Vadrózsával a karjaimban nyomott el az álom, csak kevéssel hajnalhasadás után ébredtem fel. Csodálkozva néztem körül, nem rám vallott ez a furcsa álmosság...egy pillanatig nem is tudtam mi történt...megpillantva a még mindig mellkasomon alvó yashát jutottak eszembe az éjszaka történései.
Furcsa érzés volt, ez a mindent feledtető, harmónia és nyugalom, ami most minden tagomat bejárta...jó volt így feküdni, vele.
Hosszasan néztem őt, háboríthatatlanul aludta az igazak álmát, olyan békésen, mintha nem sietne sehová és nem üldözné senki.
Mélybordó haja szétterült hátán, eltakarva kecses vállait, arca nyugodt volt és szelíd, nem olyan, mint általában szokott lenni.
Figyeltem őt, csendesen és rá kellett jönnöm, hogy talán nem azt a nőt tartom a karjaimban, akivel a tegnap még olyan gyűlölködve elindultam...teljesen más volt...békés és gyenge...
Szívem szerint még sokáig feküdtem volna így, megvárva míg felébred és maga mellett talál...de rá kellett jönnöm, hogy ez így nem lesz jó...
Lassan tudatosult bennem, hogy mit is tettem és, hogy mennyire nem szabadott volna...már tisztán emlékeztem rá, hogy hogyan is kezdődött ez az egész...egy játéknak indúlt...két gyűlölködő ellenfél közt, de a végén másképp alakult...
Lelki szemeim előtt felsejlett asszonyom, Amaya képe....de bárhogy is próbáltam rá összpontosítani, minduntalan a karjaimban alvó nőre síklott vissza pillantásom.
A vágy, ami az éjszaka tarthatatlanul útólért és azóta üldöz, amióta először megpillantottam, még mindig nem tűnt el...sőt most mindennél jobban akartam, hogy az enyém legyen...
Azt hittem, hogyha megkapom őt, akkor majd nem fogok rá többé vágyni...tévedtem...jobban vágytam rá, mint valaha...
Vadrózsa olyan örömökben részesített, amilyenekre nem is számítottam...soha egyetlen asszonnyal sem éreztem ezt...na jó..talán egy valakivel...de az már nagyon régen volt...
Nem tudom mi ez....ez a mindent felülmúló érzés, amit iránta érzek...egyik percben gyűlölöm....a másikban viszont...áh...nem is tudom mit érzek.
De az az egy bizonyos, hogy ez még egyszer nem történhet meg...helytelen és veszélyes a közelsége...az országomra nézve...nem követhetek el még egy hibát.
Nehezen sóhajtottam fel, ahogy eddig ölelő karom megemelkedett és végleg elengedte őt....halkan, óvatosan kelltem fel majd sietősen felöltöztem, ő még mindig zavartalanul aludt, aminek én kifejezetten örültem.
Felcsatoltam páncéljaim, majd elindultam a kijárat fele...megtiltva magamnak, hogy még egyszer visszanézzek rá...
Nem ment, sehogyan sem ment, megtorpantam és megfordultam és elindultam visszafele...
„ Nem...elég volt!”-parancsoltam újra magamra azzal végleg elhagytam a barlangot.
*
Fázosan, dideregve ébredtem, nehézkesen nyítottam fel szemeim....majd egyik kezemet végighúztam fekhelyemen....csak a puha szőrmét éreztem....ő már nem volt ott.
Azonnal felültem majd kétségbeesetten keresgélve körülnéztem....nemhogy nem volt mellettem, mikor felébredtem...a barlangban sem találtam rá...
Elszorult szívvel hanyatlottam vissza fekhelyemre, rendkívül nyomorultul éreztem magam...
