A tél egyre jobban uralma alá kerítette a tájat, a zord idő és a kíméletlen fagy sokak életét megnehezítette. A falusiak közül sokan betegedtek le és mivel nem volt pénzük orvosságra a közeli templómhoz fordultak segítségért. Amateraszu templomában nagy volt a tolongás, a tél ide űzte a hajléktalanokat és a gyengélkedőket, a tempom folyósói dugig voltak sebesültekkel, betegekkel. A templom mikoi ssegítőkészen ápoltak mindenkit és igyekeztek a lehető legtöbbet megtenni az érdekükben. Amateraszu temploma szent és sértetlen hely volt, ráadásul semleges helyen épült, Goshinboku erdejében, ezt az erdőt nem birtokolhatta sem halandó, sem démon, ez a hely a Napistennő birtoka volt, a béke és a nyugalom szigete.Bárki, akinek súlyos gondja volt, itt keresett menedéket és a templom jólelkű mikoi varázserejüket beleadva igyekeztek segíteni.
-Gyorsan, siessetek, melegítsetek vizet!- hangzott egy rekedt női hang. Ezzel egyidőben a pagoda egyik folyósóján feltűnt egy magas, vékony nő alakja, a többé mikótól eltréően ő nem viselt egyenruhát, hosszú sárga köpenybe burkolta testét, derekát nehéz vasöv fogta körbe, arcát fehér kendő mögé rejtette, csupán vörösen villogó szemei tudatták a külvilággal, hogy ő más mint a többiek.A mikok engedelmesen rohantak a kendős asszony után, kezükben nehéz vödrökkel, az asszony egy súlyosan sebesült harcoshoz sietett, aki eszméletlenül feküdt az egyik szobában.Az asszony sietve térdelt le a sérült mellé majd kezét a sebeire téve valami imát kezdett el mormolni, karmos kezeit vörös derengés fogta körbe és pár pillanaton belül a sebek gyógyulásnak indultak.
-Mossátok ki és kötözzétek be, túl fogja élni!-állott fel a beteg mellöl, majd véráztatta kezeit lemosta.Ez volt a mai nap a 100. dik sebesült aki ellátásra szorult, az asszony bosszúsan vonta össze szemöldökeit mikor arra gondolt, hogy a háború mennyi ártatlan lény életét veszélyezteti.Bár a papnőknek is csodálatos erejük volt, legtöbben mégis az ErdőGyógyítója köszönhették javulásukat. Ez, a kendős, álarcos asszony volt az Erdő Gyógyítója, egy démonnő, aki erejét nem harcra, hanem gyógyításra használja, az emberek úgy néztek rá, akár egy istennőre, tisztelték és magasztalták őt.Az asszony soha nem dicsekedett, mindig szigorú volt és komoly....soha nem hallották nevetni, napestig dolgozott, éjszaka meg imádkozott, ritkán aludt, mindig vezekelt, akárcsak egy bűnös lélek, pedig nálánál jobb teremtés kevés létezik a földön. Legalábbis így gondolta a környezete, azok az emberek, akik nem láttak bele lelkébe és nem ismerték múltját.A yasha úgyanis bűnös volt, a legnagyobb bűnt követte el élete során és ezért lassan már 10 éve bűnhődik. Maga is keményen ráfizetett gonoszságára, nap, mint nap szenved a bűntudattól és a múlt árnyaitól nem tud szabadulni.Miután már sikerült ellátnia a súlyos sebesülteket, a fáradtságtól elgyengült borult parányi szentélye elé, gépies mozdulatokkal oldotta le kendőjét, hossyú vérvörös haja a földet söpörte ültében, ahogy egyenes zuhatagként aláomlott. Ahogy enyhén előrehajolt, a tisztálkodásra szánt tálka vizére síklott tükörképe. Gyűlölettel vegyes bosszúval nézte tükörképét, a régen olyannyira csodaszép és tökéletes arc, mára már maga volt a bizarr rémület és undor. A hófehér, finomvonású arcot csúnya seb torzította el és tette csúnyává.Az asszony csendes dühvel a lelkében simította végig az arca jobb felén tátongó mély vágást, ami az egyik szemét is elvakította, miközben elméjében csak egy valakire gondolt....a férfira akit egykoron annyira szeretett, most viszont teljes szívéből gyűlölt....bármit megtett volna, hogy megszabaduljon az emlékétől, mindenre képes lett volna csakhogy jóvá tegye tetteit és eldobja bűntudatát, ami lassan 10 éve emészti.Egyre csak figyelte sebesült arcát, halott szemét....és ezzel egyidőben fáradt teste összerándult, ő maga meg görcsösen felzokogott.
