Fáradtan, álmosan léptem ki a fürdőből, a reményem, hogy erőre kapok, teljesen szertefoszlott, hisz már annyi erőm sem volt, mint egy gyengébecske oninak, testem azt parancsolta, hogy változzak vissza, egyre többször kirázott a hideg, szívem lassabban kezdett verni, lábaim minden lépésnél megremegtek.
„ Ez így nagyon nem lesz jó!”-motyogtam morcosan-„ Vissza kellene változnom, mert ha így maradok, akkor egy hónap alvás is kevés lesz, ahhoz, hogy erőre kapjak, dehát nem változhatok vissza, még nem, érzem, hogy történni fog valami!....Jaj kamik, miért vagyok ennyire nyugtalan....miért érzem azt, hogy semmi jót nem hoz a holnap? De hisz nyerésre állok....Nyugat kéri a segítségem....akkor meg, mi ez az egész?? Mi ez az érzés? Talán a fáradtságtól vagyok ilyen, igen, biztosan, muszáj pihennem egy kicsit, különben még Sesshomaru előtt találok meghalni...és azt az örömet nem adom meg neki, látni akarom, amint meghal, a kezem által akarom, hogy meghaljon....”
Zúgó fejemben zavarosabbnál zavarosabb gondolatok jártak, füledtnek és fojtogatónak éreztem szobám légkörét, és mikor az erkélyre léptem, akkor az ősz végi, hűvös éjszakai levegőt találtam túl melegnek, de meglehet, hogy csak a láz játszott velem.
Kezeimmel a párkányba kapaszkodtam és egy pillanatra lehúnytam szemeim...a kúsza ábrándok máris fűzni kezdték láncaikat....hiába...egy hercegnőnek is szabad ábrándozni....lehúnytam szemem és elképzeltem, hogy elhagyom Keletet, és megsem állok a Nyugati-területek határáig, ott elmegyek az időkúthoz és átugrok rajta a jövőbe.
Féltem elképzelni, hogy mi várhat ott rám, összeszorult a szívem mikor arra gondoltam, hogy lehet, hogy szüleim már nem is élnek, hisz 10 év, az bizony sok idő. Vajon mi várhat a túloldalon rám? Háború, pusztítás? Egy újabb árvíz, tornádó vagy esetleg cunami? Vajon a kertem rózsaifái még mindig úgyanúgy illatoznak? Vagy már nincs is meg a kertem? Milyen évszak lehet most ott? Itt késő ősz, otthon meg korai nyár? Vajon milyen lesz az idei Sakura no Hana? És Helga....a jó öreg Helga....él még egyáltalán...szegény dadus...milyen sok gondot okoztam neki, ha tudná, hogy mennyire bánom, hogy mennyire sajnálom...rá kellett volna hallgatnom, akkor talán minden másképp lett volna. És a szüleim...ők vajon mit csinálhatnak? Vajon láthatom még őket valaha? –Igen, a szüleim...az ők gondolatuk nem hagyott egy percig sem nyugodni, hiányoztak, annyira hiányoztak....mindent megadtam volna azért, hogy mégegyszer láthassam őket, anyát és apát....már nem számított, hogy nem foglalkoztak velem, most már a legjobb szülőként éltek szivemben és nekem annyira, de annyira hiányoztak....úgy megszerettem volna őket ölelni...vagy mesélni, miközben ők ámulva hallgatnak, anyuval veszekedni az öltözetem és a hajam felett, apuval golfozni menni és csalni a játékban....Helga elől elrejtőzni és bosszantani, majd bűnbánóan bocsánatot kérni....a szobámban felfordulást csinálni, ugrálni az ágyon, és úgy aludni el, hogy tudom, otthon vagyok és semmitől sem kell félnem. Reggel arra ébredni, hogy zajos autók húznak el háznuk előtt, bekapcsolni a tévét, majd kitekinteni az ablakomon és megnyugodva látni, hogy rózsáim a helyükön vannak, és mindaz ami történt, Észak, Kelet, Nyugat, csupán egy rossz álom volt. Úgy szerettem volna álmodni az egészet és úgy ébredni fel, hogy végre otthon vagyok....mindent megadtam volna azért, hogy újra felléphessek, hogy ismét én legyek az est fénypontja, hogy érezzem mások elismerését miközben a levegőben szaltózok, hogy újból én legyek a sztár, a legjobb, annyira szerettem volna újra légtornász lenni....nagyon szerettem volna újból élni, legalább egy picit újra boldog lenni.