„ Te ostoba, hisz ez csak egy játék volt, mit vártál? Hogy majd mellette ébredsz...ő meg kedves és gyengéd lesz? Úgyan már Miwako...ébredj fel....és ne álmodozz tovább....ez számodra sem volt több egy játéknál...de a játéknak ezennel vége...kellj fel és lépj tovább...feladatod van, koncentrálj arra és felejtsd el őt...gyűlüld újra őt...hisz végezned kell vele...hogy akarod így megtenni? Hogy akarsz így bosszőt állni a szüleidért? Mit tettél? Szövetkeztél az ellenséggel...neki adtad magad, elárultad a családod...az országot...hibáztál...még egyszer nem követheted el úgyanezt...többé nincs megengedve, hogy hibázz!!! Ébredj fel hát és lépj tovább!!!!”-gondolataim parancsként hatottak rám, villámgyorsan ugrottam fel majd magamra kapkodtam ruháim, néhány perc elteltével már újra a régi voltam, csupán lelkem mélyén, ott legbelül éreztem a hiányát és vágytam rá, még mindig, titokban. Ahogy elindultam, kezemben prémjével, újból feltűntek szemeim előtt közös éjszakánk képei, libabőrös lettem az emlékétől...biztos voltam benne, hogy soha nem fogom elfeledni.
De úgyanakkor gyengének és megalázottnak éreztem magam, mikor belementem kettőnk kínzó játékába, már akkor is tudtam, hogy mivel állok szemben és, hogy mire számítsak, világosan tudtam, hogy egy olyan erős, hidegvérű taiyoukai, mint amilyen Sesshomaru, nem engedheti meg magának azt a megaláztatást, hogy gyengének mutatkozzon. Tudtam, hogy csak erre az egy éjszakára kellek neki, tisztában voltam vele és mégis odaadtam magam..,neki...
Mondanám, hogy megbántam, de hazudnék...igen, meglehet, hogy elárultam az országot, a családom, talán magamat is....meggyaláztam szüleim emlékét is...de nem bántam meg...
Szükségem volt rá, arra, hogy 10 év után...újból érezzem őt...még egyszer útoljára, mielőtt ellene fordulnék...és talán neki is szüksége volt rám...hisz szenvedélye olyan nagy volt, mintha már évek óta nem lett volna senkivel, pedig biztosra veszem, hogy míg én 10 éven át remeteként éltem, ő egyáltalán nem vonta meg magától az élvezeteket.
Akart engem, mint ahogy én is őt...abban a reményben hagytam magam, hogyha talán most megkap többé nem fog közeledni felém...és akkor számomra sem lesz akkora a kísértés na és persze a kín...és biztos voltam benne, hogy elértem célomat...többé már nem fog vágyni rám...ezt bizonyítja az is, hogy itt hagyott.
Megnyugtatva magam és lassan túltéve háborgó lelkem az éjszakán, felvettem szokásos álarcomat és Vadrózsás viselkedésemet és, mintha mi sem történt volna, elhagytam a barlangot.
Egy keskeny ösvényen ereszkedtem alá, abba a völgybe...ami kivezet Délről....nem gyalogolhattam fél órát sem, mikor hirtelen feltűnt előttem Sesshomaru alakja.
Megkeményítve szívem haladtam el mellette, úgy téve, mintha most látnám először, majd egy erőteljes mozdulattal hozzávágtam prémjét.
-Induljunk!!!-tettem még hozzá, azzal nem törődve reakciójával folytattam útam.
Lopakodva és sajnos gyalogosan osontunk a bozótok és szakadékok közt...minden érzékeinkkel figyelve arra, hogy ne hibázzunk.
Aztán nem is tudom hogyan, de a youkai mellém került.
-Sikerrel jártál?-szólaltam meg kisvártatva.
-Mondhatjuk úgyis!-kezdett bele a youkai.-Túlerőben vannak, 800 lovas, 1000 íjjász.....és vagy 4000 gyalogos.
-Hogy lehetnek ennyien?-kiálltottam fel elszörnyedve.
-Többnyire Naraku halott harcosai, a többiek mind youkaiok...csupán néhány félszellem van köztük.-folytatta Sesshomaru.