-Kazeneru....-suttogta könnyezve.
-Miért? Miért tetted ezt velem, mikor én annyira szerettelek? – ahogy felvillant szemei előtt a szeretett férfi képe, elgyengülve borult a földre és úgy zokogott tovább.
-Yokatta...onegai....gomen nasai....-szipogta összekulcsolt kezekkel, könyörögve....vörös szemével a szentély istennőjét Amateraszu szobrát figyelte...Talán a sírás, vagy a véletlen volt az, ami felkelltette az egyik miko figyelmét is, a parányi szoba ajtaja elhúzódott és egy fiatal leány lépett be rajta, mikor meglátta a földön a szenvedő asszonyt, rögtön odarohant és mellétérdelt.
-Hatsumomo-sama....-az asszony felemelte fejét, majd fél szemével a papnőre nézett, az nem ijedt meg a látványtól, már hozzászokott és elfogadta, igaz, ő volt az egyetlen a templomban, aki tudta Hatsumomo titkát
.-Már megint szenved a múlt miatt?-szólalt meg újra, gyengéden, megértően.
-Az istennő soha nem fogja megbocsájtani, mint ahogy én sem magamnak, szörnyű dolgot cselekedtem Yoko!-magyarázta az asszony bűnbánóan.A papnő sajnálkozva figyelte az összetört asszonyt és megpróbált mindent megtenni azért, hogy enyhítsen fájdalmán:
-Az nem a maga hibája volt, bűvölet alatt volt és nem tudott megszabadulni tőle, a szerelem a legerősebb bűbáj! Hatsumomo újra felzokogott:
-Te nem tudod ki voltam azelőtt...én egy szörnyeteg voltam, egy útolsó szajha, egy Nagyúr ágyasa....bűnös voltam és vagyok, csaltam, loptam, hazudtam és öltem....az összes főbűnt elkövettem....és ez megbocsájthatatlan.....de megérdemeltem sorsomat, az istennő megbűntetett, az akart megölni, akit szerettem....megérdemeltem a sorsom....az én hibám, hogy félig vakk vagyok...-alázattal figyelte a gyertyafényben táncoló, parányi Amateraszu szobrot és kezei újból imára kulcsolódtak.A miko is letérdelt, mélybarana szemeiből csak úgy sütött az aggodalom és a szomorúság.
-A kamik már régen megbocsájtottak magának...hisz lerótta a tartozását....a Napistennőnek áldozta önmagát és nem számít, hogy mi volt egykoron, az a fő, hogy mi, most....egy szent asszony, aki többszáz ártatlan életet megmentett már....egy eltévedt lélek, aki annyi céltalan bolyongás után végre hazatért....nehéz a pokolból kitalálni, de magának sikerült....a kamik megbocsájtottak már, még csak magán a sor, hogy megbocsájson.
-Dehát hogyan tudnék megbocsájtani? Hisz már túl késő rendbe hozni...
-Soha nem késő jót cselekedni Úrnő....ha múltat már nem is, de a jövőt, azt megtudja változtatni....mondja el Hatsumomo-sama....mondja el az igazat végre...ne hallgasson tovább, valljon be mindent és megkönnyebül a lelke...A yasha összerezzent, félelemmel vegyes reménység villant szemei, közelebb araszolt a mikóhoz, majd szinte suttogva felelte.
-Annak a lánynak már nem mondhatom el...egy másik világban van.
-Hát akkor mondja el annak youkainak...mondjon el mindent és megkönnyebül....-folytatta Yoko.
-Sesshomarunak?-állt fel Hatsumomo ijedten.-...igazad van Yoko....itt az ideje, hogy erőt vegyek magamon és szembenézzek a sorsommal....ez egyetlen mód, hogy bűnbocsánatot nyerjek, magam és az istenek előtt. Még napkeltekor útnak indulok, felkutatom Sesshomarut és bármi is történjék mindent elmesélek neki....-fejezte be, már sokkal lelkesebben.
-Helyesen cselekszel Hatsumomo-sama....az kamik kísérjenek útadon!-állt fel Yoko is, majd egy baráti ölelés után elhagyta a szobát.Hatsumomo végre boldog volt, lelkesen szedte össze kevéske holmiját, hogy már hajnalban útnak indulhasson. Tudta, hogy talán soha nem fog visszatérni és a démon végez vele, de mégsem félt, szívébe kellemes nyugalom költözött, a gondolattól, hogy végre segíthet,boldog volt.
