Már nem volt sok hajnalig....az éjszaka és a hajnal határán újból szitálni kezdett a hó....a telihold mégjobban kifehérítette a tájat...a tél valóságos lámpásként honolt mindenütt. A kísérteties csendet, halk suhogás törte meg...ez a kis nesz, gyenge volt és jelentéktelen a világ zajaihoz képest, mégis kihallatszott a bagolyhuhogás és ágrecsegés közül. Egy köpenyt tépázó szél hangja volt ilyen, tulajdonosa egy macska ügyességével ugrott erkélyről erkélyre, olyan magabiztosan, mintha nem is tudna az alatta elterülő, halálos mélységről. A férfi minden érzékével a külvilágot figyelte, a legkisebb neszre is gyanakodva figyelt fel, a legparányibb árnyék is feszültséget kelltett benne, hisz neki észrevétlen kell maradnia, lopakodik, egy tolvaj ügyességével oson abban a palotában, ami tulajdonképpen az övé is.
Az éjszakai, hideg szél úgy sodorta köpenyét, akár egy vészjelzőzászlót....
Elérve a harmadik emelet, negyedik párkányához, azonnal megtorpan....nem mozdul....félig térdelve, félig guggolva áll a havas, csúszós peremen és figyel....hallgatózik, lila szemeiben zavartan táncolnak a fények, nem hiszi el, hogy nem hall semmit, vagy legalábbis nem azt hallja, amire számított.
„ Egyedül van!”-villan át az agyán a gondolat és öröm járja be tagjait, arra gondolva, hogy mégsem öleli más ŐT. Bátran, már szinte vadul ront be az elfüggönyözött fuszumán, a kellemes illat eszét veszi néhány pillanatra, ezért megtorpan és bágyadtan körülnéz.
A nyított erkélyajtón beszűrödő holdvilág beteríti a sötét szobát....és szürkés fényt kölcsönöz.
Nem mozdul, továbbra sem, csak áll és bámul, mintha csak egy istennőt látna....egy csodaszép kamit, aki az igazak álmát alussza, békésen, háborítatlanul.
A Hold kékes árnyalatokban törik meg az alvó nő haján, ami valóságos legyezőként terül szét a párnákon. Még mindig alszik, ez a zaj kevésnek bizonyúlt ahhoz, hogy felébressze, fáradt, vagy csak figyelmetlen?
A démon mélyen beszívja a szoba levegőjét....egy másik démon szagát érzi benne halványan, Sesshomaru nem okozott csalódást, továbbra is jégszívű formáját hozza és nem alszik asszonyával. Keserédes fintorba torzul arca erre a gondolatra, vonásai közt a boldogság, de úgyanakkor a szánalom is bújkál.
Az asszony válla hirtelen megrándul, majd lélegzetvétele felgyorsul, lassan fordul meg, először csak fejét fordítja hátra....nyugodtan, még mindig félálomban.
A nyított erkélyajtóban, egy sötét alakot ölel körbe a holdfény....az asszony ijedten úgrik fel, támadásra készen, de majdnem azonnal meg is torpan. Karmos kezeit leengedi és már nem igyekszik eltakarni, vékonyan fedett testét.
-Tsukoiumaru!?-suttog bele a félhomályba, bizonytalanul.
Az alak egy lenge mozdulattal fejéhez kap, majd lecsúsztatja kámzsáját, hosszú bordó haján még mindig ott bújkál egy-két kósza hópehely.
Az asszony ijedtséggel vegyes idegességgel mászik le az ágyról majd lépik a férfi elé.
-Nem szabadna itt lenned! Veszélyes....Sesshomaru bármelyik percben betoppanhat!-sürgeti a yasha, bár maga is tudja, hogy ez nem fog megtörténni....jobb szeretne inkább megszabadulni látógatójától.
A démon félreértve a reakciót, szerelme még jobban lángra lobban, aggódást vél felfedezni a kigyó tekintetben.
-Nem fog jönni....de nekem jönnöm kellett, látnom kellett téged, Amaya!- a kutyaszellem zavartan, talán kissé szégyenlősen lép a hercegnőhöz, majd lovagiasan kezet csókol neki.
-Most már láttál, onegai,....menj....-sürgeti a Hime álmosan.
A youkai szemeiben hősies lángok táncolnak....szorosan fogja a nő kezeit, majd kérdőre vonja őt:
-Miért nem mondtad el, hogy gyermeket vársz?
A hercegnő dühösen tépte ki kezeit, majd dacosan elfordult.
-Miért mondtam volna?-hangja csípős és felvágós.
-Azért mert én vagyok az apja, nem pedig Sesshomaru!-felelte Tsukoiumaru határozottan.
Amaya haragosan hördült fel, majd veszett hárpia módjára a taiyoukaira förmedt:
-Áhh...-kiálltott fel nyersen.-Ezt meg honnan veszed?
-Tudom, érzem, bármit mondasz, én úgyis tudom, hogy az én gyermekemet hordod a szíved alatt!