De mindez csak egy kósza ábránd volt, felnyítottam szemeim és az otthon melege helyett, a késő ősz hidegét éreztem, és én úgy fáztam, hogy fogaim vacogtak bele, testem viszont nem járta át a libabőr, csupán lelkem fázott és félt, hisz újból magányos volt, annyira magányos és árva, hogy minden gond és bánat eltörpült e érzés mellett. Az otthon eltűnt, szüleim képe lassan távolodott, majd elnyelte a sötétség és én ott maradtam az erkélyen, vacogva, árván, magam előtt már nem a jövőbeli kertem láttam, hanem az esti homályba burkolózótt, haldokló, őszi tájat. Házakat és udvarokat, kies utcákat és magányosan bandukoló hajléktalanokat. Nagumi, ma feltűnően ronda volt szemeimnek...
„ Valóban ez volt az én álmom?-kérdeztem magamtól- Én tényleg ide tartozok?”
Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, hisz eldönteni azt, hogy hová tartozom az én esetemben elég nehéz volt. Keserű szájízzel gondoltam az elmúlt 10 évre és könnyek szöktek a szemeimbe, mikor arra gondoltam, hogy mennyit múlasztottam már el, hisz ha most hazamennék már nem tudnék anyuval a ruháim felett veszekedni, már nem bújkálhatnék Helga elől, és nem ugrálhatnék az ágyon sőt talán nem is léphetnék fel többé, hisz annak a gondtalan időszaknak már régen vége, 10 év telt el azóta, hogy naív, ksi tudatlan 17 éves fejjel ebbe, az akkor még varázslatosnak hitt világba csöppentem, mennyire más volt minden, akkor még úgy éreztem, hogy ide tartozom, most már nem tudom mit érzek...10 hosszú, kemény év telt el azóta és én már régen nem vagyok lázzadó tinédzser, az a kis butuska Miwako már régen felnőtt Seioubuvá, már nem tehetném meg azt, amit régen, hisz most már lassan 27 éves vagyok, már nem vagyok gyerek, hanem felnőtt, sőt démoni időszámítás szerint 127 éves vagyok. Az elmúlt 10 év hiányait meg nem pótolhatja semmi és senki vissza nem fordíthatja az időt....
E gondolatra, hogy mennyit múlasztottam nagyon elérzékenyültem, már majdnem megengedtem magamnak egy kiadós sírást, mikor váratlanul szél lobbant a hátamban és megfordulva azt vettem észre, hogy a sötétkék sötétítők lobognak a szélben, pedig most nem is fújt a szél.
Démoni ösztöneim gyorsan kapcsoltak, a sírás gondolata rögtön elszállt és én már lopakodva, szimatolva léptem beljebb a szobámba. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, rajtam kívül még valaki tartózkodik itt....ahogy elértem a szobám közepéig, úgy vállt egyre bizonyosabbá, hogy nem vagyok egyedül, erős yaki ölelte körbe testem, de nekem már nem volt annyi erőm, hogy kibocsájsam a sajátomat. Biztos voltam abban ha ezaz illető végezni akar velem, akkor végezni is fog....most nem volt esélyem a harcban....
Katana nélkül, páncél nélkül és erő nélkül semmit nem értem, már majdnem elértam az ágyon heverő kardom mikor ösztöneim arra kényszerítettek, hogy amilyen gyorsan csak tudok forduljak meg. Rögtön megfordultam és felvettem a harci állásom.... a félhomályos északában egy magas árnyékot pillantottam meg a szoba egyik rakában, nem ijedtem meg, hisz az efajta helyzetek nem voltak idegenek számomra....az árnyék lasan előre lépett....és ahogy alakja találkozott a nyított erkélyen beszűrödő Hold sugarával úgy rajzolódott ki előttem Tsukoiumaru alakja.
