-Tudom, késtem!- fordultam be nagy lendülettel, már nyoma sem volt a pár órával ezelőtti legyengült yashának.
A jelenlevők nem mertek megjegyzést tenni a késésemért, így egyedül Sesshomaru rosszalló pillantását sikerült elkapnom, persze arra nem gondoltam, hogy miért is olyan haragos a démon tekintete.
Csak később jöttem rá, hogy a véletlen folytán úgyanazt a fekete kámzsás köpenyt és hakamát vettem fel, amit akor viseltem, amikor legelőször találkoztunk...nem csoda hát, hogy nem tetszett neki. Bár ez csak neki tűnt fel, a tényt, hogy sántítok mindenki észrevette....habár igyekeztem minnél kevesebbet mutatni a jobb lábamban eluralkodott fájdalomból, viszont sánításom nem tudtam elrejteni.
-Keikijoku-sama, mi történt önnel?-kérdezte végül Novaru-tábornok.
-Áh ez...-pillantottam le szórakozottan sebesült lábamra.- Ez semmiség, csak egy kis karcolás!-hazudtam, hisz nem állhattam elő azzal, hogy a Nagy Kazeneru volt, oly6an aljas és az életemre tőrt, különösen azért nem, met az öccse is itt volt.
-Nincs szükségem arra, hogy egy sebesült asszony hátráltasson!-jegyezte meg Sesshomaru oly kedvesen.
Szikrázó tekintettel néztem rá, majd egészen közel lépve hozzá, szinte már ugatva, válaszoltam:
-Ne aggódjon Nyugat Nagyúra...nem fogom hátráltatni...ez a kis semmiség, nekem meg sem kottyan!
Mire ő válaszképpen dühösen rám mordult, én meg visszamorrogtam...és ez így folytatódott volna még sokáig, ha nem választ szét minket a mindig józan észjárású Tsukoiumaru:
-Elnézést, hogy közbe szólók, de ideje lenne indulni...Sesshomaru!
Végre abbahagytuk egymás fenyegetését és feladatunkra kezdtünk koncentrálni.
Már csak 1 napunk volt hátra, úgyhogy igyekeznünk kellett, titkon be kellett ismernem, hogy Sesshomarunak talán igaza van....nem biztos, hogy tudom így tartani a tempót...dehát nem adhattam fel, ahhoz én túl büszke voltam.
-Ha nem térnék vissza holnap napnyugtakor, megparancsolom, hogy gyertek utánnam!-fordultam Novaru tábornok felé.
-Igenis sogun-sama!-hajolt meg a tábornok.
-Tsukoiumaru elrendelem, hogy....-szólt volna Sesshomaru is, de én még időben megakadályoztam.
-Nem! Nincs szükségünk a Nyugati hadseregre!-vágtam rá harciasan.
-Azt én döntöm el!-ellenkezett a youkai.
-Hát nem érti?Az itt tartózkodó nyugati katonák nincsenek annyian, hogy hasznukat vehetnénk, és napokba telne, mire az erősítés ideérne. Nagyobb hasznukat vesszük az országon belüli védelemben!-magyaráztam határozottan, habár sejtettem, hogy ez túl kevés lesz ahhoz, hogy meggyőzzem Sesshomarut.
Nem válaszolt azonnal, gyilkos tekintettel figyelt, tudta, hogy igazam van, dehát a büszkeség, az mindenek előtt volt nála.
-Ez az én háborúm,Kelet csak besegít!-vágta rá haragosan.
-Nem, ez a mi háborúnk!-feleltem én úgyanolyan hévvel.
Azt hiszem, hogy ennek a mondatnak az igazi jelentését, csak mi ketten értettük, mindenki azt hitte, hogy én is úgyanúgy szándékozom harcolni, mint ő, Dél ellen, pedig ez nem így volt, ebből a szempontból Kelet, csak halvány kisegítő volt. A „mi háborúnk” alatt, kettőnk közös csatáját értettem, az egyre közeledő elszámolnivalónkat egymással és ennek semmi köze nem volt az országainkhoz.