A szellem indulatos hangja megrémítette Amayát, ijedten csitította Tsukoiut:
-A kamikra kérlek, halkabban, még meghallja valaki!
A kutyaszellem harciasan szónokolt továbbra is:
-Nem érdekel, az sem ha maga Sesshomaru hallja meg, elég volt a hazugságból. Nem tűröm tovább, hogy Sesshomaru megvessen és kínozzon, vége a szenvedésednek, holnap mindent elmondok és ha kell megküzdök vele, érted, a gyermekünkért!
Kevés kellett, hogy szívrohamot ne kapjon a hercegnő, halálsápadtá vállt, szemei hatalmasra elkerekedtek, ő maga meg ijedten felkiálltott:
-Ne....eszedbe ne jusson!
Tsukoiumaru értetlenül nézett a szeretett nőre, viszont Amaya volt annyira ravasz, hogy tudja, megérezze mikor is ingadozik a hajó...nem várta meg, hogy akár egy szikra gyanakvás is felmerüljön az elvakult férfiban, azonnal a tettek mezejére lépett.
Minden színésztehetségét beleadva ( már pedig az bőven volt neki) játszani kezdte a mártír, szenvedő, szerelmes boldogtalant.
-Jaj ne...kedvesem.... ha bármi bajod esne....én abba belehalnék....nem teheted kockára az életed, hisz apa leszel, a fiadnak szüksége lesz rád, mi lesz velünk nélküled?- Amaya szerepe igen hiteles volt és meggyőző, a naiv férfi azonnal bedőlt neki és szóról szóra, mindent elhitt.
Védelmezően, érzékenyen ölelte át, a nőt, aki inkább érdemelt volna mágját, mint ölelést, és vigasztalni kezdte.
-Ne haragudj, erre nem gondoltam, bocsájs meg önző vagyok, de meg kell értened, hogy nem tehetek mást....Sesshomaru haragja határtalan lesz, csak én fogom tudni megfékezni....
Az asszonyt elégedettség töltötte el, tudta, hogy nyert ügye van.
-Biztonságosabb módja is van ennek.....ha igazán megakarsz védeni minket....akkor mást kell tenned....-Amaya úgy csavarta a szálakat, ahogyan csak neki tetszett, a szerelmes Tsukoiumaru meg vakon hitt neki.
-Mire gondolsz kedves?-simogatta meg lágyan a hercegnő haját.
-Sesshomaru vesztét, másképp is okozhatod, anélkül, hogy bármit is sejtene az egészről, anélkül, hogy te, egyetlen szerelmem, veszélybe kerülnél! Csak egy, könnyű dolgot kell tenned és mi örökre boldogok lehetünk.-a hercegnő beszéd közben, ártatlanul az inuyoukai szemeibe nézett, a hatás kedvéért elesettül magához ölelte a démont.-Holnap csatába indultak Dél ellen....Sesshomaru, most is, úgyanazt a technikát alkalmazza....egy alig 100 fős sereggel előre indul, azt a látszatot kelltve, hogy csak akkora létszámú serege van, az igazi hadsereget, szokás szerint a te kezedre bizza, neked kell majd utánna indulnod és elvezetned a sereget a csatatérre...
-Nem értelek!-értetlenkedett a youkai, pedig józan ésszel, könnyen átláthatott volna a szitán.
-Pedig egyszerű...-vágott győzedelmesen a közepébe Amaya.-Neked csak annyi a dolgod, hogy megfeledkezel Sesshomaruról....és a sereget máshová vezeted....
A démont mintha csak tűz égette volna meg, úgy ugrott el az asszony mellől.
-Miket beszélsz? Ezt nem tehetem....ez...ez...árulás!-háborodott fel hirtelen, persze a Hime most is tudta, mi a teendő.
Azonnal karon fogta a gyanakvó démont és gyengéden megcsókolta:
-Úgyan már, hová gondolsz...ez nem árulás....csupán megszerzed ami jár neked...kedvesem itt az ideje, hogy visszaszerezd, azt, amit Sesshomaru elvett tőled....itt az ideje, hogy megvédd a családod...engem és a fiúnk...itt az ideje, hogy kimutasd, mennyire szeretsz....eljött az idő Tsukoiumaru....mutasd meg a világnak, hogy hol a helyed!
-De....ott vannak a keletiek...ők is a mi oldalunkon harcolnak...-akadékoskodott a démon.
-Keletet csak bízd rám....az északiak majd visszatartják őket!-válaszolta Amaya büszkén és magabiztosan.
-Az északiak?-csodálkozott el a démon.-De hisz...
-Észak úrnője még mindig én vagyok!-jelentette ki a yasha ördögi hangnemben, majd ártatlanul a youkaira nézett.
-A kezedben a döntés....szinte semmit nem kell tenned...és örökre boldogok lehetünk...hogy döntesz...én és a fiad...vagy a hálátlan unokatestvéred?
