Az éjszaka szörnyű időt hozott magával, felkellt az erőszakos északi szél és megtépázta a kopár világot, ma még a Hold is más színben tündökölt, pufók arca vörös volt akár a vér, tartása meg lusta és álmos, lusta volt feljönni az égre, a nyugati határon húnyorgott a tájra, félig eltűnve, csupán vékony sarlóját mutatva.
Csend volt, egy lelket sem lehetett látni, nem létezett halandó, aki ilyenkor útra kél, a Hold már napnyugtakor figyelmeztette követőit, miszerint nem tanácsos ma éjszaka kimerészkedni, mindenki megfogadta, a pánik előérzete és a néma félelem már egy jó ideje sakkban tartja az országot és nemcsak Észak, hanem már Nyugat és Kelet is megérezte a közeledő veszély szagát. Ez a kies némaság nem volt más, mint maga a vihar előtti csend, az útolsó nyugodt nap a véres háború előtt, az élet végső szikrája....
Mindenki nyugtalanul forgolódott ágyában, szívük tele volt késtéggel és megannyi rémülettel, hogy vajon mit hoz a holnap? És a holnap után, megérik még egyáltalán a holnaputánt?
Nem messze a Kelet-Nyugat határtól, pontosan a semleges terület közepén, azon a kopár részen, ami egyik országhoz sem tartozott, azon a helyen amit mindenki csak úgy hívott, hogy a Kurotani, azaz a Sötétség Völgye....arrafele hamis szelek jártak....
Kurotani rémisztő egy hely volt, aki csak tehette messziről elkerülte e helyet, ember, démon tartott a völgytől, megrémisztette őket az onnan áradó kénes bűz, amit már mérföldekről érezni lehetett, valamint a völgyben folydogáló lávafolyam morajló hangja, amint a földlemezek egymást súrolva omladoznak...
Ez a völgy választotta el Nippon két legnagyobb tartományát egymástól, viszont ez a hely nem tartozott egyikükhöz sem, ez Senki Földje volt, ide még a Nap sem sütött le, mélyen volt akárcsak a Pokol, tele veszélyesebbnél veszélyesebb, halálos árkokkal, kanyarokkal, nem is beszélve az ott lakozó szörnyekről, akiket még senki nem látott, de mindenki érzi jelenlétüket.
Kurotaniról senki nem szeretett beszélni, ez amolyan tabu téma volt távol-keleten, mindenki tudta, hogy ott van, nap mint nap tettek meg hatalmas, többnapos kitérőútakat, csak azért, hogy elkerüljék eme rémísztő hely tájékát is. Ennek a völgynek több legendája volt, mint magának Nipponnak, ez a mélység szolgált menedékéül a „ Régi Háborúkban” elbúkott katonáknak, és itt tanyáztak a halál szamurájai is....azt beszélték, hogy az összes démon, akit egykoron megöltek, mind idekerült és aurájával növeli a völgy energiáját.Ebben lehetett valami igazság, hisz egy gyengébb szellem számára már csak a környéke is halálosnak bizonyult, nem is beszélve egy halandóról....
De a Kurotani haragja nem múlt el olyan hamar, a halál ilyenkor már maga volt a mennyei megváltás...ha elhaladtál akárcsak e völgy környékén és belélegezted a mérgezett levegőt napok múltán testeden furcsa elváltozások jelentek meg, aztán a bőröd oszlodozni kezdett....az akkoriak még nem ismerték, átoknak vélték, pedig csak a mérges gázok okozta lepra volt az, akit érintett és túl gyenge volt pár napon belül meghalt leprában, persze szörnyű kínok közt.
A Sötétség Völgyében mindig éjszaka honolt, csillagok és Hold nélkül, az egyetlen fény a fel-fel törő lávafolyam volt.
Erről a pokoli helyről nevezték el Nippon legnehezebb korszakát, hisz a népnek majdnem úgyanolyan kínt kellett kiállnia, mint abban a völgyben.
Kurotani- a Sötétség völgye, így hívták a hűbérúri rendszer útolsó szakaszát, azt a néhány évet mielőtt még megalakult volna a császárság, hogy miért is....nos az kiderül a továbbiakban....de térjünk vissza a történethez....
