-Nővér!!!-rázogatta meg az átfagyott vándort Vadrózsa.
-Nővér!!-szóllt rá még egyszer, mivel az nem válaszolt.
A második megszólításra viszont felnyitotta szemét és felnézett, meglepődött mikor a havas táj helyett egy jó meleg szobában találta magát, a futon, puha selyme a hátához simult. Értetlenül nézett fel a főlé hajló, különös nőre.
A nő, vagyis erős yakijából ítélve, a démonnő kíváncsian őt figyelte.
Hatsumomót félelem járta át, ahogy az éjfekete szemekbe pillantott, valami különös megfoghatatlan szorongás lesz úrrá rajta. Félt ettől a nőtöl, a tekintetétől, amiben sehogyan sem tudott érzelmet kiolvasni, olyan volt mint egy tükör, azt látta benne ami a külvilágban van....és nem azt ami a yashában rejlik, üres volt a tekintete.
Kábán figyelte a nő arcát, a kámzsa alól előbukkanó mélybordó tincseket, hófehér, rezzenéstelen arcát, az arcát keretező vörös méregcsíkokat, na meg az ijesztően vérvörös ajkakat.
Ahogy a fekete kámzsára pillantott, eszébe jutott egy távoli, fekete alak a havas mezőn, bizonyára ez a nő volt az, akit látott....és ez a nő...nem tudni miért megmentette az életét.
-Hol vagyok?-csak ennyit tudott kinyögni, rekedt, beteges hangon.
-Biztonságban...Keleten.- az ismeretlen hangja selytelmesen csengett és valami mérhetetlen keserűséget, szomorúságot hordozott a hangja.
Hatsumomo először teljes ledöbbent, Kelet? Az a tartomány ahol ő soha nem járt....kirázzta a hideg, mikor arra gondolt, hogy ez az ország valójában Miwako öröksége....nem találta véletlennek azt, hogy ide került, úgy könyvelte el sorsábnak fordulatát, mint isteni akaratot.
-Arigatou gozaimasü, hogy megmentette az életem, idegen!-suttogta elérzékenyülten.
-Nem tartozik hálával...biztos vagyok benne, hogy maga is ezt tette volna, ha velem történik!-magyarázta a yasha.
-Akkor is köszönöm!-hálálkodott tovább a gyógyító.
Az ismeretlen jótevő megadóan bólintott, majd kíváncsian megkérdezte:
-Megtudhatnám, hogy kicsoda maga és mit keresett ebben az ítéletidőben a határnál?
-A nevem Ha...-akarta volna mondani Hatsumomo, de félúton megtorpant, nem látta helyénvalónak, hogy igazi kilétéről egy idegen tudjon.-A nevem Momiko...és gyógyító vagyok....valójában nem Keletre indultam....egy nagyhatalmú démont keresek!
A yasha értetlenül nézett az elfátyolozott arcú nőre, de nem kíváncsiskodott többt, úgy vélte, hogy nem rá tartozik.
-Értem!-állt fel a futonról.-Pihenjen csak...biztos vagyok benne, hogy megatlálja, azt akit keres.
Már éppen indult volna kifelé, mikor erőt véve magán, a már álnéven futó, Momiko megkérdezte:
-És maga...kicsoda maga?
A yasha megtorpant, de nem nézett vissza, elhúzta a fuszumát, de még mielőtt eltünt volna, visszaszólt:
-A nevem Keikijoku...Kelet sógunja vagyok!-még mielőtt bármit is szólhatott volna, eltűnt a sötétben.
Hatsumomo meg csdak döbbenten feküdt, nem értette, hogy miért mentette meg az életét egy ekkora méltóság, egy sógun, és egyáltalán mit keresett abban a zord időben, éjszaka...és mi van ezzel a nővel? Miért ilyen furcsa....hisz nagyon szép...és mégis...milyen keserű...vajon mi nyomhatja a lelkét?
Vadrózsának egyáltalán nem tetszett a miko, volt benne valami különös...szokatlan...nemcsak az elrejtett arca keltette fel kíváncsiságát....hanem az is felettébb érdekelte, hogy kit kereshet a mikó...és miért?
*
Végre elállt a hó és csend ült a tájra, leszállt az est és lassan minden fény kialudt a városban, csak a palotában gyúltak ki az őrtornyok fényei.