-.....-a kutyaszellem percekre elnémult, komoran, tanácstalanul hallgatott....szakadékhoz ért....zavarodottan nézett a magabiztosan mosolygó Amayára, majd Sesshomarura gondolt és arra, amit tenni készült....minden erejével azon volt, hogy meggyőzze önmagát arról, hogy helyesen cselekszik.
„ Nem tehetek mást”-könyvelte el magában.
-Vállalom!-adta be a derekát komolyan.
-Tudtam!-suttogta a hercegnő tetetett érzékenységgel.-Nagyon szeretlek!-azzal minden szenvedélyét beleadva csókolta meg a youkait.
Tsukoiumaru szívébe aggodalom költözött, még csak a terv elején sem járt, mégis rettentő bűntudata volt.... egy suttogó hang szólalt meg a lelke mélyén:
-Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél?
Miután a démon távozott, Amaya elégedetten hanyatlott párnáira...örült a szíve...végre bosszút állhat...
-Sesshomaru....ha nem lehetsz az enyém.... másé sem leszel!
*
Kelet úrnője idegesen járt fel s alá lakosztályában, már éjfél óta, hogy így küszködik, nem tudott visszaaludni és most már késő a pihenésre. Léptei nyomán visszhangzik a palota, a nehéz páncélzat idegesítő zajt kellt. A démonnő már régen felvette harcos formáját, most már, mint Keikijoku sógun áll a csata előtt, talpig felvértezve, akárcsak egy vérbeli szamuráj.
Vörös haját szoros fonatba fűzte, arcán már nyoma sincs nőies kedélynek, vad és feszült, akár egy támadni készülő vadállat.
Hosszú, nehéz órák óta gondolkodik, tervet sző, majd semmisít meg...mindent megtesz, csakhogy még maga előtt is leplezze tanácstalanságát.
A tudat, hogy még nem harcolhat és várnia kell, csendben, lopakodva, az őrületbe kergeti...mindennél jobban szeretne elsőként indulni és az élen harcolni...de a megállapodást be kell tartani....a nyugatiaké az elsőbbség.....ők kezdik a parádét és a keletiek fejezik be.
Hajnalodott és az egyik őrvárban felszóllalt az első, hajnalkergető kürtszó....Vadrózsa szíve nagyot dobbant a harsona hallatán.
„ Kezdődik”-súgta maga elé megszállottan, majd kirontott lakosztályából.
A palota, a folyósók, a termek, akárcsak egy feldúllt hangyaboly, zsongtak a katonáktól....a cselédektől és a rangosabb démonoktól.
A yasha elveszettnek érezte magát a saját kastélyában, számára olyan volt a mai hajnal, mintha egész lényét fekete köd vette volna körbe és nem akarná ereszteni....nem hagyja, hogy lásson és ő a sötétben tapogatózik.
Némán imbolyogva haladt végig a folyósón, a szemberohanó démonok alázatosan meghajolva tértek ki útjából, némelyik udvariasan üdvözölte, de ő semmit nem hallott, szótlanul, mogorván haladt tovább, végigbotorkált a lépcsőkön...le egészen a földszintig....legalábbis ez volt betervezve.
A hercegnői lakosztály lépcsőjén haladt lefele éppen, mikor hirtelen elvétette az egyik lépcsőfokot....azonnal homályosul el látása és ő, mintha csak meglökték volna, megcsúszott és lábai alól kicsúszott a föld. Hatalmasat zendültek páncéljai ahogy néhány fokot borulva földt ért, tehetetlenül tápászkodott fel...hullámzott szemei előtt a világ.
„ Jaj...csak most ne...!”-fohászkodott gondolatban, mikor hatalmas sikoly verte fel az amúgy is zűrös palota légkörét.
-Shogun-sama!-Kazuko...azaz....a hercegnőbőrbe bújt Kazuko hangja volt az, aki díszes harci öltözetét és hercegnői mivoltát feledve rohant, hogy segítsen úrnőjén.
Keikijoku tiltakozni akart, emlékeztetni akarta a félszellemnőt feladatáról, de nem volt ereje, érezte, hogy segítség nélkül nem fog tudni lábra állni.
A hangos kiálltozásra megállt a forgalom a kastélyban és aki csak tehette rögtön a helyszínre rohant.
Egy egész hadseregre való ijedt és kíváncsi, youkai, haynou és ningen vette körbe egyszerre a sógunt, aki magatehetlenül, kábán feküdt a földön.
Kazuko megfeledkezve önmagáról térdelt le Vadrózsa mellé és megpróbálta felsegíteni, a körülöttük állók, egy emberként sóhajtottak fel....mindenki elképedt....a hercegnő, aki segít alattvalóján....ezt látta a külvilág.
-Miwako-chan....a szer...-suttogta alig hallhatóan Kazuko, majd megpróbált segíteni.
Keikijoku erőt véve magán, gyengéden lefogta a segítő kezeket, riadtan nézett fel a smaragdzöld szemekbe.