Neki persze ezt nem kellett elmagyaráznom, anélkül is megértette, hogy mire gondolok, így csupán pillantásával válaszolt, majd sarkon fordult és útját a kijárat felé vette.
-Tegyétek, amit mondtam!-szóltam még hátra, majd én is követtem őt.
Elhagyva a várost, mindketten testetlen alakot öltöttünk és úgy haladtunk tovább, fej-fej mellett, lassan már az tűnt fel, hogy bizony versenyezünk, persze nem hagytam magam, ne gondolja, hogy azért mert nő vagyok, gyengébb vagyok nála.
Gyors iramunknak hála már reggel elértük a Dél-i határt, innentől viszont gyalogosan kellett haladnunk, szellemgömb formában hamar felfigyeltek volna ránk.
Pocsék reggelünk volt, a szürke, beborult égbolt azt sugallta, hogy még mindig este van, szerencsére nem fújt a szél és esett az eső, így elmosta szagunkat, na meg nyomainkat, viszont a ránk tapadt undorító sártól nem tudtunk megszabadulni, az időjárás és a sár volt az, ami még komorabbá tette mindkettőnk hangulatát. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, míg végül, piszkosan, haragosan megérkeztünk a fővárosba.
Én személy szerint semmi sem vágytam jobban egy forró fürdőnél, még néhány száraz ruhánál, de ez ebbena helyzetben csupán kósza ábránd volt. A combomon levő kötésen már régen átütött a vér, csalódottan tapasztaltam, hogy sebem nem hajlandó beforrni.
Vérem szagát Sesshomaru is érezte, ebben biztos voltam, időnként lábamra pillantott...azt várva, hogy elkezdek panaszkodni, de mivel nem tettem, bosszúsan tovább indult.
A város kapujához érve mindketten megtorpantunk, innetől kezdve már nem mehettünk együtt...túl feltűnő lett volna, rejtőzködnünk kellett.
-A tiéd Seharu...én megkeresem azt a féreg Narakut!-osztotta ki a parancsokat Sesshomaru és be kell vallanom igazságosan.
-Rendben, itt találkozunk, éjfélkor....ha valamelyikünk késik...azt nem várjuk meg....azonnal indulunk vissza!-folytattam én határozottan.
A kutyaszellem helyeselt majd mintha csak a köd nyelte volna el, eltűnt szemeim elől.
Arról persze elképzelésem sem volt, hogy mégis hogyan szándékozik lefülelni a mindig éber Narakut...
Én a magam részéről, már felkészültem a mai napra, beépített embereimnek köszönhetően nem kellett bújkálnom, szabad belépést kaptam Seharu Nagyúr ma esti „ ünnepségére”, amire, hát, hogy is mondjam...tisztességes lányok nem mennek el....
Dél Úra, híres volt nagyfokú perverziójáról és állandó kéjvágyáról, egyszóval egy beteg alak volt, aki jól érezte magát olyan nők kőzelében, akikhez hozzá is érhetett.
Különösen vonzódott a kontinensről származó nők iránt, akik úgynevezett hastáncot táncoltak és arcukat fátyol mögé rejtették, míg testük majdnem meztelenül tárult a kiéhezett férfiak szemei elé.
Seharut lenyűgözték ezek a nők és rendszeresn szervezett összejöveteleket, ahol ezek a „kéjnők” szórakoztatták a vendégeket.
Egyik kémemet sikerült bejuttatnom ezek közé a nők közé...és így sikeresen én is részt vehettem a mai rendezvényen, persze volt némi előítéletem a viseletet és a kirívó viselkedést illetően.
Miriam, egy, a kontinensről származó hastáncosnő volt, aki most egy nagysikerű bordélyházat futtatott a fővárosban, illik róla tudni annyit, hogy előbb járt Keleten, aztán került Délre...
Szerencsésen bejutottam a fővárosba, senki sem tűntem fel, hisz itt annyi a furcsa lény, épp egy koszos, ázott vándorra figyelnének fel a lakók.
