A kapuk recsegve, ropogva kinyíltak, 10 lovas vágtatott be rajtuk, mindannyian youkaiok, állig felvértezve, felfegyverezve, rézszínű mellvértjükön, ezüstfoglalásban csillogott két egymással harcoló sárkány, Észak szimbóluma.
A küldöttség végigvonult a városon. Ilyenkor délután volt a legnagyobb zaj az utcákon, piaci kofák, árusok, vásárlók, bámészkodók,parasztok, rabszolgák, rohangáló gyerekek, rohanó városiak, részegek, halandók, szellemek, félszellemek, és még sorolhatnám. Kelet fővárosa Nagumi, maga volt a világ közepe, itt örökös volt a nyűzsgés, itt laktak a tehetősebb Keletiek, főként démonok, de akadtak hanyouk is.
Az Észak-i küldöttség jelenléte egyáltalán nem zavarta őket, továbbra is ugyanúgy jártak-keltek, a kocsik, a szekerek, a gyalogosok, egyiküknek sem, állt szándékában észrevenni, esetleg előnyt adni az idegeneknek. Megvetették Északot, olyannyira, hogy a legrangosabb youkaiakat sem tisztelték. A démonok bosszúsan kerülgették a járó-kelőket, kigyózva haladtak az útakon, mire a palota udvarába értek elhatalmasodott rajtuk a harag, ráadásképpen meg még várniuk kellett, egy egyenruhás osztag várta őket, parancsnokuk viszont szíves elnézésüket kérte, amiért a hercegnő nem tudja fogadni őket, úgyanis migrénje van és gyengélkedik, de vigasztalásképpen pár percen belül itt lesz Keikijuko-sama, akivel majd mindent megbeszélhetnek.
A követ zúgolódni kezdett, egyre több volt az elégedetlen, bosszús arc, egyre többször hangzott el fenyegető morgás....
-Hát ez már mégiscsak hallatlan, mégis hogy képzelik? Hogy mernek így bánni velünk?-csattant fel az egyik youkai, miközben dacos lovát próbálta megfékezni.
-Itt úgy kezelnek minket, mint valami rabszolgákat!-jegyezte meg a másik is.
-Igen úgy van, ne hagyjuk magunkat...!!!-lázzadt fel a többi youkai is. Csupán egy maradt nyugton, arca feszült volt és tekintete aggodalmaskodó, de minden erejével azon volt, hogy kordában tartsa indulatait.
-Nyugalom, nem azért vagyunk itt, hogy lázzadozzunk, békével jöttünk, szükségünk van Kelet-szövetségére, ne feledjétek, hogy miért jöttünk!- a szellem hangja, szigorú és parancsoló volt, a többiek bólogatva engedelmeskedtek.
A démon egy kissé megkönnyebült majd leugrott lováról. Haja lófarokba kötve is a vállaig ért, szelíd arcvonásai és fiatalságot sugárzó arca összhangban volt a mélyen ülő, sejtelmes lila szemekkel...ami különösebbé tette a többi férfinál hát azok az arcát keretező dupla mélybordó csíkok voltak na meg a szintén nem mindennapi látványt jelentő lila csillag a homlokán, sima arca rezzenéstelen maradt, hihetetlen de semmi érzelmet nem tükrözött.
Elismerő tekintettel nyugtázta a csodálatos palotát, a gondozott, gazdagon díszitett udvart, a fegyelmezett hadsereg látványát, na meg amit nem lehet látni, csupán érzékelni, Kelet töretlen hatalmát és nagyságát.
Épp az udvar közepén csörgedező, díszes szökőkútat figyelte, mikor váratlanul kopogó csizmák léptei hallatszottak.
*
Már nagyon belefáradtam a sok átváltozásba, na meg a rohangálásokba, lihegve, levegő után kapkodva, ugrottam le a lépcsőkön, három fokot is átlépve egyszerre. Aztán mikor elértem a nagy kapukat, lassítottam lépteimen, egy pillanat töredékéig megálltam és megpróbáltam himbálozó szívem rendre útasítani. Kihúztam magam, jobb kezem, katanám markolatára csúsztattam és méltóságteljes, megkövült arccal léptem a küldöttség elé.