-Az ég szerelmére, ne segíts, most hercegnő vagy!-súgta a félszellemnőnek, az zavartan és ügyetlenül ugrott fel mellőle és tehetetlen idegességgel nézett körbe.
-Se...segítsetek, a her...Keikijoku-samának!-szóllalt meg feszülten.
A tömeg megnyílt és egy marcona, óriásnak is beillő démon lépett elő, gyengéden és könnyedén fogta át a sógun derekát majd felsegítette...mikor Vadrózsa végre talajt érzett a lába alatt, visszanyerte öntudatát is. Még néhány percig kapaszkodott a tábornokban, majd, mintha csak semmi sem történt volna, továbbindult.
-Eredjetek a dolgotokra...a sógun jól van!-ébredt fel végre az álhercegnő is.
A nézelődők szétszéledtek, Keikijoku bizonytalanul, szédelegve lépkedett és minden erejével azon volt, hogy visszanyerje energiáját. Kazuko, aggódva nézte a reménytelen próbálkozást, már biztos volt benne, hogy a yasha nem fog tudni harcolni.
-Arigatou Kosaka-san, most már jól vagyok!-távolodott el a démontól Keikijoku.
-Biztos benne shogun-sama?
-Hai....-de még mielőtt befejezhette volna mondatát ismét összerogyott, mielőtt térdei földet értek volna a tábornok elkapta és karjaiba vette.
-Vidd fel a szobájába!-szaladt oda a hercegnő és a szobájába kísérte a démon karjaiban heverő, verejtékező yashát.
Mikor végre lekerültek róla a nehéz páncélok és ágyában feküdhetett lassan magához tért, kábultan nyította fel csillogó fekete szemeit és a jelenlevőkre nézett.
A tábornok aggodalmasan állt az ablaknál és a kandallón álló homokórát figyelte, mellette Kazuko ült, nem törődve azzal, hogy hercegnő....ezenkívül még néhány szobalányt is megpillantott.
-Hime...-szólította meg Kazukót, aki megkönnyebülten hajolt le hozzá.
-Gyenge vagy Keikijoku-san, pihenned kell....-csitította az erőlködő yashát.
-Nem...erre nincs időm...fel kell kellnem....harcolnom kell....háború van...-erősködött a szellemnő és megpróbált felülni, de bekellett látnia, hogy minden próbálkozása hiábavaló, nem tudott megmozdulni.
-Ne erőlködj...aludj...meglásd minden rendbe jön...és az a szérum...nem szabad innod többet....-állt fel a félszellemnő majd szobalányai kíséretében távozott, Kosaka tábornok is követte, sajnálkozva pillantott a szenvedő sógunra.
-Kosaka tábornok....-Vadrózsa suttogó hangja állította meg, érdeklődve fordult vissza és állt meg a beteg ágya előtt.
-Shogun-sama...
-Tartsd szemmel a nyugatiakat, főleg Sesshomarut....és ha bármi furcsát észlelsz....legyen az a legkisebb rendellenesség, azonnal jelentsd nekem!-parancsolt rá a tábornokra.
-Hai, shogun-sama!-hajolt meg a férfi, igaz, nem túl meggyőzően de Vadrózsának ez nem volt elég, biztosan akarta tudni, hogy teljesítik parancsát.
-Igérd meg, hogy jelenteni fogod....ígérd meg Kosaka-san...mindenről tudnom kell....
-A szavamat adom!-bólintott őszintén a tábornok és elhagyta a szobát.
Vadrózsa egyedül maradt éktelen fájdalmával, szörnyen gyengének és gyámoltalannak érezte magát, valósággal megbolondította ez a tehetetlenség, pont most, amikor a legnagyobb szüksége lenne az erejére...várható volt, hisz Kikyo megjósólta és ő is tudta, hogy egyszer be fog következni, de kamik....miért pont most?
Ez a szer, ami különös módon félszellemekre nézve nem veszélyes, viszont ember és démon számára halálos....
Gondolatai azt súgták, hogy nem fog minden rendben menni....bosszúsan feküdt ágyában....kínjában aludni próbált, de amint behúnyta szemét a csata rémképeit látta maga előtt, nem tudott aludni....némán feküdt....két szó hagyta el csupán remegő ajkait:
„ Sesshomaru....harcolj...”