-És a halandók?-kérdeztem rá kíváncsian.
A démon gúnyosen elhúzta a száját, majd csípősen megjegyezte.
-A halandóknak nem veszik hasznát, különben sem élnek Délen ningenek.
-Áh, vagy úgy!
-A következő Teliholdkor fognak támadni és a keleti területek, Északi határain szándékoznak betörni.
-Hacsak mi meg nem előzzük őket!
-Hai-bólintott helyeslően.
Mindketten elhallgattunk és csendesen tovább haladtunk reméltem, hogy nem fog rá kérdezni, de tévedtem.
-Te mit tudtál meg?-összerezzentem, nem tudtam mit mondhatnék, ismertem annyira a démont, hogy tudjam, bizonyíték nélkül semmit nem hiszen el, nem akartam még jobban magam ellen fordítani, azzal, hogy a feleségét vádolom árulással, az elmúlt éjszaka után még azt hinné, hogy a féltékenység beszél belőlem....és azt az örömet nem adtam volna meg neki.... Sokkal jobbnak láttam ha Amayáról magam gondoskodom.
-Árulók vannak Keleten!-válaszoltam csendesen.
Nem szólt semmit, hisz Kelet ügye nem rá tartozott, most az egyszer örültem a szűkszavúságának.
Az út további részében egy szó nem esett köztünk, sikeresen, észrevétlenül hagytuk el Seharu birodalmát, innentől már Sesshomarut sem láttam többé, úgyanis alakot váltottam és az út többé részét szellemgömbként folytattam.
Egyenesen a Kelet-i kastély udvarán landoltam, megpillantva a sok, várakozó, kíváncsi szellemet elment a kedvem a társalgástól.
Mihelyt földet értem, rögtön, minden féle magyarázat nélkül felsiettem a lépcsőn készen arra, hogy belépjek a kastélyba.
Sesshomarut megrohamozták emberei...vagyis démonjai...így maradnia kellett, ahogy befordultam, akaratlanul is visszanéztem...természetesen azonnal találkozott pillantásunk, reflexszerűen fordítottam el fejem, majd eltűntem a folyósók labirintusában.
Útam, nem Vadrózsa szobája, hanem Seioubu hercegnő lakosztálya felé vettem, belépve rég nem látott hálótermembe szembe találtam magam Kazukóval, eredeti alakjában volt és engem várt.
Mikor megpillantotta kétségbeesett arcom, elszörnyedve felkiálltott:
-Miwako-chan...mi történt?
Még csak ennyi kellett nekem, nem bírtam tovább tűrtőztetni...belefáradtam ebbe a kemény, szigorú álarcba, minden további nélkül szaladtam Kazukóhoz, majd átölelve barátnőmet sírva fakadtam.
A félszellemnőt épp annyira lepte meg a dolog, mint engem....hisz 10 év után, most látott sírni, először.
Sokáig zokogtam így, csak akkor nyugodtam meg, mikor testem zöldesen felderengett, én meg végre eredeti alakomban találtam magam, Seioubu Hercegnőként.
Sietve töröltem le könnyeimet, majd erőt véve magamon megszólaltam:
-Nagy hibát követtem el Kazuko-chan...elárultam az országom!
Kazuko szemei rémülten elkerekedtek.
-Nani?-kiálltott fel ijedten.
-Ezt a hibát magamnak kell kiküszöbölnöm....mától felmentelek kötelezettségeid alól...nem kell többé hercegnőt játszanod!
-Micsoda? Dehát, akkor ki fog lenni a hercegnő?
-Az, aki valójában....én!
A félszellemnő értetlenül bámult rám.
-Ezt nem értem...és akkor ki lesz Vadrózsa?
-Senki....itt az ideje, hogy Keikijoku egy kis időre eltűnjön...-válaszoltam határozottan.
-Dehát miért? Nem értem!