A palotában csend honolt, az őrök álmosan pislogtak a távolba, feleslegesnek tartották az örködést, hisz nincs az a hiú, bátor lény, aki ártani merne Nyugatnak.
A palota legfényesebb lakosztályában minden gyertya éget, erős fény világította meg a falakra festett freskókat,a hercegnő nyugtalanul tanulmányozta a csodaszép falfestményeket, újjai görcsösen szorongatták legyezőjét, ajkait időnként beharapta az idegességtől, mélykék szemeit feszülten forgatta, mintha várna valakit.
Hosszú, világoskék haja most nem volt feltűzve, zuhatagként omlott alá vállaira. Már nem viselt fényűző, drága kimonót, egy lenge, sötétkék yukata volt minden öltözete.
Lassú léptekben járta be újra és újra úrával közös hálószobáját, amelyben esküvőjük óta, szinte mindig egyedül aludt. Ideges volt és tanácstalan, már érezte magán a szorító halálos karmokat, már arcába fújt a végzet szele, a talákozás a keleti sógunnal minden reményét szertefoszlatta, már nem látott kiútat a hazugságok labirintusából...hisz ez a nő...ez a Keikijoku, minden erejével azon van, hogy tönkre tegye őt....mindent tud róla, ami számít....az egyetlen indok, amiért nem végzet vele azonnal az a gyermek volt, akit a szív alatt hord, mert máskülönben megtette volna...minden további nélkül és ő nem védekezhetett volna...tehetetlen ezzel a nővel szemben....
Vadrózsán értelmetlen dolog lenne bosszút állni, hiszen az a nő már régen tönkrement...nem érez semmit...tekintete olyan üres, hogy még ő is megijedt tőle....Vadrózsa igazi ellenség, valaki, akivel nem lehet végezni, hiszen, hogyan ölsz meg valakit, aki nem fél?
Keikijoku gondolatára még idgesebb lett, idegesen legyezte kipirult arcát...és egy úőjabb kört írt le a szoba falai közt.
Tekintete megakadt a hatalmas falitükörön, gépiesen állt meg előtte és végignézett tökéletes, vékony alakján. Rettentően elégedett volt magával, szépségével és vékony termetével....de ahogy nézte önmagát a tükörben lelki szemei előtt, lassan változni kezdett teste, arca kerekebb lett, lábai és karjai megvastagodtak és lapos hasa hatalmasra domborodott....a látványtól keserű fintorba torzult arca, ijedten rázta meg fejét, hogy a látvány sanda emlékét is kiverje a fejéből.
Pedig tudta ő jól, hogy hamarosan ez vár rá, egy bömbölő, hisztérikus gyerek, aki tönkreteszi tökéletes alakját...még mit nem, ő ezt nem akarta, még csak az kellene, hogy szépségének ereklyéje egyszersmind eltűnjön.
Egyáltalán nem akarta ezt a gyereket....jobban mondva gyűlölködve gondolt rá...sszámára nem volt más, mint egy kelletlen teher, egy gond....de mindazonáltal az egyetlen reménye a biztonságra....céljai elérésére...hisz így Sesshomaru nem fogja elhagyni, még akkor sem ha Miwako felbukkan.
Gondolataiból az elhúzódó fuszuma gördülő hangja zökkentette ki, összerezzent a hang hallatán és ijedtében kiejtette legyezőjét...
Mozdulatlanul nézett végig az érkező kutyaszellemen, a démon fáradt volt és nyúzott, szótlanul kerülte ki őt, majd szaggatott mozdulattal vetkőzni kezdett, mikor megszabadult páncéljaitól megkönnyebülten felélegzett. Amaya továbbra is szótlan maradt, csak állt és nézte a vetkőző démont, elragadtatottan figyelte ahogy a szeretett férfi leveti haoriját és ingjét...tűzben égett teste, ahogy a kidolgozott, feszülő izmokat megpillantotta....úra tökéletes, erős teste lenyűgözte őt.
Sesshomaru úgy tett, mintha ott sem lett volna, egy szál hakamában indult el az onsen felé, hogy végre megfürödhessen, a hercegnő megragadva az alkalmat, remegő hangon bár, de megszólította férjét.
-Sesshomaru, beszélnünk kell!-hangja reszketett, akárcsak lábai, mikor a démon rideg, aranyszín tekintetével találta szemben magát.
