Mikor nagysokára hazaértem, nem mentem fel egyenesen a hálótermembe, nem akartam újdonnsült asszonyom közelében lenni....hanem inkább dolgozószobámba mentem. Tsukoiumaru ott ült, egy csésze szaké társaságában és engem várt. Mikor beléptem megkönnyebülten fellélegzett.
-Már azt hittem lebuktál!-sóhajtotta.
-Hogy én? Úgyan már, soha!-hazudtam, hisz lebuktam, majd, hogy eltereljem a saját figyelmem a történtekről, le ültem az asztalom mögé és töltöttem magamnak szakét.
-Na és mit tudtál meg?-kíváncsiskodott kuzinom.
-Semmi érdemlegeset!-hazudtam újból, még nem éreztem elérkezettnek az időt, ahhoz, hogy megtudjon mindent.
-De én annál érdemesebb információkat szereztem!!!-húzta ki magát ültében Tsukoiu.
-Nocsak, sikerült megvesztegetned egy érzékeny cselédlányt?-fordultam felé érdeklődve.
-Nagyon vicces!-húzta el keserűen a száját.-Ennél bizalmasabb kapcsolataim is vannak!
-Akkor halljuk!-dőltem hátra a székemben.
-Hát barátom, egy nagyon szép nővel állunk szemben, egy nagyon szép és erős nővel....Mint megtudtam, a Keikijoku, azaz Vadrózsa, nem az igazi neve, A Keletiek nevezték el így, mivel amilyen szép, olyannyira gonosz, kivállt a férfiakkal, megbolondítja őket, de senkit nem enged a közelébe, olyan mint a vadrózsa....szép...de tüskés!
-Az biztos!-szóltam közbe meggondolatlanul, miközben lelki szemeim előtt felvillantak az elmúlt órák eseményei.
-Az igazi nevét sajnos nem tudom, senki sem tudja!-folytatta Tsukoiumaru.-Származását illetően nagyon sok feltevés van....az biztos, hogy nemesi családból származik, erős youkai lehetett az apja....sokan úgy tartják, hogy Seioubu hercegnő testvére, mások azt mondják, hogy az unokatestvére, de mindenesetre a kapcsolata a Himével rendkívül jó, mondhatni testvéri....8 évvel ezelőtt jelent meg Keleten, nem sokkal azután, hogy Seioubu Hime visszatért, azelőtt egy jónevű mesternél nevelkedett, akinek a nevére már nem emlékszem, legelőször csupán egy katona volt a seregben, aztán bátorságának köszönhetően egyre több címet kapott, míg végül ő lett Kelet sógunja, a családjáról nem tudok semmit, valószínüleg nincs más testvére, nem tudom, hogy hol született, ezt senki nem tudja....nincs vőlegénye, sem szeretője, ő az a fajta nő akit megszabad kívánni, de öngyilkosság meghódítani. Vadrózsa maga a rejtély, egy okos, erős yasha és nagyon veszélyes, képtelenség őt becsapni, vagy játszani vele, azonnal megölne....vagy legalábbis megtámadna....
Seioubu és Keikijoku tűz és víz, míg Seioubu Hime ízig-vérig nő, érzékeny, művészetkedvelő, kényes és hisztérikus, Vadrózsa kemény, rideg, érzéketlen és az országon kívül semmi nem érdekli, Seioubu Hercegnő viszont nem ért az országügyekhez, helyette mindent Vadrózsa intéz...a Hime parancsolgat és a sógun elvégzi a piszkos munkát! Hát ennyi!
-Több, mint a semmi!-jegyeztem meg elégedetten, bevallom nem leptek meg kuzinom szavai, valahonnan sejtettem, hogy képtelenség teljesen kiismerni ezt a nőt.
-Na és te...jártál a szobájában? Nem látott meg senki????-vont újból kérdőre barátom.
Szerencsére nem kellett válaszolnom, hangos kopogás szakította félbe beszélgetésünk és mindketten az elhúzódó fuszuma fele néztünk.
Yaken békaszerű feje bukkant fel a félhomályban, majd pislogva besántikált. Hangja úgy reszketett, mintha halálhírt kellene közölnie.
-Sesshomaru Nagyúr, Tsukoiumaru-sama.....gyertek azonnal....Keikijoku-sama összehívta a tanácsot...az ebédlőben vár rátok....üzeni, hogy nagyon fontos közlendője van.