A bordélyház utcáján nagy volt a csend, az igazi élet itt csak éjfél után kezdődik, addig mindenki elkerüli ezt a helyet.
A hatalmas épület, amely a hastánconők rezidánciája volt, inkább hasonlított egy könyvtárra, mint egy bordélyházra, a frissen festett, díszes ablakok, na meg az épületben uralkodó fényűzés azonban halványan tükrözte a ház jellegét.
Miriam már várt rám, azonnal megismertem, egyik fuszuma előtt állt, karba tett kézzel, hanyagul összefűzött kimonóban.
Halandó létére, rendkívül szép és fiatal nő volt...nem mutatott többet 20-nál, pedig már jócskán túl volt a 40-en. Szőke haja kócosan omlott alá vállaira, kék szemei, karikásan, fáradtan csillogtak, csak nem rég ébredhetett fel.
Mikor meglátott rögtön elém sietett és alázatosan meghajolt.
-Keikijoku-sama, légy üdvözölve szerény hajlékomban!-motyogta maga elé megilletődve.
-Úgy látom jól megy a sorod!-néztem körül diszkréten, amjd intettem, hogy álljon fel.
-Igen és ezt mind neked köszönhetem Shougun-sama...
-Elintézted, amit parancsoltam?-tértem a lényegre a szokásos hűvösséggel.
-Igen Shougun-sama, ha nem találod túl megalázónak, egy magamfajta táncosnőnek öltözni!-sajnálkozott Miriam.
-Van más választásom?-tettem fel a költői kérdést.
-Ez az egyetlen mód, hogy biztonságban bejúthass a palotába.-helyeselte.
-Gondoltam!-húztam el keserűen a számat.
-Jöjj, én majd mindent elmagyarázok!- azzal bekísért a legközelebbi terembe.
A délután azzal telt, hogy Miriam megmutatta az alaplépéseket és azt, hogy hogyan kell csípőt táncoltatni, még soha nem csináltam ilyet és habár nem mutattam rendkívül szórakoztatónak találtam. Aztán elmagyarázta, hogy mi a teendőm, mit mondjak, hogy álljak, hogy üljek...stb...én ezekből csak keveset jegyeztem meg, mert minduntalan máshol járt az eszem, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy vajon mit csinálhat most sesshomaru? Vajon, hogy boldogul? Megtudott vajon valamit?
Estére, úgy ahogy de felkészültem, Miriam öltöztetőnői elkészítettek az előadásra. Tincseim, két forró vaslap közé fogva kiegyenesítették, erről az jutott eszembe, hogy otthon is így működött a hajvasalóm...hihetetlen, hogy már ekkor ismerték, na jó....ez azért nem volt a legjobb megoldás...dehát minden kezdet nehéz.
Egyszóval, mélybordó hajam összes hullámát eltűntették, majd az immár vadegyenes hajam lófarokba kötötték a fejem tetején, sem arcom, sem ajkaim nem festették ki, az a kendő alatt úgy sem látszott, a hangsúly inkább szemhéjaimon volt, amiket feketére festettek, így téve még nagyobbá szemeim.
Minden öltözékem egy parányi fekete, gyémántokkal kirakott bugyi, na meg egy úgyanilyen melltartó volt, szerencsére heves tiltakozásomnak kösöznhetően sikerült kiharcolnom egy kendőt, amit derekamra köthettem. Problémát jelentett a combomon húzódott hatalmas vágá is, amit végül hosszú fekete szallaggal tekertünk körbe.Arcom orromig teljesen eltakarták egy fekete kednővel, amit a copfom alatti, hosszőú fekete fátyolhoz rögzítettek, így csak szemeim látszottak....
Rendkívül kényelmetlen és veszélyes öltözet volt ez, mivel a lenge selymek alá képtelenség volt fegyvert rejteni, még egy parányi tőr sem fért volna el sehol...kockáztatni meg most kivételesen nem akartam.
Végül, hosszas morfondírozás után mentőötletem támadt, végső megoldásként két, éles végű hajtűvel rögzítettem copfomat, reménykedve abban, hogy ez majd megvéd....