-Később!-felelte a youkai tömören és már be is akarta húzni maga mögött a fürdő shoujiját.
-Nem...most kell beszélnünk!-akadékoskodott az asszony felbátrodva és még mielőtt a démon ráripakodhatott volna, a lényegre tért.-Apa leszel, Sesshomaru!
....-Kínos csend borult a szobára, a démon megkövülten állt az ajtóban és hitetlenkedve asszonyát figyelte. Amaya idegesen tördelte újjait....nem mert úra szemébe nézni, helyette a szőnyeg mintáit figyelte.
-Mit mondtál?-kérdezett rá a kutyaszellem, mintha rosszul hallotta volna, hangja fenyegető, szinte morgó volt, ijedten hátrált asszonya.
A következő pillanatban már erős újjak fonták körbe nyakát és nyomták durván a falhoz. Köhögve kapálózott, szemei rémülten elkerekedtek, ahogy a vörös szempárral találták szembe magukat.
-Ne játssz velem Amaya...-sziszegte a démon ingerülten.
-Nem, nem játszom...esküszöm...-hörrögte a hercegnő fulldokolva.
A taiyoukai engedett a szorításon és közelebb hajolt feleségéhez:
-Akkor miért nem érzem?
-Talán azért...mert soha nem vagy mellettem!-vett erőt magán a Hime.
Sesshomaru érzékei lassan kitisztultak és rá kellett jönnie, hogy asszonya igazat beszél...viszont volt még valami, amin megakadt a szeme. Újjait végighúzta a hercegnő állán húzódó sérülésen, Amayát annyira lefoglalta a vallomása, hogy elfelejtette meggyógyítani magát, így a Vadrózsa okozta sérülések rajta maradtak.
-Veled meg mi történt?-kérdezte gyanakvóan.
Amaya talán soha nem volt rémültebb, mint most, tisztában volt azzal, hogy szinte lehetetlen becsapni a démont, egy rossz mozdulat és mindennek vége.
-Megcsúsztam a jégen!-makogta a Hime feszülten.
Sesshomaru elengedte nyakát és egészen közel hajolt hozzá:
-Ez érdekes!-suttogta vészesen közel.-Ritkán fordul elő szellemekkel, hogy megcsúsznak!
Amaya nem tudott mit válaszolni, csak némán állt és várta az ítéletet, a démon még egyszer, gyanakodva végignézte őt, majd hátat fordítva elindult újból az onsen felé.
-Következőkor jobban vigyázz...nem akarom, hogy a fiamnak bármi baja essen!-szóllt még hátra azzal eltűnt az egyik fuszuma mögött.
Amaya megkönnyebülten roskadt le a földre, egy hajszállon múlott...az élete...de mostmár tudta, érzte, hogy Sesshomarut senki nem tudja elvenni többé.
*
A kutyaszellem, némán, mozdulatlanul állt az erkély párkányának támaszkodva, vmég nedves hajáról időnként kövér vízcseppek hullottak alá, meztelen felsőtestét megborzongatta az éjszakai fagy, de őt ez most egyáltalán nem zavarta. Valójában számára már nem létezett a külvilág, úgy érezte magát, mint egy magányos, eltévedt lélek, egy sötét kijárat nélküli szobában. Örülnie kellett volna, de mégsem örült...pedig minden oka megvolt rá, hisz végre útóda születik, egy gyermek, akit majd mindenre megtaníthat. Hosszasan elmerengett a tájon, miközben elméjében megfogalmazódott lektitkoltabb vágya, amit még magaának sem akart beisemrni.
Mennyivel jobb lenne, ha Amaya helyett...valaki más jött volna ezzel a hírrel! Meg sem lepődött azon, hogy lelki szemei előtt a mindig vidám és nevető Miwako helyett, Vadrózsa szigorú arca derengett fel. Már megszokta, hogy egyfolytában rá gondol, nem tud mit tenni ellene, azóta az éjszaka óta,nem tudja kiverni a fejéből, bármennyire is erőlködik és nagyon dühíti a tudat, hogy a yasha elhagyta Keletet. Már nem tagadta magának, hogy sokkal jobban örült volna, ha Keikijoku vár tőle gyereket.