-Szóval mégis lebuktál?-kacsintott felém Tsukoiu majd felállt és megigazította vértjeit.
-Nem tudom....hogy mit akarhat ilyen későn!-válaszoltam kitérve a lényeg elől, aztán elindultunk az ebédlőbe, ahol már javában folyt a tanácskozás.
Egy-két perc volt az egész és mi már ott is voltunk, mikor beléptem mindenki tiszteletteljesen meghajolt előttem és köszöntött, csupán Vadrózsa maradt ülve, merev arccal, szótlanul és úgy téve, mintha ott sem lennék, folytatta beszédét.
Néhány percig kerestem csupán tekintetét, de ő nem nézett felém, közömbös és hűvös volt....pedig néhány órával ezelőtt, még kitörő vulkánként éget....
Én sem néztem többé rá, sőt úgyanolyan közömbös maradtam, mint ő....leültem helyemre...és pontosan vele szembe kerültem.....
Vadrózsa a csata útáni területi veszteségekről beszélt, majd egy pillanatig felém fordult....mikor tekintetünk találkozott, nem kapta el gyorsan a fejét...hanem merészen és eléggé feltűnően nézett a szemembe, viszont azokban az éjfekete szemekben már nyoma sem volt vágynak, vagy szenvedélynek....az én szenvedélyem is kihúnyt, csupán azért provokáltam, mert idegesíteni akartam, de úgy nézett ki, hogy próbálkozásaim csődöt mondtak.
-Térhetnénk a lényegre!-szólaltam meg végül, megunva a sok felesleges magyarázást.- Kíváncsi lennék arra az ügyre, ami olyan sürgös, hogy nem várhat holnap reggelig.
Az ördögi nő gúnyos mosolyra húzta a száját majd méltóságteljesen felemelkedett....szokás szerint, most is férfi harcosokhoz méltó öltözetben volt....bevallom, még ebben is rendkívül gyönyörűnek hatott, haja szigorú fonatban síklott végig fekete palástja mentén....arca a szokásos, arisztokratikus merevségben díszelgett....hiába néztem....nem kaptam hasonlóságot a mostani, és a néhány órával ezelőtti Keikijoku közt.
-Nem tudom mi fontosabb dolga lehet Nyugat hecegének, mint saját országa biztonsága?-jegyezte meg csípősen újból egy gúnyos mosolyt küldve felém.
-Tehát úraim!-kezdett végre bele beszédébe, a maga cseppet sem kedves, titokzatos hangján.- Nemrég tudomást szereztem egy számunkra súlyos akadályt jelentő problémáról....de még mielőtt megosztanám a jelenlevőkkel ezt a nem túl bíztató hírt, szeretném ha bíztosítanának diszkréciójuk felől.
-Tábornok, biztos lehet afelől, hogy mindannyiunk hűsége határtalan az ország iránt!-állt fel, majd hajolt meg egy kissé Tsukoiumaru.
Vadrózsa elégedetten bólintott, majd így folytatta:
-Ezesetben úgy gondolom, hogy közölnöm, kell azt, amit pár órával ezelőtt a kémjeink megtudtak.. Seharu Novara, mellett nemcsak egész országa, hanem egy rendkívül veszélyes és befolyásos egykori félszellem áll, aki mára valami csoda folytán teljesen szellemmé változott! A neve gondolom sokokak számára ismerős lesz és ugyanazt az undort válltja majd ki belőlük is, mint belőlem. Dél szövetségesét...Narakunak hívják!
*
Az egész terem egy emberként/ démonként mordult fel, én akaratlanul is Sesshomaru pillantását kerestem, ott ült, mozdulatlnul, arcizmai sem rándultak, de tudtam, hogy mire gondol, benne is úgyanaz a bosszúvágy éget, ami most lángolva bennem is élt. Összenéztünk....éreztem mindketten úgyanarra gondolunk....a többiekkel ellentétben ő nem szólt semmit, nem mondta, hogy ez lehetetlen, hisz a saját kezemmel öltem meg....nem...szótlan maradt, csupán az a jéghidegen fénylő tekintet sejtette, hogy mennyire dühös.
-Az nem lehet, hisz Sesshomaru ezelőtt 10 ével végzett vele!-hördült fel Tsukoiu, szegény annyira dühös, volt, hogy már nem tudta elfolytani indulatait.