-Gyengül az akadályom Kazuko-chan...áldozatokat kell hoznom a védelemért... –hadartam el szippogva, azzal behúztam magam mögött az onsen shoujiját.
Megkönnyebülten tapasztaltam, hogy Sesshomaru illata, a varázsitalnak köszönhetően eltűnt testemről, így nem kellett többé attól tartanom, hogy bárki rájöhet valamire.
Sietve fürödtem meg, majd Kazuko díszes frizurát csinált nekem, olyat amilyet egy hercegnő hordhat, szintén segítséggel felöltöttem a legszebb kimonómat és kifestettem magamat, bevallom furcsa és kényelmetlen érzés volt újra a saját bőrömben lenni, a sok csata után nehezen tudtam megszokni régi külsőmet. Hiányoztak a páncéljaim és a fegyvereim...na meg a kényelmes hakama....de mindezt, most egyenlőre el kell felednem, legalábbis egy időre.
Átalakulásom után Kazukónak is nyoma veszett, határtalanul boldog volt, amiért végre kimenőt kaphatott...biztos voltam benne, hogy ma már nem fogok találkozni vele.
Szomorúan, nehéz szívvel néztem ki a jégvirágos ablakon, szemeim a szürke viharfelhőkön legeltettem....innen belátni az egész tájat....a fővárost és a környező vidékeket...de a régen oly kellemesnek ható látvány, most még jobban kedvem szegte...minden szürke volt és kopár...a tavasz élénk színeit csupán a díszes kimonójúkban sétáló daymio asszonyok sejtették.
Aztán váratlanul elhallt a szél és a felhők kövér gomolyagjai közül útnak indultak az első hópelyhek....először csupán néhány vézna pelyhet lehetett látni...aztán egyre több és nagyobb jött, míg végül békésen havazni kezdett.
Be kellett látnom, hogy bármennyire is fájó és veszélyes az elkövetkezendő napokra nézve...de beköszöntött a tél.
Bánatosan pillantottam az ablakra, a párkányra tapadó, érdekes formájú hópelyhek egy szívdobbanásnyi idő alatt olvadtak el és válltak semmivé...
A város utcáin sokan néztek fel az égre...láttam a szegények csalódott, keserű ábrázatát, akik dideregve gondoltak az elkövetkezendő hónapokra....és titkon abban reménykedtek, hogy képesek lesznek kihúzni tavaszig, láttam felvidult, kipirosodott gyermekarcokat....akik nem gondolva az élet nehézségeire, a téli mókázásoknak örültek.
Ez volt lassan a 11. tél, amit itt a középkori Japánban átélek...lassan 11 éve, hogy elhagytam az otthonom...Tokiót.
Honvágy fogott el az ottani telekre gondolva, mennyivel más volt akkor minden, alig volt tél, sőt néha előfordult, hogy az ősz kitartott tavaszig...
Milyen jó is volt a hosszú téli estéken Kagoméval a kandaló előtt ücsörögni és közben mindenféléről pletykálni...
Azok az idők...akkor azt hittem, hogy boldogtalan vagyok, de valójában fogalmam sem volt, mit jelent boldogtalannak lenni....most már tudom.
Egy olyen nőnek, akinek két arca van és még a saját népének is hazudik, lehet egyáltalán boldog élete?
Rendkívül szerencsétlenül éreztem magam, ahogy megfordultam és körülnéztem fényűző lakosztályomban....hidegnek, sötétnek és nyomasztónak találtam mindent...
Kapkodva gyújtottam meg az összes gyertyát és mécsest, hadd legyen hát világosság....fénylett a szobám...akárcsak világos nappal, de én még mindig sötétnek találtam, akkor nem tudtam, hogy miért érzem így....
Mostanra már tudom, hogy a lelkemben volt sötét és ott csak egyvalaki gyújthatott fényt...az, aki sötétté tette egykoron...