-Konbanwa tábornok!-hajolt meg a kutyadémon majd közelebb lépett hozzám. Mélylila szemei lámpásként világítottak a sötétben, látva őt, megnyugodtam...habár halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy mit akarhat éjnek idején a szobámban.
-Őn?-szólaltam hűvösen.-Minek köszönhetem e késői látogatást?
A démon félmosolyra húzta ajkait és úgy nézett rám, az elején sejtésem sem volt, hogy mit néz úgy rajtam, aztán később rá kellett jönnöm, hogy a vékony, szinte átlátszó alsóruhák nem sokat takarnak alakomból. E gondolatra villámgyorsan fordultam meg és kaptam el köpenyem, amit nyomban magamra terítettem. Látva reakcíómat ő is másfele pillantott.
-Beszélnem kell a hercegnővel!-jelentette ki egy kissé nyers modorban.
Én továbbra is higgadt maradtam, az, hogy katanám után nyúljak, megsem fordult a fejemben, mert bámilyen nyers is volt Tsukoiumaru, boldog voltam, hogy vele beszélgethetek.
-Sajnálom, de mint már mondtam, a Hime állapota nem megfelelő ahhoz ho...
-Hm...Jól sejtettem-szakított félbe a youkai.-Szóval itt is él a sogunátusi rendszer!
-Hogy micsoda?-néztem fel rá, rezzenéstelen arccal, habár nagyonis jól tudtam, hogy miről beszél.
-Szóval Seioubu Hime csak névleges uralkodó, aki valóban irányít és parancsol, az ön....nemde? Ön Kelet sogunja....a Hime, csupán szimbólikusan uralkodik. Őn itt a legfőbb hatalom, ön a katonai vezető...-Tsukoiumaru nagyon biztos volt a dolgában, így ráhagytam, szó mi szó, nekem is könnyebb lesz ezútán a magyarázkodás.
-Sejtettem, hogy ön előbb-útóbb rá fog jönni!-adtam végül igazat neki.
-Ezesetben nincs szükség arra, hogy a Himével beszéljek, hisz a döntés úgyis az ön kezében van, bevallom minden elismerésem, szép teljesítmény ahhoz képest, hogy...-itt viszont elhallgatott.
-Egy onnához képest?-fejeztem be helyette a mondatot.
-Igen, bámulatos, hogy mekkora és mennyire erős birodalmat volt képes ön létrehozni.-folytatta felbátrodva.
-Áh, ez kedves!-jegyeztem meg, habár arcom semmilyen érzelmet nem mutatott.
-Tehát, mint már mondtam, nincs szükség a Himére, önnel fogom megtárgyalni jövetelünk célját!-tért a lényegre, miközben arca a szokásosnál is jobban elkomorult.
-Ez nem várhat a holnapi Tanácsülésig?-szakítottam félbe egy kissé álmosan.
Tsukoiumaru leült iróasztalom elé és intett, hogy énis üljek le, vele szembe.
-Hölgyem, azt hiszem, hogy ön nem ért engem!-kezdett bele újból.
-Hát magyarázza el, hogy megértsem!-feleltem higgadtan.
-Ön bizonyára tisztában van Észak dolgaival, ön tudja jól azt is, hogy unokabátyjám Sesshomaru-ennél a névnél akaratlanul is összerezzentem, szerencsére a sötétben ez nem látszott -...és Észak hercegnője Amaya Hime- hát igen, a másik számomra oly kedves név-...jegyesek....viszont a Taygokumaru-sama hirtelen halála és a háború viszontagságai arra késztették a jegyespárt, hogy hamarább egyesítsék a két országot...hisz Északnak csak úgy van esélye, ha Nyugathoz csatolják, vagyis, csak nemrég értesültem arról, hogy az esküvőt, a vészhelyzetre hivatkozva még holnap megtartják!
-Még holnap?-emelkedtem fel egy kissé székemből, ez a hír valóságos hidegzuhanyként ért, Sesshomaru megnősül, méghozzá holnap.
-Igen, jólhallotta, a helyzet súlyosságát tekinte kötelesek még holnap összeházasodni!-nyomatékosított a démon.