-Akkor az úrad, nem végzett túl jó munkát, Tsukoiumaru-sama!-válaszoltam, de ez inkább Sesshnek szólt.
-Ezúttal nem fogok hibázni!Most megölöm!-ettől féltem a legjobban, bevallom...sejtettem, éreztem, hogy a ő nem fogja szótlanul tűrni mindezt....megijedtem, szörnyen megijedtem mikor felemelkedett....
Senki nem merte megállítani, elindult kifele....én sem szóltam utánna, csak álltam csendesen...reménykedve, hogy valami történik....
A kijáratnál feltűnt egy vékony nő alakja....egyenesen Sesshomaru előtt, láttam amint lelassít majd megáll.
-Mi történt?-hallottam, színtelen hangját. Fogaim összekoccantak....Amaya volt az.
Erre Tsukoiumaru is odarohant, majd mindkettőjüket visszaterelte az asztalhoz. El kellett ismernem, hogy Amaya az évek során mit sem változott, most is úgyanolyan igazi nő volt, mint tíz évvel ezelőtt....
Egy kissé hűvösen nézett végig rajtam, majd leült közvetlen a férje mellé....
-Sesshomaru-sama, úgy illő, hogy ezt egységesen vitassuk meg, nem pedig hagyva, hogy a saját fejed útán menj, veszélybe sodorva az or...-nem hagyta, hogy befejezzem, a szavamba vágott.
-Mi közöd neked ehhez?-rivallt rám.
-...hogy veszélybe sodord az országomat, mert ne feledd....szövetségesek vagyunk, ha te buksz én is bukkom...jó lenne erről nem megfeledkezni....
Nem válaszolt semmit, csupán bosszúsan mordult egyet....én újból felálltam, majd elkezdtem felvázolni a a Kelet-i sereg haditervét.
-Úgy gondolom, hogy okosabb...és kedvezőbb lenne, ha Narakut megpróbálnánk háborún kívül elintézni...őt ismerve biztos vagyok benne, hogy halvány esélyünk sem lenne, egy csatában megölni őt....
Amaya mindvégig árgus szemekkel figyelt, tudtam, hogy egy árva szót nem ért és ez elégtétellel töltött el.
-Ez mind szép és jó, de ki lesz olyan merészen ostoba, hogy másodmagával az oroszlán barlangjába rohanjon....-fecsegett bele Tsukoiumaru.-Hisz ez az ötlet abszurdum.
-Nem, igaza van!-Sesshomaru hangjától kirázott a hideg, értetlenül néztem feléje, nem hittem el, hogy igazat adott.-Ha győzni akarunk, előbb Narakut kell kiiratnunk, mindörökre....
-Én vagyok olyan ostoba és merész, hogy vállalom ezt a feladatot, de még szükségem van valakire...-feleltem egy kissé büszkébben a szántnál, majd végignéztem a termen....jelentkezőkre várva.
-Vállalom!-egyezett bele Sesshomaru.
Legszívesebben, azonnal nemet mondtam volna, de nem tehettem....neki is úgyanolyan joga volt, mint nekem....és ráadásul túl feltűnő lett volna, ha elkezdtem volna tiltakozni.
-Rendben!-bólintottam halványan.
-Ma hajnalban indulunk! Nincs vesztegetni való időnk!-adta ki a parancsot a taiyoukai, majd felállott.
Ezzel egyidőben Amaya is felúgrott, majd villogó szemekkel rám nézett.
-Keikijoku-sama, honnan annyira biztos abban, hogy képes lesz legyőzni egy olyan nagyhatalmú szellemet, mint Naraku, hisz őn is csupán egy gyenge nő...mint én...-tudtam, hogy ezt sértésnek szánta, de úgy tettem, mintha fel sem venném.
-Hadd döntsem azt én el Hime....-azzal nem törődve a további sértegetéseivel elhagytam a termet.
Kifele menet még hallottam egy-két eléggé félreérthető morgást Amaya részéről, de egyszerűen nem foglalkoztam vele, gyorsítottam lépteimen, mert úgy éreztem, hogy minnél hamarabb el kell hagynom ezt az átkozott kastélyt, mert ahol Sesshomaru lakik, ott nekem nincs maradásom, megfulladok és elpusztulok ha a közelemben van...most meg mindenütt csak őt éreztem, borzalmas volt...