Elég volt, úgy éreztem, hogyha tovább kell egyedül maradnom megőrülök....megőrjít ez a csend, hol vannak a szolgák? A személyzet? Miért nem hallom a pletykálkodó cselédeket? Miért nem érzem senki jelenlétét? Hol van mindenki?
Fáklyát gyújtottam, majd kezemben a csöppnyi fénnyel, ijedten rohantam a kijárathoz, majd elrántottam a fuszumát és kirohantam rajta....egy kissé felemelve kimonóm alját szaladtam végig a kihallt, sötét folyósókon, előlények után kutatva, úgy éreztem magam, mint egy bezárt rab, egy szellemkastélyban....folytogatott a magány és a sötétség.
Elhagyva két emeletnyi folyósót, egy talán még sötétebbre értem, azt hittem, hogy már soha nem kerülök ki a labirinutsból....most először tévedtem el a saját kastélyomban.
Már nem futottam...méltóságteljesen, keserű, szenvedő arccal sétáltam végig a kihallt termeken...
Aztán megtorppantam, először megörültem, aztán meg ijedten megfordultam....egy erős yakit éreztem közeledni....Sesshomaru volt az....összerezzentem, kapkodva kerestem a titkos átjáró falát....nem találtam rá....de már késő is volt...a démon befordult a sarkon és meglátott engem.
Nyugodtan, méltóságteljesen közeledett felém, de még így a gyenge fény mellett is láttam arcán, hogy keres valamit, vagy valakit.
Ahogy a maga hideg, lenéző modorában, pillantást sem vetve rám közeledett, készen arra, hogy mindenféle köszönés nélkül elhaladjon mellettem, Kelet hercegnője mellett, felmérgelődtem és elérkezettnek láttam az időt, hogy végre megismerje Seioubu Himét.
*
Mire végre tudatosult bennem, hogy mire készülök, akkorra már régen Keikijoku szobájának folyósóján jártam, bár megfogadtam, hogy nem gondolok rá többet...azt mégsem tudtam megállni, hogy meg ne keressem. Beszélni akartam vele, dühített, hogy ma, csakúgy, minden szó nélkül eltűnt és azóta nyomát sem láttam, olyan érzésem volt, mintha kerülne engem.
Soha nem gondolkodtam el ennyire...észre sem vettem a mellettem elhaladó yashát, csak akkor kaptam észbe, mikor az, csilingelő, magas hangján megszólított.
-Megtudhatnám, hogy mit keres Ön itt?
Meglepetten fordultam meg, először csupán egy fáklya fénylő lángját láttam, kellett egy kis idő míg szemeim megszokták a sötétséget...mikor már mindent elég jól be tudtam határolni, akkor pillantottam meg a hang tulajdonosát, vagyis először csak két, zölden fénylő szempárral találtam szemben magam.
A tükörként fénylő, hatalmas smaragdszín szemekben táncoltak a fáklya lángjai.
Először meglepődtem, aztán mikor egy kissé maga fele tartotta a fáklyát teljesen ledöbbentem.
Azt hittem, hogy ez már megint egy szokásos képzelgés....de többszöri pillantás után is ott állt előttem, teljes életnagyságban, a nő...akit azért gyűlöltem,mert egykoron szerettem, ott állt előttem, alig egy karnyújtásnyira...Miwako.
Ő volt az, legalábbis az elején azt hittem, hogy ő az.
A láng megvilágította, zöldes-lilás hajkoronáját, tökéletes, hófehér arcát, igéző zöld szemeit...ő volt az, és talán mégsem ő....más volt a tekintete...fele annyira sem olyan ártatlan, más volt az arca....egy fiatal yasha állt előttem, egy szellemnő, az én fajtámból...arcát zöld méregcsíkok keretezték...homlokán pedig úgyanolyan szimbólum volt, mint amilyen az enyém....azzal a különbséggel....hogy egy növekvő félholdat ábrázolt.