Kurotani völgyének peremén egy kámzsás alak tűnt fel magas termete kiemelkedett a csenevész fák közül, a felerősödő szél durván tépázta köpenye alját, felfedve páncélos mellkasát, amelyen Kelet büszke címerre ékeskedett. Az alak hosszasan, komor tekintettel fürkészte a messzeségét, mélykék szemeivel a vörös, duzzadt felhőket pásztázta, amik most sűrűn födték Kurotani égboltját, persze esze ágában sem volt lemenni oda, így is eléggé kínozta az erős méreg párája. Összeszorított ököllel állt és tűrt, fekete hajának egy kósza tincse minduntalan a szemébe lógott ezzel is még feszültebbé téve őt, de nem vehette le kámzsáját, az túl veszélyesnek bizonyult volna, hiába ilyen az árulók élete, rejtőzködniük kell és nem szabad felfedniük igaz kilétüket.
Ahogy lassan újból előbújt a véres Hold megvilágította a férfit, így a kámzsa mögül kitűnt, sötétkék méregcsíkokkal tarkított arca és a homlokán díszelgő szimbólum, szemeit sötét köd lepte be, amint elméjében útat tört magának egy gondolat: egy fiatal, törékeny nőt ölelt, a nő megremegett minden egyes érintésére és hagyta, hogy megszabadítsa ruháitól, élvezettel tűrt bele a nő hosszú lilás-zöldes hajába, majd belenézve a nő csodaszép smaragdzöld szemeibe, szenvedélyt és élvezetet olvasott ki belőlük és ő örült ennek, felhevülten simította végig az izmos testet, majd a formás kebleket....-a férfi kéjenc mosolyra húzta a száját, mikor erre gondolt, semmire nem vágyott volna jobban, mint arr, hogy Miwako végre az övé legyen, mindenre képes lett volna azért, hogy végre a magáévá tehesse....
Jóvágású arca furcsa fintorba torzult mikor arra gondolt, hogy Miwakó még mindig az idióta öccsét szereti, hiába is tagadta a lány, neki nem tudott hazudni.
Aztán már nem is gondolkodott többet ezen, figyelve kapta fel a fejét, majd egyből a környezetre összpontosított, erős yakit érzett...elégedett arccal bámult a messzeségbe, majd mikor mellette hirtelen feltűnt egy szintén kámzsát hordó alak, gúnyosan elmosolyodott.
A kámzsás jövevényt egyáltalán nem érdekelte a rejtőzködés, unottan dobta hátra kámzsáját, így láthatóvá vállt hosszú szürke haja és mélybordó szemei, arca egy kissé torz volt, na meg sápadt, akárcsak a halál, szemei alatt, meg élénken húzódott két-két vörös csík, a démoni erő jeléül. Ez a férfi már egyáltalán nem hasonlított régi önmagára, már nem volt, az a háttérből irányító, kis félszellem, ő már maga volt a megtestesült erő, egy youkai, akinek a legkisebb pólusában is gonoszság rejlik.
-Ez a szél...-szólalt meg gúnyos vigyorral az arcán.-Olyan, mintha az árulás szele lenne.....
-Naraku, megvárakoztattál!-fordult feléje a másik démon, komor, dühös arccal.
A másik taiyoukai kárörvendően felnevetett:
-Nehogy azt hidd, hogy nem voltam már itt hamarabb, mint te, csupán kíváncsi voltam a szándékaidra Kazeneru...
-Tudod a szándékaimat, melléd állok, de cserébe azt kérem, hogy intézd el Nyugatot, beleértve az idióta öcsémet és a feleségét Amayát...nem maradhat örökös sem Északon, sem Nyugaton...
-Miért akarod megöletni az öcsédet? Miért nem végzel vele te magad?
Kazeneru egyre türelmetlenebb lett, nem csoda hisz a völgy erős aurája egyre több energiáját szívta el, Naraku ebből látszólag semmit nem érzett, ő továbbra is állta a sarat, derekasan.
-Nem is tudod mennyire szeretném a saját kezemmel megölni őt, de nem tehetem, nekem Keleten van a helyem, rossz fényt vetne rám, ha a Hime megtudná, hogy a legnagyobb ellenségének vagyok a bátyja.