Elérkezett az este és végre sikerült bejutnom a palotába....ahogy haladtam, újra álruhában a kivilágított folyósókon, a táncosnők tömegében, tisztára deja-vu érzésem támadt....egy ehhez hasonló helyzet jutott eszembe...mikor gésának öltözva osontam be az Északi palotába, de akkor minden más volt...nem kémkedni mentem, hanem azért hogy harcoljak a szerelmemért, naív voltam és ostoba....na hiszékeny és gyenge...
Egy kicsit elszorult a szívem, ahogy erre gondoltam és kezdett lámaplázzam is lenni, szavamra mondom, 10 éve nem éreztem ilyet, de mégis, most szinte folytogatott, aztán már nem volt időm ezen morfondírozni, a folyósó hirtelen elfogyott és széttárultak a Seharu bűnbarlangjának kapui...
Gyomrom borsonyira zsugorodott, torkom kiszáradt és olyan Miwakósan éreztem magam, hogy már attól féltem a várazsital hatása gyengül.
Nagy fényességet és zajos tömeget vártam, de helyette egy elfüggönyözött, takarókkal és színes párnákkal bórított hálóteremhez hasonló szobába léptünk be. Itt-ott éget egy-két gyertya hangulatos fényt kölcsönözve a teremnek.
A helyiségben nagy volt a ricsaj....egy hatalmas körbe férfiak ültek, mellettük táncosnők nevetgéltek...vagy éppen mást csináltak....mindenki előtt ételek százai tornyosultak....
Csalódottan tapasztaltam, hogy a jelenlevők, mind erős youkaiok....akik még e jeles alkalomra is magukkal cipelik páncéljaikat és fegyvereiket.
Egy nagy kört alkotva ültek, és a kör közepén nem volt semmi, volt egy olyan tippem, hogy ott fogunk táncolni....hatalmas aranyszínű párnák közt ott ült Seharu, a tűzdémon....idáig még soha nem találkoztam vele, mindig követeken keresztül intéztük ügyeinket.
Csak most, hogy szemtől-szemben láthattam, igazolódott be a szóbeszéd, ami Dél Úrára terjengett, valóban félelmetes alak volt, na nem mintha ronda vagy állatszerű lett volna...sőt ellenkezőleg, rendkívül jóképű férfi lett volna, ha nem lett volna ilyen rettentően különös. Első látásra olyan volt, mint egy normálisnak mondható vérbeli youkai, magas termet, harcedzett, izmos test, széles vállak, hosszú, rendellenes színű naracssárga haj,.....második látásra viszont kezd egyre gyanúsabbá vállni, úgyanis míg egyik szeme vérvörös színben pompázott, a másik a kék legfurcsább árnyalatát sugallta, csupán fekete írisze egyezett....homlokát torz csillag díszítette, a csillag sugarai átérték egész homlokát, durva, szögletes vörös méregcsíkjai meg vaddá tették, az amúgy finom vonású arcot...harmadik pillantásra meg valósággal megrémültél tőle, ahogy kéjenc, nem sok jót sejtető, cinikus mosolyát rád villantotta, ahogy kivillantak hatalmas, hegyes szemfogai, vagy ahogy különös szemeit rajtad legeltetette, tisztára olyan érzésed volt, mintha gondolatban vetkőztetne és ez úgyebár, nem valami kellemes. Ő az a fajta tigrisszellem volt, aki rémületet keltett minden nő szívében...félelmet, de nem undort....legalábbis a jelenlevő yashák tekintete mást tükrözött. Hűvös, félénk vonzalmat véltem felfedezni a táncosnők szemeiben....akik félték, de úgyanakkor, csodálva rajongtak Úrukért....a hatalmáért és az erejéért. Ezt Seharu is tudta...ezért nem volt tekintéllyel a nők iránt, sokat meséltek róla...és kalandjairól...a legszebb, legerkölcsösebb hercegnőket csábította már el és csalta ágyába, de míg partnerei érzelmileg kötédtek hozzá, ő csak az élvezeteket halmozta, neki csak egy nő egyszer kellett, soha nem tette magáévá kétszer, úgyanazt a nőt. Számára a gyengébbik nem, nem volt más, mint puszta, egyszerihasználatú, eldobható játékszer.