Ahogy szeltem lépcsőket ismét felbukkant lelki szemeim előtt az elmúlt órák történtei....kirázott a hideg....valahogy annyira kínzó volt az egész, még most is éreztem, amint forró, izmos teste az enyémhez simul és ahogy nem törődve azzal, hogy ellenségek vagyunk....szenvedélyesen átölel...ez...ez...annyira szörnyű volt, mert valójában nem értettem, hogy mi történt akkor....abban biztos voltam, hogy mikor belopakodott szobámba nem éppen egy szerelmi légyottra vágyott...és annyi eszem már volt, hogy tudjam...nem bízik bennem....ez nem is lepett meg, hisz Sesshomaru senkiben sem bízik, csak magában....viszont nekem az jött le az egészből, hogy gyanakszik valamira...ez a sok titok a múltam körül....a sógunátusi cím nem elég ahhoz, hogy becsapjam őt....ezzel nem tudom meggyőzni...
Tudja és én is tudom, hogy mi ketten nem vagyunk szövetségesek, országaink szövetkezhettek....de mi ellenségek vagyunk....látom a szemében....még akkor is láttam, amikor ölelt....hogy gyűlöl, utál engem ez a férfi....amire akkor vágyott az csupán a testem volt és a méltóságom, az, hogy megtörje és elmondhassa, hogy én úgyanolyan szajha vagyok, mint a többi yasha...
Ha jót akarok akkor elkerülöm őt....veszélyes rám nézve a közelsége...minnél hamarabb végeznem kell vele....de miket is beszélek, hisz most is együtt megyünk kémkedni....ő és én...csak mi ketten....wáááhhh ez nem lesz jó így...ráadásul itt ez az Amaya...ez a szép szál mákvirág is csak a vesztemet akarja....bárcsak őt is megőltem volna az apjával együtt....
Komor gondolatmenetemből egy eléggé hangos ének zökkentett ki, megtorpantam egy pillanatra, meglepő volt, hogy Sesshomaru ideiglenes palotájában gyermekhangot, ráadásul éneklő gyermekhangot lehet hallani, meglepődtem....és a menekülési vágyam is rögtön alábbhagyott.
A hang az udvarról jött...hát követtem...mikor kiléptem az eső lassan szitálni kezdett, ezzel is még komorabbá téve az éjszakát....vagyis inkább a kora hajnalt....
Először nem láttam senkit, aztán a kút kövén megpillantottam egy parányi alakot....erőteljes halandó szag csapott meg, egy halandó kislány szaga....ez mégjobban megdöbbentett, Sesshomaru palotájában halandó gyerek....na ne....ez már valahogy sok volt egyszerre...
Vigyázva közelítettem meg, nem akartam ráijeszteni...ő már eléggé hamar észrevett így mire odaértem felugrott és tisztelettudóan meghajlott, nem csaltak érzékeim, valóban egy kislány volt, egy halandó barnahajú, barna szemű....8 év körüli apró gyermek....színes kimonóban.
El nem tudtam képzelni, hogy mit keres hajnalok hajnalán, egy démon kastélyában, a szakadó esőben....
-Mit csinálsz idekint ilyenkor? Még megázol!-guggoltam le hozzá, hogy egy magasságba kerüljünk.
A kislánynak meglepően nagy, barna szemei és vidám gyermeki arca volt.
-Nem tudok aludni...Yaken-samát meg nem találom....-suttogta gyermeki ártatlansággal.
-Enyje-benyje!-csóváltam meg tréfálkozva a fejem.-Az a Yaken, vajon hol bóklászik...tudod mit....mi lenne, ha én bekísérnélek....és lefektetnélek....-olyan régen voltam ilyen kedves valakivel, főleg egy halandóval, hogy el is felejtettem milyen jónak lenni, most meg meglepett ez az érzés...amit ez a kislány kiválltott belőlem....olyan furcsa volt....
-Az nagyon jó lenne!-úgrott fel mosolyogva majd megfogta a kezem és vezetni kezdett befele a palotába....először azt hittem, hogy egy cseléd gyereke....aztán....rájöttem, hogy tévedek...
-Sesshomaru Nagyúr már biztosan dühös rám, amiért kiszöktem!!!
Megtorpantam....azt mondta, hogy Sesshomaru....nem értettem, hogy lehet ez....