A nap már magasan járt az égen, fényes sugarai egyenesen szemembe sütöttek fehér, felismerhetetlen fényt adva mindennek, hunyarítanom kellett, kevés hiányzott ahhoz, hogy fel ne tegyem a „falusi napszemüveget.”
Csupán az előttem álló termetes alakokat láttam, az arcokat nem tudtam felismerni, de azt éreztem, hogy nem hallották meg érkezésem, bizonyára Kelet gazdagságán csodálkoznak.
-Az Úrnő elnézésüket kéri, de gyenge egészségállapota nem engedi meg, hogy önöket fogadja!-hajoltam meg egy keveset a lépcső alján.
Most már nagyon jól láttam, a kezdeti küzdelmek ellenére, szemem megszokta a fényt. Magas, harcedzett, bosszús arcú démonokkal találtam szemben magam, akik közönyt próbáltak mutatni, viszont tekintetükkel diszkréten végigmértek.
-Nekünk azt mondták, hogy Keikijoku-tábornok fog értünk jönni!- a csapatból, a többieknél magasabb, rangosabb démon lépett elő, kimonójából ítélve herceg lehetett.
Hangja mélyen és mégis gyengéden hangzott, kedves és oly ismerős volt a fülemnek. Kíváncsian néztem a hang irányába, miközben megpróbáltam e hangot emlékeimben is felidézni.
De mikor tekintetünk egy pillanatra találkozott már nem volt szükség emlékezésre.
„ Tsukoiumaru”-motyogtam gondolatban, elérzékenyülten. Mert igen, ő állott előttem, Tsukoiumaru, az egyetlen férfi, aki mindvégig mellettem állt, ő, a megmentőm, a barátom. Szemérmetlenül néztem fel mélylila szemeibe, majd pillantásom, kedves, lágyvonású arcára esett, kamik...nem változott semmit, úgyanolyan volt, mint 10 évvel ezelőtt. Szótlanúl, mozdulatlanul bámultam őt és egyszercsak összeszorult a szívem és ha nem szólal meg mégegyszer, akkor bizonyára a nyakába ugrok örömömben.
-Asszonyom, hallotta, amit az előbb mondtam?- kérdően, felvont szemöldökkel nézett rám.
Hát persze, hisz nem ismert meg, hogyan is ismerne fel, mikor most fekete szemem és vörös hajam van...hogyan is ismerne meg, mikor már régen más vagyok?
Pedig úgy, annyira szerettem volna a nyakába ugrani, megölelni őt és elmesélni, elpanaszolni minden borzalmat, ami velem történt és megnyugodva hallgatni kedves vigaszait, érezni a barátságát...most hogy megláttam őt, csak most fogalmazódótt meg bennem egy érzés, egy vágy, amit eddig még nem éreztem....
Csak most jöttem rá, hogy mennyire, de mennyire hiányzott.
Egy pillanatra félre kellett néznem, éreztem, amint egy makacs könnycsepp lassan útnak indul arcomon, nem, ezt nem szabadott, hogy lássa, egy gyors mozdulattal letöröltem, majd minden erőmet összeszedve, megpróbáltam közömbös lenni.
-Igen, jól mondták önnek Tsukoiumaru-sama, én volnék a Keikijoku-tábornok!-hajoltam meg újból, mintegy bemutatkozásként.
A küldöttség egyszerre hördült fel, azt hiszem a legtöbben sértésnek, ízléstelen tréfának vették az egészet.
-Őn? De hisz....ön egy...onna!!!!Ez képtelenség!-csattant fel egy másik youkai is.
Én hidegen elmosolyodtam, majd egy gyors mozdulattal kirántottam katanám.
-Az meglehet, hogy én egy onna vagyok, de vagyok olyan erős, mint egy magadfajta youkai!-válaszoltam hűvösen, miközben katanám éle, az illető lázzadózó nyakán díszelgett.
A küldöttség elismerőn bólintott, egyesek még hátráltak is, csak Tsukoiumaru nézett kételkedve rám, de most már nem estem ugyanabba a csapdába, nem néztem többé a szemébe, így a színészkedés is jól ment.