-Sesshomaru, te meg mit csinálsz itt?-az elmélkedésből Tsukoiumaru hangja zökkentette ki. Sesshomaru tanácstalan arccal fordult unokatestvére felé:
-Amaya várandós!-közölte tárgyilagosan.
Rendkívül meglepte rokona reakciója, úgyanis azt még nálánál is jobban megrázta a hír. Falfehérré vállt, lilafényű szemei hatalmasra elkerekedtek, alsó ajka megremegett, ő maga meg, mintha csak égő parázson táncolt volna, ijedten hátrált.
Az idősebb inuyoukai nem értette ezt a különös viselkedést, hiszen még őt magát sem rázta meg ennyire a hír. Tsukoiumaru nemhogy meglepődött, valósággal megrémült és ez több volt, mint különös.
-Mi bajod van?-szóllította meg Sesshomaru bosszankodva.
-Biztos vagy benne? Sesshomaru biztos vagy benne, hogy Amaya gyermeket vár?-
kérdezte, vagyis inkább faggatta lázzasan a taiyoukait.
Sesshomaru elcsodálkozott a reakción, de különösebb figyelmet nem szentelt neki, Tsukoiu hajlamos volt túldramatizálni a dolgokat, tehát ez nem volt új számára.
-Még szép te ostoba!-válaszolta morgolódva.
Ha talán ezen éjszakán jobban figyelt volna rokona arckifejezésére, viselkedésére és hangnemére és nem egy számunkra ismerős nőszemély körül forogtak volna a gondolotai, akkor bizonyos, hogy a történet rövidebb lenne egy jópár fejezettel...na de hát ez csak feltételezés, térjünk vissza a valósághoz....
Sesshomaru nem törődött Tsukoiumaru viselkedésével, mogorván bámult az őszi éjszakába, mintha az éjszakától akart volna megoldást kapni.
Tsukoiumaru meg talán csak ő maga tudja, hogy mi játszódott akkor le benne, ott állt barátja, példaképe és egyben gyűlöltje előtt, bűntudattal, félelemmel és haraggal teli szívvel és éppen egy egetrengető vallomásra készült, amiről tudta, hogy mindent megváltoztat és ezután minden már csak rosszabb lesz, de nem volt más választása....elérkezett a sors azon lépcsőfokához amiről ha lelépik a semmibe zuhan, viszont visszafordulni sem tud már.
Döntött, mély levegőt vett és elhatározta, hogy ha a fene fenét eszik is, de elmondja:
-Sesshomaru....mondanom kell valamit, aminek enyhén szólva nem fogsz örülni!- hadarta el egyhuzamban, fülében zubbogott a vér....adrenalinja a végtelenségig ugrott.
A másik szellem továbbra sem mozdult, hanyagul, a korlátnak dőlve, derékig ruhátlanul, nedves hajjal és semmitmondó ábrázattal nézett maga elé....ha nem lenne démon, akkor most azt mondanám rá, hogy teljesen ki van.
Pillantást sem vetve unokatestvérére vágott a szavába.
-Majd holnap...ma már elég volt a hírekből!-rázta le Tsukoiut, majd lassú, szinte vontatott léptekkel visszaindult lakosztályába, feleségéhez, akihez soha nem is volt és nem is lesz gusztusa.
Tsukoiumaru meg, bármennyire is nem akarta, hogy ki tudódjon, annyira elszánt volt, hogy nem akarta egykönnyen feladni.
-De most kell elmondanom!-kiálltott utánna kétségbeesetten.
-Majd holnap...most ülni tudnék dühömben!-szállt hátra a démon, még útoljára.
A fiatalabb kutyaszellemnek be kellett látnia, hogy most legjobb lesz ha nem dühíti fel mégjobban a youkait.
Valahol mélyen, meg is könnyebült, amiért egy újabb nappal...és a háborúnak köszönhetően talán egy hónappal sikerült elhalasztania a kellemetlen beszélgetést.
Csak akkor nyugodott meg igazán, mikor már nem érezte Sesshomaru jelenlétét, lassan, feszült figyelemmel engedte ki levegőjét, majd ő maga is gondterhelten a korlátnak dőlt. Gondolatai, akár a vad Óceán, úgy kavarogtak elméjében.