-Sesshomaru Nagyúrat mondtál?-kérdeztem rá, mintha rosszul hallottam volna.
-Igen.-bólintott magabiztosan.-Tudod nekem ő olyan, mint az apukám, megmentette az életem.....feltámasztott a Csodakardjával és azóta vele vagyok.....-magyarázta fecsegő hangon.-Nagyon szeretem Sesshomaru-samát....
-Micsoda?-azt hittem, hogy még mindig rosszul hallok....nem ez nem lehet,.....vagy legalábbis nem egy Sesshomaruról beszélünk....az képtelenség, hogy ő...egy halandó kislányt magához vegyen....lehetetlen....
-Jól vagy?-nézett fel rám a kislány, látva megsemmisült, sápadt arcomat.
-Hai....csak elgondolkodtam....mesélj el nekem mindent Sesshomaru-samáról, hogy talált rád....és mikor?
Úgy is lett....Rin, mert mint kiderült úgy hívják, miután megfürdettem és átöltöztettem, valamint ágyba bújtattam, nem hittem el, hogy ez én vagyok, szóval miután kianyáskodtam magam fölötte, mesélni kezdett....
Elmondta, hogy Sesshomaru 2 évvel ezelőtt sérülten feküdt az erdőben, ott talált rá....enni vitt neki, de Sessh nem fogadta el-jellemző- Rin akkor már árva volt....abból élt, hogy lopott...a falusiak mindig megverték ezért....aztán egy napon farkasok támadtak rá és megölték....de Sesshomaru feltámasztotta, majd magához vette és azóta, a maga módján neveli ezt a halandó kislányt....
-Ennyi a történet...-csapta össze kezecskéit Rin.-De tudod Keikijoku-sama....a Nagyúram nagyon jó szellem, biztos vagyok benne, hogy te is kedveled...csupán azért olyan komor, mert szomorú....
-Úgyan, úgyan Rin-chan....most már ideje lenne aludnod....későre jár....!-tértem el a témától, már ez is bőven elég volt.
-Mondj egy mesét és én elalszom!-dőlt hátra a futonon Rin, majd magára húzta a takarót.
-Áh ne....sajnálmon de én nem tudok meséket...-szabadkoztam.
-Mindenki tud meséket Keikijoku-sama, biztosan neked is meséltek, amikor kicsi voltál....kérlek...csak egy mesét mond....úgy szeretném ha mesélnél....Yaken mester mindig elalszik az elején....-nézett fel rám könyörögve.
És nekem, mint ma már annyiszor, megesett a szívem, visszaültem melléje, majd mély levegőt véve mesélni kezdtem...isten tudja, hogy miről, csak úgy jöttek a szavak, miközben Sesshen gondolkodtam és szavamra, nem hittem el.....láttam....volt bizonyíték, de én nem hittem,....
*
Elszántam magam egy felületes alvásra, habár tudtam, hogy nem lesz belőle semmi, túl dühös voltam....Naraku...ismét...megint....forrt bennem a harag....
Elhaladva Rin szobája mellett, ismerős illat csapta meg az orrom, nem hittem el, hogy az az illat, aztán mikor meghallottam a kiszűrődő hangokat a fuszumán....meggyőződtem...Vadrózsa van bent....először rá akartam rontani, nem tetszett, hogy egy ilyen nő...Rinnél van....ki tudja, még ártani is képes lenne...de ahogy közeledtem a félig nyított fusuma felé...rá kellett jönnöm, hogy tévedek....
Vadrózsa volt bent....Rin futonja mellett térdelt.....és mesélt....először azt hittem leesik az állam....de valóban így volt....
Valamiért nem akartam megzavarni, így inkább a fusuma kis résén lestem be....
A mese nevetségesen gyerekes volt, de én mégis meghallgattam...
„ Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány....ez a láyn egy napon megismert egy nagyhatalmú, jóképű herceget.....a herceg a fogságba ejtette....szegény lány meg buta volt és beleszeretett.....azt hitte, hogy a herceg is szereti őt....és mindent megtett a szerelméért...a herceg viszont becsapta...és annyira gonosz volt, hogy még a kezét is megkérte, hogy jobban tönkre tehesse....de a lány, az esküvője napján rájött a csalásra...és elmenekült mielőtt a herceg végezhetett volna vele....”