-Elnézését kérem Keikijoku-sama, tiszteletlen voltam!-hajolt meg a megfenyített démon.
-Felejtsük el!-válaszoltam hidegen, majd Tsukoiumaru felé fordultam.
-Megtudhatnám az Északi-küldöttség látogatásának célját?
A kutyadémon, mindvégig távolságtartó volt velem szemben, mikor feltettem ezt a kérdést talán még gyanakvóbban nézett rám.
- Gondolom, értesült már arról, hogy a múlt éjszaka meggyilkolták Észak úrát.
-Igen tudom!-feleltem, minden érzelgős reakció nélkül.
-Mi lenne ha részleteket, bizalmasabb helyen beszélnénk meg?
-Rendben van, kövessenek!-fordultam meg és indultam befele a palotába.
-Keikijoku-sama, még csak egy kérdésem lenne!-állított meg az inuyoukai.
-Igen, és mi lenne az?-fordultam meg menet közben.
-Honnan tudta a nevem? Hisz, már az első pillanatban a nevemen szólított!
Na bumm, még csak ez kellett, villámgyorsan visszafordultam, arcom elvörösödött zavaromban, fogalmam sem volt, hogy mit találhatnék ki, Tsukoiumarut ismerve képtelenség megvesztegetni...tehát valami szuper jó magyarázattal kell szolgálnom.
-A Nyugatról jött cselédeim nagyon sokat regéltek önről és kedvességéről!-feleltem némi cinizmussal a hangomban.
A démon valószínüleg megbotránkozott, mert egy szót sem szólt, csupán a többiek kuncogását lehetett hallani.
-Áhhh...vagy úgy!-szólalt meg nagysokára- De kedves!-erre már én is elmosolyodtam és talán ha nem lettem volna ebben a helyzetben biztosan elnevetem magam, de 10 éve számomra nagy luxus a nevetés.
-Jobbnak látom ha a hosszú út után előbb lemossák az út porát, majd megvacsoráznak és kipihenik magukat, holnap majd összehívom a Tanácsülést és megvitatjuk a problémát!-torpantam meg végül a vendéglakosztály előtt.
Kijelentésemre a küldöttség tagjai helyeslően bólogattak, lerítt róluk, hogy nagyon fáradtak. Csak Tsukoiumaru tekintetében volt valami nem tetsző, de mivel a többiek pihenni akartak, ő sem tiltakozott.
-Akkor holnap Úraim!-biccentettem, mintegy búcsúzás képpen.-Oyasumi nasai!-azzal befordultam az egyik folyósón, még mielőtt a cselédek hada körbevehetett volna.
Tsukoiumaru szerencsémre nem úszta meg, még mielőtt bármit is szólhatott volna a palotai személyzet lerohanta és betessékelte lakosztályába.
Megkönnyebülten felsóhajtottam mikor végre behúzhattam ideiglenes szobám fuszumáját, ez persze nem volt olyan fényűző, mint a hercegnői lakosztályom, de egy tábornoknőnek tökéletesen megfelelt. Mikor beléptem a szobába szemem megakadt az ágyon, egy mélyzöld, aggódó tekintettel és egy panaszkodásra nyított szájjal találtam szemben magam. Az ágyon Kazuko ült az én hercegnői alakomban, lábait felhúzva, bosszúsan duzzogott.
-Mégis mit csinálsz itt?-förmedtem rá.- Migréned van, a szobámban kellene óbégatnod!
-Hát persze...migrén...-sóhajtott fel keserűen.-Ma már 4 liter keserűsós teát itattak meg velem....mondjam vagy mutassam, hogy milyen volt az ize?-Kazuko arca valóban sápadt volt, száját furcsán félrehúzta, szemei mélyen bevoltak esve.
-Jaj te szegény....én...én annyira sajnálom!-ültem le melléje bűnbánó tekintettel.
Ő továbbra is karba tett kézzel duzzogott.
-Sajnálhatod is!!! Szép mondhatom, nagyon szép, így elbánni egy baráttal!