Én döbbenten, szótlanul ültem székemben, kellett egy kis idő míg felfogtam az egészet.
-És mi hasznom nekem ebből az egészből?-nagysokára sikerült visszanyernem lélekjelenlétem és újra a kőszívű formámat hoznom.
-Önnek nagyonis sok haszna lesz ebből!- Tsukoiumaru hangja titokzatos volt.-A kuzinom tudomást szerzett arról, hogy Kelet terjeszkedni kíván, ennélfogva szövetséget ajánl!
-Szövetséget?-nem bírtam magamba fojtani megdöbbenésem. Sesshomaru mások segítségét kéri, húh....szó mi szó...nagyon nagy lehet a baj.
-Igen.-erősítette meg a démon.-Szövetséget és kölcsönös támogatást ajánl a Déli területek úra, Seharu Nagutsu elleni harcban, a háború Észak és Dél közt már több mint egy hónapja folyik és Dél nagy előnyökkel halad a hódítás felé, mind Nyugatnak és mind Keletnek érdeke, hogy Észak győzzőn!
-Áh, szóval Nyugat hercege segítséget kér tőlem, azt akarja, hogy avatkozzak egy olyan háborúba, amihez semmi közöm...és miért tenném én ezt?-továbbra sem nagyon értettem ezt az egészet.
-Ha győzünk...-magyarázta a démon- és az ön hadserege segítségével bizonyosan győzni fogunk, akkor Kelet megkapja a Déli tartományok felét, mint hadizsákmányt, ami nem kis terület és azt is figyelembe kell vennünk, hogy Dél gazdag ország.
-Szóval osztozni fogunk Délen, fele Nyugaté...fele az enyém!-vontam le a konklúziót én is, bevallom így már tetszett a dolog.
-Pontosan!-helyeselt Tsukoiumaru.
-De még mindig nem értem, hogy ez miért nem várhatott holnapig, az ülésig?
Tsukoiumaru egy kissé közelebb hajolt hozzám és suttogva így szólt:
-Azért, mert a szövetséget csak Nyugat kéri, Észak az egyesítéssel elfog tűnni és egybe fog olvadni a Nyugati területekkel, egyszóval a frigy beteljesedésével már csak Nyugat egyik tartománya lesz.
Sejtettem, hogy van valami sötét a dologban, igen ez mind Sesshomarura vall, elveszi a lányt, hogy megkapja az országot, a kis fruska meg mit sem sejt az egészből....nagyon ravasz....
-Értem...nagyon ravasz....szóval ez hadititok....akkor nekem nem áll kötelességemben Északnak segíteni, csupán Nyugat a szövetségesem!
-Hai Keikijoku-san...-állt fel a démon majd kérdően rám pillantott.
-Nos akkor elfogadja ön ajánlatunkat?-majd jobb kezét felém nyújtotta.
Én némi elmélkedés után, kárörvendő mosollyal felálltam majd kezet fogtam vele.
-Igen elfogadom a Szövetséget, hajlandó vagyok Nyugattal harcolni, Délért!
-Ez nagyszerű!-rázott velem kezet a démon, majd egy tekercset húzott elő obijából.-Most már csak írásba kell adnunk a Szövetséget.
Mécsest gyújtottam, majd átolvastam az iratot.
Az állt benne, hogy Nyugat úra Sesshomaru-sama és Kelet úrnője Seioubu Kagirawa Hime szövetségre lépnek a Dél ellen folytatott harcban, győzelem esetén, igazságosan osztozva a zsákmány felett. Észak sorsáról, egy szó sem volt az iratban.
-Ez tetszik!-jelentettem ki egy kissé vidámabban az okmány elolvasása után, majd gyűrűm a már megolvadt viaszba nyomtam.
-Elfogadom az ajánlatot!-szóltam mégegyszer, majd a BELEEGYEZEM szóra rányomtam a pecsétem.
Tsukoiumaru elégedett arccal tanulmányozta Seioubu Kagirawa pecsétjét, szegény nem is sejtette, hogy ezzel Nyugat, valamint Észak halálos ítéletét írtam alá.