Ez a történet akaratlanul is megütötte fülem...hisz annyira ismerős volt....és igaz...megszédültem...ez a mese...rólam és Miwakóról szólt....és arról az ostoba félreértésről....minden úgy történt, ahogy Vadrózsa elmesélte....és biztos voltam benne, hogy ez, nem lehet véletlen.....
Gyanakodva néztem Keikijoku arcát....és megdöbbentem, mikor egy csillogó könnycseppett láttam végigfolyni...érzéketlen arcán....
Összezavarodtam, minden összekavarodott a fejemben...az eset a fürdőben, Naraku, a háború....Miwako....és Vadrózsa....nem csoda hát, hogy elveszítettem a fejem.....
Nem tudtam mit cselekszek mikor kiérve Rin szobájából, durván megragadtam karját és a falhoz szorítottam.
-Miwako....!!!!-néztem rá zavaros tekintettel....nem akartam kimondani, de valahogy kicsúszott a számon.
Összerándult kezeim közt, mintha kést döftem volna bele....elfehérdett és fátyolos szemeit rám emelte....ő is úgyanúgy összezavarodott, mint én, az éjfekete szemek zavarosan csillogtak....ő meg értetlenül...de talán ijedten nézett szemeimbe....aztán megszólalt...
Miwako....!!!!-nézett rám zavaros tekintettel és én úgy éreztem, hogy a pokol összes átka rám szakad most.
Ez a név volt az, ami arra késztetett, hogy ijedten összeránduljak és magamban felidézzek mindent, ami ehhez a névhez kötött egykoron.
A torkomra forrt a szó, csak álltam tétlenül, ő meg elengedte kezem és egy kissé hátárbb lépett, látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva...és ez mind az én hibám...fogalmam sem volt, hogy mit tegyek vagy, hogy mit mondjak, leblokkoltam, tudtam, hogyha most mondanom kell valamit, bizonyára képtelen leszek színlelni és elárulom magam....az meg, hát enyhén szólva végzetes lenne, így nem tettem semmit, vártam, hogy ő szólaljon meg, újból.
Sokáig kémlelte szemeim, tudtam, hogy régi önmagam keresi bennük, valami reményt szeretett volna látni, már lassan kétségbeeséssé vállt ez a rögtönzött keresés és én megkönnyebülten tapasztaltam, hogy csalódni vélt szemeimben.
Elfordította tekintetét majd hátat fordított nekem és távozni készült.
-Gomen, azt hittem, hogy...-mormogott még valamit, amiből csupán keveset tudtam kivenni.
Ahogy alakja eltűnt a sarkon én erőtlenül siklottam le a fal mentén, le földre, kezeim ölembe ejtettem és, már oly régóta először, sírni kezdtem, és sírtam, nem érdekelt, hogy bárki megláthat, kétségbeesett hangom felverte a kastély csöndjét, a folyósók visszhangzottak sírásomtól, de ez már mind nem számított.
A legborzasztóbb mégis az volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most miért is vagyok ilyen szomorú....sírtam de nem a magam nyomorúságát sajnáltam, sokkal inkább az a kétségbeesett arckifejezés ríkatott meg, amit Sesshomaru arcán láttam, úgy éreztem, hogy meghasad a szívem...az az érzéketlen arc, szomorúságot tükrözött és én annyira megijedtem, utáltam, utáltam ilyennek látni Sesshomarut.
Erős önuralom kellett ahhoz, hogy nyakába ne boruljak és, hogy ne valljak be mindent, mert az a nagy helyzet, hogy annak ellenére, hogy kihasznált és, hogy megölte a családom, minden rossz ellenére, én még mindig teljes szívemből szerettem. Az elmúlt 10 év, nem hogy halványította, hanem méginkább erősítette az iránta érzett szerelmem...és ez a hosszú idő csak arra engedett rádöbbeni, hogy mennyire hiányzott és, hogy milyen borzasztó nélküle....
Most aztán igazán szenvedtem, mert abba a csapdába, amibe eredetileg neki kellett volna beleesnie, én estem bele és nagyott koppantam a gödör alján.
Mostmár tudtam, hogy habár visszalehet útazni a múltba, azt az időt, boldogságom rövidke idejét már nem lehet visszahozni, hisz elmúlt, már túl késő, ami elmúlt, soha nem jön vissza többé...
AJÁNLOM AZ OLDALT