*
Sűrű köd gomolygott a pusztán, a hegyek messzi bérceit elnyelte a hajnal, hűvös szél indult útjára, hogy megborzongassa az élőket és meggyalázza a holtak emlékét, fútó havazás kezdett bele unott játékába újból befedve fehér leplével a tájat....két éjszaka alatt iszonyatos mennyiségű hó esett, mindent befedett, semmit nem kímélt. A kegyetlen tél a vidék összes folyóját jéggel borította...csalafinta, halált ígérő védelemmel, ami az első pillanatra könnyű átjárót, a másodikra viszont végzetes fulladást vagy jéggé fagyást jelent. Ravasz a tél, akárcsak útódja a tavasz, kifog az emberen és néha magán a rettenthetetlen démonon is...senkinek nem kegyelmez, magassága előtt egyenlő halandó és halhatatlan. Gyűlöli a földet és azokat akik e szánalmas bolygót lakják, meg is keseríti életüket, ahol csak tudja keresztbe tesz....patakokat, folyamokat csókol végig jeges ajkaival....vékony üveget lehelve rá....aztán, még mielőtt az üvegsétány megszilárdulna, tömegnyi hóval fújja be, az oktalan ember ráál a jég szélére....lábaival bátran, kevélyen dobbant, mintha csak tudná a bosszús tél, minden ravaszságát, dobogtatásai nyomán nem még csak a felszín sem karcolódik....”biztonságos” gondolja és lovával átvág a folyamon....néhány lépés után, mintha csak maga a fagyos pokol nyílna meg, vékony csíkban kettévállik az út és elnyeli a harcost és lovát....szegény, szerencsétlen, kétségbeesett, buta ember meg rúg és kapál, esdeklik életéért....riadtan kapaszkodik a párkányba, de az csak törik és nem tart meg többé....vége...határozza el magát a tél bosszús istene és kiterjeszti átkos karjait....a harcos becsúszik a jég alá...még mindig erőlködik, habár mindhiába, lova okosabb nála, némán, bénán tűri, hogy tagjait elzsibbassza, majd elpusztítsa a fagyos víz, a harcos....nyuvadozik...tagjai megdermednek...már nem érez.....üveges szemei előtt parányi halak lebegnek....és ő is úszik velük, üresen, tehetetlenül, halottan.
Ez történt azzal az 50 halandó katonával, akiket a félelmetes nyugati nagyúr seregébe toboroztak össze, mintegy csaléteknek....dacoltak és büszkélkedtek....vadul átvágtattak...nem hallgatva halhatatlan társaikra....mindannyian a vesztükbe rohantak.
Az okos, tapasztalt démonok, némán, lenézően haladtak el nyúvadozó testük mellett....lovaikat vezetve.....lassan, óvatosan lépkedve....talán még megmenthették volna őket....de nem tették, úgy haladtak el a közel 50 haldokló emberi katona mellett, hogy még csak a szemük sem rebbent....nem hallották fohászaikat, nem látták kínlódásukat, vakok és süketek voltak....ők, nem féltek a tél haragjától, rajtuk egykönnyen nem fogott ki a tél....jéggel nem lehetett ijesztgetni őket....hisz ők már régen fagyottak voltak, a jégszív, ami soha nem dobbant senkiért, semmit nem érez.
A nyugati nagyúr is úgyanúgy haladt tovább....nem törődve egykori katonáival, nem zavarta az egyre csökkenő létszám....sem a mínusz 50 fő....még maradt 63 vérbeli démon és ő....azok a szánalmas halandók csak terhek voltak....mit ér kicsinyes segítségük?
63 fő....mint előétel....hadd higgyék a déliek, hogy nyerhetnek....aztán 6000 fő, mint főfogás és halálos csapás....a sereg, ami majd érkezni fog.
A herceg nyugodt volt, minek idegeskedni....nem is sejtette, hogy ezúttal minden másképp sül el.
Átérve a folyón sürgetni kezdte seregét, még kora reggel el kell érniük a déliek táborhelyét, hisz délután már jön az erősítés....az északiakkal vegyes nyugati hadsereg....na meg a szélirányt támadó keletiek....
Már most győztesnek tudta a háborút, nem látott benne semmi izgalmasat, úgy haladt a vesztőhelyre, mintha egy kellemesen meleg teaházba tartana.
Tekintete most is üres és szúrós volt, arca semmit nem tükrözött, akárcsak egy porcelánmaszk....hófehér és mozdulatlan...de e maszk mögött millió gond és gondolat emésztette...ügyek, amik még ennél a vacak háborúnál is fontosabbak....egy házasság keserű ügye....egy gyermek jelentősége....és a kellemesebb ügy...egy gyönyörű nő gondolata, akit igen is, meg nem is akart látni....akit gyűlölt is, meg...talán....ki tudja....talán még érzett valami mást is legbelül...azt már csak ő tudhatja...
Most, hogy újból ellene harcol, ha nem is közvetlenül...de mindennek a háta mögött Naraku áll...a halandóból lett félszellem és a félszellemből lett démon, akit egyszer legyőzött és akivel most végezni fog, mert megteszi, biztosan megteszi.
10 évvel ezelőtt minden más volt, homályos emlékek jöttek felszínre és hívták fel figyelmét...igen, akkor semmi sem volt olyan, mint most....akkor azért harcolt, mert megakart védeni valakit....most meg, miért is harcol valójában? Van valaki, akit megakarsz védeni?....elmélázott apja egykori kérdésén...most nem tudott volna rá válaszolni.