*
Egy hét telt el azóta, hogy Vadrózsa eltűnt, azóta sem hallották hírét a sógunnak....Seioubu Hime mindenféle szempontból pótolni tudta hiányát, legalábbis a népnek, az inuyoukai nyugtalanul, megállás nélkül kereste és kerestette a yashát, de hiába...még csak halvány nyomára sem bukkant. Napok óta még csak híre sem volt Keikijokunak és ő a legrosszabtól tartott. Tsukoiumaru javaslatára Északon is kerestetni kezdte, remélve, hogy talán felbukkan valahol.Nem értett semmit és minden gyanús volt, egyre bizalmatlanabb és gyanakvóbb lett Kelettel és a hercegnővel szemben, számára minden szokatlan, gyanús és furcsa volt....lassan már leghűbb barátjában Tsukoiumarubans em bízott. Gyanakodott, elsősorban a hercegnő volt a gyanús...aztán nyomban utánna Vadrózsa körül sötétedtek el a dolgok. A lány hirtelen eltűnése és az, hogy már nem érzi jelenlétét sem a kastélyban, sem az országban arra utalt, hogy valami furcsa történt Keikijokuval. Maga sem tudta miért, de nem volt teljesen bizonyos afelől, hogy a szellemnő elhagyta az országot, sokkal inkább úgy hitte, hogy bújkál valahol, valamiért.A sógun a legrosszabkor tűnt el, a háború küszöbén Kelet és valójában a nyugatiak egy részének sorsa egy olyan törékeny nő kezébe összpontosul, akinek még csak halvány gyakorlata sincs a harcban. Sessshomaru tudta, hogy bár Vadrózsa arrogáns, beképzelt, akaratos és önfejű, nélküle talán nem lesz képes megnyerni a háborút. Gyanúját méginkább igazolta az éjszakai tanácsülés, amit Seioubu Hime hívott össze, ahhoz képest, hogy még soha nem készítette fel országát a háborúra, most nagyonis tudta a dolgát és egyáltalán nem tűnt tapasztalatlannak, sőt...töréknynek sem. Ami a legjobban foglalkoztatta a démont, az a hercegnő tekintete volt, a tárgyalás közben többbször is találkozott tekintetük és a démoni ösztönök arra késztették Sesshomarut, Nyugat úrát, hogy valaki mást próbáljon megtalálni az átható smaragdszín pillantásokban. Nem értette mi ez a furcsa feszültség, amit akkor érez amikor a yasha a szemébe néz...idegesen kezdett útat törni a fénytelen szemekben tekintetével. Először Miwakót próbálta fellelni benne, aztán Vadrózsát kereste, végül mindkettőjüket egyszerre és ez különös volt. Nagyon ostobán érezte magát ebben a helyzetben, hisz egy ismeretlen nőben, próbált megtalálni két ismerős és hasonló nőt, lassan már teljesen belegabalyodott a kapcsolatok szálaiba és olyannyira elkalandozott, hogy a gyűlés határozatai teljesen elillantak elméjéből, más világban járt, szemöldökeit komolyan összevonva gondolkodott és ez mindenkinek feltűnt.
-Sesshomaru!-bökte enyhén oldalba a mellette ülő Tsukoiumaru.
-Sesshomaru, figyelsz te egyáltalán?-szóllt rá mégegyszer barátjára.
-Nem, erre most nem tudok figyelni!-mormogta a kutyaszellem, alig hallhatóan.
-Vedd át a helyem egy időre, el kell intéznem valamit!-súgta még oda azzal felállt és megpróbált a lehető legészrevétlenebbül felszívódni. Tsukoiumaru meg csak bámult ki a fejéből.
„-Már megint én....-motyogta, majd megpróbált a tárgyalásra koncentrálni, de úgyanúgy mint Sesshomarut, őt sem hagyta nyugodni a hercegnő kinézete, viszont a gondolta, hogy esetleg Miwako lenne...nos ez még csak meg sem fordult a fejében. A tárgyalás végeztével a hercegnő sietősen távozott, figyelmét nem kerülte el Sesshomaru hirtelen távozása....azonnal utánna küldetett és mikor megtudta, hogy a démon Dél fele tart megkönnyebült elégedettség ült szívébe.A hosszú folyósók végtelennek tűntek lakosztályáig és miközben a kastély járatait szelte agyában megszületett ördögi terve.