Tudtam ezt és ezzel a tudattal viszonyultam is hozzá, nem törődve cinikus, soha le nem fagyó mosolyával, meg kéjes pillantásával elfordultam tőle és mindenkire néztem csak rá nem.
Talán a megjelenésem volt az, ami mégis a vesztemet okozta, úgyanis jócskán kitűntem a többi táncosnő közül....többek közt termettemmel, míg a halandó nők alacsonyak és vékonyak voltak, én egy fejjel magasabb és izmosabb voltam náluk...testem idomai sokkal durvábbak és szembetűnőbbek voltak, mint az övék, akik életükben nem nyúltak fegyverhez.
Elkezdődött a tánc, a hastáncosnők csodálatosan tudtak lejteni....én az elején még próbáltam követni a lépéseket, de aztán belezavarodtam, így végül úgy mozogtam, ahogy éppen tetszett....felidézve a régi fergeteges bulikat a diszkókban. Persze ez egyáltalán nem hasonlított a táncosnők középkori, visszafogott mozdulataihoz....na dehát csak ennyi tellett tőlem.
Közben tekintetem ide-oda kapkodva próbáltam kifürkészni Sesshomarut....vagy Narakut, de legnagyobb sajnálatomra egyiküket sem láttam, kezdett olyan érzésem lenni, hogy az inuyoukai nem járt sikerrel.
Azt nem tudhattam, hogy hogy reagál táncomra Seharu, mivel nem néztem rá, csak akkor pillantottam fel, mikor leállt a zene, megkönnyebülten sóhajtottam fel...vlge az előadásnak....most jöhet a kémkedés...mikor megszólalt a Nagyúr...
-Az ünnepségnek ezennel vége, mindenki kifelé...-hát be kell vallanom, ennél még Sesshomaru is udvariasabb szokott lenni vendégeit illetően, micsoda búcsú...hogy mekkora egy paraszt...
Sietve kapkodtam fel kendőimet és már iramodtam volna kifelé, mikor megállított, furcsán csengő...félelmetes....hangja.
-Mindenki....kivéve azt a szépséget, akinek fekete szallag van a lábán!-pech, kuncogtammagamban, nem lennék annak a lánynak a helyébe, aki most itt marad, egyedül, ezzel a perverzzel...na de ez van, nincs mit tenni...-ekkor, mintha csak földbe gyökerezett volna a lábam, ijedten, falfehéren megtorpantam.- na várjunk csak...fekete szallagot mondott?- félve néztem le lábamra, szallagomra.- áh biztosan nem hallottam jól...-nyugtatgattam magam-...de, jól hallottam...de talán még más is hordott itt ilyen szallagot....- reménykedve néztem körbe és csalódnom kellett, csak én viseltem ezt, egyedül.
A többiek engedelmesen kimentek, én meg még mindig úgy voltam, ahogy maradtam...össze kellett szednem minden erőmet...nehezemre esett a közömbösség álarca alá rejtenem haragom...félelmem...komolyan mondom, hogy jobban féltem ettől az alaktól, mint a legocsmányabb szörnytől, akivel valaha találkoztam.
-Rám gondolt?-fordultam vissza és igyekeztem érzéketlen maradni.
-Igen...rád...gyönyörűen táncolsz....és magad is elbűvölő vagy...-felelte Seharu, hangja nem volt férfiasan mély, inkább olyan átlagos, de mégis...bújkált benne valami haragos ridegség...amitől megijedtem.
-Domo arigatou gozaimasü!-válaszoltam félvállról de nem hajoltam meg, nem engedte a tekintélyem, még akkor sem, ha most nem voltam több egy táncosnőnél.
-Te más vagy, mint a többi onna...-kezdett bele rámenős beszédébe, miközben felemelkedett a helyéről és elindult felém.