Naraku egy kissé értetlenül nézett társára:
-Ellensége? Tudtommal szövetségesek...
Most a kutyaszellemen volt a sor a nevetésben.
-Kedves barátom, te még sok mindent nem tudsz, de ez egyelőre maradjon az én titkom...., szóval áll az alku?
-Na és mit kapok én cserébe?-akadékoskodott továbbra is Naraku, a Sesshomaruval való csata után sokkal bizalmatlanabb volt.
-Hadititkokat, hisz a csatát illetően én mindenről tudni fogok, aztán megkapod Sesshomaru erejét is...és ha a tervem jól sikerül Seharut is eltesszük láb alól.
-Hm, kecsegtető ajánlat, de kíváncsi lennék mi késztetett arra, hogy eláruld a Királynődet?
Kazeneru arca teljesen elváltozott, szemében az elszántság fényei gyúltak.
-Őt nem árulom el, érte teszem, azért, hogy végre az enyém legyen...ő és Kelet is.
Úgy tűnt Naraku befejezte a beszélgetést, visszahúzta kámzsáját, majd megfordult.
-Rendben, áll az alku, ezentúl mindig itt találkozunk, ide senki nem mer jönni, nem láthat meg senki.-de aztán váratlanul megtorpant.- Ja és jut eszembe mi lesz Keikijokuval, szerintem nem lesz hajlandó veled közösködni...
Kazeneru is elindult, de teljesen más irányba, a gyűlölt nő említésére ökölbe szorult a keze, szemei csak úgy szikráztak a bosszúvágytól.
-Vadrózsát elintézem majd én, öröm lesz saját kezemmel végezni azzal az utálatos szajhával!
Naraku hűvösen felnevetett, majd kezének egyetlen mozzanatára lilás köddé változott, szó mi szó, nagyon megerősödött.
Kazeneru meg testetlen alakot öltve, elindult vissza, Keletre.
Örömmel töltötte el a tudat, hogy egyre közelebb kerül célja megvalósításához, már maga előtt látta Sesshomaru vérbe fagyott testét és Miwako ártatlanul fénylő gyönyörő szemeit, amelyekben már érte gyúltak a szerelem lángjai.
Eljátszott a gondolattal, hogy mit fog kezdeni majd ha Miwako végre az övé lesz...piszkos fantáziájával elképzelte első éjszakájuk minden egyes mozdulatát, és élvezte a gondolatot, hogy hamarosan magáévá teheti a lányt.
Épp amellett a kastély mellett haladt el, ahol akkor Sesshomaru állomásozott, undorodva húzta el száját mikor megérezte öccse szagát, de ez az undor nemcsak a testvéri szeretetből áradt, sokkal inkább az irigység bizonyítéka volt ez, a dühé, hogy öccse yakija még mindig erősebb, mint az övé, a Pokol Úráé.
Talán a gyávaság, talán valami más vezérelte mikor észak felé vette az irányt, így téve egy hatalmas kerülőútat a főváros felé, mert bárhogyis állnak a dolgok, nem kockáztathatott.
Már lassan elhagyta a birtok területét, mikor váratlanul ismerős illatot sodort felé a szél...a semmiből bukkant fel egy magas, vékony alak, nem messze tőle, a földön.
Kazenerunak gyűlölet töltötte meg szívét, mikor felismerte az alakot, örödgi terve azonnal működésbe lépett, mikor alakot öltve leszállt a földre.
-Lám, lám....a kis Rózsa...ilyenkor...egyedül....-jegyezte meg cinikusan, majd elindult Vadrózsa felé.
*
Csak órák elteltével tudtam teljesen rendbe szedni magam, az elmúlét napok eseményei olyan gyorsan követték egymást, hogy szinte engem is magukkal sodortak. Védelmem pillanatok alatt darabokra hullott és úgy éreztem magamat, mint egy hajótörött a viharos tengeren. Mind érzelmileg, mind fizikailag igen hadilábon álltam, idegeim megviselték a Sesshomaruval kapcsolatos, változatlan érzéseim, na meg a történtek, testem meg kimerült volt és gyenge, az alváshiánynak köszönhetően, hiába egy démon sem sebezhetetlen.
Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm onnan, ki kell szellőztetnem gondolataimat, még mielőtt útra kellnénk. Az idő nem a mi oldalunkon állt, a vörös Hold vészjósló jel volt számunkra, nem beszélve a közeledő, sötét, kövér felhőkről, vihar volt készülőben, és ez a csend....ez a feszült csend csak még nagyobb pánikot keltett.
Nem tudom mi történhetett velem, de lépteim egyszercsak nehezedni kezdtek, én meg fáradtam....egyre többször kapkodtam levegő után, az elmúlt napok úgy látszik minden energiámat kiszívták. Az, hogy bárki rám támadhat, meg sem fordult a fejemben, hisz ki merne rám támadni? Az én országomban? Akkor még nem gondoltam, hogy mennyire félreszámítottam magamat.
Csak pár lépést tettem és hirtelen valami gyanússá kezdett vállni körülöttem, erős, vibráló yaki közelségét éreztem....gonosz aura jelenlétét....nem kellett sokat figyelnem, hogy rájöjjek, ki is leselkedik rám a fák takarásából.
Na igen, már csak ez hiányzott és természetesen pont most, mikor ilyen gyenge vagyok, hát ez pompás!
Habár nem láttam, tudtam, hogy Kazeneru csorgatja a nyálát a közelben és vesztemre rám fáj a foga.
Már régen megéreztem, de úgy tettem, mintha észre sem venném, hadd élvezze a helyzetet, addig is időt nyerek, úgy tettem, mintha már meguntam volna sétám és lassú, alapos léptekkel elindultam, vissza a kastély fele, most mindennél jobban kívántam, hogy valaki....Tsukoiu...Sesshomaru...bárki...közbelépjen, de nem jött senki, egyedül voltam.
Reccsent egy ág, tudtam, hogy szándékosan lépett rá, hisz ez nem rá vallott, ő úgy tudott közlekedni, mint egy árnyék, csendben, észrevétlenül, de most ez az apró mozdulat elég volt ahhoz, hogy felfedje szándékát.
Nem volt értelme tovább színlelnem, magabiztosan megfordultam, majd undorral vegyült iróniával megjegyeztem:
-Nocsak....a talpnyaló pincsi esti sétát tart? Vagy talán eltévedtél?
Kazeneru most már teljes lényében mutatkozott előttem, hihetetlen, de egyáltalán nem hasonlított Sesshomarura, igaz ő is kegyetlen, de Kazeneru kegyetlensége, alattomosságából fakad, abból, hogy minnél jobban tudjon élősködni másokon.
Meg kell mondanom, nem tartozott azon ronda, állatformájú démonok közé, akik nap mint nap körülvesznek....kifogástalan megjelenése, sármos arca, ravasz tekintete megannyi yasha szívet megdobogtatott már...viszont Kazeneru még férfinak is útolsó, egy gátlástalan nőcsábász, aki ha akar valamit, azt képes erőszakkal is megszerezni, igaz, erre csak ritkán kerül sor-nálam is nemegyszer próbálkozott, vagyis Seioubunál...Vadrózsával sokkal kimértebb, nem úgy tekint rá, mint egy nőre, hanem, mint egy ellenfélre, aki a hatalmára pályázik, így Vadrózsát illetően, nem férfiúi vágya, hanem gyűlölete és irigysége hajtsa...ami talán még veszélyesebb, mint a testi vonzalom.
Kazenerut nézve elfogott az utálat és a szánalom, nem tudnám elképzelni őt Nyugat trónján...hiszen ő egy haszonleső féreg...és én még az elején, azt hittem, hogy jószándékkal akar segíteni, na igen, abban az időben még naív kislány voltam és persze....csalódott, gyenge, könnyen manipulálható és ő ezt ki is használta...de egyszer meglakol, bizony...egyszer biztosan megölöm.
Kazeneru a szokásos bárgyú vigyorával közeledett felém, én meg lassan, óvatosan hátrálni kezdtem, miközben kezem, katanám neylére csúsztattam, biztos, ami biztos.
-Kit látnak szemeim, Nyugat Első Szajhája...Keikijoku sógun...