„-Eljött az idő!”-határozta el magában, majd egy látható gonosz mosoly kúszott fel arcára.Ez azonnal feltűnt a mellette lépkedő, mindig aggodalmaskodó Kazukonak, aki Sesshomaru távollétében végre szabadon járhatta a kastélyt, persze azért vigyáznia kellett a nyugatiakkal, nem lett volna kedvező ha felismerik.
-Min mosolyogsz?-szólította meg vészjóslóan a hercegnőt.
-El kell intéznem valamit, ma éjszaka újból átváltozunk!-jelentette ki a Hime határozottan.
-Ajaj!-óbégatott a félszellemnő ijedten.-Hirtelen nagyon rossz előjelem támadt....érzem, hogy valami eszetlenségre készülsz.
-Te csak ne érzékelj semmit....inkább tedd a dolgod, a többit meg bízd rám!-mordult rá a yasha türelmetlenül.
-Kamik...úgy félek mikor ilyen vagy!-csapta össze kezeit a haynou.
-Ilyen? Milyen?-torpant meg a Hime, majd elhúzta lakosztálya fuszumáját.
-Hát mikor ebben a formádban is úgy viselkedsz, mint Keikijoku, olyankor tudom, hogy megakarsz ölni valakit....Miwako...kérlek nyugtass, meg, hogy nem Sesshomaruval készülsz végezni!!!A yasha, hogy fokozza a feszültséget csak percek múlva válaszolt.
-Iie, de hamarosan annak is eljön az ideje...
-Jaj, jaj, jaj..úgy nem szeretem mikor ilyen titokzatos vagy, mit forgatsz a fejedbe???-kíváncsiskodott továbbra is Kazuko.A yasha ekkorra már Vadrózsaként állt előtte és az útolsó simításokat végezte ébenfekete harciöltözékén.Mielőtt még eltűnt volna az erkélyen megállt barátnője mellett és sejtelmesen megjegyezte:
-Hogy is van az a közmondás a kíváncsiságról?
-Az, hogy aki kíváncsi az hamar megörekszik???-hadarta búzgón Kazuko.A yasha gúnyosan elvigyorodott:
-Már látom a ráncaidat!!!
-Úgyan már Miwako-chan...hisz én nem öregszem...-ellenkezett Kazuko, de már csak önmagának tehette, Vadrózsa egy macska ügyeséggével ugrott ki az erkélyen és tűnt el a sötétben.
*
Az úticél világos volt, elérkezettnek éreztem az időt ahhoz, hogy végre szembeszálljak Amamyával és megbosszúljam árulását. Én, személy szerint ugyanazt a véget szántam neki, mint apjának, a sors fintora csupán, hogy nem tudtam megvalósítani, hisz a vér nem vállik vizzé, Amaya is pont olyan gonosz és aljas, mint amilyen apja volt. Tudva, hogy végre visszaköltözött az északi palotába, sokkal nyugodtabban mozogtam és a tudat, hogy Sesshomaru sincs a közelben még szabadabbá tett.Még az idő is nekem kedvezett, furcsa fátyolos köd szállt a vidékre és lassan szitálni kezdett a hó, nem volt hideg, legalábbis az évszakhoz képest.Nem sokkal éjfél után végre elértem az északi palotát, tudtam, hogy nagyszámú őrséggel kell számolnom, így már felkészülten érta a dolog. Úgyanazt a taktikát alkalmaztam, amit Taygokumarunál, a fal mentén másztam fel, majd be az egyik erkélyen. Elégedetten tapasztaltam, hogy a fenti folyósókat egy lélek sem őrzi, micsoda felelőtlenség.Hangtalan léptekkel közeledtem Amaya lakosztálya felé, gondolataimba azért befészkelte magát a tény, hogy mi van, ha mégis ott találom Sesshomarut??Lassan, centiről-centire húztam el az ajtót majd beosontam. Sötétség volt, kellett egy kis idő, míg szemeim megszokták a szoba homályát....ahogy kitisztultak érzékeim, úgy ugrottam azonnal a földre és ezzel egyidőben egy suhanó nyílvessző találtael a szoba falát, pontosan mögöttem. Erre mondjuk nem számítottam, nem gondoltam, hogy a hercegnő várni fog rám.Újból hallottam az íj feszítésének hangját....reflexszerően fordultam át a másik oldalamra, így a vessző közvetlenül mellém fúródott be.