Én kétségbeesetten pillantottam a bezáródó shoujik felé.
Csak előttem állt meg...szorosan előttem....kb olyan magas lehetett, mint Sesshomaru...de narancssárga haja azt a hatást keltette, hogy ő az, aki mindenki fölött áll.
Karmos újjait lágyan végighúzta meztelen karomon, majd vágyakozva rám mosolygott...ettől a kéjenc mosolytól a vérem is meghűlt, de mindent megtettem, csakhogy ne vegye észre, mennyire is tartok tőle.
Nem elégedett meg karom simogatásával, kezei felkúsztak, meztelen hasamon....végig melleimen, majd bekúsztak tarkómhoz.
-Tökéletes nő vagy...megfelelő egy tökéletes éjszakához...-suttogta a fülembe, majd gyengéd csókot lehelt a nyakamra.
-Miből gondolja, hogy én megfelelőnek találom?-feleseltem vissza, egyik kezemmel óvatosan lefogva sajátját.
Hangosan felnevetett:
-Ebben egészen biztos vagyok, meglátod...nem fogsz csalódni bennem!
Már épp le akartam volna ütni, mikor halk kopogás halatszott az egyik shoujin.
Seharu egy kissé dühösen szólt ki:
-Mi van?
A shouji elhúzódott és belépett...Naraku...
Még csak ez hiányzott- mormogtam dühösen.-amilyen idióta még képes és felismer, nem nem hagyom, hogy mindent tönkre tegyen.- gyorsan hátát fordítottam a bejáratnak és az egyik közeli asztalhoz térdeltem és szakét töltöttem magamnak....abban reménykedve, hogy talán így nem láthat meg.
-Seharu Nagyúr...nem zavarlak sokáig...csupán ismertetni szeretném veled a tényeket!
Végre, valami hasznom is van...-vidultam fel, és hallgatózni kezdtem.
-Mondd...de gyorsan, mert dolgom van!-sürgette a tigrisdémon.
-A kémünkről van szó!-kezdett bele Naraku.
-Mi van Amaya Himével?-sietette a taiyoukai.
A név hallatán épphogy infarktust nem kaptam, kikerekedtek a szemeim...majdnem leesett az álam a megdöbbenéstől, Amaya? Sesshomaru felesége? Áruló?
-Híreket küldött, Sesshomaru nincs sem Keleten, sem Nyugaton, sem Északon....meg van győződve afelől, hogy itt van, azzal a Keleti szukával.
-Vadrózsával?-kérdezett rá a tigrisszellem titokzatosan.
-Hai!
Forrt bennem a düh és az égre is megesküdtem, hogyha ez a kis liba elárulja Keletet is, én abban a percben kinyírom, úgyanúgy, mint az apját.
-Vadrózsa....meglátod barátom...az a nő...egyszer még, az enyém lesz!- nagyot nyeltem, ha tudná, hogy akiről beszél az épp itt van...a háta mögött...te jó ég, mi lesz ebből ha kiderül...
-Na, nem bánom!-folytatta a Nagyúr, kettőzzék meg az őrséget a kapuknál és a határvonalon, küldjél ki kémeket...megfigyelőket....senki nem tévesztheti szem elől őket...
-Bízhatsz bennem Nagyúram, ha itt vannak, megkerülnek...
Seharu kárörvendően felnevetett:
-Ha nem is kerülnének meg...innen egyelőre úgysem juthatnak ki!
Naraku, feltehetően bólintott, majd a shouji kattanó hangja jelezte, hogy távozott, megkönnyebülten, emelkedtem fel és fordultam Dél Úra felé.
-Hol is tartottunk?-közeledett újra felém, én meg lassú hátrálásba kezdtem, a menekülésről szőtt terveim mind inkább homályba vesztek, már nem láttam esélyét a szökésre...rá támadni sem lett volna tanácsos...itt volt Naraku és talán Seharu is....na meg a többszáz fős őrség, öngyilkosság lett volna....az egyetlen aki, segíthet, az inkább akarja a vesztem, mint az életem, úgyhogy nincs remény. Ennek függvényében próbáltam felvértezni magam és kitalálni valamit, valamit amivel talán elterelhetem Seharu figyelmét céljáról...jobban mondva testemről.