Számára és bizonyos vagyok afelől, hogy Sesshomaru számára is, mindez csak egy jól jövedelmező szövetséget jelent, számomra viszont ez az első lépés Japán egyesítése felé, úgyanis eszem ágában sem volt osztozkodni Dél felett, Nyugat könnyűszerrel megkapja holnap Északot, viszont Délt nem fogja, már kész volt a terv a fejemben....ha győzünk és Délen osztozkodni kell, Kelet Nyugat ellen fordul majd és ez lesz az olaj a tűzre, az ok, hogy kitörjön a II. Nagy Démonháború.
Sok mindent megszerettem volna tőle kérdezni,de nem kelthettem fel a figyelmét, meg kellett elégednem azzal a kevéske információval, amit idáig kaptam.
Annyit mostmár tudtam, hogy Sesshomaru még mindig a régi, bevallom voltak némi kétségeim, azt gondoltam, hogy talán ebbe a lányba...de nem, ő még mindig az a régi szívtalan démon és ez így jó, nagyszerű. Amaya meg bármennyire is okos, ő is csak újabb áldozat lesz, egy halvány kis karcolás a listán...
Keserűen elmosolyodtam mikor arra gondoltam, hogy vele is a szerelem csapdája fogvégezni, úgyanúgy, mint velem egykoron. De nem sajnáltam, valamiért képeteln voltam sajnálni, tanuljon csak a hiábiból, úgyanúgy mint én.
Elégedetten bocsájtottam el Tsukoiumarut, tudtam, hogy teljes mértékben megbízik bennem, már nem volt akadály az útban. Csupán idő kérdése és a bosszúm beteljesedik.
Abban a pillanatban, hogy elbocsájtottam a démont és becsuktam utánna az erkélyajtót testem feladta a harcot, éreztem amint ellenkezést nem tűrve visszaváltozok, fájdalmasan felnyögtem mikor tehetetlen testem földet ért, még halványan láttam az éjszakai Hold sápadt arcát, majd megszűnt a világ és én elájultam.
Másnap reggel a földön ébredtem, a valódi alakomban, fáradtan és gyűrötten, nem kell mondanom, hogy mennyire nehéz volt visszaváltoznom, a Tanácsülésre egy kicsit késve érkeztem, szerencsére Kazuko, Seioubu képében már ott volt, arcát, akárcsak a szamurájfeleségek sötét fátyol mögé rejtette, viszont a fátyol kevés volt ahhoz, hogy Tsukoiumarut vizslató tekintetét elrejtse, kuncognom kellett, mikro néha-néha szemérmesen elpirult....
Az ülésen természetesen nem volt szó a két ország szövetségéről és Észak eltörléséről, olyan dolgokról tárgyaltunk, mint az anyagi támogatás, élelem kölcsönadása....és az Északi katonák engedélyt kaptak arra, hogy Kelet határán verjenek tábort. Az északi küldöttség rendkívül elégedett és hálás volt, lerítt róluk, hogy mit sem sejtenek a rájuk váró veszedelemről, annyira szánalmasnak találtam ezt az egészet. Mindenki hazafiasan szónokolt, csak én és Tsukoiumaru ültünk szótlanul, közömbös arccal elégedetten.
Engem fölötébb boldoggá tett az a tudat, hogy most végre valahára Kazenerut is átverhetem, habár ő nem mutatkozott a küldöttség előtt, biztosra vettem, hogy valahol hallgatózik. Az ülés után, kora délben útnak indult a követ, arra hivatkozva, hogy szeretnének visszaérni az esküvőre.
Tsukoiumaru udvariasan elköszönt tőlem és „Seioubutól”, akit már lassan az ájulás kerülgetett, majd messze lehagyva a többieket, szellemgömb formájában eltűnt szemünk elől.
-Azért én megnézném azt az esküvőt!-okoskodott Kazuko, legyezőjével hadonászva.
-Én jobban szeretném a temetést végignézni!-állapítottam meg keményen, miközben a távolodó sereget figyeltem.-Vedd vissza az igazi alakod és ne hadonász úgy azzala legyezővel, mint egy kofa!-azzal megsem várva válaszát eltűntem szemei elől. Magányra volt szükségem, gondolkodnom kellett és terveznem!
AJÁNLOM AZ OLDALT