-Látom jól informált vagy!-szólaltam meg végre, miközben felálltam.-Már vártalak, te gyilkos!-jött a válasz egy nyílvessző kíséretében.Nos, ekkor már elfogyott a türelmem, idegesített a sok susogás, így egy durva mozdulattal téptem ki az ijjat Amaya kezéből majd törtem ketté.
-Elég legye!!!-förmedtem rád.
-Csak nem képzeled, hogy megölhetsz???Naná, hogy úgy képzelte, mivel azonnal tört varázsolt elő obijából és azzal támadott. Védekezésképpen egy hatalmas pofont tekertem le neki, amitől megtántorodott és feldöntve az asztalt az egyik sarokban landolt. Tudva, hogy nincs több fegyvere, bepánikolva nézett közeledő alakom felé, felemelte karját, még egy útolsó ostorcsapásra, de már késő volt, jéghideg, éles acél simult torkára, megakadályozva a mozdulatában.
-Én a helyedbe nem tenném!-arcomra elégedettt vigyor kúszott.
-Mit akarsz tőlem?-hörrögte a hercegnő, miközben egy újabb adag vért köpött ki, ajkai felhasadan véreztek és arca sem festett jobban.
-Kelet törvényei szerint, ha valaki elárulja az országát és az ellenséggel szövetkezik, annak halál jár!-láttam ahogy ijedten elsápad és azon gondolkodik, hogy hogyan tudná letagadni.
-Semmi értelme letagadnod....mindent tudok,te kis szajha...és most megöllek!!!Már szorult is a penge a nyakán, mikor egy cinikus vigyor kíséretében megszólalt:
-Nem fogsz megölni....„- Hiábavaló próbálkozás!”
-Ó nem? Miért ne tenném meg?-álltam meg egy pillanatra szórakozva.
-Én bűnös vagyok....de a fiam ártatlan...és te nem ölsz ártatlanokat!-Amaya most már minden félelem nélkül beszélt, miközben kezei felkúsztak hasára.
-Mi?-kérdeztem döbbenten, mintha rosszul hallottam volna....rémülten azonnal hallgatózni kezdtem és valóban nem hazudott, két szív dobogását véltem hallani.„ Amaya gyermeket vár Sesshomarutól”-könyveltem el magamban és ekkor számomra megállt az idő....a fájdalom legerősebb skáláját éreztem szívemben és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy fel ne ordítsak....gyomrom borsónyira szűkült össze, én magam meg rémülten remegni kezdtem.
-Az nem lehet igaz...te...te nem lehetsz terhes....-bizonygattam, halál sápadtan.Amaya elégedetten felkacagott:
-Te is jól tudod, hogy az vagyok...miért ne lehetnék az....Sesshomaru asszonya vagyok és szeretjük egymást....
-Szeretet?-sóhajtottam fel irónikusan és eltettem kardom.-Ez olyasfajta érzés, amit a magadfajták csak önmgauk iránt tudnak érezni, te nem szeretsz senkit, csak önmagadat, akárcsak Sesshomaru....
-Ez nem igaz!-állt fel Amaya is.-Én...én,....szeretem Sesshomarut...mindig is szerettem...
-Ha szereted, akkor miért árultad el?-tértem végre a lényegre.Amaya az egyik szekrényhez sétált és egy fehér törülközőtt húzott elé, azzal próbálta letakarítani vérét.
-Az ő érdekében teszem!-válaszolta határozottan.
-Az ő érdekében? Magyarázd el kérlek...mert nem értem...-feleltem cinikusan.Amaya hellyel kínált, majd ömaga is leült, úgy tett, mintha az előbb nem is harcoltunk volna, arcára kiült a fájdalom és a boldogtalanság és ahogy beszélt, rá kellett jönnöm, hogy nem hazudik
.-Mindig is szerettem Sesshomarut, de egy jött-ment kis szajha elvettem tőlem....az esküvőnk napján hagyott el...egy kis liba miatt!Tudtam, hogy miről és, hogy kiről beszél és minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem nyugalmam.
-Aztán, az a kis szajha becsapta Sesshomarut és kilépett az életéből...határtalanul boldog voltam, habár Sesshomaru azután még kegyetlenebb és ridfegebb lett, az útolsó csepp jóhiszem is kihallt belöle akkor. Elvett és én reménykedtem, hogy megváltoztathatom....de aztán ismét felbukkant az a szajha...de most Seioubu Hercegnőnek hívja magát!-mondanom sem kell, hogy hogy megijedtem, majdnem lefordultam a székről. Kikerekedett szemekkel néztem Amayára.