A hallottak nemhogy feldühítettek hanem még össze is zavartak, egyre kevésbé tudtam józanul gondolkodni.
-Mit akar tőlem?-értetlenkedtem.
Seharu újból elmosolyodott:
-Úgyan már drágám...hát nem tudod....téged akarlak...a magaménak akarlak, itt és most!-már épp elért volna újból, de én megkerülve az asztalt ismét mögéje kerültem.
-Túl sokat akar egyszerre!-válaszoltam józanul, egérút után kutatva.
-Majd meglássuk, elég volt a játékból...itt az ideje, hogy én is szórakozzak!-azzal egyetlen mozdulatával mögöttem termett, átkarolta derekam és belecsókolt a nyakamba, miközben szabad keze melleimet barangolta be, rém kellemetlen érzés volt, kirázott a hideg.
Lábával elhúzta a mögöttünk levő shoujit, majd bependerített rajta, mire észbe kaphattam volna, akkorra már egy hatalmas futonon feküdtem, selyempárnák és takarók közt, kétségbeesetten.
Seharu valószínűleg már most elveszíthette a fejét, mivel azonnal megszabadult haorijától és rám feküdt.
Miközben nyakamat csókolgatta és testem fogdosta, én lelkem mélyén imáimba temetkezve fohászkodtam a lehetetlenhez....
Soha nem gondoltam, hogy kerülhetek még egyszer az életbe olyan helyzetbe, amikor újból az ő segítségét kérem, mert csak ő segíthet.
-Sesshomaru....segíts!-suttogtam gondolatban, miközben lehúnyva szemeim megpróbáltam megnyugodni.
*
Éjfél van. Gondolhattam volna, hogy megint késik. Jellemző, nők, mind egyformák....Már jócskán elmúlt éjfél, még mindig nem jön. Az ostoba, biztosan bajba keveredett. Nem az én dolgom, az ő baja, minek kellett jönnie?...Nem jött, elbukott, itt az ideje, hogy visszamenjek...megbeszéltük, ő mondta, hogy aki nincs itt éjfélkor, az marad.
Semmi közöm hozzá, magának kereste a bajt....a nagyszájú...most aztán hősködhet...de egyedül.
A taiyoukai unott léptekkel távolodott a kastély kapuitól, undorodva tapasztalta, hogy a közelben hemzsegnek Naraku darazsai és Seharu kémei.
Nem vallottam kudarcot, még szép, hisz én soha nem hibázom...ez az onna viszont...grrrr az agyamra megy.
Már lassan elhagyta volna kastélyt mikor elméjében egy villám sebességével tört útat egy hang, valami mélyről jövő, kétségbeesett hang, Vadrózsa hangja.
„ Sesshomaru, segíts!”
A démon megtorpant, tisztában volt azzal, hogy nem a képzelete játszik vele, Vadrózsa bajba van és őt szólítja.
Megállt, majd lassan újból elindult, elhagyva a fővárost, elhaladt egy parasztház kertje mellett.
Az ég tiszta volt, már nem esett, viszont a csípős hideg fagyosan borult a tájra.
A taiyoukai, bár nem hallgatott Vadrózsa hívására, gondolatai még mindig a nő körül forogtak, nem tudta kiverni a hangot a fejéből.
Elhaladva a kert mellett ismét megállott, tekintete megakadt a kert résein közt kihajló rózsabokron.
A késő ősz ellenére a csupasz bokron, egyetlen egy virágot pillantott meg, egyetlen egy, elfeketedett, mégis elő rózsát...szirmain csillogtak a fagyott esőcseppek....pillanatok teltek el és ő még mindig a rózsát nézte és nehezen felsóhajtott.
-Baka onna-morrogta alig hallhatóan és visszafordult....léptei gyorsultak, majd egy nyíl sebességével indult vissza, Seharu palotájába.
AJÁNLOM AZ OLDALT