-Kazu-chan...figyelj rám....csak bírd ki, onegai....csak addig bírd ki míg a követség el nem megy....kérlek....-kezeimet összekulcsolva könyörögtem, valóban rászorultam a segítségére, mert ha ő nem lenne, mindezt nem tudtam volna végigcsinálni.
-Könnyű mondani...de lennél csak TE az én helyemben!-továbbra is ellenállást tanusított.
Ekkor váratlanul mentő ötletem támadt:
-Képzeld...ki jött a követség élén!!!
-Ki?-jól sejtettem, kíváncsisága ismét felülkerekedett kedélyállapotán.
-Nem mondom meg, csak akkor ha visszafekszel...még egy napig!-kaptam az alkalmon, pedig igazán nem állt szándékomban kihasználni őt, csupán...csupán...muszáj volt ezt tennem.
-Óóóóóó jó....na....legyen....csak-csak mondd már....ki....???-sürgetett csillogó, kíváncsi szemekkel. Bevallom rém fura volt szembenézni önmagammal, hisz még soha nem láttam ennyire kislányosnak magamat, vagyis az arcomat, kb. Tíz éve.
-Az Északi követség vezetője nem más....mint....
-Mint?
-Mint Tsukoiumaru-sama, Kelet két tartományának úra!
Ahogy kimondtam ezt a nevet, Kazuko arca hihetetlenül boldog lett, eltűntek a fáradtság jelei, és úgy tűnt, mintha egész nap keserűsós tea helyett, cukrot zabált volna.
-Tsukoiumaru-sama? Itt van Tsukoiumaru-sama? Tényleg vagy csak a bolondját járatod velem?-rázta meg a vállamat.
-Ugyan már, miért bolondoznék! Valóban itt van, az előbb beszéltem vele!
-És...és...milyen, hogy néz ki...változott valamit? Hol van most? Meddig marad? Miért jött? Mit mondott, van jegyese? Asszonya? Még mindig a cselédeket hajkurássza? Vagy már ágyasai vannak? És....
-Állj, állj...állj....vegyél néha levegőt is!-állítottam le kérdései halmazát. Annyira lelkes volt, hogy alig bírt magával.
-Különben is! Mióta érdekel téged ennyire Tsukoiumaru? Mi?-pillantottam rá gyanakodva, mire ő teljesen elvörösödött.
-Kit? Engem? Á nem....nem is érdekel...csupán kíváncsi voltam...ennyi az egész!-fordult el zavartan és obija végét kezdte el babrálni.
-Neked tetszik Tsukoiumaru!!!!-mutattam rá majd elvigyorodtam.
Ő úgy viselkedett, mintha lopással vagy valami szörnyű bűnnel vádoltam volna. Ijedten felugrott, majd elfehéredett arccal és kikerekedett szemekkel hátrálni kezdett.
-Nem....ez nem igaz!!!! Hogy feltételezhetsz ilyesmit rólam Seioubu-chan....én....én....nekem....nem is tetszik....csak....-dadogott zavartan, szegény azt sem tudta mit találjon ki. Persze minden féle magyarázat felesleges volt, már nagyon régen észrevettem, hogy nem közömbös számára Tsukoiumaru, csupán a szemérmessége miatt nem hoztam fel idáig, de most nagyon kikivánkozott belőlem.
-Kazuko....tudom, hogy szerelmes vagy belé!-jelentettem ki egyértelműen.
-Na nem, ezt én nem hallgatom tovább, egy percig sem, most azonnal megyek és visszafekszem, Oyasumi!!!!-mordult rám haragosan, azzal elviharzott.
Én jólesően felnevettem, majd ledobáltam ruháimat, már este volt és én fáradt voltam, úgyanis ez a test nagyon sok energiámat felemészti...ebben a testben lenni, annyit tesz, mint egész álló nap harcolni, a legszörnyűbb az, hogy nem váltzohatok vissza, felelőtlenség lenne, hisz itt vannak az Északiak...mi lesz ha lelepleznek.
Elnyomtam még egy fáradt sóhajt majd belépetm a fürdőbe.
-Talán a melegvíz valamennyire visszaadja az erőmet!-reménykedtem.