Nem tudta eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz....tisztában volt azzal, hogy rosszat tett, de nem akarta beismerni, hogy bűnös. Teljesen belegabalyodott tetteibe, már semmit nem értett, feje zúgott és szívében két különböző érzés kavargott. Az egyik, erősebb, az a szerelem, ami túlfűtötte és megbűvölte őt....a másik, meg a hűség, a család, a klán és vezető iránt, a tisztelet és protokol....na meg a felelősségvállalás.
Elege volt, nyakig volt már mindennel, minden ami azelőtt szent volt és sérthetetlen, mára már csupán egy fakó emlék....már nem érezte fontosnak a nevét, a címét, a származását, mindez eltörpült az mellett, amit igazából, lelke legmélyén érzett.
Világ életében csendes, örökké nyugodt youkai volt. Feletteseitől, apjától, unokabátyjától mindent eltűrt és soha nem panaszkodott. Kiállta Sesshomaru szeszélyeit, a parancsolgatását, a megaláztatásokat, azt, hogy a saját országában szolgaként él, eltűrt mindent amit az inuyoukai tett vele és soha nem lázzadt fel ellene. Mindent megtett, amire Sesshomaru valaha is kérte és soha nem várt köszönötett, igaz, nem is kapott volna, de megbecsülésre azért számított.
Most viszont úgy érezte betelt a pohár, az évszázadok során elfolytott harag és gyűlölet most egy csapásra kiszakadt belőle és üvöltő oroszlánként lépett a színre. Kitőrt akár egy lüktető vulkán és a benne lakozó gonosz démon kárpótlást, bosszőt követelt.
Gyermekkora óta csupán második volt, úgy nőt fel, akár az apja, bátyja Inutaisho árnyékában, szolgaként. Mindig Sesshomaru mögött állt, egész kicsi koruk óta, alázatos, engedelmes szolgaként és míg rokona csillaga egyre jobban felfele övezet, addig az övé végleg kihúnyt. Már apja arra tanította, hogy legyen engedelmes és fogadjon szót Inutaisho fiának, hisz ha meghúzza magát, akkor majd kiválltságot kap a trönörököstől. Neki soha nem szabadott kimutatnia érzéseit, tilos volt hangot adnia vágyainak, gondjainak, mindent amit az élet és Sesshomaru okozott, csendesen lenyelt és megemésztett.
Az ország, a hatalmas, dicsőséges Nyugat, ami az övé is lehetne, csupán álomképként él vágyai közt, hisz ő itt nem más, mint egy egyszerű katona, egy szolga a saját házában.
Sesshomaru, annak ellenére, hogy vérszerinti rokona, úgy bánik vele, mint a többi katonával...és habár ő mindig, mindent megkapott, mégis mindig az övét akarja.
Először is ott volt Miwako, az a gyönyörű lány, aki annyira kedves volt a szívének....de a Nagy Démon szemet vetett rá, ő még parányi tartományát is képes lett volna feláldozni érte....de hiába...mint mindig az Úr megkapta, de nem tudta megtartani, mint ahogy egy sárkány sem képes játszani egy virággal, a gyenge növény összetörik az erős, könyörtelen markok fogságában....Miwako sem menekült.
Aztán felbukkant gyermekkori szerelme, Amaya hercegnő. Szerette ezt a nőt, habár már az elején tudta, hogy nem az övé, nem neki szánta a sors, de ő mégis reménykedett.
De a Sárkány miután széttörte a gyenge virágszálat, egy törékeny porcelánbabára vetette magát...és az nem tudott menekülni.
Mikor elvette a szeretett nőt, úgy érezte megőrül a haragtól, de nem mutatta ki, elfolytotta pokoli dühét. Várható volt, hogy Sesshomaru a megbecsülés útolsó formáját sem volt képes tanúsítani a hercegnő iránt.
Ekkor már nem bírta tovább, tudva, hogy a démon nem foglalkozik asszonyával, találkozni kezdett vele....
Amaya egyre összetörtebb, egyre szomorúbb lett és ő mindent megtett csakhogy felvidítsa. Imádja, szereti, megőrül ezért a nőért és bármit megtenne érte.
Az élete árán is megvédeni és képes lenne az életét adni a boldogságáért.
De úgyanakkor ott van Sesshomaru....aki jó harcos és remek vezér...mindent amit idáig elért, azt magának köszönheti, senki más nem segített. Bátor, becsületes és egyenes démon, de úgyanakkor egy szívtelen, önző sátán is.