*
Úgy feküdtem ágyamban, akár egy halott a saját virrasztásán, nem mozdultam, arcom fehér és merev volt, tekintetem tompán meredt a semmibe, kezeim szorosan összefontam mellkasomon és úgy maradtam, mozdulatlan, mintha csak magára, a halálra várnék.
A fájdalom egyre erősebb lett, izmaimba és csontjaimba csapott bele, szinte felnyársalta testem az erős borzadály...de én csak tűrtem, némán, mozdulatlanul. Véres háború zajlott le lelkemben, kegyetlen csatát vivva szervezetemmel....égetett a bőröm a fájdalomtól....de én, mégis reszkettem....nem éreztem arcomon a lassan megjelenő verejtékcseppeket, fagyott voltam, akár a vidék, ami palotámat körbevette.
Éreztem, tudtam és sejtettem, hogy lassan vége van, a homokóra, amit 27 évvel ezelőtt megfordítottak, most az útolsó homokszemeit gördíti le....az idő végezete vészesen közeleg...és nekem már nincs sok időm hátra, végre véget ér a szenvedésem....
Biztos voltam benne, hogy most már nem kapok kegyelmet....most vesznem kell, erről árulkodott a testemet megmerevítő hidegség és az állandóan vadul verő szívem, ami most csak szaggatottan kalimpált.
Tudtam mit jelent ez, hisz egyszer meghaltam már....
„ Megfogok halni”-könyveltem el gondolatban olyan nyugodtan és magabiztosan, mintha csak a születésémről elmélkednék....valójában egyáltalán nem féltem a haláltól, egyszerűen nem éreztem semmit....olyan voltam, akár egy elhasznált porcelánbaba, aki némaságba folytott fájdalmával búcsúzik a világtól. Rajtam is eluralkodott a gondolat, nem ilyen halált szántam magamnak....hisz milyen elmúlás az ilyen, csendben, egyedül, párnák közt halni meg, miközben odakint hazafiak milliói ontják vérüket az én álmaimért....és én, sunyin és gyáván, mégis magukra hagyom őket...
Ez volt az egyetlen, ami bántott...gyengén, magányosan halni meg, annélkül, hogy elbúcsúzhatnék....és volt még valami, ami dühített, most egy lépéssel a halál előtt is a őrá gondoltam, milyen gyáva vagyok, hisz míg ő, odakint az életét feláldozva harcol, addig én lustán és gyámoltalanul elrejtőzöm....most nem tudtam volna megmondani, hogy mit érzek....nem gyűlöltem Sesshomarut, fájt a szívem, de nem a bosszúért, valami mást éreztem....vágyat, ami mindennél erősebb volt....látnom kellett őt....még egyszer, útoljára...
Ez fájt a legjobban...ez az érzés, ami az összes fájdalmamon és haragomon felülkerekedett...bűntudat kerített hatalmába....ő, nem volt többé számomra bűnös, egyedül csakis magamra haragudtam....mindent elrontottam és úgy halok meg, hogy nem tudok tőle bocsánatot kérni....már túl késő jóvá tenni...
Összeszorított fogakkal tűrtem, hogy meginduljanak könnyeim...a fenébe is, miért? Miért érzem magam bűnösnek...hisz ő a vétkes....megölte a szüleimet....tönkretette az életem...miért érzem mégis, hogy ártatlan....
Könnyeztem, de nem magamért....hanem érte, könnyeket hullattam a családom gyilkosáért....és ezek már nem Vadrózsa érzelmei voltak....újra feltört bennem a régi én és képtelen voltam erős maradni.
-Sesshomaru!-hördültem fel, olyan hangosan, hogy csengett tőle a szoba. Látnom kell őt...mindent el kell mondanom...megkell tudnia az igazat....muszáj megtudnia...nem halhatok meg úgy, hogy nem mondtam el.
Furcsán zavarodottan éreztem magam és ettől a bonyolúlt érzelemtől újból megindult ereimben a vér...és a szívem vadul verni kezdett.Erőlködve küszködtem fel magam ülésbe....fejemben csak egy gondolat keringett:
„ Nem halhatok meg még, élni akarok!”-döntöttem el magamban, de ez csupán egy határozat volt, tettek nélkül...hisz megmozdulni nem tudtam, az átváltoztató szérum minden energiám elszívta.
Kiálltozásomra azonnal elhúzódott a fuszuma és Kosaka tábornok lépett be rajta, arca ijedt volt és aggodalmaskodó, biztos voltam benne, hogy megrémítette sápadt, beesett arcom látványa.
-Shogun-sama...-makogta idegesen, majd ágyamhoz lépett, narancsszín szemeiből könnyen kiolvashattam, hogy nincs minden rendben és, hogy nem csak szenvedő testem aggasztja.
Kérdően néztem fel rá, meggyötörten, válaszra várva.
A tábornok pillanatokig vacilált, nem tudta, hogy belekezdjen-e, vagy sem a mondandójába, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben és ettől még idegesebb lettem.