-Mit akarsz Kazeneru?-fordítottam komolyabbra a szót, most már nem hátrálva.
Kazeneru gépies mozdulattal ropogtatta meg karmos újjait.
-Mit akarhatnék mást, mint a fejedet te vérszívó kígyó!
Egyáltalán nem lepett meg akarata, tudtam, hogy nem vagyok a szíve csücske, hisz hogy is lehettem volna, mikor mindig szemmel tartottam...és gátat szabtam kegyetlenségeinek, tudtam, hogy megakar ölni, de miért pont most???
-Előbb fog a fejed a kardom által porba hullni, mintsem te bármit is tehetnél ellenem!-rivalltam rá bosszúsan, azzal elő is vontam katanám.
-Azt majd meglátjuk!-mosolydott el a démon, majd ő is kivonta kardját.
Tudtam, hogy semmi esélyem ellene, Kazenerunál nem ismertem jobb kardforgatót, hihetetlen, de ebben még öccsét is lekörözte, verhetetlen volt.
Összecsaptunk, már az első csapásom gyenge volt, és biztos voltam benne, hogy ennél jobbat már nem tudok szúrni...persze neki azonnal feltűnt gyengeségem, így tudva, hogy nyert ügye van, még jobban belelendült a csatába.
-Mi a célod Kazeneru?-kérdeztem két csapás közt, mindent megtettem csakhogy húzzam az időt.
-A Hime naív és hiszékeny, te meg bábuként irányítod, nem csoda, hogy a te malmodra hajtja a vizet...de ezután másképp lesz, ha megtudja, hogy áruláson kaptalak és, hogy rám támadtál és önvédelemből képtelen voltam megölni téged...ki fog törölni még az emlékeiből is....és azután én fogok irányítani...
-Te aljas!-sziszegtem gyűlölködve, minden erőmmel megpróbáltam kiütni a kardot a kezéből. Persze rendkívül múlatatott a gondolat, hogy ilyen simán sikerült átvernem a nagy Kazenerut....
-És mi a célod a hercegnővel? Őt is megölöd?
A démon elkomolyodott, habár csapásia egyre erősödtek, arcáról mégis eltűnt a szokásos elégedett vigyor.
-Nem, vele más terveim vannak, de azokat te már úgysem fogod megérni!-felelte, azzal egy jól célzott csapással belevágott combomba.
A fájdalom aprócska jeét sem mutattam, már megszoktam a fájdalmat, de legbelül villámként hasított belém a hideg bizsergés, a fájdalom első jele, majd éreztem, ahogy vérem lassan végigfolyik lábamon, erőssen megvágott.
Hirtelen támadt ötletem, amit rögtön, gondolkodás nélkül meg is valósítottam. Egy pillantásnyi idő alatt löktem el magam a földtől, majd jó pár méternyire Kazenerutól megálltam.
Éreztem, hogy most, amit tenni készülök számomra is veszélyes lesz, talán halálos, de mi jobb, egy gyűlölt ellenség vagy a önkezed által meghallni? Hát én az utolsóra szavazok.
Hátráltam, majd mindkét kezem kitártam felé, szemeim lehúnytam és erősen koncentrálni kezdtem.
-Ne hidd!....Tövistánc!-jelentettem ki kárörvendő vigyorral, azzal ökölbe szorított tenyereimet szétnyítottam....ezzel egyidőben kipattantak szemeim, engem meg földöntúli fény vett körül...
Szédült sebességgel, színes, fonálszerű képződmények csapódtak ki tenyeremből, Kazenerut meglepetésszerűen érte a támadás, erre nem számított, így már nem maradt ideje félreugrani, eltaláltam...a fonalak félútón megvastagodtak és tüskéket hajtottak, Kazeneru testét, nyakát és derekát vették célba. Én, ennél a támadásomnál, az volt a rossz, hogy nem tudtam megmozdulni, minden erőmmel koncentrálnom kellett, hisz az elmémmel irányítottam a fonalakat, ez volt a legfárasztóbb támadásom, egyszer használtam régebb, a párducszellemek ellen, igaz, hogy hatásos volt, de majdnem belehalltam, egy teljes hónapot átaludtam, pedig akkor nem voltam kimerült, bele sem merek gondolni, hogy mi lesz most, gyengén, minden energia nélkül, de nem tehettem mást, ebben az állapotomban ez volt az egyetlen kiút.