Nem gyűlöli és az igazat megvallva nem lenne képes bosszút állni rajta...habár megérdemelné, és nem lenne bűnős, viszont katonaként bűnt követett el, elárulta úrát, hazáját és családját, azzal, hogy szemet vetett rokona és egyben Nagyúra asszonyára, akit ráadásul teherbe is ejtett...meggyalázta klánja hírnevét....és dinasztiája méltóságát. Ez megbocsájthatatlan bűn, nincs sem mentség, sem mód a megbánásra.
Ha Sesshomaru megtudja az igazat, azzal nem csak önmagát, hanem Amayát is halálra ítéli, a démon nem bocsájt meg....és az erkölcstelenség halálbűntetéssel jár, de ha nem mondja el, előbb-útóbb úgyis ki fog derülni, ha majd megszületik a gyermek...Sesshomaru rá fog jönni, hogy nem a sajátja és akkor nagyobb lesz a bűntetés....
*
A tűz pattogva éget a kandallóban, kellemes meleg árasztotta el az egész szobát. Kazuko jólesően nyújtotta ki fagyott végtagjait miközben még jobban magára húzta a vastag medvebundát, elégedetten vette kezébe a teáscsészét, majd szürcsölni kezdte.
-Jobban vagy már?-ült le vele szemben testének eredeti alakjában a hercegnő.
-Igen....arigatou!-tette le a csészét, majd álmosan hátradőlt.-Vastagabban kellett volna öltöznöm!
Az Úrnő nem szóllt többet, némán figyelte a táncoló lángokat, sötétzöld szemein megtörtek a fények és különös megvilágításba helyezték nemes arcát.
Időnként homloka mély ráncokba torzult, arca gondterhelt és feszült volt, lerítt róla, hogy tervez valamit.
-Miwako-chan?-szólította meg régi nevén a hercegnőt Kazuko.
A yasha csak később pillantott fel, zavartan.
-Hm?
-Nem szeretem ezt a nézést!-jegyezte meg a félszellemnő vészjóslóan.
-Milyen nézést?-a szellemnő gondolatai még mindig máshol jártak, nehezen kapcsolódott vissza a valóságba.
-Mikor ilyen furcsán csillogó szemekkel nézel...ilyenkor mindig valami eszetlenségre készülsz!-okoskodott Kazuko.
A hercegnő dacosan, szinte dühösen állt fel, majd pár lépést hátrálva, ágyára huppant.
-Túl sokat fecsegsz!-jegyezte meg morcosan, majd egész kicsire összegömbölyödve megpróbált elaludni.
-Úgye megsem fordult a fejedben, hogy harcolni mégy?-Kazuko hangja valósággal remegett az izgalomtól. Miwako nem válaszolt, úgy tett, mintha aludna.
-Úgy-e nem?-kérdezett rá még egyszer a haynou.
Miwako türelemvesztve, mérgesen válaszolt:
-De, igen!
Kevés kellett, hogy a haynou fel ne boruljon ültébe, szédelegve, kábán állt fel, majd riadtan hablatyolni kezdett:
-Ez esztelenség...Seioubuként nincs annyi erőd....gyenge vagy a szer nélkül....légy észnél Miwako....hát nem látod, hogy a vesztedbe rohansz???
-Ki mondta, hogy Seioubuként fogok harcolni?-suttogta félálomban a hercegnő.-Harcolni fogok és ha kell meghalok, de nem fogom hagyni, hogy Seharu, akár egy darabot is megszerezzen az országomból!
-Te nem vagy észnél!-replikázott a félszellemnő.-Te...te...te....meggondolatlan vagy Miwako-chan!
-Seioubu Hime...ha kérhetném!-javította ki a hercegnő.-És ha most megkérhetlek, távozz....ki kell pihennem magam....és ajánlom neked is!
-Visszatérhetek a szobámba?-csodálkozott a haynou.
-Amíg Sesshomaru nincs a kastélyban, addig a fejedre is állhatsz! Oyasumi nasai!-motyogta el szinte alig hallhatóan a Hime, majd pár perc múlva már az igazak álmát aludta.
Kazuko fejcsóválva, tanácstalan arckifejezéssel takarta be Úrnőjét....majd felgördítve egy faliszőnyeget eltűnt mögötte.
AJÁNLOM AZ OLDALT
