tudom, hogy mi volt a célod de kiderítem. Figyelmeztetlek Miwako, ne merj átverni, mert kettőnk közül te fogsz a legtöbbet veszíteni!- Igen, nagyon dühös volt és én is dühös lettem, meghallva, hogy a régi nevemen szólít, na meg a „jövevény szajha” megnevezés sem esett jól, hisz azt Vadrózsára, vagyis rám értette.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne töröljem képen, helyette kezem ökölbe szorítva próbáltam levezetni a feszültséget, ami végül sikerült.
-Szívesen elcseverésznék még önnel Kazeneru-san, de sajnos nagyon sok dolgom van, szóval örülnék ha most távozna!-jelentettem ki bájos vigyorral, mint aki nem hallotta az elhangzottakat.
Még mielőtt bármit is szólhatott volna „kellemes” beszélgetésünket megszakította egy közeli kürtszó, az Észak-i követség megérkezett.
Kazeneru dühösen, akárcsak egy bőszül oroszlán távozott, én meg megpróbáltam uralkodni magamon.
Az idő sürgetett, sietve, szinte rohanva szaladtam fel lakosztályomba, villámgyorsan legurítottam a varázsitalt és sürgetve, toporogva vártam az átváltozást.
AJÁNLOM AZ OLDALT