-Ne nézz így rám Keikijoku...te is jól tudod, hogy igazam van, engem nem csaphat be, tudom, hogy ő az, az a Miwako...és azt is tudom, hogy újra Sesshomarut akarja. De ezúttal nem fogom hagyni...ha Dél megnyeri a háborút...akkor megkapja Keletet és megölik a hercegnőt...ez az egyetlen módja, hogy titokban maradjon az igazság...Sesshomarunak nem szabad megtudnia, hogy itt van az a lány...soha...nem szabad megtudnia...
-Dehát így Sesshomarut és Nyugatot is veszélybe sodrod!-csattantam fel ingerülten.
-Sesshomaru erős...megtudja védeni magát...ebben biztos vagyok!-válaszolta nyugodt hangnemben.Undorral vegyes haraggal ugrottam fel helyemről, készen arra, hogy távozzak.
-Te...te nem vagy normális...őrült vagy...nem vagy méltó sem az anyaságra, sem arra, hogy Nyugat Úrának asszonya légy...szánalmas vagy...-sziszegtem azzal már indultam is az erkély felé, de Amaya keserűséggel teli hangja megállított:
-Ha ez a kis titkom kitudódna....tájékoztasd az Úrnődet, hogy az ő titka is ki fog derülni....
-Ezt most vegyém fenyegetésnek?-fordultam vissza dühösen.-Ááá, dehogyis...-színészkedett ártatlanul Amaya.
-Csupán egy baráti tanács, amit tanácsos megfogadni...
-Ha most nem is...de egyszer a te időd is lejár...és én foglak megölnin Amaya hercegnő!-köszöntem el, már szinte remegve a haragtól.A hercegnő meg csak ült, nyugodt elégedett arccal, vigyorogva, kék szemeiben az őrület fényeit véltem felfedezni...lassan megbolondul...annyira félti Sesshomarut.De a terhessége, az aggasztott a legjobban, nem is tudom mit vártam, hisz normális dolog, hogy egy asszony teherbe esik úrától...de mégis....mikor belegondoltam, hogy Sesshomaru úgyanúgy érintette Amayát is, mint ahogy engem...rettentő harag fogott el és legszívesebben nem törődve az állapotával végeztem volna vele...Te jóságos ég...hogy is gondolhatok erre...hisz csak egy szörnyeteg képes megölni egy ártatlan gyermeket....Sesshomaru apa lesz...biztosan még tudja, de fia fog születni...-szomorúan gondoltam erre...idáig sem volt könnyű elfogadni, hogy a férfi, akit annyira szerettem más yashát vett el asszonyául....de tudat, hogy az a nő gyermeket szül neki...teljesen kiborított.Egyszerre voltam féltékeny és szomorú....szomorú, mert ha a bosszúm beteljesedik, akkor az az ártatlan gyermek soha nem fogja ismerni az apját.... Erre gondolva a kedvem is elment a repüléstől, a zord, fagyos idő ellenére leszálltam és gyalog folytattam útamat. A szél úgy süvített, hogy majdnem magával sodort, a hó minduntalan a szemembe söpört és alig láttam valamit...a fagy minden tagom bejárta, lábaim minden lépésnél összeakadtak....de mindez a legkevésbé sem érdekelt, nem számított, hogy mi lesz velem, hisz nekem már nem volt mit veszítenem, csak mentem és mentem a hajnalodó pusztán és a zord viszonyog ellenére sem érzékeltem a külvilágot, a gondolataim, a keserű sors...minden figyelmem lekötötte...talán ezért is riadtam meg, mikor váratlanul egy mikót pillantottam meg magam előtt....vagyis először annak tűnt, de mikor egy kissé jobban szemügyre vettem rá kellett jönnöm, hogy egy szellemmel van dolgom, legalábbis erre utalt arckendője mögül elővillanó vörös szeme, na meg ismerős yakija. Valahonnan ismertem ezt a nőt, de azt meg nem tudtam volna mondani, hogy honnan. A papnő előttem állt, vékony egyenruháján vastagon állott a hú, láttam,hogy engem figyel és modani akar valamit...de még mielőtt megszólalhatott volna tehetetlenül összeesett.
-Már csak ez hiányzik!-mordultam fel magamban, miközben közelebb mentem hozzá.
-Még sem hagyhatom itt, hiszen ez egy miko...vagy legalábbis annak tűnik...-elmélkedtem.
-Na nem bánom!-adtam be a derekam azzal egy nagy levegővétel kíséretében hátamra vettem, majd testetlen alakot öltve elindultam hazafelé....
AJÁNLOM AZ OLDALT