Kazeneru erejét összeszedve próbált kikászálódni a fonalak fogságából, de azok nemhogy engedték, hanem hánykolódására mégjobban szorították, ahol érték véres nyomot hagytak és lassan fojtogatni kezdték Kazenerut.
Most sikerül! Igen, most bíztam abban, hogy sikerül végeznem vele, egészen addig míg váratlanul meg nem borult a világ és el nem fogyott az útolsó csepp energiám, ekkora a démon már a földön kapálózott....mikor a fonalak semmivé válltak, én meg kimerülten a földre rogytam.
Vibráló, gömbszerű valamit éreztem gyomromban, testem megremegett, izzadni kezdtem, hajam már csatakos volt a verítéktől, le kellett húnynom szemeim, hogy ne forogjon velem a világ.
Zöldes szikrák gyúltak szemeim előtt, éreztem ahogy testem összemegy...tudtam, hogy erőm fogytával visszaváltozok...ezt nem hagyhattam, nem tudtam megölni, Kazenerunak nem szabad rájönnie az igazságra, az mindent tönkre tenne.
Útolsó erőmet összeszedve térdre álltam majd sikerült egy parányi szellemgömbbé zsugorodnom, fuldokolva emelkedtem fel, az erős légnyomás miatt vér indult meg számból és orromból. Nem tudtam a gömböt teljesen irányításom alá hajtani, ezért féktelen ló módjára kezdtem el száguldozni, hol nagyon alacsonyan, hol szédítően magasan, úgy cikkáztam az égen, mint egy veszett üstökös, ami bármelyik percben becsapódhat.
Sokáig imbolyogtam szenvedve, mert most aztán tényleg bajban voltam, úgyanis az átváltoztató lötyből már egy csepp sem maradt és ha gyorsan nem jutok újabb adaghoz, akkor nemhogy nem tudok visszaváltozni és lelepleződöm, hanem még meg is halok.
Igen, úgyanis ez a szer, olyan, mint az én régi világomban a drog....ami annyira beszivárog a szervezetedbe, hogy egy idő után képtelen vagy nélküle élni és ha nem kaphatsz újabb adagot akkor meghalsz...
Nekem is, a szer elfogytával elszivárgott minden energiám, és olyan elvonási tüneteim voltak, mint egy drogosnak...
Hosszas viaskodás után, becsapódtam, közvetlen egy barlang szájához, erőtlenül estem hasra a kövön, éreztem, hogy lassan elvesztem az eszméletem, hosszas küszködés után sikerült a barlang falán végigfutó, indákba belekapaszkodnom és felhúznom magam, ezeket a növényeket szorítva indultam el a barlang belseje felé.
Odabent a barlang mélyén, pislákoló fényt pillantottam meg.
„ Hála az égnek, itthon van”-jegyeztem meg megkönnyebülten. Ahogy közelebb vánszorogtam úgy tűnt fel előttem egy aprócska tábortűz, meg egy papnő alakja.
A miko a tűzhelynél ült és egy kis tálban bűzös orvosségot készített, érkezésemre nem fordult meg, továbbra is munkájával foglalkozott.
Mikókhoz illő, piros-fehér öltözete piszkos volt a barlang sáros földjétől, de ez nem zavarta őt, tegeze és nyílvesszői, nem messze tőle a földön hevertek, íjját viszont szorosan maga mellett tartotta.
Erősen szoríthattam a gyenge növényt mert az egyszercsak elszakadt, én meg a földre rogytam.
Csörömpölésemre fordult meg csak, hófehér, holtszínű arcán és fénytelen, baran szemeiben az érzelmek aprócska jelei sem látszottak. Közömbösen tekintett rám, na nem azért, mintha szívtelen lenne, nem, ő egy angyalian jószívű papnő volt, csupán vele is elbánt az élet, akárcsak velem...hasonló módon...mindketten Inu no Taisho fiai miatt szenvedünk, de míg én túléltem Sesshomaru árménykodását, ő meghallt Inuyasha miatt....és ami megmaradt belőle az csupán egy éltettelen test, féllélekkel....úgyanis lelke másik fele újjászületett unokatestvéremben, Kagomében, ezért is hasonlítnak úgy egymásra...az, hogy nem kedvelik egymást, az már más...hisz mindketten úgyanazt a fiút szeretik...átkozott szerelem.