-Keikijoku-sama....-szólalt meg végre feszülten.-Megparancsoltad, hogy mindenről tájékoztassalak....
-Mi történt?-vágtam a szavába türelmetlenül.
-A nyugatiak, úrnőm...-a youkai hangja vészjóslóan csengett.
-Mi van velük?? A kamik nevére...mondj már valamit...-förmedtem rá dühösen.
-Tsukoiumaru-sanról van szó....rossz helyre irányítja a sereget....
-Miket beszélsz?-ültem fel azonnal és teljes erőmből megszorítottam kimonója nyakát.-Ezt meg, hogy érted?
Kosaka nemcsak ijedt, hanem zavart is volt:
-Sesshomaru-sama százfős serege már kora hajnalban útnak indult a déliek táborhelye felé...megparancsolta Tsukoiumaru-sannak, hogy reggel induljon útnak a teljes létszámú hadsereggel...hogy rajtaütésszerűen támadhassák meg a délieket, viszont Tsukoiumaru-san, nem dél, hanem észak fele indult, nem sokkal néhány órával ezelőtt....
Villámszerű fájdalom csapott belém, úgy éreztem magam, mint akit hasba vágtak....összerezzentem és elengedve Kosakát visszahanyatlottam a párnákra....nem értettem, hogy mi ez az egész...és hogy Tsukoiumaru, aki egész életében, tisztességes és egyenes démon volt, miért pont most fordul Sesshomaru ellen....
Mély levegőt vettem....lelkemben csak úgy tombolt a félelem...
-Ez azt jelenti, hogy Sesshomaru száz katonával indult többezer erős youkai ellen...Naraku ellen....???
-Igen....azt hiszem...-helyeselte a tábornok...-De lenne itt még valami Shogun-sama...úgyanis feltűnt, hogy a nyugatiak hadseregében egyetlenegy északi katona sem tartózkodott...pedig tudtommal Észak és Nyugat egyesült....
Ez a kijelentés volt az, ami elindította bennem a lavinát és rámtört a felismerés, rájöttem, hogy csapda az egész....és hogy merényletet terveznek Sesshomaru ellen....nem jött, hogy elhigyem, hogy Tsukoiumaru képes ilyesmire.....ő és még valaki....akire számítanom kellett, de annyira lefoglalt a magam baja, hogy nem vettem észre....mi készül az orrom előtt....
-Amaya!-pattantak fel szemeim és rettentő pánikba estem...világossá vállt számomra, hogy Sesshomaru a vesztébe rohan, ha a déliek körülveszik szikrányi esélyük sem lesz a túlerővel szemben....nem, nem hagyhattam, hogy meghaljon, most, ebben a pillanatban bármire képes lettem volna érte....a terv szerint az én seregem csak délben indul útnak...és majd estére eléri a délieket.....a keleti hadsereg lett volna a végezete csapás a déliek számára, de így....változtatni kell a terven....
-Kosaka-san....azonnal toborzd össze a hadseregem és induljatok útnak, most rögtön....és kérlek nagyon siessetek, még délig el kell érnetek a déli területek határát, különben már késő lesz....-hadartam el egy szúszban, a tábornok látszólag semmit nem értett, gyanakvó tekintettel nézett rám, furcsa volt neki, hogy ennyire féltem nyugatot...
-De Shogun-sama a terv...-még megkockáztatott egy enyhe ellenkezést, de hiábavaló volt.
-Nem érdekel....mostantól egy új terv szerint haladunk....és most, tedd a dolgod, minden perc számít, ha nem nyerünk, elvesztünk, mindannyian....
Kosaka beadt derekát, indult volna dolgára, mikor váratlanul egetrengető sikolyok rázták meg a várost....emberi és démoni üvöltéseket, hangos patadobogásokat és csatakiálltásokat sodort felém a szél. A tábornok felkapta a fejét, majd vészjóslóan morrogni kezdett...én meg riadtan ugrottam fel...
-Mi történik itt?-hitetlenkedett majd az ablakhoz rohant...azonnal elfehéredett és mozdulatlanná dermedt.
Sejtettem, hogy mit láthat, minden erőmet összeszedve kászálódtam ki az ágyból, majd a fal mellett, óvatosan kapaszkodva elkúsztam az ablakokig és kinéztem rajta.
Én is mozdulatlanná dermedtem és Kosaka nem fog meg, biztosan elájulok, a külváros lángokban állt, gomolygó füstfelhők bolyongtak a téli égen...a város főterén katonák harcoltak egymással....a felbolydult méhkasból könnyen felismertem a mieinket és az ezüstpáncélzatot viselő északi katonákat, akik kiválltak a nyugati csapatból és helyette idejöttek tombolni.
A riadt lakók céltalanul rohangáltak és üvöltöttek, az északiak nem voltak sokan, viszont ahhoz elegendően, hogy megakadályozzák a hadsereget az indulásban. Most már minden világos volt, ahogy ott álltam az ablakban és figyeltem a lassan húlló hópelyhek közt az egymást gyilkoló katonákat, rájöttem mindenre, amit eddig nem vettem észre...