A rideg tekintet, az érzelmektől mentes, mesterkélt arc volt az, ami eltérített attól,hogy nevén szólítsam...mert mi van ha már megint tévedek...hisz mindenkiben, még Vadrózsában is őt látom, tehát nem ez lenne az első eset....talán tévedek, de meg kell hagyni...rettentően hasonlítanak egymásra.
-Megtisztel azzal, hogy válaszol...vagy ennyire sem méltatja Kelet Úrnőjét?-szólalt meg újból, egy kissé hangosabban, mivel a megdöbbenéstől még válaszolni is elfelejtettem.
Kelet Úrnője? Hát ő lenne Seioubu? Nem, ez nem lehet igaz....emlékszem láttam, mikor még csecsemő volt....még az időutazáskor...szóval mégsem hallt meg...hogyan élhette túl a mészárlást? És mi a francnak kell ennyire arra a lányra hasonlítson?
-Kíváncsi voltam, hogy mekkora itt a fényűzés!-nem hiszem el,....magyarázkodom????
-Értem. Biztosíthatom, hogy úgyanolyan felkészültek vagyunk....mint a nyugatiak!-bólintott rá a hercegnő.
-Ha Ön mondja!-jegyeztem meg rideg ironiával.
-Talán kételkedik egy hercegnő szavában?-replikázott vissza merészen.
-És őn? Kételkedik egy hűbérúr szavában?-ironizáltam továbbra is.
Gúnyosan elmosolyodott, maj pár lépést közelített felém.
-Udvariatlanság lenne tőlem, ha erre most válaszolnék!-suttogta olyan halkan, mintha hallgatozna valaki.-Most pedig ha megbocsájt...át kell öltöznöm az esti tanácsülésre!
Összeszűkített szemekkel pillantott vissza rám, aztán a szokásos illem nélkül folytatta útját.
-Ez meglepő, tudtommal Ön nem foglalkozik a hadügyekkel!- meglepett kijelentése, hisz ez Keikijoku dolga lett volna.
-Úgy volt...de mától...meghatározatlan ideig ez is az én feladatköröm lesz!
-Ez nem a sógun feladata lenne?-önkéntlenül is kicsúszott a számon, nem hiszem el, hogy ennyire kíváncsivá tett Vadrózsa.
-Keikijoku hadvezér már nem tartózkodik a palotában...mától átveszem a helyét és most ha megbocsájt...-azzal elhaladt mellettem.
„ Keikijoku hadvezér már nem tartózkodik a palotában!”-visszhangzottak elmémben a Hime szavai.
Mi történhetett?- halvány fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy itt valami nagyon nem tiszta....Seioubu hercegnő körül...ez a nő...nagyon nem tetszik nekem...
Sesshomaru komor kifejezéssel, még mindig ezen gondolkodva haladt tovább....néhány lépcsősor után összefutott egyik tábornokával.
-Masumoto!-szólította meg a tábornokot, aki azonnal vigyázzba állt.
-Igenis Nagyúram!
Sesshomaru hangja vészjóslóan titokzatos volt:
-Tartsd rajta a szemed Seioubu hercegnőn...valami nem stimmel körülötte!
-Ahogy kívánod Sesshomaru-sama!-engedelmeskedett a tábornok azzal eltűnt az egyik faliszőnyeg mögött.
A kutyaszellem tovább folztatta útját...habár a józan ész már rég lebeszélte képzelgéséről...ő még mindig úgy érezte, hogy Seioubunak nagyon is sok köze van Miwakóhoz.
Nem volt teljesen biztos a dolgába, hisz a hasonlóság az még nem bizonyít semmit, vegyük például Inuyasha asszonyát, meg azt a halott papnőt...megeggyezésig hasonlítanak...de mégsem egy és úgyanaz a személy....
Talán ebben az esetben is újjászületésről van szó? Ahogy az a papnő a halandó lány testében úgy született volna újjá Seioubu is Miwakóban?
Csak egy reainkarnáció....vagy egy tökéletes színjátszás?
AJÁNLOM AZ OLDALT