-Kikyo...onegai...segíts!-suttogtam lihegve.
A papnő látva sebesült, legyengült testem azonnal felállt és hozzám sietett.
-Miwako-chan...mi történt? Hiszen te vérzel!
-Most nem ez a legnagyobb gond!-hörrögtem egyre jobban kimerülve.-Elfogyott a szer...nélküle meg...nem bírom ki...
Kikyo fejét csóválva térdelt le hozzám majd felsegített és a tűzhely mellé húzott.
Ahogy előreomlott szétzilált hajam...észrevettem, hogy teljesen visszaváltoztam...legalábbis ezt sugallták, lilás-zöldes tincseim...
-Megmondtam neked, hogy az volt az útolsó...nem adhatok többet, már így is mérgező!-jelentette ki a papnő akaratosan, miközben visszatért munkájához.
-Kérlek....csak most...útoljára...már nagyon közel vagyok a célomhoz!-motyogtam egyre kábultabban.
A mikó felállott, majd egy távolabbi, kihúnyt tűzhelyhez lépett.
-Én adok neked, de tudd, hogy ez lesz a halálos ítéleted, már az is csoda, hogy az előzö adagot túlélted...-tette még hozzá Kikyo aggodalmasan.
-Ne törődj velem, tudok vigyázni magamra, különben is, hamár megbosszultam szüleim halálát, nyugodtan meghalhatok...már úgysem lesz helyem a világban!
Megkönnyebülten tapasztaltam, hogy Kikyo az átváltoztatóiatlos üvegcsét hozza a kezében, majd felém nyújtja, arcán részvéttel és gyásszal.
-Ez olyan, mintha megölnélek, nagyon felelőtlenül cselekedsz Miwako-chan és én vagyok a hibás, mert hagyom!
-Nem, nem a te hibád, én kértelek rá...és hálás vagyok neked!-hadartam, miközben mohón kortyoltam az üvegből. Két korty volt csupán, spórolnom kellett...de megtette hatását....éreztem amint erőm dagályként söpör végig szervezetemen és véremmel keveredve lüktet ereimben, agyam kitisztult én meg visszaváltoztam, pár perc múlva már teljesen jó voltam, ott álltam, frissen és üdén....na meg erősen.
-Domo arigatou gozaimasü...-hajoltam meg hálásan.
-Én a te helyedbe nem hálálkodnék!-felelte hidegen.
-Én akkor is köszönöm!-makacskodtam.
A papnő végignézett piszkos, véres ruháimon, majd szemei megakadtak a combomon ékeskedő vágáson, na igen, az nem gyógyult be.
-Légy óvatos, az a seb, nagyon nem tetszik nekem!-tette szóvá aggodalmát.
-Úgyan már, csak egy karcolás, különben is, most sietek, hajnalodik..és még vissza kell érnem a kastélyba...-hadartam el egy szúszra.-Addig is vigyázz magadra....és ne feledd, ha úgy döntesz, felhagysz a remeteélettel, a palotám előtted mindig nyítva áll.
-Tudom, és köszönöm!-nézett rám szomorúan a papnő.-De nem hiszem, hogy jót tenne nekem az a fényűzés, ami nálad van, jobb szeretem a szabadban, egyedül....remélem még hallok felőled Miwako....sok szerencsét!
Sietve távoztam a barlangból, minden perc számított, hisz indulnom kellett...Sesshomaruval...most hogy már újra a régi voltam, sokkal biztosabban álltam a földön és valahogy sikerült az érzelmeimet is kiűznöm a szívemből, legalábbis egy kis időre.
Tudtam, hogy Kikyonak igaza van azzal kapcsolatban, hogy mérgezem magam, hisz ez valóban méreg, erős méreg...de ez számít most a legkevésbé...ha majd megkell halnom, akkor meghalok, én nem félek...de addig is...még dolgom van....még hátra van a küldetés.
AJÁNLOM AZ OLDALT