Egy jól kitervelt cselszövés áldozata lettem én is, akárcsak Sesshomaru, egy beteg elme kegyetlen terve ejtett csapdájába...de azt, még mindig nem tudtam elhinni, hogy Tsukoiumaru szövetkezett egyárulóval....Amayából mindent kinéztem...de az inuyoukai viselkedése nagyon meglepett.
Most már világos volt, hogy mi is a célja ennek az egész cirkusznak, nem tudom miért, de Amaya megakarja öletni Sesshomarut, valamilyen módon meggyőzte Tsukoiumarut, hogy szövetkezzen vele és, hogy a várt sereget, másfele irányítsa....hisz 100 harcossal Sesshomaru semmit nem ér a déliek ellen, ráadásul ott van Naraku is...semmi esélye ellenük...azzal is számolt, hogyha én véletlenül rájövök a cselszövésre képes leszek változtatni a terven és seregemmel Sesshomaru védelmére sietni, ezért is küldte ide az északi katonákat, hogy feltartóztasson minket az indulásban, hisz ha nem érünk oda délig, akkor nyugat végleg elveszett. Jól kitervelt árulás, ami ellen mostmár semmit nem lehet tenni...
Kosaka fejvesztve rohant ki a kastélyból, megparancsoltam neki, hogy a lehető leggyorsabban végezzenek az északiak parányi seregével, habár tudtam, hogy ez a néhány elfecsérelt óra lesz a vesztünk és nem fogunk tudni időben odaérni.
Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belém, mikor minden erőmet összeszedve öltözni kezdtem, legalábbis megpróbáltam felöltözni, de a gyengeségem nem engedte, tehetetlen haraggal zuhantam a földre és zokogni kezdtem, cserben hagyott az erőm, pont most, mikor a legnagyobb szükségem volna rá....dühített ez a tehetetlenség...megörjített a gondolat, hogy míg én itt küszködök, addog Sesshomarut megölik...
Kétségbeesésemben először fohászkodtam az istenekhez, pontosabban egy istenhez, akinek csak úgy kapásból eszembe jutott a neve.
-Dzsaizo...a szenvedők védelmezője...kérlek...segíts nekem....onegai...segíts!!-kulcsoltam össze kezeimet és szemeim az ég fele emeltem, rettentően koncentráltam és életemben először megpróbáltam hinni a kamikban.
Talán a szánalom, vagy talán valami más volt az, ami miatt meghallotta hívó szavam....egyszercsak megremegett testem és eltűntek gondolataim, üres elmémben egy hang szólalt meg:
-Használd az igazi erődet Seioubu....ébreszd fel a benned lakozó sárkányt....ébreszd fel a tüzet!-hallottam a hangot, majd egy rezzenésre viszatértek gondolataim, némán feküdtem a földön és, hogy őszinte legyek nem hittem el, hogy valóban egy kami szóllt hozzám.
A hang még mindig fejemben visszhangzott....ébresszem fel a bennem lakozó sárkányt...használjam az igazi erőmet....Dehát miféle igazi erőt?....a tűzet...
A vágy, hogy megmenthessem őt, mindannak ellenére, amit tett, annyira erős volt, hogy felülkerekedett elmémen és megmozdított bennem valamit. Váratlanul erős késztetést éreztem az iránt, hogy lehúnyjam szemeim és összekulcsolva kezeim, az ősök nyelvén, egy eddig ismeretlen nyelven megszólaljak.
Magam sem tudom mit mormogtam el akkor, csak egyszerűen jött, úgy magától, valami ősi, idegen parancs diktálta minden cselekedetem és én egyszercsak úgy éreztem, hogy újból élek. Mire újból fleszméltem, hihetetlen forróság öntött el, úgy éreztem, hogy lángolok és valóban lángoltam, ijedten mégis tétován figyeltem, ahogy egész testem lángokban ég.....tüzes kör vett körbe és forró szél borzolta fel hajamat.....le kellett húnynom a szemem, annyira sértett az erős fény.....a szobát is körbevette és megtöltötte a lelkem....szívem úgy vert, mint még soha, vérem gyorsabban áramlott, hallottam folydogálásának hangját.....aztán valami furcsa történt, erős földöntúli energia csapott belém és töltötte meg egész testem, lángoltam az energiától.....aztán egy fekete fátyolszerű anyag kúszott fel testemen, szorosan körbefonva lábaimat, karjaimat, egész testem....a tűz lassan csiulni kezdett és én, már nem égtem annyira.....kábán álltam fel és néztem végig magamon, a fájdalom csekélyke hullámát sem éreztem többi, helyette isteni erő vett birtokába, tombolni tudtam volna az erős energiától, soha nem volt még ennyire perzselő a yakim...
Testem fekete öltözet fedte, hasonló a nindzsák öltözékéhez....a
AJÁNLOM AZ OLDALT