*
Az Északi palota gyűléstermében minden gyertya és mécses égett, a Tanácsgyűlés már több mint négy órája folyt és sehogyan sem akart véget érni.
Vészhelyzet volt és ilyenkor mindent jól megkellett fontolni. A palota kapui bezárultak, általános riadókészültséget rendeltek el, a katonák napjában 30-szor masíroztak végig a városon, gyakoroltak, éberen, szakadatlan hisz nem bármelyik percben kitörhetett egy újabb csata. A Déliek már jócskán bevették Északot, a városokat elfoglalták, a falvakat kizsákmányolták majd felgyújtották, többezer halandó veszítette életét. A szellemek és félszellemek még időben megérezték a veszélyt és a fővárosba menekültek, az emberek viszont túl későn tértek magukhoz. Óriási volt a veszteség, Dél hatalmas serege bármerre járt csak pusztított, a 2.000 fős Északi hadseregből csupán 900 katona maradt....ezekre viszont a háttérországba volt szükség, védeniük kellett a févárost és a királynőt.Az egyetlen remény az Nyugati taiyoukai Sesshomaru-sama hadseregében volt, az erős youkaioknak sikerült megállítaniuk a dorbézoló Délieket, viszont segítség nélkül ők sem fogják akadályozni sokáig. Egyszóval Észak vesztésre áll és ha a Nyugat elbukik, minden elbukik, Észak, az ország, a nép, a Hime. Taygokumaru halálával még csak tetőzték gyengeségüket, ráadásul a halálhír a Déliek fülébe is eljutott, tehát áruló van Északon, az egyetlen megoldás, az útolsó remény Kelet szövetsége.
Sesshomaru mindvégig a szövetség ellen volt, valami megmagyarázhatatlan érzés arra késztette, hogy ne bízzon meg a Keletiekben, ráadásul sokat nyomott a latban büszkesége is miszerint, neki nincs szüksége segítőkre, ő eltud bánni a Déliekkel segítség nélkül is. Pedig most az egyszer tévedett, mert ahhoz, hogy győzelmet arasson szüksége lett volna az egész hadseregre, ez pedig nagy veszélyt jelentett volna rá nézve. Amaya Hime mindvégig aggodalmaskodó tekintettel pislogott a youkaira, bízott benne és féltette a férfit, Keleti területek Úrnőjét szintén nem kedvelte, mert valahányszor összetalálkoztak mindig az az ostoba érzése támadt, hogy ugyanazt a nőt látja, aki annak idején tönkretette az esküvőjét. Nem ismerte Seioubu Himét, de nem is akarta megismerni, a szövetségre viszont szüksége volt, hisz ez olyan volt, mint esélytelen katonának az útolsó muníció.
Végül a vének tanácsa úgy döntött, hogy az ország védelme érdekében minnél hamarabb megkell tartani az esküvőt. Amaya és Sesshomaru némi elmélkedés után végül beadta a derekát. Nem terveztek nagy esküvőt, csupán egy apró kis szertartást, háborús időkben nem tanácsos ünnepelni.
-Tehát a Tanácsgyűlés abban állapodott meg, hogy elfogadjuk Kelet segítségét és Nyugat hercege Sesshomaru-sama valamint Észak egyetlen trónörököse Amaya Hime közt megköttetik a házasság, a vészhelyzetre és az ország érdekeire viszonyítva méghozzá holnap!-hirdette ki a végső megállapodást a vének tanácsának elnöke.
-Holnap?-szisszent fel a hercegnő meglepetten, nem gondolta volna, hogy ilyen hamar bekötik a fejét.
-Akkor holnap!-állt fel közömbös arccal Sesshomaru, egy aprót biccentett Amaya előtt, majd tanácsadói társaságában elhagyta a gyűléstermet.
-Holnap!-suttogta csak úgy magának Amaya, még most sem hitte el, hogy az, amire már oly régen vágyott, minden nagyobb erőfeszítés nélkül, már holnap megtörténik, végre, végre Sesshomaru felesége lesz....holnap!!!!
AJÁNLOM AZ OLDALT
